LFG.HU

HammerTimeCafe
Andrew Field
novellaCimkek

1.

Inni…
A férfi még azzal sem fárasztotta magát, hogy felemelje a fejét a vastag kőasztal lapjáról. Csak a kezét emelte fel, s erőszakos mozdulattal rázta meg üres kupáját. Krugraff, a kocsma mindenese észrevette a jelzést, és kérdőn nézett Raffal felé. A kregg-dorn tulaj megvakarta borostás tarkóját, aztán közismert mozdulatával simította meg hátulról előre tar koponyáját. Az idegen nagyon sokat ivott. Raffal két napja figyelt fel rá, amikor először lépte át a kocsma küszöbét. Hogy honnan tudta meg Raffal titkát, mármint azt a közismert titkot, hogy a keménykezű Farrog mok`Danah kormányzó tiltása ellenére a „Dühös Darázs”-ban sötétedés után is szolgálnak fel égetett szeszeket, a kocsmáros nem tudta. Azt azonban látta, hogy a férfi már az első éjszakán hullarészegre itta magát, és ugyanezt cselekedte másnap is. Raffalnak monumentális külseje ellenére jó szíve volt. Még az is előfordult ritkán, hogy egy-egy koldusnak, valami szép történet ellenében engedett egy-két kupa gyenge árpasört (ahogyan gúnyosan nevezni szokta: „tetherisek álmát”). Jó szíve volt tehát, s ezért úgy érezte, nem hagyhatja, hogy ez az ereje teljében lévő férfi, aki sem vén nem volt, sem nyomorék, sem korcs, itt igya tönkre magát. Pedig fizetni fizetett, minden alkalommal a legjobb kaleroni ezüsttel amit Raffal valaha látott, még a rossz emlékezetű, de annál gazdagabb Gyrrok Darf Truban kar’Dorman, Kaleron előző császára korából. A részeg ismét megrázat a kupáját. Ezúttal felemelte a fejét is az asztal kőlapjáról, s láthatóvá tette arcát, melynek bal oldalát mély heg csúfította el. Az arc nem tűnt fiatalosnak. A szél barázdálta, a Nap szikkasztotta vonásait. De ezzel együtt sem lehetett több harmincegynéhány évesnél.
Raffal megtörölte a kezeit hatalmas bőrkötényébe, melynek mélyén mindig rejtegetett – a kocsmai atrocitások miatt – egy hatalmas kést, aztán személyesen lépett a vendége elé. A férfi véreres szemekkel próbálta meg befogadni az eléje tornyosuló kocsmáros képét.

- Inni …! – hörögte, és a nyomaték kedvéért az asztal lapjára csapta a kupát.
- Eleget ittál már, idegen! Most inkább térj haza!
- Inni…! – ismételte meg az idegen, és két kezére támaszkodva lassan, imbolyogva felegyenesedett. Raffal hidegen nézte.
- Nem kapsz itt több italt, idegen! Ez itt az én kocsmám, és én mondom meg, hogy ki mennyit iszik. Te eleget ittál. Menj haza, és aludd ki magad.
Nem tudni, hogy honnan, de az idegen kezében egy aprócska tőr villant elő. De mielőtt még akár csak megemelhette volna, Raffal bivalyerős keze rákulcsolódott a csuklójára. Az idegen fájdalmasan felkiáltott, és kiejtette a fegyvert a kezéből. Raffal másik keze megmarkolta a részeg ruháját, és az ajtó felé lódította a férfit.
- Visszajöhetsz, de csak ha kijózanodtál! – kiáltott a vendég után a kocsmáros. Pár pillanatig csend volt, de aztán a kocsma vendégei mindnyájan visszatértek addigi foglalatosságukhoz. A zsivaj újra betöltötte a „Dühös Darázs”-t.

A részeg Ron Landorr a fejét lelógatva üldögélt a kocsma bejárata mellett. Egyik keze egy pocsolyába ért, s amikor ezt megérezte, lassan lecsúszott a földre, hogy a szája a pocsolyához érjen. Mohón kortyolt bele a vízbe, amely poshadt volt és meleg. Tétován megtörölte a száját, és megpróbált talpra állni. Nem sikerült. Mindkét kezével belekapaszkodott a kocsma ajtaja mellett álló vízgyűjtő dézsa tetejébe, és lassan felhúzta magát. De érzékszerveit teljesen megzavarta az erős ork pálinka, amit odabent ivott. Visszazuhant a földre, és megütötte magát. Káromkodva próbált meg ismét talpra kecmeregni, amikor érezte, hogy kinyílik a kocsma ajtaja, és segítő kezek ragadják meg a hóna alatt. A segítők talpra állították, és két oldalról fogták meg, hogy el ne dőljön. Ron Landorr hallotta, hogy segítői halkan szót váltanak egymással. Nem értette a beszédet, de valahogy érezte, hogy róla van szó. Aztán az egyik segítő megszólalt.
- Az imént, bent a fogadóban, elejtetted ezt a kis tőrt, idegen. –Landorr odanézett, és még tompa érzékeivel is megismerte a saját fegyverét. Bizonytalan mozdulattal nyúlt érte, de a másik nem adta neki azt.
- Hol tettél szert erre, idegen? Láthatólag nem vagy rowlind, pedig azoknak vannak efféle játékszereik. – Landorr nem válaszolt. Csendesen dúdolni kezdett. Aztán minden átmenet nélkül felkacagott.
- Látnotok … látnotok kellett volna Grassach képét! – vidáman rikkantott egyet: – Vigyázz, Grassach! Az én kardom élesebb!
- Mit zagyvál ez itt össze? – kérdezte balról az egyik támogató.
- Én csak egy Grassach-ot ismertem, de az legalább ötven éve halott. – súgta jobbról a másik. – Nem tudom, miről beszélhet. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kijózanítjuk!
A két idegen tekintete összevillant, és Ron Landorrt a dézsához vonszolták. Egyszerre meglendítették, és belenyomták a fejét az esővízbe. A részeg kapálózni kezdett, de segítői erősen tartották. Néhány szempillantás múlva kihúzták a vízből. Landorr prüszkölt, krákogott, de csak néhány kapkodó lélegzetet vehetett, mert máris újra visszanyomták a dézsába. Addig ismételgették a tortúrát, amíg Landorr egy újabb prüszkölés közepette fel nem kiáltott:
- Elég, elég! Már magamnál vagyok!
- Miért iszol, ha nem bírod? – kérdezte megvetően az egyik segítő. Láthatóan zavarta, hogy a részeg miatt az ő ruházata is összevizeződött.
- Nem ismeritek azokat a dolgokat, amiket én ismerek… – suttogta Ron. – A rowlind pusztákon túli sivatag porát … az északi óceán sós levegőjét … ezek kiszárítják az embert. Szétporlasztják a szívét, hogy nem marad belül más, csak az örök szomj…
- Figyelj arra, amit kérdezek, idegen! Honnan szerezted ezt a tőrt?
- Ezt … ezt a tőrt … nem tudom. Nem tudom, honnan szereztem, nem tudom, mióta az enyém. De az enyém, azt biztosan tudom…

Ron Landorr összerázkódott. Az elméjét emlékek rohanták meg. Hosszú évek emlékei, melyek vele történtek. Olyan emlékek, melyeket legszívesebben kitörölt volna mindörökké a gondolatai közül, de nem lehetett. És az emlékek minduntalan ugyanoda vezettek vissza. Egy szörnyű, véres ébredésre, nem messze Lel Tessin városától. Akkor azt hitte, hogy nem éri meg a másnapot. Ha arcsebéhez ért, megtapinthatta a fogait, s minden egyes érintésre ismételten elindult a vére. Félig ájultan vánszorgott be a városba, s ott az első küszöb előtt elájult. De szívóssága legyőzte a bajt. Megérte a napfelkeltét, és azóta még rengeteg újabbat. De hogy a tőr hogyan került hozzá, erre nem tudott válaszolni. Az ébredés előtti múltja kitörlődött az emlékei közül.
- Szeretném tudni, higgyétek el! Én is nagyon szeretném tudni!
- Segítünk megtudni, ha megbízol bennünk! – suttogta jobb oldalról a segítő.

A kocsma ablakából kiszüremkedő fényben Landorr most tudta először szemügyre venni segítőinek szürkés arcvonásait. Emberek voltak mindketten, de pár pillanatra a részeg szeme nem tudta megkülönböztetni őket. Szelíd erőszakkal kivonta a jobbját segítői kezéből, s megdörgölte a szemeit. Ahogyan kitisztult a látása, már látta, hogy a jobb oldalon álló férfi szikkadt, erős tartású öregember, míg a baloldali egy harminc év körüli, nagydarab, szakállas fickó, aki a szakállát ember mivolta ellenére jakkar módra, kis bőrszíjakra fűzött tincsekben viselte.
- Az én nevem Then ’Dalor, s ez itt a testvérem fia, Mokoi Tan’ Derrosh. És benned kit tisztelhetünk?
- Landorr… Ron Landorr vagyok. Nem tudom, honnan jövök, és nem tudom, merre tartok. Élek a világban, de már ehhez sincsen kedvem. Éveken át kutattam…kutattam magam után. De mostanra minden értelmetlenné vált.
- Mi értelmet adunk az életednek! Feltéve, hogy vállalod ezt!
Landorrban felébredt az óvatosság.
- Miért segítenétek nekem, idegenek? Mi hasznotok lehet abból, ha visszanyerem az emlékeimet?
- Nem akarunk becsapni, Ron. A tőr, amelyet az előbb elejtettél a fogadóban, egy olyan személytől származik, akivel személyes elszámolnivalónk van. A nyomára kell bukkannunk. De egyet biztosan tudunk: az a személy nem te vagy. Segíts nekem, Ron Landorr! A testvérem, ennek a férfinak az apja … az ő halála miatt üldözzük azt a valakit. Az a tőr a gyilkosé!

Landorr felemelte a kezét, s ezzel megálljt parancsolt két társának is. Gondolkodnia kellett. Nem tudta, a tőr hogyan került hozzá. De valahogy úgy érezte, már időtlen idők óta az övé. Talán csak egy hasonló tőrről van szó. Mégis … mégis csábítónak tűnt az ajánlat. Ez a két férfi segít neki, hogy a múltjához jusson. Cserébe megkapják azt, akié a tőr korábban volt. Jó üzletnek látszott.
- Nem tudom miért, de hiszek nektek. Rendben van.
A két férfi feszültsége érezhetően felengedett. A fiatalabb lelkesen hátba veregette Ront, míg az idősebb a kezét szorongatta.
- Mondd meg, mikor és hová indulunk! S mi ott leszünk a találkozón! – örült az idősebb. De Landorrnak volt még egy feltétele:
- Ne olyan sietősen, Társaim! Ha már együtt indulunk kalandozni, akkor az indulás előtti estét is töltsük együtt! Ebben a fogadóban igencsak jó a sör! Igyunk meg közösen néhány kupával! – majd az idősebb férfi elboruló tekintetét meglátva még hozzátette: – Higgyétek el, nem fogom magam részegre inni.

2.

Vágy.
A gyomrába hatolt, és egyre feljebb húzódott, hogy végül már izzott tőle a szíve, és a könnyek csurogtak az arcán a fizikai kíntól. Nem tudta pontosan, mire vágyódik, talán egy asszony szerelmére, vagy régen elveszett családja után, de az érzés olyan erővel markolt belé, hogy úgy érezte, valamit tennie kell.
Hirtelen mozdulattal felült, és kését az előtte térdeplő alak torkához szorította.
- Várj! Then ’Dalor vagyok! – súgta az illető. Ron Landorr megrázta a fejét, és száraz hangon vetette oda:
- Ha élni akarsz, máskor ne próbálj meg így a közelembe settenkedni!
- Csak fel akartalak kelteni, harcos! Megvirradt, és Lel Tessin kapuit megnyitották. Most már be tudunk menni.
A kocsmai találkozás óta eltelt időben Landorr és két társa Lel Tessinbe tartott. Abba a kereskedővárosba, amelytől nem messze Ron annak idején magához tért. Hajót béreltek Ragnan-kordban, azzal csorogtak le a Beltenger partvidékén idáig. A harcos remélte, hogy a városban valami nyomra bukkan, amely segít kideríteni a múltját. És remélte azt is, hogy az ismerős vidékeken, melyeken azóta valami miatt csak gyorsan, rossz érzésekkel a szívében haladt keresztül, most megnyílik talán az emlékezete is. Elmúlt este érkeztek meg Lel Tessin alá, olyan időszakban, amikor a város kapuit már zárva tartják. Letáboroztak hát kívül, s várták a kürt búgó hangját, ami azt jelzi, hogy a hatalmas kapuk megnyílnak újra.

A város utcái meglepően tiszták voltak. Then ’Dalor némi útbaigazítást kért egy helyi halsütőtől, akinek fehérre mázolt bódéjából már az ég felé kanyargott a frissen sütött hal finom illata. Ron vett magának egy halat, és egyik kezéből a másikba dobálva hűtötte le, míg ehetővé nem vált. Beleharapott, élvezte a remek ízeket, hiszen a hajón ez idáig inkább csak íztelen szárított húsokon éltek, aztán követte a társait, akik valami vegyesboltot kerestek. Megcsappant készleteiket kellett kiegészíteni újabb adag szárított hússal, vízzel, tűzszerszámmal, és még számos más aprósággal, melyek hiányát erősen megérezték volna a városon kívül.

Then ’Dalor megtalálta, amit kerestek. A bolt nem volt nagy, de a legszükségesebbeket meg tudták vásárolni. Már a fizetésre került sor, amikor Ron hirtelen ötlettől vezérelve elővette a kis tőrt.
- Mondd csak, boltos uram, ismerős-e neked ez a tőr? Vagy láttál hasonlót valaha?
A vegyesbolt tulajdonosa, egy sötét képű sinnar, kézbe vette a remek mívű tőrt, és vizsgálgatni kezdte. Then ’Dalornak nem tetszett, hogy közben kis füttyökkel mutatta be elismerését.
- Ez igen, idegen. Gyönyörű darab. Azt mondanám, hogy rowlind, de hazudnék neked. A rowlind elfek kézműves termékei szépek, nekem kicsit túl kacskaringósak is, ha érted, mire gondolok. De ez itt… ez egészen más.
- Ismerős? – kérdezte türelmetlenül Then ’Dalor.
A boltos újabbakat füttyentett, megforgatta a fegyvert, egyensúlyozott vele a tenyerén, csodálva annak tökéletes súlyelosztását, aztán szemmel láthatóan fájó szívvel adta vissza Landorrnak.
- Nem, sajnos nem. Még sohasem láttam ilyet.
Tan’ Derrosh, a jakkar szakállas fickó, ritkán szólt, de ezúttal okosságot kérdezett.
- Hé, boltos uram! Nem ismersz valakit, aki segíthetne nekünk?
- Hmmm… a sógoromnak fegyverüzlete van, itt nem messze, két utcával arrébb. Nem, ő nem ért az ilyen jószágokhoz, de van neki egy beszállítója…igen, az biztosan tud segíteni, már ha most a városban van. Menjetek, és kérdezzétek őt. Mondjátok, hogy Yakies küldött titeket…. Hé várjatok! És a fizetés??

Kicsivel később Then ’Dalor még mindig a boltos szemtelenségén füstölgött.
- Milyen drágán mérte a portékáját az uzsorás disznaja! Ragnan-kordban ezt fele áron megkaphattuk volna!
- Hagyd el, ’Dalor! Ha a sógora segíteni tud nekünk, akkor megérte az a pár kiadott ezüstpénz.
- Igaz, Ron. Ez lesz az a bolt?

Az volt az. A sógornak jobban ment. Nagyobb, takarosabb boltba lépett be a három kalandor, ahol egy kis asztalon még friss vízzel is szolgáltak a vendégeknek. Nem véletlen, hogy a bolt előtt vén koldus ült, akinek csontos, szikár lábán majdnem átesett a figyelmetlen Tan’ Derrosh.
- Tűnj el innen! – ugrott ki a bolt ajtaján egy segéd.
Meglökte az öreget, aki megbabonázva meredt Ron Landorra. A férfi nem vette észre az ámuló tekintetet, mert figyelmét lekötötte a fegyverbolt kínálata.
- Takarodj! – replikázott a segéd, és a szerencsétlenül elbicegő vénember után dobta annak botját.
El is találta, mert a koldus felvinnyogott. A segéd nem ügyelt rá, mert máris kezét a kötényébe törölgetve sietett be a boltba. – Mivel szolgálhatok, jó uraim?
- Yakies küldött ide minket.
- A jó öreg Yakies! – szólalt meg egy hang, és erőteljes, izmos férfi lépett a helyiségbe. Hasonló kötényt viselt, mint a segéd, s ez utóbbit egy kézmozdulattal elküldte. A fiú értett a szóból, és hátra sietett, az üzlet raktárába. – Miért küldött hozzám az én remek sógorom benneteket? Valami különleges fegyverre van szükségetek?

Nagyon sok civilizált városban vezettek be különféle tilalmakat bizonyos fegyverek, eszközök forgalmazásáról. Lel Tessin uralkodója, a bölcs Seran del Lairas, különösen tiltotta az „embertelen” fegyvereket. A tilalmak azonban csak arra szolgáltak, hogy áthágják őket. Lel Tessin lakóinak a tehetősebb rétege szívesen nézett tiltott rabszolga viadalokat. Ezek nem is hasonlítottak azokhoz a cirkuszi játékokhoz, amelyeket a bölcs uralkodó rendezett időnként, különleges alkalmak felejthetetlenné tétele céljából. Itt, ezeken a brutális tiltott küzdelmeken a lényeg a minél több kitépett bél, kinyomott szem és egyéb borzalmak voltak. S egy ilyen viadal elképzelhetetlen lett volna bélnyúzó, szemhorog vagy toroktépő nélkül. Yakies sógora minden bizonnyal ilyenek forgalmazásából rendezte be olyan takarosan a boltját.

- Nem, nem fegyver kell nekünk, hanem információ. – válaszolta Landorr, és elővette a tőrt.
Yakies sógora nem füttyögetett. Ő hümmögött.
- Hmmm. Szép darab. Hmmm. Talán rowlind munka lenne? Hmmm. Nem tudom. Az kellene, hogy megvárjátok Griffist. Hmmm. Igen, ő fog tudni segíteni. Hmmm.
- Meddig kell várnunk erre a Griffisre? – kérdezte idegesen Than ’Dalor. Az utóbbi időkben hallott sok fütty és hümmögés idegessé tette, maga sem tudta talán, hogy miért. – Sietős lenne a dolgunk.
- Nem kell tovább várnotok! – hallatszott egy mély hang az ajtó felől. És az üzletbe belépett Griffis.

Ilyen figyelemreméltó kregg-dornt még sohasem látott Ron ezelőtt, pedig sok tájon megfordult, és rengeteg különféle figurával találkozott már. Griffis magasabb volt egy átlagos kregg-dornnál, le kellett hajtania a fejét, hogy beférjen az ajtón. Az alsó ajkából kiálló agyarai vagy aranyból készültek, vagy arannyal voltak bevonva. Két felső, kisebb tépőfogát vörösre festette. Egész ruházata ugyanezeket a színeket követte. Akár nemes is lehetett volna, mert selyemköpenyt viselt, de bőrének sötét színe elárulta, hogy nem valami palotában éli az életét. Néhány heg és forradás az arcán és széles alkarján pedig azt is sejtette, hogy ez az élet nem lehet unalmas.

- Mit akartok tőlem? – kérdezte Griffis.
Landorr mindenféle magyarázat nélkül nyújtotta át neki a tőrt. Griffis se nem füttyentett, sem nem hümmögött. Néma elismeréssel a szemében szemlélte meg a kis tárgyat. Ő is megforgatta, kiegyensúlyozta a tenyerén, mint nemrégiben Yakies. Feldobta, a pengéjénél fogva, dobáskészen kapta el, aztán az ujja hegyén táncoltatta a fegyvert. Végül alaposan áttanulmányozta a tőr pengéjébe vésett ismeretlen rúnákat. A vizsgálat végeztével alig hallható sóhajjal adta vissza Ron Landorrnak.
- Szép. Nagyon szép. Az én népem gyönyörű darabokat készít, talán hallottátok már, hogy még a kényes rowlindok is szívesen vásárolnak tőlünk. De ilyet még nem láttam. Az bizonyos, hogy nagyon régi. Én még olyat is mondanék, hogy talán az Összeomlás előtti időből származik.
- Kadmon segíts! – nyögte színpadiasan Yakies sógora. – Olyan értékes lenne ez a fegyver?
- És mit tudsz leolvasni azokból a rúnákból? – kérdezte Landorr.
- Nagyon … nagyon nehezen olvasható. Talán „ajándék”. Vagy „áldozat”. Valami hasonló lehet. Hasonlít a rowlind íráshoz, de mégsem az. Honnan szereztétek?
- Találtam. – mondta zárkózottan Ron. Griffis elértette a szűk választ.
- Végül is a te titkod, idegen. Egy ezüsttel jöttök nekem az információért.
No, erre Then ’Dalor mordult fel.
- Ez a pár szó egy ezüstöt ér? Azt hittük, Yakiesre tekintettel csak kapunk néhány ingyen jótanácsot!
- Ha hinni akarsz, idegen, menj valamelyik templomba! Én pénzből élek, és az időm is pénzt ér. Nem pazarlom feleslegesen.

Then ’Dalor intett a szemével, és a jakkar szakállas Tan’ Derros kifizette az összeget de úgy, mintha a fogát húznák. Griffis elégedetten pörgette meg a levegőben az érmét, aztán elkapta, és Landorra kacsintott. – Üdv nektek, idegenek, nekem most mennem kell! Vár a munka! – azzal elsétált az üzlet raktára felé.

Ron Landorr és két társa rövid megbeszélést tartott a bolt előtt. Ron, aki szinte megújult, mióta a társai rátaláltak a „Dühös Darázs”-ban, s azóta egy kortyot sem ivott, azt javasolta, hogy üssenek szállást Lel Tessinben. Hajnalban pedig induljanak tovább, és keressék meg azt a helyet, ahol annyi évvel ezelőtt a harcos magához tért. Talán ott feltolul néhány emlék. Then ’Dalor egyetértett, és úgy látszik, ’Derrosnak nem volt beleszólása az ilyen ügyekbe. Kerestek hát egy fogadót. Egyiküknek sem tűnt fel, hogy a vén koldus, akit a fegyverbolt segédje üldözött el nemrégiben, végig a nyomukban volt.

3.

Álmok.
A lény feje annyira közel került hozzá, hogy érezte a bűzös leheletét. Éles fogak villantak fel, alig pár arasznyira a torkától. A legborzasztóbbak mégis azok a szemek voltak. Emberi szemeknek látszottak, érzés nélküli, vakon a világba meredő pillantással. Sem düh, sem a zsákmányszerzés öröme nem tükröződött bennük. Csak a közöny.
Undorodott a lény testétől, mégis egészen közel engedte magához. Más esélye nem volt arra, hogy megölje. Két emésztőnyáltól sikamlós kar ölelte át, s ahol a bőréhez értek, piros, fájó sebeket hagytak maguk után. Érezte, hogy a lény hosszú, ízelt harmadik karja, amelyik a hátából nőtt ki, átcsap a sima, szőrszálak nélküli fej fölött, és az ő torkát keresgéli. Cselekednie kellett. A füle alá döfött a vékony, kicsi késsel, és minden erejét megfeszítve húzni kezdte a pengét, végig a pikkelyes nyakon. A lény felüvöltött a fájdalomtól, de a szemei továbbra is kifejezéstelenek maradtak. Elengedte áldozatát, s néhány pillanatig csak állt ott, mindhárom kezével kalimpálva, talán az egyensúlyát kereste. Aztán belezuhant a vízbe.

Ő csak most nézett a tóra, amelynek a partján a küzdelem zajlott. Felkiáltott az iszonyattól. A tó vize helyén élő, tömény vér ringatózott, melyet a most megölt teremtmény vére tovább táplált.
Neszt hallott balról. Oda nézett, de nem bukkant elő újabb lény. Lassan végigsiklott a tekintete saját magán, és elszörnyedve látta, hogy bőrének piros, fájó sebei megkeményednek, és pikkelyekké válnak. Újra hallotta a neszt. Ez biztosan …

Felpattantak a szemei, és némán fülelt a sötétben. Tisztán hallotta maga mellett két társa hortyogását, de azon felül mást is. Nesztelen, lopakodó lépéseket a lépcsőn felfelé. A hosszú évek tapasztalata, mióta a világot járta, megélesítette az érzékszerveit. Azonnal megállapította, hogy legalább öt vagy hat férfi közeledik a szobájukhoz. Megbökte Then ’Dalort, aki az első érintésre felriadt. Nem volt olyan tapasztalt kalandozó, mint Ron Landorr, de érzékei azt súgták, csendben kell maradnia. Ron a vadonban elterjedt jelekkel mutatta, hogy öt vagy hat férfi közeledik a szobához, de Then ’Dalor értetlenül nézte a mutogatást.

- A szobánkhoz közelednek. – súgta Ron Landorr.
Ezt már megértette a másik, és óvatosan felébresztette társát is. A szoba a fogadó emeletén, a folyosón legvégén volt. Ablaka egy szűk sikátorra nyílt. Then ’Dalor máris intett társainak, és néhány mozdulattal leemelte az ablakról a keretet, amire a szél ellen védő marhahólyagot feszítették. Már lépett volna ki, amikor lentről fojtott kiáltás hallatszott, majd a férfi feje mellett egy vékony nyílvessző állt bele az ablakkeretbe. Ugyanebben a pillanatban durva kezek tépték fel a szoba ajtaját, és harcosok lepték el a helyiséget. A kezükben villogó fegyver elárulta jövetelük célját. Az első késsel a torkában végezte, melyet Tan’ Derros dobott belé. A második rávetette magát Ronra, ám a kalandozó előkapta rövid kardját, és vagdalkozni kezdett. Tan’ Derros kezét újabb kés hagyta el, s az most is pontosan célba talált. Harmadik dobásra azonban nem volt ideje, mert a támadók egyike, egy nagydarab jakkar, megragadta a férfit, és ledöntötte a lábáról. Egymás torkát markolászva gurultak ide-oda a földön.

Then ’Dalor a sarokba szorult, hajlékony pengéjével verte vissza a rátámadó shograt zsoldos támadását. Landorra jutott a munka nagyobb része. Két sinnar próbálta levágni őt, de Ron kardja úgy pörgött maga körül, mint valami motolla, csillogó falat vont a kalandor köré, és nem engedte közel a támadók pengéit. Most a tőrrel akasztott meg egy csapást, és ugyanakkor a másik kezében tartott rövid karddal lemetszette egyik támadója fülét. Az felvinnyogott, és kezét a sebre tapasztva a falhoz tántorgott. A másiknak egyedül nem lehetett esélye a sokat látott Ronnal szemben. A férfi nekifeszítette a kardját a másik fegyverének, és a testével a falhoz nyomta a páni rémülettel menekülni igyekvő fickót. Bal keze szinte észrevehetetlenül felemelkedett, és a tőr lecsapott. Nem foglalkozott tovább az összecsukló ellenféllel, hanem a levágott fülű felé lépett. Az rémült üvöltéssel rohant ki a szobából. Kintről hangos parancsszavak hallatszottak, s a következő pillanatban a shograt zsoldos már ugrott is kifelé az ablakon. A jakkar követte példáját, magával vitte az ablakkeret egy részét is. Amilyen hirtelen elkezdődött, olyan gyorsan fejeződött be a küzdelem. S a sokat tapasztalt szobát ezúttal Lel Tessin város őrsége özönlötte el.

- Mi történt itt? – kérdezte az őrparancsnok, aki csak akkor lépett be a szobába, mikor emberei már biztosították a terepet. Ron Landorr letörölt egy verítékcsöppet az arcáról, és azután válaszolt.
- A ti biztonságos városotokban megtámadtak minket.
- Hmmm. – mondta az őrparancsnok, mire Landorrban és két társában szinte egyszerre rémlett fel, hogy ez a fickó nem rokona-e Yakies sógorának, az állandóan hümmögő fegyverboltosnak. – És ugyan miért támadtak volna meg benneteket? Adósságot csináltatok?
- Nem.
- Akkor megszöktettetek valami leányzót?
- Nem, azt sem.
- Valami régi ügy? Leszámolás?
- Nem hinném. Jómagam nagyon régóta nem jártam erre. És két társam szintén nem.
- Hmmm. Akkor rablótámadás lesz. Mostanában nem történt itt ilyesmi, dehát bármikor előfordulhat, hiába küzd ellene a városi őrség. Javaslom, vigyázzatok az értékeitekre. – Az őrparancsnok körülnézett a szobában, tekintete a pórul járt rablóra tévedt. – Ezt vigyétek! – intett az embereinek, azzal kimasírozott a csatatérré vált szobából.
- Lenne néhány szavam a kocsmároshoz! – mondta halkan Landorr, amikor a katonák elhagyták az ivót.
Lesiettek, de odalent senkit sem találtak. A tulaj még időben elhagyta a süllyedő hajót. Ron, vállalva a veszélyt még az utcára is kiment, de a kocsmárosnak se híre, se hamva nem volt. A férfi nyugodtan körülnézett, aztán a kocsmával szemközti ház kapualjából előrángatott egy alakot.
- Kémkedsz utánunk? – kérdezte szigorúan.
- Neeem, uram. – válaszolta rémülten a koldus.
- Dehogynem. Láttalak tegnap is. Állandóan utánunk koslattál. És most odabent szépen elmeséled majd, hogy miért. Mert ha nem … – tette hozzá, és fenyegetően megrázta a vénembert. Az rémülten nyögött fel:
- Ugye az apád nyomában jöttél ide?

Odabent az üres kocsmában Tan’ Derros megpiszkálta a tüzet. Then ’Dalor öntött némi italt pár üres ónkancsóba, aztán leült ő is Landorr, meg a vén koldus mellé. Úgy választották meg a helyüket, hogy ha a támadóiknak eszükbe jutna visszatérni még ezen az éjjelen, akkor ne tudjanak váratlanul támadni. A koldus nyelvét nehezen oldotta meg az ital. Hosszan bámult a tűzbe, s csak Landorr ismételt faggatására kezdett bele a történetbe. Ahogyan beszélt, egyre halkabbá váltak szavai, mintha szégyellné, amit társaival együtt valamikor réges-régen cselekedett.
- Szörnyű … szörnyű gaztettet vittünk végbe akkor. Azt hittem, el tudom felejteni, de nem sikerült. Azóta egyetlen éjszakán sem tudtam úgy álomra hajtani a fejemet, hogy ne álmodtam volna apáddal, meg azzal a borzalmas éjszakával…

Felnézett, s ahogyan Landorra pillantott, megremegett. Csak nehezen tudta elvonni a férfiról a tekintetét. Köhécselt, aztán ivott egy korty bort, és folytatta:
- Öten … öten indultunk el akkor. Az apád ötlete volt. Akkoriban nem messze a városfaltól, állt egy kis ivó. A tulajdonosát mi csak Patkánysörtének hívtuk, mert a bajsza leginkább arra formázott. Oda jött be az apád. Ott ültünk négyesben, Jochen, Grassach, a fiatal Millfred és én.
- Grassach … – suttogta Landorr. A szemei előtt megjelent egy kép, halványan. Egy tisztás … aztán ahogyan jött, el is tűnt a látomás. – Folytasd! – zörrent rá a koldusra. Az tétovázva folytatta:
- Az apád ruhája szakadt volt, több helyen véres, maga az ember éhes és szomjas … de a szemében az elhatározás tüze égett. Társakat keresett a vállalkozásához. Megtudta, hogy a hegyekben egy titokzatos helyen arany van … sok arany. Nem sokat beszélt a helyről, de elénk dobott egy érmét. Még sohasem láttam ahhoz hasonlót. Nagyon szépen kimunkált aranytallér volt, igazi műremek. Apád azt mondta, ahonnét ez származik, van ott még sokkal több is. Persze hogy vállaltuk az utat mind a négyen. A kis Millfred annyira lelkes lett, hogy mindannyiunknak fizetett egy rundót. Szerencsétlen kölyök, akkor mulatott utoljára életében…

Az kocsma ajtaja megnyikordult. Mind a négyen arra kapták a tekintetüket. Ron kezében szinte varázsütésre jelent meg a kardja, s Tan’ Derros dobótőrei is előkerültek. Ahogyan az alkotmány kinyílt, valamennyien elkészültek rá, hogy a harc folytatódhat. Csörrenés hallatszott, és a következő pillanatban a városi őrség tagjai ismét elözönlötték a fogadót. Az őrparancsnok szemmel láthatóan semmit sem bízott a véletlenre. Újra csak akkor lépett be, mikor emberei már az egész kocsmát felügyelték.
- Rossz híreim vannak számotokra, idegenek! – kezdte. Szeme parancsolóan villant, s tíz katonája egyszerre rántott kardot.
Ron Landorr tekintete kibúvót keresett, de esélyei nagyon rosszak voltak. A kocsma ajtaja és ablaka is messze feküdt tőle, és érezte, hogy a harc is kilátástalan lenne. Tétlenül kellett hát várnia, mit akar velük a katona.
- Tudjátok, régen volt már erre ekkora csetepaté. Alapjában véve békés város ám a mienk! És ha rajtam múlik, akkor hosszú ideig nem is lesz itt ilyen összetűzés, arra mérget vehettek. Szóval parancsot kaptam a legfelsőbb helyről – itt a kezével a kocsma plafonja felé bökött, bár mindenki tudta, hogy onnan biztosan nem kapott semmiféle parancsot -, hogy toloncoljalak ki benneteket Lel Tessinből. Nem szeretjük itt a magatokfajtákat. Gyertek velem!

A katonák kivont kardokkal álltak. Landorr megpróbálta végiggondolni a lehetőségeket. A városkapukon kívül minden bizonnyal vártak rájuk az éjszakai támadók. Odabent a szobában harcoltak hárommal, de legalább egy íjásznak is lennie kellett, aki lentről majdnem eltalálta Then ’Dalort. Persze az is lehet, hogy többen vannak. És ami legalább ennyire fontos: meg kell tudnia a történet végét a vénembertől. Megragadta a vénség csuklóját. Az felvinnyogott.
- Mit akarsz Lontastól? Hagyd békén, és gyere velem, te is, meg a társaid is! – csattant az őrparancsnok hangja.
- Szép történetbe kezdett bele az én vén barátom – fuvolázta Landorr. – Csak ezt szeretném végighallgatni. Ugye, öregapó, te sem bánod, ha a kapukon kívül még végighallgatjuk a mesédet?
A koldus mellett állt Then ’Dalor. Úgy, hogy az őrség tagjai ne vehessék észre, kis tőrt nyomott a vénség oldalához. Szándékosan durván, hogy a fegyver éle belenyomódott a koldus bőrébe.
- Veletek megyek én is. – nyögte Lontas.
- Mit bánom én! – dörögte az őrparancsnok. – Csak induljatok már!
Titokban megtörölte a nedves tarkóját. Örült neki, hogy a három idegen hajlandó harc nélkül engedelmeskedni neki. Hallotta, hogyan verekedtek Jochen emberei ellen az átkozottak. És egy csetepatéban minden megtörténhet.

A városkapu véglegesnek tűnő döngéssel zárult be a négy ember mögött. Ron Landorr minden érzékszervével arra figyelt, mikor melyik irányból várhatják a támadást. Amikor Tan’ Derros szólni próbált, türelmetlenül leintette. A nagydarab késdobáló sértődötten vonta meg a vállát.
- Tegnap éjjel is idekint aludtunk. Miért izzadsz akkor, barátom?
- A kocsmai támadók. Ismét próbálkozni fognak.
- Honnan veszed ezt? Elvettük a kedvüket alaposan!
- Dehogy vettük el! A városi őrség érkezett időben. De most odadobtak minket prédának.
Then ’Dalor felfogta, miről beszél a társa.
- Az őrparancsnok! A sunyi disznó!
Landorr egyetértően bólintott.
- Induljunk! Fel, a hegyekbe! Hátha elveszítik a nyomainkat.
- A hegyekbe? – a vén Lontas nyöszörögni kezdett. – Jártányi erőm sincsen, hogyan mehetnék veletek?
Ron bosszúsan a levegőbe csapott. A koldus lassítani fogja őket. Vihetnék is, de az akkora zajjal járna, amit nem engedhetnek meg maguknak. Ezt nem lehet. Döntött.
- MOST fogod elmondani a történet végét! Gyorsan és röviden! Gyerünk!
- Nem … nem tudom, hol jártam…
- A kocsmánál. Az a fiatal kölyök … az fizetett egy utolsó rundót.
- Igen! Igen, Millfred. Elindultunk. Hét napon keresztül meneteltünk, felfelé azon a pokoli hegyen. A hátunk mögött hagytunk egy tavat, és két erdőt is, és amikor a harmadikból kiverekedtük magunkat, akkor elénk tárult … nem!
Az emlékek még ötven év elteltével is erősebbnek bizonyultak a koldusnál. A kezeibe temette az arcát, mintha nem akarná látni azt a képet. Felnyögött, és zokogni kezdett. Landorr két kézzel megragadta, és erősen megrázta az öreget.
- Beszélj! Beszélj, te vénember, vagy ma találkozol apámmal a túlvilágon!
- Ölj meg! Csak ölj meg! Hiszen ötven éve várom a halált! Várom, hogy újra eljöjjön értem! Mint akkor ott, a tó partján!
Ron lassan elengedte az öreget. Lontas is megnyugodott kicsit. Hüppögött még néhányat, aztán folytatta.
- Ilyet még sohasem láttam. Egy tó partjánál álltunk. Szomjasak voltunk, de ha ott előttem ölik meg a társaimat, még akkor sem ittam volna annak a tónak a vizéből. Mert a tó partjait nem víz, hanem vér mosta. Ameddig elláttunk, merő vörös vér ringatózott a mederben. Emlékszem, felkiáltottam. De az apád csak intett, hogy gyorsan tovább. Ő már biztosan járt arra. Aztán arra emlékszem, hogy Millfred felüvölt. Ahogy ránéztem, valami ocsmány, tekergőző csápot láttam a nyakára fonódni. Nem felejtem el azt a szörnyű, cuppanó hangot, amikor a lény letépte a fiú fejét. Ott helyben, mohón falni kezdte a fejet az a démon, miközben két másik támadt ránk. A sebek sohasem gyógyultak be teljesen…

Lontas félrevonta a mellkasán a ruháját. Szikkadt, ráncos bőrén négy – öt kerek, vörös sebhely látszott. Kemények voltak, mégis mintha lüktettek volna.
- Menekültünk arra, amerre apád vezetett minket. Mind a négyen erőnk teljében lévő férfiak voltunk, és a félelem is erőt adott. Egy idő után már nem hallottuk azt a furcsa, súrlódó hangot, ahogyan ezek a lények vonszolták magukat a fák között. Aznap éjjel apád kezdte az őrködést. Utána én következtem. Ahogyan mentem ébreszteni a váltótársamat, Grassachot, hallottam, hogy Jochennel suttog. Szörnyű dologról beszéltek. Hogy az apád idecsalta őket meghalni. És elhatározták, ha az aranyhoz érnek, megölik. De akkor is, ha másnap sem érünk el az aranyhoz. Én … engem megfenyegettek. Ott helyben megölnek, ha nem esküszöm meg, hogy velük tartok. Megesküdtem.
Landorr felkapta a fejét. Még mindig ott ültek Lel Tessin város falai alatt. Ron ezt tartotta a legbiztonságosabbnak. No meg a koldussal úgysem jutottak volna messzire. A nesz, amit hallott, a fejük fölül jött. Egy őr sétált el odafent a falon. A kalandor még pár pillanatig hallgatózott, aztán újra Lontasra nézett.

- Folytasd! – parancsolta.
- Másnap … odaértünk. Egy barlang előtt álltunk. Csak egy rés volt a sziklában, egy kis patak csörgedezett belőle. Apád azt mondta, ez az a hely. Mondta azt is, hogy a barlangban még sohasem járt, de a patak kimosta onnan azt az érmét, amit mutatott nekünk. Ha egy volt, kell lennie többnek is. És már indult volna befelé … amikor Grassach rátámadt. Az apád ördöngősen védekezett, de ekkor Jochen is rátámadt … és én is. Levágta Grassachot. Ám Jochen megsebesítette. Apád megpróbált bemászni a barlangba, de Jochen nem engedte. A lábánál fogva húzta vissza. Rám üvöltött, hogy segítsek, hát én is megragadtam a szerencsétlent. Ekkor … nem tudom, hogy honnan … újra előbukkantak a démonok. Vöröses testükkel csúsztak felénk, a szájuk tágra nyitva, rózsaszínű nyálcseppeket hullajtottak a földre… Jochen elengedte az apád lábát, de még mielőtt az talpra ugorhatott volna, súlyos csapást mért a fejére. Aztán apád testét a lények felé lökte. Menekülni kezdtünk. Ahogyan visszanéztem láttam, hogy a mozdulatlan testet körülveszik a nyálcsorgatók… ott hagytuk, áldozatnak. Sikerült visszatérnünk a városba. Jochen gazdag ember lett, sok kincsvágyónak adta el a titkot jó pénzért. De amikor te megjelentél, rögtön tudta, hogy az apádért akarsz bosszút állni. Apádért, aki ott pusztult a barlang előtt. Hiszen azt a sebet nem élhette túl … – Lontas fáradt hangja megtört. Felnézett, egyenesen Landorr szemébe. Tompa dobbanás hallatszott. A koldus tekintete elkerekedett, rémült pillantással meredt Ronra … aztán lassan eldőlt. A melléből nyílvessző állt ki.
-
- Hasra! – sziszegte Landorr, és maga mellé rántotta Then ’Dalort. Tan’ Derros már a földön feküdt.
- Honnan jött a nyíl? – kérdezte súgva. Ron nem válaszolt, szeme a sötétséget fürkészte. Aztán tőlük balra, ahol egy kis bozótos kezdődött, mintha mozgást látott volna.
- Balról. Onnan nem láthattak minket pontosan, hacsak nem egy rowlind volt. Azt hiszem, inkább hang után eresztették el azt a nyílveszőt. Észrevétlenül nem tudnak idáig eljönni, hiszen a városfal és az erdő között szándékosan van egy irtás, de tudják a gazemberek, hogy a hegyek felé akarunk tovább menni. Arrafelé teljesen elzárták az utunkat.
Újabb nyílvessző süvített át a levegőn, de ártalmatlanul csapódott a falhoz, nem sokkal a fejük felett.
- Most mi legyen? – súgta Then ’Dalor.
- Itt nem maradhatunk. Előbb vagy utóbb el fognak találni, még ha csak vaktában lövöldöznek is. A legrövidebb úton bevetjük magunkat az erdőbe. Keresünk egy erős, vastag fát, felmászunk rá, és kivárjuk a reggelt. Ott nem fognak minket meglepni. Gyerünk!

A három férfi hason kúszva nekiindult. Ahogyan kiértek a városfal árnyékából, kiváló célpontot nyújtottak. Körülbelül félúton lehettek a fal és az erdő között.
- Futás! – kiáltotta Landorr, félretéve minden óvatosságot.
Tan’ Derros vágtázott elől. Ron figyelt az öregebb Then ’Dalorra is. Közben magában Kadmonhoz imádkozott. – Add, hogy csak egy íjászuk legyen!
Két nyílvessző is elkerülte őket rohanás közben. Mikor az erdő közelébe értek, elmaradtak a további nyilak. Úgy látszik, idáig már nem látott el fedezékéből az orvlövész. Landorr előre pillantott, ahol Tan’ Derros már az első bokrok ágait hajtogatta el az útjából. Egy árnyék …
- Vigyázz!
A nagydarab férfinek sikerült kikerülnie a csapást. Talán maga sem értette, miért hajolt el, amikor meghallotta Ron kiáltását. A jakkar fejszéje, amivel egy oldalvágással akarta lemetszeni Tan ’Derros fejét, belefeszült egy fa törzsébe, és a bandita fegyver nélkül maradt.
- Folytassuk hát! – rikkantotta Tan’ Derros, és teljes testsúlyával rávetette magát fogadóbeli ellenfelére.

Ron időközben berohant a fák közé, és szembetalálta magát a shograt zsoldossal. Még hárman ugrottak elő a sötétből, és Landorr tudta, hogy az íjász is hamarosan várható. Az pedig kétszeres túlerőt jelent. El kellett ismerni, hogy ravaszul tették a dolgukat a támadók. Az íjász megzavarta Landorrékat, s a többiek ott vártak rájuk, ahová minden kalandor húzódna egy ilyen helyzetben.
A shograt két fegyvert forgatott, egy rövid fejszét, a másik kezében pedig egy tűhegyes tőrt. Landorr a kezében csak egy kardot tartott, azzal viszont kiválóan vagdalkozott. Kedvenc módszerét alkalmazta, megakasztotta a fejsze csapását, aztán a testével nekinyomta ellenfelét egy fának. A shograt megrázta a fejét, hogy sisakja a földre hullott. Fejével felfelé öklelt, s Ron csak az utolsó pillanatban tudta elkerülni a shograt fejéből meredező egyetlen, csavaros szarv öklelését. Ha nem eléggé ügyes, a szarv átdöfte volna az állát. Landorr kardjának markolata villámsebesen lecsapott, egyenesen ellenfele orrára. Erős ütés volt, egy hétköznapi ember talán el is ájul tőle.

Nem így a shograt. Landorr tudta, hogy ezeket a fajzatokat kemény fából faragták, de hogy ennyire, azzal nem számolt. Két újabb ütés kellett, hogy a fickó elernyedjen. Pont időben, mert Then ’Dalor egy villa alakban nőtt fa mögé szorult, onnan próbált meg védekezni. Az a három, aki rátámadt, sinnar volt, a rosszabbik fajtából. Egyikük orra helyén nagy vörös folt világított, jelezve, hogy gazdáját alaposan szaglószerven ütötték valaha. A másik vigyorgott, de inkább ne tette volna. A felületes szemlélő azt hihette, hogy kapafogai azonmód kiesnek a szájából. A harmadik egyszerűen csak kopasz volt. Annyira kopasz, hogy a holdvilág megcsúszott a tarkója hegyén. Then ’Dalor több sebből vérzett, és egyre elkeseredettebben csapkodott a karjával. Landorr a támadók mögött termett, és levágta az egyiket. Közben Tan’ Derros legyőzte a jakkart.

Vad csata lehetett, mert a nagydarab ember több sebből vérzett. A jakkar vérző torokkal rángatózott a földön. Tan’ Derros arca egészen eltorzult a harc hevében. Nem emberi ordítással vetette magát a sinnarokra, akik a megváltozott helyzetben rémülten menekültek. Nem jutottak messzire. Tan’ Derros utolérte egyiküket, és megragadta a nyakát. Roppanás hallatszott, és a bandita élettelenül roskadt a földre. Hogy Then ’Dalornak is legyen öröme, az utolsó sinnart ő döfhette le hátulról. Lihegve álltak a fák között. Csend volt, csak az ébredező erdő neszei vették körül a három férfit. Landorr felnézett, és látta, ahogy a felkelő nap fénye átszökik a fák lombkoronáján. Az egyik fénysugár pontosan az ő szemébe érkezett. Megcsiklandozta Ron orrát, amire a kalandor egy hatalmas tüsszentéssel válaszolt. Then ’Dalor felnevetett, és hátbaveregette Landorrt.

- Az íjász … – morogta Ron.
- Hagyd el, Landorr! Azóta már a városban van, és reszketve meséli annak a Jochennek, milyen kemény fickókkal akadtak össze. Ha tényleg igaz, amit a vénember összehordott, akkor Jochen a bosszúdtól fél. Nem fog embereket küldeni utánad, ha már egyszer elhagytad a várost.
- Hm, igazad lehet. Talán … – mondta elgondolkodva Ron.
- Inkább azt beszéljük meg, hogyan tovább? – folytatta Then ’Dalor.
- Igen, azt hiszem, változtatni kell a terveinken. Korábban arra akartam menni, mert ott tértem magamhoz. – mutatott a várostól északi irány felé Landorr. – De Lontas meséje nyomán arra gondolok, hogy meg kell találnunk azt a barlangot. Ott mindenre fény derül.
- Helyesen gondolkodsz, barátom. Én pontosan ugyanerre a következtetésre jutottam. – veregette ismét hátba Then ’Dalor a kalandort. Landorr teste megfeszült, s a változás olyan nyilvánvaló volt, hogy az idősebb férfi abbahagyta a kedélyeskedést, és visszarántotta a kezét. – Hát, azt hiszem, jobb ha indulunk.

4.

Vágy, és vágy, és vágy.
Egy gyönyörű, karcsú nő. Hatalmas zöld szemekkel néz rá, hosszú, aranyszőke haját a dereka köré csavarja. A haja eltakarja az egyik fülét, de a másik, ez a kicsiny, elhegyesedő, törékeny valami, büszkén hirdeti, hogy a nő elf. Nem rowlind, mert a bőre hamvasan fehér, mint az őszibarack. Kinyújtja a kezeit felé, és ezt suttogja: „Milanthas!”
Landorr felült, és a sötétbe kémlelt. Ki tudja, milyen régen vándorolt már, de nem emlékezett rá, hogy nőre akárcsak szerelmes pillantást vetett volna. Igaz, néha megrohanták emlékek, még az ébredését megelőző időszakokból. Valami azt súgta neki, hogy valaha hatalmas nőcsábász lehetett. De hogy az álombéli elf nőt is ebből az időszakból ismeri-e, vagy csak a képzelet játéka az egész, azt Landorr nem tudta.

Az utóbbi pár napon úgy haladt előre, mintha valami húzná a hegy teteje felé. Társai alig tudtak lépést tartani vele. Persze inkább Then ’Dalor panaszkodott, ő is csak magában. A nagytermetű, jakkar szakállú Tan’ Derros nem szólt, csak törtetett előre a rengetegben. Az ágak, indák, bozótosok mintha szándékosan próbálták volna visszahúzni a kalandorokat, s így minden egyes estén fáradtan, törődötten húzták meg magukat az aktuális táborhelyükön. Nem egyszer előfordult, hogy még tüzet rakni sem volt kedvük. Landorrt azonban feszítette valami. Érezte, hogy ennyi év után egyre közelebb kerül a titokhoz, ami már időtlen idők óta kínozta.

Aznap este egy tó partján táboroztak le. Nem egy mellett elhaladtak már, vizet is vettek a kristálytiszta, hegyi tavacskákból. Arra kellett vigyázniuk, hogy távol tartsák magukat azoktól az ivóhelyektől, melyeken a vadak mentek le a tóhoz. Már jócskán besötétedett, mire ide értek, de még a félhomályban is sikerült jó táborhelyet találniuk. Egy kicsi félszigeten ütöttek tábort, s a félsziget bejáratához parázsló tüzet raktak, ami távol tartotta a vadakat. Ők maguk persze nem a tűz mellé, a fénybe, hanem kissé messzebb, az árnyékba heveredtek le, ahonnét szemmel tudták tartani a környéket. Landorrnak nem jött álom a szemére. Két társa húzta a lóbőrt, s Ron úgy döntött, nem kelti fel Then ’Dalort, aki utána következett volna az őrségben. Inkább azon gondolkodott, amit a koldus Lontas szavaiból össze tudott rakni. Az ötven évvel ezelőtt történtek félelmetes párhuzamot mutattak olyan eseményekkel, melyeknek azelőtt kellett történniük, hogy ő magához tért a sivatagban. Grassach! Igen, szinte maga előtt látta azt a fickót, ahogyan rátámad a kardjával. Vagy csak a képzelete játszott vele? Az nem ő, hanem az apja volt? De akkor az ő álmaiban hogyan jelenhet meg ez a fickó? Talán apja szellem tért vissza a túlvilágról, és adott neki útmutatást? Csupa olyan kérdés, amit csak a barlangnál lehet majd tisztázni. Ha épségben eljutnak odáig. Eddig ugyan nem találkoztak teremtett lélekkel sem, de azok a pikkelyes, szörnyű lények biztosan itt leselkedtek valahol.

Talán Ron is elszunnyadt, mert kiáltásra riadt fel. A fegyvere után kapott, s az acél ismerős fogása biztonságában nyitotta ki a szemét. Előtte állt Then ’Dalor. Ő kiáltott fel az előbb. A keze a távolba mutatott, arca iszonyatot tükrözött. Landorr a távolba pillantott, de semmit sem látott, a felhőkbe burkolózó hegyeken kívül, ami riadalomra adhatott volna okot. Aztán a szeme közelebbre vándorolt, a hegyek lábához, egészen oda, ahol a tó kezdődött. És ő is felkiáltott!
A félszigeten kialudt a tűz. A hosszú, keskeny ösvény, ami a táborhelyükhöz vezetett, eltűnt, a tó elfoglalta magának. Olyasmi lehetett ez, mint a dagály, amit Landorr nemegyszer tapasztalt már a Beltengeren, és még kintebb. A félszigetből sziget lett. És amerre Ron szeme ellátott, a tó vize vörösen csillogott. Valódi, émelyítő, emberi vér vette őket körül.

- A vértó! – kiáltott fel Then ’Dalor.
Ron nem tudta, mit is mondhatna. Lenézett a földre, és döbbenten látta, hogy csizmájától pár arasznyira már ott hullámzik a tó. Lehet, hogy dagálykor teljes egészében elönti a félszigetet. Ha úszniuk kell benne, amitől Landorr gyomra összeszorult és vadul tiltakozni kezdett, akkor itt kell hagyniuk a felszerelésük egy részét. Kérdés, hogy még így is nem merülnek-e el a sűrű folyadékban. Mialatt ezt végig gondolta, a tó még közelebb kúszott hozzá, és elérte a lábujjait.
A kalandor akaratlanul is hátrébb lépett. Egyenesen nekiütközött Then ’Dalornak. S a következő pillanatban Tan’ Derros is ott állt, szorosan mellettük. A tó teljesen körülzárta őket. Nem gondolkodhattak tovább.

- Gyerünk! – szólt Landorr.
Ledobta válláról a tarisznyáját, amiben a szárított húst, tűzszerszámot, és hasonlókat cipelte idáig. Alaposan megmarkolta a kardját, és belevetette magát a vörös habokba. A vér úgy vette körül, mint valamikor réges-régen az anyja öle. Simogatta, becézte, és hívta le, a mélybe. Sokkal nehezebben haladt, mint képzelte. Nem volt rossz úszó, nemegyszer mentette már meg az irháját vízben menekülve, de ez minden eddigi tapasztalatától különbözött. Mintha valamilyen ragacsos anyagban küszködött volna, s ráadásul a vér édeskés szaga betelítette az orrát, száját, s fojtogatni kezdte. Köhögött, és a tempói bizonytalanokká váltak. Hallotta a csobbanásokat, s tudta, hogy két társa is nekiindult az útnak, ki a partra. Csapott egyet a lábával, és ezzel jó irányba kényszerítette magát. De a lendület a fejét a vízszint alá nyomta. Semmit sem látott odalent a ragacsos anyagban, csak a szemei mentek tele vele, hogy pár szívdobbanásnyi ideig nem látott semmit. A következő légvételét is rosszul időzítette, a feje pontosan akkor bukott ismét a víz alá, s beszippantott egy keveset a léből. Landorr úgy érezte, itt a vég. Még küzdött, de a küzdelem inkább lefelé nyomta, mint kifelé segítette volna a tóból. Arra gondolt, hogy nem adhatja meg magát. Meg kell találnia a titkot. A rejtélyt, ami még bonyolultabb lett számára, mióta elindult ezzel a két alakkal a nyomába. Minden erejét összeszedve rúgott egyet a lábával. Ahogyan felfelé siklott a sűrű folyadékban, arra gondolt, lesz-e ereje egy újabb tempóra. Kiért a felszínre, és volt annyi ideje, hogy vegyen egy mély lélegzetet. Aztán ismét süllyedni kezdett. És pár könyökkel lentebb talajt ért. Felemelte a fejét, ami a tó vize fölé került. Sikerült! Mint egy újszülött, vértől mocskosan, zihálva, levegő után kapkodva mászott ki a partra, és rögtön elterült. Minden ereje elhagyta.

Zajt hallott. Még annyi ereje sem volt, hogy felemelje a fejét. Ha ezek a nyáltól csöpögő szörnyek, akkor most a prédájukká válik. Megpróbálta megmozdítani a kezét, de az nem engedelmeskedett az akaratának. A kardját ledobta, mikor kizuhant a partra, de a tőrét ott érezte az övében. Azzal tudna védekezni. Ha meg tudná ragadni…
A vértől félig összeragadt szempilláin keresztül felnézett. Már megijedni sem tudott. Ott állt felette álmai szörnyetege.
Két ízelt kar támaszkodott meg mellette, kétoldalt a talajon. Egy fej, óriási szájkapcsú fej hajolt egészen közel Ronhoz. A közönyös szemek a férfit vizslatták. Úgy látszik, nem okozott nekik örömet a látvány. Landorr várta, hogy karmok tépjenek bele, fogak morzsolják szét, de semmi sem történt. A lény mintha töprengett volna, mihez is kezdjen most. Harchoz, jobb esetben menekülő áldozatokhoz szokott. Ez meg itt meg se mozdul. Azért így is jó falat lehet…

Furcsa neszt hallott. Mind a ketten hallották. A szörnyeteg lassan, nagyon lassan változtatott a testhelyzetén. Aztán hirtelen felugrott, és eltűnt Ron látóteréből. A kalandor megpróbált egy-két mélyebb lélegzethez jutni. Ha nehezen is, de sikerült. Óvatosan, nagyon óvatosan megmozdította az ujjait. Ismét érezte bennük az erőt. Váratlanul a tőréért nyúlt, és amennyire az erejéből telt, harci pozícióba helyezkedett. De nem talált ellenfelet. A lény eltűnt.
- Nincs semmi bajod? – hallotta a kiáltást.
A hang felé fordult, és meglátta a véres ruhában felé kecmergő Then ’Dalort. Intett neki, hogy nincs baj. Az idősebb férfi lerogyott Landorr mellett a földre. Szemmel láthatóan az ő erejét is felemésztette a vértóban való úszás.
- Tan’ … ?
- Jön … azt hiszem, jön már. – nyögte Then ’Dalor. Végszóra meg is jelent a jakkar szakállas.
Úgy sétált elő, mintha csak egy friss hegyi tóban evickélt volna eddig. Megpróbáltatásairól csak vörösben úszó ruhája mesélt.
- Mit tettél azzal az undorító állattal? – kérdezte kíváncsian.
- Nem … nem tudom. Meghallott valamit, és elment. Szerencsém volt, azt hiszem.
- Az bizonyos, barátom! – veregette hátba Tan’ Derros. – Adj hálát az isteneknek! Nem sokan menekülnek meg egy brathatha támadásától.
Ron az övén fityegő kulacsából kitöltött némi maradék vizet, és megmosta az arcát. Szervezete elég hamar magához tért az őt ért megpróbáltatások után. Az ereiben sistergő vér pedig azt követelte, hogy induljanak tovább.
- Már nem lehetünk messze! – mondta. – Ne feledjétek, mit mondott a koldus! Gyerünk!
Látta ugyan, hogy Then ’Dalor szívesen heverne még egy kicsit a parton. De sem a cél nem engedte, hogy tovább időzzenek, sem az a tudat, hogy a brathatha, vagy mi volt a szörny neve, bármikor visszajöhet.
- Erre! – intett, és nekiindult.

Pontosan tudta, merre kell menniük. A táj ismerősnek tűnt, egyre ismerősebbnek. Ez a vastag, mohos fa. A bozótos mögött lesz a magányos szikla, amit szinte körülfolyik a borostyán, de furcsamód, rá nem tapad. Igen, itt van. A sziklát megkerülve át kell gázolni azon a tisztáson. Persze, derékig ér ott a fű. Gyertek! Gyere!
Then ’Dalor sokatmondó pillantást váltott társával. Landorrnak kezd visszatérni az emlékezete! Nemsokára célnál lesznek.
Ron félrehajtotta a borókaágat, és kinézett a napsütéses hegyoldalba. Jobbra, nem messze, kis hegyi patakot vett észre. Tekintetével visszafelé haladva, követte a folyását. Egészen addig, amíg a patak el nem tűnt egy keskeny sziklahasadékban. A barlang!
- Megtaláltuk! – szólt hátra. – Itt kell, hogy legyen a tőr titka is!
Nem kapott választ a társaitól. Tisztán hallotta, hogy ott állnak mögötte, de egyikük sem szólt. Landorr megrántotta a vállát, és kilépett a tisztásra. A társai követték.

Ezerszer érezte már ezt az érzést. Hátul, a derekánál indult, és végigsiklott a gerincén, hogy a tarkóján minden hajszál az égnek meredt. Aztán lefutott mind a két kezén, és a nyomában libabőrössé vált a karja. Nem gondolkodhatott. Előre vetette magát, és amint földet ért, oldalra gurult, majd védekező állásban egyenesedett fel. Bal keze előre nyújtva, jobb kezében a kardját markolva. Szeme arra a pontra meredt, ahol a társainak kellett állniuk.
Ott álltak mind a ketten. Sápadt arcuk Ronra meredt. A kalandor meg mert volna esküdni rá, hogy nem tudja őket megkülönböztetni egymástól. Then ’Dalorról és Tan’ Derrosról minden emberi lemállott, mint az elázott, őszi levél. Egyikük, talán az idősebb, megszólalt:
- Itt vagyunk hát.
- Kik … vagytok? – Ron hangja kiszáradt fa koppanásához hasonlított. A torkát mintha évszázados por borította volna el. Az előbb szóló felkacagott. Vékony szemöldökei magasba szaladtak, egészen vékony, fehér koponyája tetejére.
- Kik vagyunk? A ti földetek tanítói valaha theldarinoknak neveztek bennünket. Hah, de én jobb szeretem, ha Sárkánylovasnak hívják a népemet!
- Theldarinok …
- Igen. Létezünk, bár förtelmes gonoszságotok megritkította sorainkat! De, még ha titokban is, visszatértünk erre a földre. Keresünk. Kutatunk. S ha elfek nyomára bukkanunk, megkeressük őket, és leszámolunk velük!
- A tőr!
- Vág az eszed, barátom! Az a tőr nem rowlind munka. Még a szivárványszín vihar előtti időkből származik, amikor az elf fattyak elűztek minket erről a földről. Előbb azt hittük, hogy az ő erejüket is felemésztette a küzdelem, és végleg más tájakra költöztek. De a tőr bizonyítja, amit mindig is sejtettünk. Hogy nem tűntek el teljesen erről a vidékről. Már Grassach is őket kereste, mikor apád megölte. Ötven évet kellett várnunk, hogy újra a közelükbe jussunk. És most itt vagyunk hát.

A másik theldarin felmordult. Untatta már a sok beszéd. De a társa nem zavartatta magát.
- A brathathák kapóra jönnek. Hű háziállataink voltak valaha. Öröm, hogy a közelben vannak. Ők is szomjasak ám az elf vérre, gondolhatod. Még szerencse, hogy ott voltam, mikor az egyikük kinézett téged magának. Különben most nem állnál itt. Jó vezetőnk voltál. Kegyes leszek. Elmehetsz.
A valamikori Tan’ Derros ismét felmordult. Ő valószínűleg más sorsot szánt Landorrnak. Ám társa leintette.
- Ha ez a fickó nem vezet ide, sosem találjuk meg ezt a helyet. Ennyivel tartozunk neki. Menj, Landorr! Gyerünk!
Ron leengedte a kardot. Igaza van ennek a theldarinnak. Minek avatkozzon bele ebbe a csatába? De valami mégis zavarta. Az érzés egyre mélyebben fészkelte be magát a szívébe. És a kard ismét megemelkedett a kezében.
- Mit akarsz? Megküzdeni velünk, te ostoba?! – szólt rá Then ’Dalor.
A kalandor azonban már tudta, mi a válasz.
- Nem ez volt a megállapodás. – suttogta.
- Miről beszélsz? – kérdezte gúnyosan a theldarin.
- Nem ebben állapodtunk meg. A tőr tulajdonosáért cserébe az emlékeimet akarom.
- Örülj, hogy elmehetsz, Landorr!
- ÉN tartottam a szavamat! És most az emlékeimet akarom. – a kard jottányit sem mozdult.
A két theldarin lassan előrébb lépett. Tan’ Derros a ruhájából kis sípot vett elő.
- Tanax ide hívja a brathathákat. És akkor nem lesz irgalom. – Then ’Dalor szavai keményen csattantak.

Ahogyan a mágia, amellyel eddig elmaszkírozták magukat, teljesen leolvadt róluk, egyre jobban hasonlítottak egymásra. Sápadt bőr feszült hosszúkás fejükre, és izmos testükre is. Egy fejjel magasabbak lettek, mint a kalandor. Kezeiken hat-hat ujj végződött karmokban, s Landorr mintha egy-egy kisebb, elkorcsosult ujjat is észrevett volna, közvetlenül a csuklójuk alatt. De azokat a fegyvereket, melyeket eddig elhoztak, most is a kezükben tartották.
Ron előtt megjelent a kép: Grassach, ahogyan a kardjuk összecsap, aztán az ellenfél megkapja a vágást, és eldől, mint a zsák. Aztán érezte, ahogyan Jochen ráncigálja a lábát. Előbukkannak a brathathák az erdőből. De mivel Grassach, aki ezek szerint szintén theldarin volt, meghalt, ezért a szörnyeknek nincs irányítójuk, s így a barlang előtt mozgó célpontok, Jochen, Lontas és őfelé indulnak. Jochen ekkor csap le a kardjával, és eltalálja őt az arcán. Lontas pedig a várfalnál, halála előtt közvetlenül, felismeri őt a hegről, ami mind a mai napig az arcát csúfítja. A gondolatok úgy rohanták meg a kalandort, mint éhes darazsak. Belefúrták magukat az agyába, és feltüzelték. Grassach meghalt akkor! A theldarinokat is meg lehet ölni!

Tanax észrevette a szándékot. Tapasztalt harcosnak érezte magát, sok harcot megvívott már, hiszen hosszú évek óta élt álruhában, ebben a számára idegen világban. Félreugrott, s még mielőtt Landorr támadása elérte volna őket, oldalról sújtott le a fickóra. Ron a kardjával fogta fel a csapást, de ennek az lett az ára, hogy a fegyver kirepült a kezéből. Gyorsan hátrált pár lépést, s a tőrét kereste. Előhúzta az övéből, és a súlyát a tenyerén méregetve, figyelte az ellenfeleit. Azok, rutinos harcosokhoz méltóan szétváltak, és két oldalról közeledtek a kalandor felé.

Landorr fejében száguldottak a gondolatok. Átkozta magát, hogy ilyen vak volt. A fogadó előtt néhány pillanatig nem tudta megkülönböztetni a két fickót. Azok biztosan akkor választották ki azt az álcát, amivel a legjobban a bizalmába férkőzhettek. Aztán később, a város melletti erdőben, Tan’ Derros ellenfele, a hatalmas testű jakkar kalóz széttépett torokkal került ki a párharcból. Emberbe nem szorulhatott ilyen erő! S végül, honnan tudták a brathathák nevét? Hát igen, onnan, hogy a gazdáik voltak évszázadokon át. De erre miért most kell rádöbbennie?

Nem tudta, mit cselekszik. A tőr halálos pontossággal repült ki a kezéből, és átszúrta Then ’Dalor balkezét, a hetedik ujja fölött. A theldarin felüvöltött, jobbjával odakapott, és megpróbálta kezével felfogni kisfröccsenő, fekete vérét. A vér sisteregve, végeláthatatlanul ömlött, s a lény teste egyre jobban megfonnyadt. Ron nem tudta, hogy halálos pontot sikerült találnia, nem is tudott ezen gondolkodni, mert a tőrt egyszerre csak újra a kezében érezte. Felemelte a kezét, hogy dobjon, de erre már nem adott neki időt a másik ellenfele. Felüvöltött, mert a fejsze hatalmas lyukat ütött az oldalában, de még mielőtt Tanax visszahúzta volna a fegyvert, a tőr beleszaladt a torkába. Néhány pillanatig lihegve álltak mind a ketten, egymás arcába bámulva. Mindkét arc sápadt volt, mint a halál. Aztán lassan lecsúsztak egymás mellé, a földre.
Landorr minden lélegzetvételével elszállt belőle egy kis élet. A szemei lassan felfelé fordultak, s ekkor észrevette a barlang előtt álló lényeket. Az elöl álló nő ismerősnek tűnt neki. Hatalmas zöld szemekkel nézett Ronra, hosszú, aranyszőke haját a dereka köré csavarta. A haja eltakarta az egyik fülét, de a másik, ez a kicsiny, elhegyesedő, törékeny valami, büszkén hirdette, hogy a nő elf. Nem rowlind, mert a bőre hamvasan fehér volt, mint az őszibarack. Kinyújtotta a kezeit Landorr felé, és ezt suttogta: „Milanthas!”

Az esendő földi porhüvelyből kiszakadt a lélek. Felfelé szállt, s ahogyan egyre fentebb ért, hirtelen kettévált. Az egyik fele zavarodottan keringett a test felett, amit elhagyott, míg a másik meghallotta a hívást. Ahogyan lenézett, gyönyörű, világos termet látott. A barlangban lehetett, melynek minden fala kristályból állt. Odalent, egy oltáron fiatal elf teste hevert mozdulatlanul. Mellette állt a zöld szemű nő, és sok társa. Nem szóltak, de a lélek tisztán hallotta gondolataikat:
„ – Gyere, Milanthas, mesélj! Ötven éve vagy távol tőlünk és a saját testedtől, ideje, hogy hazatérj! Mondj el mindent, amit tapasztaltál, hogy jobban megismerjük a világot, ami körülvesz minket! Gyere, várunk! – „

A lélek, a fiatal elf lelke, keringve lentebb ereszkedett, és félve, lassan, eggyé vált Milanthas testével. Nagyon sok mesélnivalója lesz majd. A lélekvarázs miatt eddig elfeledett életét most visszakapja, s elmondja majd azt is, amit népének tudnia kell a kinti, idegen világról. Minden eszébe jutott. Az első ötven év készülődése, amíg a hatalmas varázslatot előkészítették, aztán a második ötven év szenvedése az idegen kalandor testében, összezárva annak alantas lelkével. De népének jövője megérte a nélkülözést. S ha mindent elmondott, megülik az eggyé válás szent ceremóniáját a zöld szemű Noranthasa-val, akit gyermekkora óta szeret.

Abban a pillanatban, amikor Milanthas lelke visszatért régi testébe, a másik, remegő lélek végre megértette sorsát. A vágy, ami hosszú ideig feszítette a testet, most egyre feljebb űzte őt. Fentebb és fentebb, míg Ron Landorrnak, a kalandornak a lelke, amelynek ötven éve meg kellett volna tennie ezt az utat, végre összeolvadhatott a Mindenséggel, amely valamennyi halandót vár ebben a világban.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához