LFG.HU

Zékósza
novellaCimkek

Először csak féloldalasan pislantok rá. Nem akarom elsietni kapcsolatunkat, azt akarom, varázslat legyen, ne csak egy közönséges, szürke, köznapi cselekedet. Ha látom, akar engem, persze nem fogok tétovázni, de addig, mint kacér, fiatal szerető, kéretem magam. Valóban akarom őt, valóban akar ő engem? Vagy csak a vágy, a csalóka és hazug vágy hajt bennünket egymás felé? Még nem tudom, mit várok tőle, még nem tudom, adhat-e egyáltalán valamit. Ő az vajon? Ő az igazi, a bölcsesség hordozója, vagy csak illúziót ad ő is, hamis tudást?

Nehéz mainapság a könyvekkel, nehezebb, mint valaha.
Most már sokszor nézegetem őt, leveszem a polcról, megsimítom borítóját, a csodaszépet. Ilyenkor felragyog egy picit. Mesélnél már? Vagy azt szeretnéd, hagyjalak még? Nem sietünk sehová, kedvesem. Megvárlak.
Elkalandozó gondolataim sokszor hozzá szállnak. Lassan elkezdem szőni a mesét. A címét már tudom, hiszen azt a borítóján őrzi, rég megmutatta, mikor rátaláltam és megtetszett nekem.

Nem tudom, mit rejtenek lapjai, képzeletem mégis messzire száll a világban, amit az övének hiszek. Csalódni fogok vajon? Vagy méltó lesz hozzám? Társam lesz egy utazás során, vagy csak röpke pihenő, madár szárnyának rebbenése az örökkévalósághoz képest? Tudom, valahol a kettő ugyanaz, de én csak ember vagyok. Gyönyörködöm a pillanatban, amit az örökkévalóság ad nekem. Ez a szép.
Aztán ágyam mellé rakom. Most már sokat nézem, néhányszor fölveszem, úgy teszek, mintha olvasni kezdeném, pedig…
Azt képzelem, ismerem már a történetét. Azt képzelem, ismerem már hőseit. Azt képzelem, mindenhol jártam már, ahol ember járhat.

És nap-mint-nap meglepődés az életem: új távlatok, mondaná egy vállalkozó, egy szakértő – ki kell használni, mert ez a jövő kulcsa. Én csodának hívom. Életnek, szerelemnek. Élet – szerelemnek. Mert akárhogy is van, szeretem őt. Halálig tartó szerelemmel. Meglehet, miatta megyek el, és miatta is jövök vissza egyszer, ha már unatkozom odaát, a másvilágon. Még kis gyerekként is nehezemre esett elhinni a mennyországról szóló meséket, a történeteket. Hálás csak azért vagyok értük, mert segítettek tisztábban látnom. Tudniillik elárulták, hogy nem igazak. Egy gyönyörű világról szóltak, arannyal kövezett utcákról, boldog emberekről, Isten dicsőítéséről, nektárról, örök fényről, megint boldogságról…

S láss csodát: tegnap este, egy büdös sikátorban néztük a naplementét, isten meg én – és boldogok voltunk. Ő miattam, én magamért és őérte. Ez a különbség köztünk, szoktam gondolni. Hogy én magamra is gondolok. Persze, hiszen ettől vagyok ember. Minden korlátom és szabadságom: önmagam. Ezért élek, ezért vagyok itt. Nem tudom, a mennyországban kik vannak. Mire fölérnek, rájönnek vajon, hogy isten idelent van, közöttünk? Hogy sosem volt másutt, egyetlen percig sem? Merthogy mibennünk van. Tudom, furcsa ezt hallani, maga isten is alig érti, ha hallja. De tudja, éppúgy, mint én, és csak legyint, ha valaki máshol keresi őt. Előbb-utóbb úgyis rám talál, gondolja, ha meg nem, nem is keresett igazán.

Hogy ez mind ott lenne, mikor kinyitok egy könyvet? Embere válogatja. Én már egyáltalán nem tudom ezt a világot istentől függetlenül szemlélni. Én már ott látom őt, mindenhol, mindenkiben. Nem tehetek róla. Ez az én bűnöm, köszönöm, vígan viselem.
Mert elkezdtem már olvasni a könyvet. Ez egyfajta kiteljesedés: kis-örökpillanat. Másodperc-nirvána. Most magával repít egy világ. Már nem én vagyok, aki sárkányháton bejárja a végtelent. Az valaki más. „Az, akit bennem szeretsz, jobb nálam. Én nem olyan vagyok. De te csak szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál…”

Most úgy érzem, ő az igazi. Boldog vagyok ebben a furcsa, új világban. Úgy érzem, ha nem lenne, belehalnék. Hogy nélküle kevesebb lenne a világ. Most ő a mindenem, menedékem, világom. Pedig csak egy könyv. Egy a sok közül a polcomról. Mitől olyan különleges hát? Hogy az enyém? Lehetne másé is. Hogy én az övé vagyok? Lehetnék másé is. Nincsenek egyen-csodák. Bizony, furcsa, de így van: olyan világban élünk, mely egyénre szabott. Méghozzá mindenkire. Mert ez a világ mindenkié. Nem csak a bölcseké, nem csak a lustáké, nem csak az erőseké, nem csak a szelídeké. És soha nem is lesz sem egyiké, sem másiké. Isten sem magának álmodta meg a Földet, hogyan is sajátíthatnánk hát ki mi?

És a csodáink is sajátak, miként a sajátunk ez az egész világ. Mi vagyunk urai, teljhatalmúlag, mi népesítjük be lényekkel, tárgyakkal, mi adunk célt, értelmet neki. Mi szőjük sorsát, végzetét. Kísértetiesen emlékeztet ez egy másik történetre, sajnos az emberek mára elfelejtették. És azt is, hogyan is alkossanak, teremtsenek. Művészet? Isten nem művész. Semmi sem művészet, csak elfeledett dolgok alkalmazása, olyan dolgoké, melyeket a többség elfelejtett, vagy egyszerűen csak lusta használni. Hogy mind költők, festők volnánk? Csodálkozni fogsz: igen. Csak éppen sem versekre, sem képekre, sem könyvekre nincsen szükség. Amire szükség van, az a szeretet. De ezt nem mondom, csak félreértenék. Még istenek sem tudom szavakkal elmondani, mit érzek, gondolok. Vigasztal, hogy ő szavak, tettek nélkül is ismer. És ilyenkor érint meg az ősi bölcsesség: hogy a szótlan, mozdulatlan szeretetben van valahol a kapocs köztem, meg az isten között, aki bennem él.

Mostanra már enyém lett a könyv, lelke lelkembe olvadt. A hangja ekkor vált őszintére, ekkor kezd a szavak mögött, szavak nélkül szólni hozzám. Ekkor jönni rá, ha hamis, amit olvasunk. Amikor odalenn a mélyen, csönd van, csalódunk – ezt éreztem legutóbb is. Kevesebb lett, mint az, amit vártam. Én több lettem, mert elolvastam őt. Le sem tagadhatnám, nem is tagadom, szerettem őt. De örülök, hogy vége, mert a vége felé már minden csak teher: azt kívánjuk, bár túl lennénk rajta már. De azért be kell fejezni tisztességgel: ez amolyan emberi hülye-büszke-macsó dolog, amire főleg a férfiak adnak sokat. Én mindenesetre be szoktam fejezni, nemritkán a remény miatt: hátha az utolsó pillanatban mégis megszólal valami odabent. Ha nem, végül is nem vesztettem semmit. Mindenképpen nyertem, gazdagodtam, és hát erről szólnak a könyvek, meg maga a világ és egy kissé isten is. Mikor istent tanuljuk, magunkat tanuljuk. Mikor istent megismerjük, magunkat ismerjük meg, és ez az élet legnagyobb csodája, értelme. És jó tudni: aki keresni indul, a legtöbb, amit találhat, az önmaga. Nem több, nem kevesebb. De ha az emberek tudnák, mit is jelent ez, nem legyintenének rá olyan nagyképűen. Mert ez: maga a világ. Maga az ember, aki isten, aki a minden. Erről sok könyv beszél, de ez az, ami egyetlen könyvben sincs benne. Mert ez is olyan személyre szabott igazság-dolog, mint maga a világ. De hát ezt már mondtam.

És legvégül leteszem a könyvet, mert többet már nem adhat nekem. A legtöbb, amit az ember kaphat, önmaga. A csoda, hogy ezt csak saját magától kaphatja meg. Furcsa ez is, de igaz.
Kevesebb dolgot kell tudni a világhoz, mintsem gondolnánk. Kevesebb dolog kell az élethez, mintsem el tudnánk képzelni. Próbáld ki egyszer: ülj ki a Balaton mellé egy nyári esten, kettesben istennel, és nézd meg jól a csillagokat. Ha sokáig ülsz ott, egyszerre rád talál a pillanat, amiről beszéltem. Akkor megértesz.

Az lesz az a pillanat, mikor befejezed, amit olvastál. Mert a könyv előbb kezdődik, később végződik, mint az olvasása. Ezért olyan komoly és felelősségteljes dolog. Legalább olyan komoly, mint szeretni.

A sok komolyság ellenére azért nevess sokat a csillagokra. Ekkorra úgyis kiderült már, varázslat volt-e, vagy sem, a könyv, amit olvastál. Ekkor lesz igazán vége. Pihenj egy kicsit, száguldozz szabadon egy kicsit, mint egy elszabadult álom, aztán… nézd, milyen hatalmas, végtelen a könyvespolc: ezernyi sok csoda vár rád. Az élet. A szerelem. Isten. A világ. Csak erről szól az egész ám, semmi másról. De ez rendszerint elég is – egy életre.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához