LFG.HU

Cru
novellaCimkek

Tudod, minél többet gondolsz rá, annál kevésbé esik nehezedre megtenni. Foglalkozol vele nap mint nap és egyszer csak azt veszed észre, hogy már a részeddé is vált. Racionális, érzelmektől mentes alternatívává kristályosul benned. Tudod mi az. Egy válságmegoldás és a szomorúságot kelet partja kapja. És mindazok, akik nyugat helyett ezen az oldalon rekedtek. Mint ahogy a dal is mondja. Vagy akárki. Nincs hozzá közöd. Végül olyan lesz melletted, mint egy hűséges, megnyugtató társ, aki ha hűvös karjai közé ölel, elrejt a problémák elő. Fordulhatsz hozzá bármikor, ha belefáradtál már a küzdelembe. És ha társaddá válik, előbb utóbb megismered. Ha megismerted, már nem is félsz tőle annyira. Kicsit olyan, mint a drog, elrejti előled a világot és téged is eltakar előle.

Álmomban számtalanszor megtörtént már. Azt mondják, ha alszol és a halálodról álmodsz, még azelőtt felébredsz, mielőtt az valóban bekövetkezne. Lezuhansz, de nem érsz földet. Lelőnek, de a fájdalom már nem hasít beléd. Sosem hittem ezeket. Én mindig lezuhantam és golyók is elérték a testemet. Volt, hogy nem haltam egyből, csak feküdtem mozdulatlanul és tehetetlenül, miközben a zsibbadtság végigkúszott a tagjaimon. Legtöbbször nem fájt annyira, hogy elviselhetetlen legyen, igazán csak az ismeretlen zavart, ami a mozdulatlanságon túl várt rám. A kíváncsiság keltette izgalom ébresztett fel mindig. Számtalanszor eljátszottam a gondolattal, vajon mi lenne, ha nem ébrednék fel? Ha kényszeríteném magam, hogy végigálmodjam a történetet? Meghalnék-e valójában? Elszakadna-e végleg a lélek a testemtől, amely az álomban amúgy is távoli vidékekre költözik? És mi lenne akkor? Megmaradna-e a hűvös tehetetlen nyugalom, megszűnne-e a fájdalom, feloldódnék-e az ismeretlenben., hátrahagyva mindent, ami gyötrelmes és nehéz?

Játék volt ez akkor, mi lenne, ha…-féle ostobaság.
Semmiről se tudhatsz semmit, anélkül, hogy át ne élted volna. De mit teszel akkor, ha úgy érzed a valóság gyötrelmes és nehéz?
Egyébként gyenge ember vagyok. Ez az igazság. Azt mondják, hogy az igazság felismerése az első lépés a helyes úton. Ha az út, amelyen haladok a helyes, akkor minden bizonnyal így is van. Mindenesetre ez a tudat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az legyek, amivé végül válnom sikerült.
Nem volt könnyű választás.
Fokozatosan megundorodtam mindentől és mindenkitől. Depresszió – mondták. Persze, ekkor még bizakodtam. Vártam a lehetőséget, amely – mint mondták – az ajtón kopogtat, minden ember életében. De nálam túl sokáig váratott magára.

Szüleimmel a kapcsolatom a felszínes jópofizás, a kötelező protokoll és életpályám “helyes irányba” terelgetéséről szóló beszélgetések sekélyes szintjén maradt. A munkámat gyűlöltem. Elismerés és eredmény nélküli szélmalomharc volt, napi nyolc, kilenc, tizenkét órában. Szalagmunka emberekkel. Volt csinos, frigrid barátnőm is, akiből a korszellem anorexiás, kisebbségi komplexusban szenvedő, szeretetre képtelen kozmopolitát nevelt. Hozzám azért ragaszkodott, mint kedvenc ruhadarabjához és apró gonoszkodásokkal feszegette kapcsolatunk tűrőképességének határait. Élete álma volt, hogy modell lehessen. Barátaim voltak valaha, de hát ők is eltűnnek idővel, ha az ember gyakorlattá teszi, hogy a megbeszélt találkozókra nem érkezik meg és a telefonját is kikapcsolja. Akkor úgy gondoltam, eltávolodtunk attól a közös ponttól, ami korábban összetartott minket, felnőttünk, ne erőltessük a kínos nosztalgiát.

Persze az út nem volt ennyire egyenes. Minden emberben él az egészséges életösztön, én is számtalanszor, száz és száz irányba elindultam, hogy kiutat keressek a szürkeségből és értelmetlenségből. Kétségbeesett igyekezettel próbáltam beilleszkedni a társadalomba, megtalálni azt az áramlatot, amelyre rábízhatom magamat és a jövőmet. Végigjártam a divathullám adta lehetőségeket. Voltam lázadó, lóhajú rocker, feküdtem szinte gyerekként az avarban, amely rám tapadt saját hányásomtól, biztostűs anarchistaként borgőzös éjszakákat töltöttem a törzsasztalnál poógótól izzadt SEX PISTOLS kapucnisban, dilettáns hozzászólásokat megeresztve az aktuális politikai helyzetről. Aztán változott a környezet, és feszülős pólóba bújtatott, kreatintól duzzadó izmokkal táncoltam át a főiskolás éveimet. Ital, cucc és mulatság. Négyesre diplomáztam.
Próbálkoztam olyan dolgokkal is, amelyek – mondták – nem csak a felszínt karistolják. Szerepjáték. Felnőttünk, megkomolyodtunk, kevés az idő, nem érek rá. Okkultizmus. Szart se értettem belőle, bár idézni egy némely szerzőtől máig nagyon jól tudok. A meditáció csak felidegesített. Állandóan a kereskedelmi adókon aktuálisan népszerű slágerek dallama visszahangzott kiürítet bensőmben. Irodalom. Rá kellett jönnöm, ha az írók bármi gyakorlati tanácsot tudnának adni az élet dolgaiban, aligha pocsékolták volna idejüket kötelező olvasmányok megalkotására.
Azt hiszem, kudarcom az, hogy nem vagyok elég kitartó. Ha képet kellene alkotnom magamról, azt mondhatnám olyan ember vagyok, aki csak a távoli célért hajlandó küzdeni, amint az elérhető közelségbe kerül, elveszíti minden korábbi varázsát, kiüresedett, haszontalan, talmi kacattá válik.
Talán, mert közelről szemlélve valóban csak bolondok aranya minden. A szép megcsúnyul, az örök elrohad és lassan rádöbbenünk, hogy egy sötét szobába zártak minket, ahol por borít minden zárat és kilincset.

Emlékszem, rá, egy átlagos nap késő délutánja volt, hogy elindultam, nem jobb nem rosszabb, mint a többi. Hogy akkor mi volt az oka pontosan? Talán az, hogy elfáradtam. Nem a test fáradtsága volt ez, a létezés maga volt elviselhetetlen. Mélyről jövő undor rágott belülről és keserű epét éreztem a torkomban. Nem gondolkodtam, hagytam, hogy zabolázatlan érzések töltsék el teljes valómat, anélkül, hogy hazug fogalmakat adtam volna nekik. Szomorú voltam, ez volt a végső és őszinte, tiszta érzelem.

Húsz-huszonkét perc az út. Mindennap megtettem, két alkalommal. Két éve és két hónapja szakadatlanul. Ha hittem is, nem változott semmi. Ugyanaz a lemez maradt fenn a korongon, és a tű alatt egyre mélyült és szűkült a barázda. De nem tart már soká.
Még most is előttem van az út minden részlete, az összes közönyös arc. Meztelenül haladtak el mellettem, átláttam rajtuk, mintha üvegből lennének. Földre szegezett tekintetük voltam, szájpadlásukhoz szorított nyelvük, a kő a gyomrukban, amely a földön tartotta őket és megakadályozta, hogy szárnyaljanak. Görcsösen álmodtak ők is, minden percben attól rettegve, hogy a saját halálukra ébrednek. Csordaként éltek, elfojtott emberi célokkal, megvetett állati vágyakkal, és csupán orgazmusban oldódó, örök szorongásban. Nem volt szemük, hogy lássák a valóságot. És nem voltak boldogok. Nem éreztem boldogságot sehol.
Talán ebből merítettem vigasztalást.

Emlékszem arra is hogy az elején, kapkodó hiányérzettel küszködtem. Magamat kerestem az úton. Valami jelet, ami arra emlékeztetett volna, hogy ezt egy ember ezerszer megjárta, egy élő és létező személy, aki még itt van közöttünk, még itt van, bár az ideje, amit maga szabott rövidre, már kitelt. De semmit nem találtam. A kemény, száraz beton nem őrizte meg a lábam nyomát, az eldobott cigarettacsikket csatornába sodorta a szél. Aztán elmúlt ez az érzés is. Hiszen ugyanígy történne minden, ha holnap, vagy ha hatvan év múlva járnék erre utoljára. Kósza emlék maradok csupán, pár perces rövid távú emlékezet a szembejövők agyában. Csak az életösztön szórakozik velem. Hagyni valami múlandó nyomot, ami a halhatatlanság illúzióját kelti. Összeszorítottam a fogaim. Akkor úgy éreztem nem létezik ennél mélyebb szomorúság.

Olyan dolgokat vettem észre, amelyeket korábban soha. Ott a fenyő mellett, vajon valóban ezerszer elhaladtam?
Egy gödörben összegyűlt tócsa láttán belém hasított valami. Már régen esett, nagyon, nagyon régen, mégis csillogott némi víz a sáros aszfalt közepén. Ez volt a legszívósabb tócsa, amit életemben láttam. Emlékszem rá, eszembe jutott, hogy nap mint nap kerülgettem, jobbra, a sövény felé. Egy pillanatra megálltam előtte. Egy másik halálra ítélt. Azt ígérték derűs, napos időnk lesz. Az első érzésem az volt, hogy ez egyszer átgázolok rajta, akárcsak gyerekkoromban, anyám tiltása ellenére. De mégsem. Nem tehettem meg. Megtagadtam az emlékeket és ellöktem minden mentőövet. Kikerültem, ugyanúgy, mint eddig minden alkalommal. Abban a pillanatban tudtam, éreztem meg lényem legmélyéről, hogy már nincs visszaút. Egy valamit legalább úgy fogok végig csinálni ebben a rohadt életben, ahogyan azt előre elterveztem.

A reménytelenség megnyugtatott és erőt adott a lemondáshoz.
Húsz-huszonkét perc és megérkeztem. Némán intettem az olvasásból feltekintő őrnek, akii fáradt, égő tekintettel biccentett. Lépcső, folyosó, ajtó. Kezem hideg volt, mint a kilincs, agyamban némán sikoltozott valami, amikor kulcsot elfordítottam belülről a zárban.
Most már rettegtem. Rettegtem magamtól és attól, amit tenni készülök. Próbáltam az öngyűlöletből erőt meríteni, nehezen de sikerült és szinte megdermesztett, ahogy a két – emberi és állati – érzés parttalan hullámai összecsaptak az akaratom felett. Próbáltam nem gondolkozni, így zárva el minden rést az életösztön elől és hagyni, hogy qz ezerszer átkozott napi rutin vezesse a mozdulataimat. Ostoba módon belém hasított a félelem, vajon képes leszek-e “rutinból” megölni magam? Nem tudtam, nem akartam megválaszolni.
A páncélszekrény ezerszer hallott, ismerős nyikorgással köszöntött. Búcsúzott. Kezem remegett, amikor elővettem a fegyvert, majd a lőszert. Összegörnyedtem a padlón és jéggé fagyott ujjaimmal két ólommagvas, rézköpenyes, 9 mm -es töltényt passzíroztam a rugókra. A tárat betoltam a markolatba, a szánt hátrahúztam (Úristen, de nehéz volt!) és kibiztosítottam a fegyvert.

Kész.
Felegyenesedtem, minden tagom remegett. Annyira gyengének éreztem magam, hogy állni is csak erős akarattal voltam képes. Morbid viccként jutott szembe: alighanem ezért lövik magukat ülő testhelyzetben fejbe az emberek.
Lerogytam a kényelmes irodai székembe, magam elé tettem a pisztolyt az asztalra. És ekkor, mintegy varázsütésre, elmúlt a félelmem. Tagjaimból elszállt a feszültség, kifújtam a levegőt és elernyedtem. Tudtam, hogy megteszem.

Ez volt a végpont. Életem könyvének utolsó oldala. Egy bekezdés volt csupán vissza, benne két mozdulat: a fejemhez emelem a fegyvert és meghúzom a ravaszt. Nyugodt voltam, és felszabadult, levetkőztem minden örömöt és szenvedést, nem volt tegnap és nem volt holnap, csak a jelen volt és benne én. A végső másodpercek.
Néztem a szemközti falat, amelyre a késő délutáni fények szokatlan színeket varázsoltak (vagy csak én nem
vettem észre őket eddig?) , néztem a növényeket a vázában, amelyek már nem nekem zöldeltek ( de hát, tettek ilyet valaha is?), néztem az asztalom szanaszét heverő kedves kacatjaimat, amelyekhez annyira ragaszkodtam (élettelen tárgyakat szerettem?), hallgattam az utcán elhúzó kamionok máskor idegtépő robaját (amelyekben emberek ültek, és belém villant, hogy már soha nem ismerhetem meg őket). Már nem az én világom volt.

Haldokoltam.
Az első mozdulat.
Eszembe jutott anyám, apám és nővérem, akik semmit sem jelentettek nekem (és akiket gőgös és kemény önzéssel, évek kitartó munkájával megfosztottam attól, hogy örömüket leljék bennem). Hajdanvolt léha barátaim (akikkel örömtelivé varázsolhattam volna a szürke hétköznapokat) és a barátnőm (aki, megadta nekem az önzetlen szeretet csodálatos adományának esélyét). Könnyek gyűltek a szemembe, miközben beszívtam a fegyverolaj kesernyés illatát és megéreztem a nehéz fém ízét. A lehetőségek bizony az ajtón kopogtattak, de én, aki olyan nagyra tartottam magam és akinek túl szűkre és gyötrelmesre méretezték a világot, ezt nem hallottam meg.

Erőtlen hang szólalt meg bennem, azt súgta, talán még nem késő, talán még nincs veszve minden, amit elrontottam, az helyrehozható és csak rajtam múlik, hogy abba a bizonyos könyvbe íródnak-e még új fejezetek.
Megremegett az ujjam a ravaszon.
Üresség, guvadt szemű, lélegzet nélküli másodpercek.
Ostoba hang! Hogy örök életemben vesztes maradjak? Most jössz a morális frázisokkal az utolsó szívdobbanáskor?! Hát nem, ezt már cseszheted! Elhallgattatlak örökre! Rohadj meg és pusztulj!
Mély levegő.
B…. MEG!!!
Legördülő könnycsepp.
Utolsó mozdulat.

Mindig hittem abban, ha egyszer meghalok, nem szűnök meg végleg, halhatatlan lelkem majd valamilyen csatornán keresztül tovább létezik, legyen az a menyország, a pokol, a valhalla, vagy a nirvána. Valahogy így is történt. Nem oldódtam fel a semmiben, de nem is kerültem semmilyen magasztos, spirituális környezetbe. Itt ragadtam a földön, mint az operaház fantomja.
Semmiről se tudhatsz semmit, anélkül, hogy át ne élted volna.
Most már tudom, hogy életem nem volt más mint hibás döntések sorozata, amelyeket végül a legsúlyosabbal tetéztem. De mit sem tehetek már most, hogy az igazságot felismertem.
Létezem és érzékelek, ha kissé másként is mint eddig. Nincs testem, de valamiképp mégis jelen vagyok a világban, talán hasonlóan, mint egy hang, csak éppen minden élő számára érzékelhetetlenül.
Tehetetlen vagyok. Csak létezek és érzékelek.
Nincs kezem a fogásra, nincs lábam a járásra, nincs szám a beszédre és ha lenne is, sincs tüdőm, hogy levegőt szívjak bele. Nincs szemhéjam, hogy lehunyjam, nincs fülem, hogy befogjam. A világ erőszakosan nyomakszik be a tudatomba létezésem minden pillanatában. Zajlanak körülöttem a dolgok és nem szólhatok bele, egy hangyát sem taposhatok agyon, egy gyufaszálat sem tehetek arrébb, még fájdalmat sem okozhatok magamnak. Csak létezek. Peregnek a napok, a hetek, a hónapok.
Láttam mit műveltem azzal, amit utoljára megtehettem. Szüleim idegösszeomlást kaptak, barátnőmre kivetette a hálóját egy üzletember aki mellékállásban táncosnők külföldre juttatásával foglalkozik. Három napig hoztak az újságok, titkos összefüggést vélve felfedezni az eset és a közhatalom szerveibe befurakodó szervezett bűnözés között. Nem váltottam meg a világot. Nem tettem jobbá a bennük élők életét. És most már helyre sem hozhatom.
Még azt sem tudom, mi vagyok. Hónapokig élt bennem a remény, hogy majd találkozok hozzám hasonlóval és választ kapok a kérdéseimre. De senki nincs. Ha vannak is, én nem látom őket. Talán ők sem látnak engem.

Hamar rájöttem, hogy valódi életem legsötétebb óráiban sem volt soha annyira kilátástalan a helyzetem, mint most. Józanul szemlélve a dolgokat, amelyre úgy érzem egyre kevéssé vagyok képes, azt kell mondjam, csak ködös elképzeléseim voltak a kilátástalanság fogalmáról. Jelen állapotomban boldogan cserélnék egy végtagok nélküli, Moszkva téri hajléktalannal is.
Az utóbbi időben már nem vágyom semmire. Ki sem mozdulok a volt munkahelyemről. Gyakran időzök az íróasztalom mögött, ilyenkor mindig eszembe jutnak életem utolsó percei. Akárcsak most. Annyira vágyom rá, hogy újra átéljem, milyen fogni, járni nevetni és igen… meghalni.
Erre vágyok a legjobban. Meghalni egy küzdelmekkel teli élet végén, megbékélve istennel, mosollyal az arcomon.
Ez az, ami velem soha nem fog megtörténni. Menyország, vagy akár pokol? Tudod mi az a pokol? Csak egy zavaros ima, amellyel becsaptak téged! A pokol benned van, ha elviselhetetlen vagy önmagad és a világ számára.
És ebbe bele fogok őrülni. Már érzem.

(Scriptórium novella)


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához