LFG.HU

Aleister
novellaCimkek

Itt gubbasztok egy kis, félelemszagú helyiségben. Érdekes módon nyugodt vagyok, vagy … nem is tudom, inkább beletörődött, megfáradt, vagy … tán mégis inkább nyugodt. Persze nem tudom mire fel. Talán a pénztárosnő hullasápadt, halálra vált arcától? A barátom rángatózó tetemétől? Vagy a biztonsági őr üveges (flegma?) tekintetétől? Végül is mindegy! Az átkozott harisnya alatt iszonyatosan viszket az arcom, lehúzom hát: innét már úgyis mindegy. Hálásan indulnak meg az izzadtság-erek a homlokomról. Van amelyik a szemöldökömön átcsepegve az orcámon keres magának utat, egy másik az orrnyergemen gördül végig, s van olyan is ami a halántékomról kiindulva a profilom szabdalja szét. Hmm … érdekes, mennyi lehetőség, pedig csak kis cseppecskékről van szó, nekem vajon volt ennyi választásom? Érdeklődve nézek először Ash, majd a Securitys irányába. Semmi. Még hogy a halottak mindenre tudják a választ! Baromság.

Egy pillanatra elmerengek, hogy is kerültem ide. Félelmetes, de először nem jut eszembe semmi, aztán -mint a kullancsok a kóbor kutyában- vérszomjasan kapaszkodnak belém az emlékek.

Zitának hívták. Igen ez az a apró, mindössze négybetűs név, ami nekem akkor mindent jelentett. Négy betű – négy év, életem legszebb négy éve! Ha van itt olyan, hogy Isten, akkor minden bizonnyal egymásnak teremtett minket.
-Olyanok vagyunk mint a borsó és a héja- szokta mondani a kedvenc filmje, a Forest Gump, után szabadon. És tényleg a nagy Ő volt nekem, mint ahogy én is Neki, de mint tudjuk az élet vásznán a legritkább esetben játszanak happy endet. Ez sem lett az. Állítólag nem mutattam ki kellően az érzéseimet, s hiába tudta pontosan, hogy meghalok érte hiába tettem meg mindent, hogy visszaszerezzem hiába áztatta könnybe hetekig a párnáját szakított velem. Egyszer már megpróbáltunk szétválni (a második évben) és tudtam, hogy ez most már végérvényes és visszavonhatatlan. Pedig mily boldog voltam, amikor annakidején Szepezden ismét megcsókolt. Akkor eldöntöttem, hogy sosem hibázok többet, és mégis …
Mi értelme az életnek, ha akiért élsz már nincs többé? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, mikor otthagytam harmadévben a főiskolát. Persze mindenki hülyének tartott, az egyetlen ki megértett, és azóta is hű társam lett, egy tenyérnyi fémdarab, egy laposüveg volt.

Ismét fáj. Ugyan még csak alattomosan lüktet, de hamarosan tudom elszabadul, akár a kennelben tartott, kiéheztetett vadkutyák. A lövedék a bal vállamnál hatolt be, és feltehetően át is furakodott rajta. Persze az is lehet, hogy valahol még bent van, szerintem az se fájna jobban. Hála égnek csak az izmot tépte szét, mert egyenlőre még tudom mozgatni a kezem. Még most sem értem, hogy értek ilyen gyorsan ki a rendőrök. Arra tisztán emlékszem, hogy amikor kijöttünk az OTP-ből már volt itt pár biztonságis. Célzás nélkül lőttünk feléjük, és kettő rögtön össze is esett, aztán már csak két ágyúdörej nagyságú durranás rémlik. A benti őr és Ash egymást lőtték hasba. Tartoztam neki azzal, hogy utolsó perceiben vele maradok, így nem menekültem. Az sem tudom engem mikor találtak el. Most itt guggolok, és nézek magam elé. Hátam a hideg csempefalnak támasztom, és gondolkozom … lehet, hogy az egészet csak álmodom! Lehet, hogy még mindig a Zitával vagyok Ash még él és ha felébredek felhív, hogy menjünk be a városba. Lehet, hogy … nem ez sajnos nem álom. Hol is hagytam abba? Ja igen!

Kevésen múlt csak, hogy nem kötöttem egy életre szóló házasságot az alkohollal, és ezt egyetlen tündérnek köszönhetem csupán – Eszternek. 16 éves volt csak, amikor megismertem. Olyan életkedv és ártatlanság sugárzott belőle, hogy még a halottak is abbahagyták csendes rothadásukat, ha közeledni érezték. Rögtön láttam, hogy Ő egy angyal. Igen egy igazi, valódi angyal, kit azért küldtek, hogy megmentsen az enyészettől. Kalandos, és csodás körülmények között lettünk egymásé, persze csak azért, hogy egy év után ismét megtapasztaljam a szenvedést. Állítólag egyszerűen már nem volt szerelmes belém, s mint jó kislányhoz illik akkor inkább már nem is jár velem. Nincs annál rosszabb, amikor vérző sebeidre gyógyírt, hűsítő balzsamot tesz maga Vénusz, csak azért, hogy hegedtével feltépje ismét! Eszter maga volt a sarkcsillag a sötét égen! Egy reménysugár, ami jelzi van még esély. De mi van ha már a reménysugár is kihuny?

A kesztyűket is letépem magamról, s megnézem mi szúrja a kezem. Áhhh, hát csak ez? Egy kis ezüst, félszívet szorítok. Az ujjperceim fehérek, szinte már-már le kell feszegetnem róla őket. A másik fele nála van. Feltehetően valahol a csetreszek között. Mit érdekli Őt, hogy mi van velem, pedig tudhatná akkor a kis ékszerrel együtt, egy jóval nagyobb szívet is odaadtam neki! Na mindegy. Kintről valaki hangosbeszélővel próbálkozik, nem mintha érteném mit mond. Asszem elértem arra a pontra, amikor már csak magammal van megbeszélnivalóm. Hogy lehet, hogy két lány miatt ide jutottam? Végül is nem volt nehéz.

Ismét eljött az alkohol kellemesen butító ideje. Az összes pénzem elittam, és mivel már fél éve nem csináltam semmit – se tanulás, se munka- szüleim jogosan cseszegettek. Persze mit tudták ők, hogy mi van velem! Ők már rég elköteleztél magukat a “folyékony jókedv” áhítatos szolgájának. Legalább volt kiktől tanulnom inni. Aztán ott voltak azok a fránya álmok! “Álmodozás az élet megrontója” mondogatta a fizika tanárnőm középsuliban, és nem is tudja milyen igaza volt. Abban a másik világban ismét együtt voltunk Eszterrel minden olyan volt mint rég és amikor megkérdeztem, hogy akkor megint az enyém -e, csak nevetett a gyönyörűen szelíd, őzbarna szemeivel, és ajkát az enyémhez tapasztotta. Rendszerint ekkor ébredtem fel. Egyik ilyen eszmélésem során elhatároztam, hogy soha többé nem akarok felébredni! Sajnos hamar rá kellet döbbennem, hogy még az öngyilkossághoz is gyenge vagyok. El kellet tehát érnem, hogy más tegye meg nekem ezt a szívességet. Ekkor jött Ash a bankrablás ötletével. Neki pénz kellett, nekem nyugalom így igent mondtam.

-Még három perce van, aztán bemegyünk magáért! – jön a statikus géphang.

Még maradt két füstgránátom, úgyhogy kihajítom azokat is, már úgysem lesz rájuk szükségem. Újratöltöm a Parabellumot, Ash fegyverét pedig az övembe tűzöm. A bal kezemről letörlöm a vért, és feltornázom magam. Kinézek. A füst már mindent beterített. A kint egyetlen hatalmas szürkeség, lehet, hogy maga a Nihil. Egy darabig állok még, érdekes, hogy alig pár méterre állunk egymástól. Ők és én, és mégsem látjuk a másikat. Hírtelen ötlettől vezérelve lépek ki, tán észre sem vennének, ha nem nyitok tüzet. És ekkor hírtelen lelassul minden. A szürkeségből mindenhonnét kis tűzrózsák nyílnak felém. Megcsókolják a testem és tovaszállnak. Nem fáj, csak egy kicsit meleg. Aztán csend lesz és sötét …

Nagyjából fél perc múlva oszlik el a keresztutcáról a füst. Egyenruhás alakok közelítenek lassan, tüzelésre készen a földön fekvő fiú felé. Annak meggyötört teste csupa vér, arca mégis boldog, és mosolygó. Kezéből épp kifordul egy kis ezüst félszív.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához