LFG.HU

Marvin
ismertetőCimkek

Mai magyar fantasztikus irodalmunk általában elég kiábrándító, de azért akadnak ígéretes próbálkozások. A derivatív irodalom (nevezzük inkább így a gaming műfajt) termékei közül azért kiemelkednek például Dörnyei Kálmán Yabbagabb-könyvei, egyszerre nyújtva a szerepjátékos műfaj paródiáját és elmélyítését. A nagyszabású dinasztikus sci-fiben, némi túlzással magyar Dűneként ott van a Csodaidők, urban fantasyben nem elvetélt kezdeményezés az Ólomerdő vagy a Város két fül között mítosz/valóság egybevetítése, és végül itt állnak előttünk, igen, ki lehetett találni, a címsorban említett alkotó művei is.

Az ifjú szerző eddigi regényei (Hősök kora, Gyémántkönny) a Beholdernél jöttek ki G. G. Asyron név alatt, a szokványos fantasy-környezet egy-egy különös csavarral megküldött remixben jelenik meg bennük, közös jellemzőjük a szélesvásznú, történelmi léptékű cselekmény mellett a jó értelemben vett naivitás. Legújabb könyvében egy népszerű és a fiatal korosztály körében (sőt, pár túlkoros gyíkot leszámítva szinte csak ott) jól ismert zsáner eszköztárát, az anime elemeit vette alapnak, abból is az űrbéli válfajét. Hogy mennyire sikerül megszólítani a célközönséget, még a jövő titka, GG mindenesetre mindent elkövet, hogy a vámpír- és varázslótanonc-fan közönség szemében is könnyen hozzáférhetővé tegye a mechák és űroperák bonyodalmait.

Mert a Yethan legendáról elmondhatjuk, hogy jóformán egy cselekményes sf-anime megregényesítése. Élvezetéhez nem árt, ha elnézően viszonyulunk az alműfaj szinte kötelező rekvizitumaihoz, itt ugyanis minden pontosan a helyén: melodráma, sejtetett románc, rég elveszett testvérek, elátkozott család, űrcsaták, lobogó haj, lassítva hulló könnyek és alkatrészek. Sok ezer évvel a jövőben (a homály indokolt, az írott történelmet ugyanis gigászi háború nullázta le valamikor a múltban) Kyoko Ryell, az érzelmileg csonkolt szuperzseni éppen egy új űrállomás átadását vezényli le, valamint ignorálja nevelt lányát, aki pedig nemrég végzett a különleges alakulatok kiképzésén – az elválásnak, majd az abból fakadó jellemfejlődésnek később természetesen nagy szerepe lesz. Ryell professzor amúgy fontos játszmák tárgya az egyre fokozódó csillagközi helyzetben, mivel külső ellenség híján az emberiséget eddig úgy-ahogy összefogó szövetség pár korrupt politikusnak hála felbomlóban van. A háború küszöbén a szuperzseni hihetetlen körülmények közt világra jött szupergyerekre bukkan egy aszteroidán, kénytelen-kelletlen beletanul az anyaságba, a csodagyerek, Neda (aki egyébként gyanúsan emlékeztet az elnyomásban élő, ám nagyra hivatott kisebbség, a yethanok legendás avatárjára) meg úgy általában az emberlétbe.

Az indulatok és a háború elszabadulásakor egy kísérleti csodahajó javarészt yethanokból álló legénysége elhalássza a fenekedő humán frakciók orra elől az isteni küldöttet, innen fogva hosszas vesszőfutás veszi kezdetét a fokról fokra felbomló szövetségben. Ennek során a yethanoknak nem csak arra kell választ találniuk, tulajdonképpen hová is rejtőzhetnének egy kézzelfogható isten birtokában, hanem arra is, hogyan egyeztethető össze egy gyermek mentalitása a szinte korlátlan, pusztító hatalommal (az őskép itt az Akira Tetsuója lehetett). Az égrengető akciók közt persze olykor lazítunk is egy-egy komikus vagy romantikus betét láttán, jó példa, hogy még az iskoladráma rajzfilmes al-alműfaja is egy az egyben felbukkan egy epizód erejére a bujdosás közben az összes szükséges kellékkel, egyenruhástul és vicces barátnőstül.

Ami a megvalósítást illeti, a nyelvezet illeszkedik a naív kalandregény elvárásaihoz, helyenként meghaladja, bár máshol, főleg az érzelmek ábrázolásakor néhány ponton mintha kissé megbicsaklana, itt az előadásmód meglehetősen kurta, mintegy bemondásra kell elhinnünk pár személyes válságot és változást. A hangulatos ál/tudományos szöveg, szaknyelven teknóblabla viszont ül, és különösen jól áll a szélcsendben is lobogó hajú parancsnokoknak, amint bekiáltják a parancsnoki híd zűrzavarába némely űrcsatában. Az űroperák másik típushibáját, az infó-ömlenyt nagyrészt sikerült elkerülni, legalábbis még a legtudálékosabb szereplő is példás önuralommal foglalja össze röviden az ismert történelmet vagy mindazt, amit a mechákról tudni kell, ha véletlenül arra terelődik a célzott beszélgetés (kislexikon azért van).

Az összkép tehát pozitív, mindent egybevetve a Yethan legenda egészséges fejleménye egy nem túl elkényeztetett honi piaci szegmensnek, és okot adhat a megfontolt optimizmusra.

(x)


A szerző más irásai

[ további írásai]