LFG.HU

Attila
ismertetőCimkek

Visszatérő megjegyzés a lehúzó kritikák alatt, hogy miért csak a rossz cuccokról írok, olyanról miért nem, amit esetleg érdemes is kézbe venni. Ha már erre igény van – igény van? – akkor próbálkozzunk valami újjal: ha kritikát nem is, de legalább egy ajánlót megpróbálok többé-kevésbé rendszeresen összehozni a számomra bejövős, aktuálisan olvasott dolgokról.

Meglátjuk, kell-e ez a fajta ismertető, a hosszabb, véres belezéseket a továbbiakban is a szemét-kategóriás dolgokra tartogatom. (Javaslatcímeket elfogadok.) Elsőnek lássunk pár, pillanatnyilag csak angolul elérhető írást.

Jonny Nexus: Game Night

Ez a regény már jó három éve kijött, aktualitását az adja, hogy a szerző elkezdte fejezetenként felrakni az enworld fórumára, ingyen, bárki által olvashatóan.

Ahogy az eddig kirakott részekről talán egyértelmű, a cucc kis részben fantasy, nagyobb részben szerepjáték- és stílusparódia. A Teremtő és pár kisebb isten szerepjátszik egyet a világ halandóit használva figurának – a Teremtő titokban reménykedik, hogy a születő sztori olyan lesz, amivel elbüszkélkedhet a következő konferencián annak a nagyarcú másik istennek, aki a saját világát hat nap alatt hozta össze és állandóan a fiával jön elő.

Ehelyett vannak az állandó félreértések, játékosi hisztik, tudálékos magyarázatok, inkompatibilis karakterek, leugatott és durcás mesélő, többször visszatekert illetve tervezettől eltérő cselekmény, átugrott kaland – minden, ami a szerepjáték esszenciája. Nem állítom, hogy nem-szerepjátékosok számára is teljes mértékben élvezhető olvasmány, de nagyjából végig sikerül tartani a kezdeti lendületet. Délutáni olvasmánynak nem rossz, rpg-múlt esetén hangos felröhögések garantálva. A szerző egyébként korábban felelős volt az igen jó Critical Miss webzine készítéséért,

http://www.enworld.org/forum/blogs/jonny-nexus/2059-game-night-chapter-one-gate.html

Terry Pratchett: I shall wear  midnight

Igen, Pratchettel szemben teljesen elfogult vagyok. Ezzel együtt a legutóbbi, Unseen Academicals című könyve nekem nem tűnt túl erősnek. (Ebben közrejátszhatott az is, hogy a megírásához új módszert kellett alkalmaznia, alzheimere miatt már nem írta, hanem diktálta a regényt.)

Szerencsére az I shall wear midnight egy erősebb visszatérés, ami mondjuk nem meglepő; Pratchett fiatalok számára írt Korongvilág-regényei mindig is jobbak voltak a Korongvilág-átlagnál. Függetlenül attól, hogy ifjúsági, a negyedik Tiffany Aching kötet néhol igen komorra sikerült. Ez nem meglepő, hiszen a szintén fiataloknak szóló, nem-Korongvilág Nationban is voltak durva elemek, de azért az, hogy a könyv elején az ifjú boszorkánynak egy apja verésétől elvetélt lánnyal, a halott csecsemővel, az összeomlóban levő apával és a lincselésre készülő faluval kell foglalkoznia, az már kissé erős indításnak. És a cselekmény a későbbiekben sem lesz sokkal könnyedebb.

Pratchett valahogy mégis összehozza úgy, hogy működjön. Apróbb döccenőktől eltekintve a könyv igen jó, a szerző továbbra sem tekinti hülyének a fiatalabb olvasókat. Lehet, hogy csak én érzem így, de elég erős lezárás hangulata is van a kötetnek – én azért remélem, hogy van még pár könyv Pratchettben, még ha a Tiffay Aching történeteket nem is akarja folytatni.

A magam részéről csak azt remélem, hogy ha a Korongvilág könyvek ifjúsági sorozata (Amazing Maurice, Wee Free Men, Hat full of sky, Wintersmith) esetleg kijön magyarul, méltó fordítást kap. Utálnám, ha esetleges gyerekeimnek nyelvi korlátok miatt nem tudnám idejében odaadni őket…

Michael Chabon: The yiddish policemen’s union

Ez itten már vagy három éves, nyert Hugót, Locust, Nebulát, magyar megjelenéséről ennek ellenére nem tudok. Sajnos.

Az igazat megvallva nem egészen értem a scifi-díjakat, mivel a könyv nem scifi. Egy alternatív valóságban játszódó krimi, némi természetfeletti ízesítéssel. Annak viszont zseniálisan jó. A világ történelme valahol a második világháború környékén ágazott el a miénktől, amikor az Egyesült Államok befogadta a nácik elől menekülő zsidókat – az eredmény egy méretes, önálló zsidó kolónia Alaszkában. A legnagyobb, ami létezik, mivel a háború után létrejött Izrael csak rövid ideig volt képes fennmaradni – de ez a gyökértelen létezés sem tart már soká, a terület nemsokára visszakerül az USA fennhatósága alá.

Látszik, hogy legalább kétszer írta újra a kéziratot, mivel a szerzőnek sikerült összehoznia egy jól átgondolt, hihető, messze nem idilli világot. Ami a legjobb, az alternatív történelem nincs lenyomva az olvasó torkán, többnyire csak odavetett félmondatokból derülnek ki elemek, a hangsúly nem is ezen van, de szinesítésnek remek.

Egy részről ott van egy legjobb chandleri hagyományokat követő krimihangulat, ahol nem csak a jobbra érdemes, lecsúszott, alkoholista nyomozó – whisky helyett természetesen slivovicát iszik – van jelen, hanem a különös környezet miatt némileg érdekesebb elemek is: rabbi által vezetett bűnözőhálózat – a szerző jó értelemben véve tobzódik az ortodox-zsidók-alaszkában koncepció lehetőségeiben -, villongások az indián őslakókkal – ha már az izraeli palesztin konfliktusra nem került sor -, helyi szlenggel feldúsított szövegek – meglepően érthetőek a magyar olvasónak is. A színhely egyszerre nagyon bizarr és nagyon eleven.

Másik részről meg ott a stílus, ami egyszerűen brilliáns. Chabonnak félelmetesen jó a szövege, játszik a nyelvvel, nem fél használni a gyilkos, fekete humort. Annyira jól csinálja, hogy a végére kissé különös fordulatokat vevő cselekményt szó nélkül benyeli az ember.

Nem tudok belekötni.  Nem tudtam letenni és még újra fogom olvasni párszor.

Paolo Bacigalupi: The windup girl

Erről a könyvről már több helyen lehetett olvasni, legutóbb a Hugo-díjat nyerte meg (Itt jegyezném meg: nem a szerző első regénye lett díjazott, egész csomó regényt írt már – ez volt az első, ami meg is jelent. A jelek szerint meg kell szenvedni a valódi sikerért; részletekért lásd a mellékelt előadását az amúgy igen szimpatikus szerzőnek:  http://www.youtube.com/watch?v=BQp__BDHH6s )

Nem hiszem, hogy ez csak pillanatnyi népszerűség, a The windup girl pár év múlva akár olyan alapművé is válhat, mint annak idején a Neurománc volt – a mostanában egyre jobban előtérbe váló génmanipulációs kísérletek lehetséges következményeit továbbgondolva pakol elénk egy nem túl kellemes és nem túl távoli jövőt. Az ész nélkül – illetve néhol rosszindulat által vezérelt – génbarkácsolás hatására lezajlott egy általános ökológiai összeomlás, az olajból kifogytunk, nem áll rendelkezésre olcsó energia, sem pedig a most még természetes elektronikai vívmányok. Van viszont éhezés, nyomor, járványok és a biocégek háttérháborúja a megmaradt rezisztens fajokért.

Okosan összerakott könyv. Egzotikus helyszín – a dacosan független, külföldiekkel ellenséges, titkos génbankját örző Thaiföld -, az olvasók számára mégis könnyen átérezhető világelemek, amelyek plasztikusabbá teszik a kábé kétszáz évvel későbbi jövőt. Jól felépített, több szálon futó cselekmény, komplex, hiteles szereplőkkel. Talán annyi negatívumot tudnék mondani, hogy van benne egy-két jelenet, ami a szükségesnél teátrálisabbra sikerült, de ez legfeljebb két oldal a háromszázakárhányból.

Ami leginkább tetszett, hogy a géntechnika témát mennyire józanul és érthetően kezeli a szerző. Nem prédikál, nem okoskodik, feldobja a figyelmeztetést és ad egy rohadt jó regényt is hozzá.

Teljesen megérdemelt a díjeső, amit a könyv eddig kapott.

Ekaterina Sedia: The alchemy of stone

Ez a könyv 2008-ban jelent meg, de csak mostanában jutott el hozzám – nem ismertem a szerzőt, tipikusan a borító alapján megvett kategória.

Történet szempontjából sok meglepetés nincs: a legalapvetőbb steampunk hagyományokat követi, alternatív Földdel – erős fantasy hatással -, technikai-politikai változások miatt felboruló társadalommal. Bármennyire is szeretem a zeppelineken történő kardcsörtetést és a gőzmeghajtású tankokat, kellemes dolog volt egy olyan steampunk könyvet olvasni, amiben NEM ezek szerepelnek vagy állnak központban. Sőt, a konfliktusban komoly szerepet kapnak azok a rétegek is, akik a gőzpunk technikai vívmányait kevéssé élvezik, lévén a meló része nekik jutott.

A főszereplő személye is érdekes: Mattie egy óramű-meghajtású humanoid automata, akit társaitól eltérően személyiséggel is ellátott a készítője. Ennek megfelelően emancipálódott, készítőjétől függetlenül élni próbáló személy, aki mechanikai lény létére nem a mérnökök, hanem az alkímisták közé tartozik – a színhelyül szolgáló városban ez a két hatalmi csoport izmozik egymással.

Ami bejövős volt a könyvben, az elsősorban a szerző stílusa – jól bánik az írói eszközökkel, remekül adagolja a hangulati elemeket, bár néhol kissé sok volt a metaforákból -, illetve Mattie figurája, akiből sikeresen rakott össze egy idegen de mégis emberi figurát (kicsit rokonnak érzem a Windup girl címszereplőjével). Tetszett, hogy a szerző nem ijed meg a mélyütésektől – ez itt messze nem egy vidám történet.

Ami talán kevésbé volt sikeres, az a sztori megvalósítása. Félreértés ne essék, ami a könyvben benne van, az nagyon jó. Én inkább a 3-4 megkezdett, de nem eléggé kibontott cselekményszál alaposabb kitárgyalását hiányolom. Nagyon jó ötletek bukkannak fel, érdekesek a mellékszereplők, de valahogy a háttérben maradnak, a könyv még simán elbírt volna még pár fejezetet. Lehet persze, hogy ez tudatos döntés volt, hiszen a várost megrázó események sincsenek fókuszban a cselekmény szempontjából, de ekkor is lehetett volna kicsit feszesebb az írás.

Talán az egyetlen részlet, ahol jobban forgattam a szememet, mint a kis Regan Macneil, az Mattie nemtomminekszánt szexuál-jellegű aktusa volt. Itt sajnos az iróból előjött a valószínűleg több macskával is rendelkező romantikus női szerző, amiért kár volt, még ha nem is tartott sokáig. Mentségére legyen mondva, ez még csak a harmadik regénye, van ideje fejlődni.

Gőzpunk iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom.

Charles Stross: Glasshouse

Azzal kezdem, hogy ezek itt most pozitív ajánlók lesznek. Hazudtam.

A Glasshouse egy transzhumán témákat boncolgató scifi. A könyv hátulján olyan vélemények vannak, hogy lélegzetelállító, meghogy olyan élmény, mint egy felrobbanó ötletgyárban rekedni, sisak nélkül. Na ja, az is fájdalmas lehet.

A fazontól ez volt az első könyv, amit olvastam, és azt hiszem, nem fogom nagyon erőltetni a dolgot a jövőben. Egy technoblablától zsúfolt, nehezen olvasható bevezető résszel kezdődik a cucc, amely felvázol egy rendkívül dekadens, posztszingulárisan transzhumán világot, amely… Hogy is mondjam, idegesítően lapos és érdektelen. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor kábé arról van szó, hogy van egy világ, ahol valami gonoszbácsik régen meghekkelték és botnetté változtatták az enyhén star trek replikátor jellegű bizbaszokat a világban, amiből háború lett, meg kulturális veszteségek és sok poszttraumatikus depresszió, amin – mint olvasó – különösebben nem tudom felizgatni magam. Mindezek után jön a cselekmény nagyobbik darabja, melyben a főszereplő – új testben, mert az olyan transzhumán -, egy kábé az 50-es évek kliséit felmutató kísérleti világba teszi át székhelyét, mert az jó. És természetesen a kísérlet nem az, aminek látszik, ésblabla.

Ha valaki nagyon bele van pistulva a transzhumán dolgokba, szereti a túllihegettségtől önparódiába fulladó drámát, valamint banálisan elhülyült cselekményhúzásokat, akár ki is próbálhatja a kötetet, de figyelmeztetem, ez már majdnem olyan rossz, mint a hazai középszint…

Legközelebb képregényekről, illetve magyar nyelvű könyvekről lesz szó.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához