LFG.HU

strato
RPGCimkek

Név: Franklin Lars
Született: 1995. június 12-én
Születésének helye: Cornwall, Anglia
Kódneve: Szöcske
Regisztrációs szám: 259-78654-1995

Nevem Frank Lars, 1995-ben születtem az angliai Cornwall városában, mint második fiúgyermek. A családban, mivel én voltam a legkisebb, állandó védelem alatt álltam, de az elkényeztetés és állandó óvás ellenére elég hamar megnyilvánultak lázadó hajlamaim. Már kiskoromban is gyakran kezelhetetlenségemre panaszkodtak tanáraim.
Bátyámmal és nővéremmel a Churchill általános iskolába jártunk, ami a korban nagyon elit helynek számított, ennek ellenére, vagy lehet, hogy éppen ezért nagyon gyakran összeütközésbe kerültem az iskola vezetésével.
2010-től a londoni Royal Academy-n, egy katonai iskolában tanultam tovább. Szüleim ettől azt remélték, hogy majd megtanulom fegyelmezni magam. Hát nem teljesen vált be a dolog. Itteni éveim alatt, 2013-ban egy tömegmészárlás során halt meg svéd-ír származású apám, aki eddig orvosi fizetéséből pénzelte tanulmányaimat, jobban mondva azt, hogy egyáltalán foglalkozzanak velem. Míg anyám a diplomaosztóm előtt kapott családi veszekedés miatt agyvérzést, így 2015-ben meg is halt.

Hogy min vitatkoztunk? Ezt elég nehéz megérteni, mivel nagyban közrejátszottak ebben a világról kialakított nézeteink. A család rajtam kívül, mind a multinacionális cégeket istenítette, mivel nekik köszönhettük pazar életünket, míg én inkább voltam nacionalista. Nemzeti mozgalmak gyűléseire jártam, de még nem csatlakoztam egyik csoporthoz sem. Akkor még nem, később az IRA fiatalokból álló propagandaszervezetéhez csatlakoztam, és gyűlések, megmozdulások szervezésével foglalkoztam, mígnem fel kellett hagynom ezzel a tevékenységemmel, mivel felvételt nyertem Oxfordba.
Oxfordi tartózkodásomról csak röviden írok. Legyen elég annyi, hogy teljesen megszakítottam a kapcsolatot családommal, mivel már szinte semmiben sem értettünk egyet, valamint még mindig engem okoltak anyám haláláért, és talán apámért is, bár ez teljesen alaptalan. Ráadásul az akkor bekövetkező változások (a nagy szellemtánc) más-más irányba fordították érdeklődésünket, életünk menetét.
Még annyit, hogy Oxford csak egy évig örülhetett nekem, akkor is elég sok csintalanságot elkövettem, de katonai előképzettségem miatt 2016-tól az új tanévet már az én jelenlétemtől mentesen kezdhette meg. Behívtak katonának.

Ettől kezdve katona voltam, jobban mondva nem is, mert a RSAC (Royal Secret Activity Commando) kommandósaihoz kerültem robbantási szakértőként, mivel a katonai középiskolában erre szakosodtam, amit természetesen nem nagyon szíveltek oktatóim, valamint Oxfordon is kémiát és fizikát tanultam hasonló irányokban.
2016-2019 között több száz különböző bevetésen vettem részt, ahol a célpontjaink vagy magas rangú cégvezetők, miniszterek (természetesen nem brit) voltak, majd egyre inkább biológia mutációs kísérletek “melléktermékei” voltak. Mint most már számomra is tiszta metahumánokra vadásztunk, bár ezt a tényt ez alá a teljesen átlátszó banális maszlag alá rejtették. Én hülye, hogy hihettem el nekik? Ostoba voltam, mint most is, de legalább már kész értékrenddel rendelkezek, bár az új fajokat még mindig elég nehezen tudom beilleszteni.
Annyira naiv voltam! Hittem abban, hogy a kormányunk megold mindent, hogy nem lesz gond a cégekkel, hogy egy szép új világot formálhatunk ki. De nem így volt. Én is segítettem nekik, hogy a világ olyan legyen, mint most. Kegyetlen, értékek nélküli. Vagy ha vannak is értékek, akkor csak nagyon kevés emberben vannak jelen.
Mindezekre 2019. március idusán jöttem rá. Hogy miért pont akkor?

Egy atomreaktort kellett felszámolnunk. Egy atomreaktort! Hogy miért? “Természetesen”, hogy az emberek kevesebb áramot kapjanak, és a csődbe jutott British Energy Agencyt felvásárolhassák a multik. Az utolsó állami céget. A nemzetállamoknak ekkor már befellegzett. Már nem lehet őket létrehozni, már a nagyvállalatok mindenhol ott vannak, megfigyelnek, várnak, hogy lecsaphassanak. Azonban volt egy másik indok is, amit nekünk beetettek. Pár évvel ezelőtt több atomreaktort is elpusztított a csőcselék és itt is számolnunk kellett ezzel a lehetőséggel. A kormány pedig úgy döntött felszámolja a reaktort, épp akkor, amikor a lázadók ott vannak. De ez a bevetés nem csak ezért ilyen maradandó az emlékezetemben. Túlságosan nagyszájú voltam az egységen belül, túlságosan sokat gondolkoztam, és sokat osztottam meg a társaimmal. De túl jó voltam, valamit tenniük kellett.

Otthagytak. A szemetek otthagytak a robbanás közelében. Én lettem volna az utolsó, mert nekem kellett elindítanom a bombát, de a helikopterek már elmentek. Inkább nem beszélek arról, hogy mi történt ott velem, de sikerült megmenekülnöm, bár még mindig vannak rémálmaim. Rémálmok a robbanásról, a szenvedők látványáról, az égett emberekről. De én legalább túléltem, bár csak egy kisebb haladékot kaptam. Agydaganatom lett, és nagy sugárdózist kaptam.
Azonnal kiléptem a RSAC-ból, nem bántottak. Hagytak futni, mert már úgysem beszélhettem. Független nyomozóirodát hoztam létre Észak-Írországban. Az IRA-val is felvettem a kapcsolatot, de megváltoztak. Már nem a nemzeti önállóságot akarták kivívni. Többet akartak. Létre akarták hozni Tir-na-noghot, a régi hatalmat, a misztikumot, a kegyetlenséget. Ebben nem segíthettem.

Elmentem Skóciába, ahol a rendőrségen nyomozóként dolgoztam, és SWAT behatolásokon is részt vettem. Robbantottam, nem kérdeztem, nem beszéltem. Csak a dolgomat csináltam. Jó élet volt, de a daganatom még mindig gyógyíthatatlan volt.
2022-ben abbahagytam a munkát, nem csalódtam, hanem már csak egy fél év volt hátra az életemből a technika azon állása szerint. Gyógyíthatatlan voltam. Nem tudtam, mit tegyek. Sok volt a pénzem, de nem tudtam vele mit csinálni. Senki sem tudott volna meggyógyítani.
Utazgattam: Jamaica, Ausztrália, Afrika voltak a célpontjaim, majd hazatértem Cornwallba, hogy ott halljak meg. Mit ad a sors szerelmes lettem egy fiatal lányba, Gwyneth Dyners-be. Életemben először igazán. Nem tudtam mit csináljak, már csak három hónapom volt hátra, nem mondhattam meg neki. Együtt voltunk, már azt hittem, hogy a karjaiban fogok meghalni, de nem. Találkoztam a bányámmal. Orvos lett egy multinál. Hibernációval kísérletezett, és az első kísérleti alanyokat kereste. Jelentkeztem, és nem mondtam meg a kedvesemnek. Legyen inkább balesett, de ne éljen abban a tudatban, hogy élek még, egy jégtömbbe zárva. Nem akartam. Lehet, hogy rosszul döntöttem? Talán inkább meg kellett volna halnom, de nem tudtam megtenni, a remény éltetett.

A bátyám hibernált 2022. december 4-én 17 óra 19 perckor. Tesztalany lettem.
Mit tehettem volna? Volt még egy hetem hátra az orvosok szerint, állandóan fájt a fejem, szaggatott, néha nem láttam, nem bírtam járni.
Hibernáltak. Életem legrosszabb és legjobb döntése volt. Meghaltam, de feltámadhattam.
Közel harminc évig voltam jégbe zárva a rémálmaimmal. A faggyal, a szenvedéssel. Az emberek azt hiszik, hogy nem érzel semmit, amikor bent vagy. Aki nem hiszi, hogy vannak érzések, félelmek odaát, akkor annak egy jó évet kívánok hibernáció alatt. Próbálja csak ki, nem tudom mit fog utána szólni. Lehet, hogy a borzalmakat már ki sem bírja és belehal.
Én voltam benn legtovább. Állandóan peregtek a percek, én meg csak tétlenül szorongok, figyelnek. Már nincs körülöttem semmi, egyedül vagyok, nincs semmim, de mégis van. Felébredek.
Túléltem.
Tizen voltunk, négyen éltük túl, de én kétszer annyit voltam bent, mint ők. 30 évet. többet, mint amit addig éltem.

30 év magány, felfoghatatlan, de mégis 60 évnek, sőt néha egy egész évezrednek tűnik. Öregnek kéne lennem, aggnak, unokáim lehetnének, sok szép percet élhettem volna át, de nem. Halott vagyok, egy új világ élő halottja. Úgy, mint a kedvesem. Bánatában halt meg, pedig csak három hónapja ismertem. Elolvasta leveleimet, amikor megtudta, hogy balesetben “meghaltam”. Kitalált mindent, velem akart volna jönni. Becsaptam. Az ő élete már tényleg az én lelkemen szárad. Megöltem szeretetből, féltésből, vakságból. Pedig már unokáink lehetnének…
De mégis jó érzés élni, érezni a föld illatát, a szelet, az életet… és legfőképpen a testemet, hogy megint az enyém, hogy tudok gondolkodni, nem hasogat a fejem, élhetek egy új életet. Újra egy vagyok magammal, és egészséges. Megoperáltak. Tiszta vagyok.
Volt egy évem, hogy mindent megszokjak itt, a 2050-es években. Nem nagyon segítettek a világ megismerésében, de legalább nem kezeltek a cég tulajdonaként. Tudták, hogy veszélyes lehetek, de hagytak futni. Amit akartak megtudták. Már nem voltam értékes a számukra. Elmentem.

Az utca ugyanaz, de veszélyesebb, a kocsmák sötétebbek és a gyógyszerek túl erősek. Idegességet okoznak.
Valamit tennem kellett ez ellen. Füvezni kezdtem, nagyon megnyugtat, de veszélyes. Tudom, hogy az, de nem tehetek mást, mert a többi gyógyszer jobban pusztítja a szervezetem. Kell.
Kiléptem az utcára. Csodálatos a világ. Pontosabban mondva borzalmasan csodálatos. Halálos, egy rossz lépés és véged, akiket még nemrég irtottam együtt járkálnak velem az utcán. Nincsenek nagy eszmék, szárnyaló gondolatok, de megvan mégis a sajátos varázsa. Olyan, mintha mese lenne, de mégsem az. Hátborzongató.
Szamurájt akartak csinálni belőlem. Implantokkal teletűzdelt szamurájt. Nem sikerült. Megléptem. Jobb voltam náluk. Ők lehet, hogy gyorsabbak, de nincs annyi eszük, nincsenek céljaik, ideáik, elképzeléseik. Szegényesek, de mégis néha megfognak. Néha szeretem őket.
Eljöttem Amerikába, mert még Ausztráliában megtetszett a szörfözés, és itt kiélhettem a vágyaimat. Élveztem az életet. Az újat a csodákkal telit, a rémisztőt, félelmetest, mocskosat.

Szennyes itt is minden, korrupt, önző. Még csak egy fél éve élek itt, de már most is belém ivódott ez az érzés. Utálom. Semmi tartás nincs a emberekben, de valamiből meg kell élni.
Biztonsági őr voltam Bill Pullmann-nál. Ő volt az egyetlen akit ismertem. Hogy hogyan? A repülőn ismertem meg, beszélgettünk. Benne még megvolt a régi tartás, de neki is hozzá kellett igazodnia a mostani élethez, de hát mindig is a tömeg szava volt a döntő és nem az értelmiségé.
Rajta kívül még senki sem értékelte a múltat, engem.
Felejteni akartam, új akartam lenni, bár tudtam, hogy ez nekem nem fog menni. Más voltam.
Az lettem végül megint aki voltam, aki mindig is leszek. Frank Lars, hadnagy, IRA aktivista, lázadó katona, a naiv gyermek.
Megbékéltem magammal, az emlékeimmel is talán. Csak egy emlékkel nem. Miért nem mondtam el neki?
Kicsit azért még megnyugodtam.
A fű segített. Nem hittem volna, hogy rá fogok szokni, de az egy éves gyógyszerezést nem tudtam volna nélküle kibírni. Most meg? Élvezem, és kezdek leszokni róla. De élvezem a nyugalmat, a semmit, a magányt. Teljesen más, mint a jégkalitkában. Jól esik…


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához