LFG.HU

Marvin
ismertetőCimkek

A fenti produkció nem más, mint egy kevéssé ismert, ám annál méretesebb Call of Cthulhu-kiegészítő a viszonylagos óidőkből. A Pagan Publishing kiadványa szabványos és hideg, mint a jégkocka, sok meglepetést nem hoz, ám épp ezért szolgál pár tanulsággal a műfaj elvárásairól. Ma már elég nehéz beszerezni (letölthető kalózpéldányoknak meg fénymásolatoknak nem jártam utána, de online árveréseken biztos jó drága). Kicsi az esélye, a hétköznapi felhasználó találkozzon vele, hogy le is játssza, még kevesebb, ám a Cthulhu-tudorok előtt felvet pár sajátos kérdést. Először is, mint a címlap fennen hirdeti, ez a Pagan Publishing első nagyobb eresztése, ’94-ben jelent meg. A Chaosium által licencelt garázskiadó sok tekintetben pápább a pápánál, vagyis még az anyacégnél is „cthulhusabb” cuccokat hozott ki, pár évvel később nekik köszönhette a művelt világ a Delta Greent vagy az Unspeakable Oath fanzint. Az itt induló menő független szerzők, többek közt Dennis Detwiller és John Tynes mára kisebb celebbé nőtték ki maguk – már a játéktervezők köreiben, nem a valóságshow-kban. Előbbi gyártmánya pl. az InSylum szintén Mítosz-környéki minijátéka (ezt már taglaltunk e hasábokon jó régen), utóbbié a Puppetland c. horror-mesejáték (ezt tán még fogjuk).

A WITW idején viszont a fiúk még nem szakadtak messze gyökereiktől. A külsőre fasza, kellően rideg és vészjósló könyv 200 oldala közül az első pár tucaton a szorgos háttérmunka gyümölcseit látjuk viszont, amit a szerzők tán sajnáltak csak úgy kidobni. Mivel a kampány központi alakja Ithaqua, a fagyos mezők szélistene, itt megtudjuk, hogy a világ különféle mitológiáiban ez az entitás milyen álneveken bukkant elő (mert ugye egyértelmű, hogy Enlilként is csak őt imádták a megtévedt sumérok). Kapunk még vadiúj karakterlapot, időrendi táblázatot, pár bekezdést az eszkimók életmódjáról, légiharci (!) szabályokat, ti. a léghajózgatásnak nagy szerepe lesz a kalandok során, új varázslatokat és tiltott könyveket, e téren tehát nagyjából a szokásos.

A cselekmény nem túl mellbevágó – nagy kockázat nélkül kijelenthető, hogy az Orient Express- vagy Masks of Nyarlathotep-féle kalandok világméretű, de elég egy kaptafa kereteit követi. A nyomozók egy tudományos expedíció tagjaiként először a Kanada fagyos északi vidékén eltűnt Franklin-expedíció maradványait keresgélik, és a helyi eszkimók szennyes ügyeibe ütközve döbbennek rá, hogy a helyzet sokkal gázabb, mint legsötétebb álmaikban feltételezni merték. Az önjelölt világmegmentők ezután bejárják a világot a Kurili-szigetektől Törökországig a nagystílű kultisták telephelyei és léghajói nyomában, legtöbbször azzal az egész egyszerű céllal, hogy megsemmisítsék egyiket, másikat, ideális esetben mindkettőt. A szektások ugyanis a fél évig tartó sarki éjszaka hidegében készülnek Ithaqua kiszabadítására pontosan az Északi-sarkon, és ezt a helyet 1930-ban még annyira sem könnyű megközelíteni, mint napjainkban.

A „kaland” gyakran nem áll másból, mint az ellen főhadiszállásának térképéből, fegyveres erőinek és házőrző szörnyeinek adataiból, és ennyi, indulhatunk kommandózni. A tervezésnek, logisztikának és a szó legszorosabb értelmében vett taktikának így legalább akkora szerepe nyílik, mint a hősök tövig koptatott Könyvtár- és Latin-gurításainak. Ennyire persze nem egyoldalú a dolog, utána kell járni többek közt a Végzet Táblái néven ismert sumér ereklyének, mely választ ad a teremtés minden titkára, és tán az elűző-formula is kinyerhető belőle, és lehet időt vesztegetni olyan szépen részletezett vörös heringekre, mint egy camdeni gengsztertanya vagy egy amatőr skót kultista egyszemélyes monolit-szentélye.

Hiába tehát a sok nagy név, sem az ötletek, sem a kidolgozás nem megy a kor átlaga fölé, bár a képek elég jók: a sokoldalú Mr. Detwiller fekete-fehér festményei elnagyoltak, mégis bennük a rémisztő őserő. Ami miatt a WITW mégis érdekes lehet, az a kimondatlanul jelen lévő sugallat – talán feltűnt, milyen döntő szerepe van itt az utazásnak, harcnak, az egészen direkt fizikai akciónak.

Ez pedig egyértelműen szembemegy számos (esetleg csak mifelénk?) bevett közhellyel, melyek szerint a CoC valami utolérhetetlenül kifinomult és intellektuális játék lenne, és mi sem állhat tőle távolabb, mint dobtárassal ritkítani az emberiség ellenségeit, már amelyiket lehet, vagy örvendezni a szerencsés dobás nyomán dinamittal cafatokra robbantott rossz emberek végzetén…

A PP gárdája biztosan jól ismeri a Mítosz külső-belső működését és lelkivilágát, meg aztán ne feledjük, hogy az eredeti novellában is rendőrségi rajtaütés veri le a gonosz mocsári szektát, utána hajóval mennek át magán a Nagy Cthulhun. Az akciódúsabb stílus mégsem lenne egészen pogány és vérpistikés hozzáállás?

Említésre érdemes még az utószó és a záróanyagok. Az ilyenkor szokásos önvállveregetések (hogy csúnyább képpel ne éljek) mellett bepillanthatunk a mű keletkezésének körülményeibe, a kilencvenes évek elejének félamatőr szerepjáték fejlesztői szcénájába Amerikában, sőt vicces kis személyi azonosítókártyát is kivághatunk, ami igazolja, hogy lenyomtuk a kampányt (vagy nem, de alig ennyien és ennyien pusztultak meg a partiból), majd a mesélő hitelesítésével ellátva büszkén viríthatunk vele a találkozókon. Elmélyültebb gyíkok szívének különösen kedves a stábfotó, rajta a fél Pagan Publishing, mint ádázul pózoló, pufidzsekis és talpig szemüveges orvostanhallgatók, illetve a jobb szélen Mr. Tynes, aki már akkor elmélyült tekintetű metálosnak nézett ki.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához