LFG.HU

lorinczy_judit
ismertetőCimkek

Tökéletesen kívülálló vagyok a képregények terén, mondhatni ismerkedem a témával, ezért aztán megörültem, amikor rábukkantam a Random képregénymagazin első – ingyenes – számára. A virtuális kiadvány hiánypótló: folytatásos, hosszabb és „akciódús” képregényeket közöl – legalábbis az első számot elnézve.

A szerkesztői beköszöntőben olyan nagy szavakat olvashatunk, mint „színvonalas”, „minőségi és szórakoztató”, valamint „nem bírtuk nézni a sok tehetséges fiatalt”, amint elmegy mellettük a közönség. (Megjegyzem, a képregény műfaj magyar filmmel való összehasonlítása semmilyen szempontból nem volt szerencsés az előszóban).

Aztán a tartalomjegyzéket átfutva – főleg a beharangozó fényében – úgy láttam, kicsit egyoldalúra sikerült a válogatás. De végül is ez csak az első szám, bármi lehet még a magazinból.

A Random alkotóinak célja ugyanis a rendszeres, ingyenes megjelenés, visszatérő szereplőkkel, folytatásos képregények közlésével. A tehetségkutatást pedig egy rajzolókhoz, írókhoz intézett felhívással is megkezdik.

A címlapra részemről nincs panasz, van benne egy kis divatos retró hangulat, egy kis „ámerika”, bár, hogy a kislány miféle eszközt tart a kezében (sejtem), és miért van összekötve a motorral, arra nem jöttem rá.

Egyszóval, az első szám sokat ígér. Lássuk egyenként a képregényeket.

A város legendái

(Írta és rajzolta: Lőrinczi Balázs. Beírás: Ács Zsolt)

„Most hajtottam keresztül két jókora szardarabot a város utolsó épkézláb buszmegállóján.”

Az alapszituáció aktuális szeretne lenni: korrupt városvezetés, pénzmosodák és kínai bevándorlók; a városban nem járnak a buszok, mert nincs rá pénz. Ezért aztán a rossz emberek ellen fellép Jézus és bandája…

A szövegek vagy érthetetlenek, vagy erőltetettek, a szereplők megjegyezhetetlenek. Mintha mindenki kínosan jópofa és egyszerre „tökös csávó” akarna lenni. Ez egyébként gyakorlatilag az egész e-kiadványra jellemző, tényleges koncepciónak tűnt (a kötelező káromkodás mellett), amely mentén az első, grandiózus (106) oldalszámú magazin tartalmát válogatták.

Mindezt a rajzok sem feledtetik, sőt, nem hogy nem tesznek hozzá a történethez, inkább elvesznek belőle, és sajnos többször az érthetőség rovására. Azt gondolnám ugyanis, a képregény lelke éppen az, hogy a szereplők karakterisztikusak, jól elkülöníthetők, egyediek. Itt sem képileg, sem szövegben nem tudom őket megkülönböztetni. A hatás a legjobb jóindulattal is összecsapott. Különösen a 11. oldalon gabalyodnak össze az események, én csak azt vettem észre, hogy hirtelen elsültek a fegyverek. De hogy ki kivel és miről beszélget, rejtély. (Legalábbis elsőre.)

A készítők tévednek, ha azt hiszik, a vér, a durrogtatás, nemes testrészekre lépkedés, néhány kockánként kötelezően meghúzott flaska, feltörő rossz emlékek és az olvasó-néző arcába direktbe tolt erkölcsi mondanivaló a melegekről egyenként és összességében véve elég egy ütős, maradandó sztorihoz.

Árnyékfalu

(Írta és rajzolta: Gombalovas. Beírás: Lőrinczi Balázs)

A modern jelenkori (?) városból középkori fantasy-világba csöppenünk. A látványvilág szerencsére előnyére változik, kidolgozottabb, ötletesebb kockákat kapunk – a rajzok tetszettek. A történet azonban, amely ebben a számban nem fejeződik be, számomra nem sokat mondott, és nem is ígért. Ha a fantasyt, mint irodalmat nézem, borzasztó nehéz eredetit, újat írni, és a hazai fantasy irodalom megítélésem szerint kevés ígéretes művet produkált az utóbbi időben. Ebből az átlagosságból, középszerűségből kitörni képregényben sem könnyebb.

Monológot szerintem nem szerencsés képregényesíteni. Világleírást sem. A magazin második darabja mégis ezzel indít, és engem nem nyert meg: információdömpinget kaptam már-megint-egy-újabb-fentezi világról, ami valószínűleg össze van rakva, csak éppen… nem érint meg.

Vannak benne olyan furcsaságok, mint pl. a disznó(szerű állat) vontatta szekér, és nyilván ez a predátor jellegű lény is valami démon, nem pedig az Alien univerzum ragadozója, csak… csak egy kicsit hasonlít rá. Az alapszituációval együtt.

Café Postnuclear

(Írta: Szűcs Gyula. Rajzolta: Budai Dénes. Beírás: Ács Zsolt)

A magyar Mad Max vagy a magyar Fallout, kinek hogy tetszik, aminek a végére szintén bátran odaírhatták volna, hogy „folyt. köv.”. Ez ugyanis kimaradt belőle.

A Café Postnuclearban is kiviláglik a magazin másik fő koncepciója: az erőszak, az azonnal elsütött fegyver, kérdés nélkül lendülő ököl a válasz mindenre. A szimpla kötekedéstől kezdve a hullarablással bezárólag. (Ez is egyfajta egyoldalúság, mintha a magazin – a címlap ígérete, jellege ellenére – kizárólag fiatal férfiaknak készült volna, egyik képregényre sem tudnám azt mondani, hogy megszólítja a női olvasókat.)

Csikorgó, erőltetett mondatok itt is akadnak: „Csak két dolog van, amit jobban szeretek a ’69-es Felicia hangjánál. A recsegő csontokét, és a síró fémét.” Vagy: „A géppuska a kutyámnál is mohóbban ugat, miközben kilyuggatom a bogárhátú kerekét.” Ez kérem, giccs, olcsó „posztnukleáris romantika”.

Az öncélúság – az erőszak ábrázolása és a szöveg stílusa – eltávolítja az olvasót. A felütés számomra összességében nem elég erős, nincs összhangban a rajzokkal.

Azok ugyanis egyszerűen lenyűgözők, ötletesek, hozzátesznek az ábrázolt világhoz, nem csak illusztrálják a történéseket, mint pl. A város legendái esetén. A „Mesztelen nők” felirat egyszerűen telitalálat. Jó adag USA-hangulat itt is átjön, Magyarország ebben az alternatív változatában – a Barkasok ellenére is – kísértetiesen hasonlóvá vált a 66-os út menti világhoz. A rajzok messze a legjobbak az egész kiadványban, a kockák lényegre törők, Budai Dénes remekül kihasználja a monokróm technika nyújtotta lehetőségeket, az éles árnyékolásnak köszönhetően szinte érezni a forróságot. (Budai Dénes rajzai az Art.Rpg.hu oldalán is megnézhetők). A kiadványban szereplő többi képregényhez képest egyébként összességében is a legjobb a Café Postnuclear.

Rossz bőrben

(Írta és beírta: Ács Zsolt. Rajzolta: Lőrinczi Balázs. Szürkeszínezés: Horváth Henrik)

„Nem kell nekünk egy ilyen gyökérputtony.”

A kötet mélypontja, a kontraszt különösen a Café Postnuclear után erős. Hogy itt következik, sőt, hogy egyáltalán szerepel a magazinban, téves szerkesztésre vall: ezt a képregényt vagy teljesen mellőzni kellett volna, vagy mindenképpen a Szűcs-Budai páros munkája elé tenni. Mind szövegileg, mind rajzilag sokkal, sokkal gyengébb. A beszólások mesterkéltek, izzadságszagúak, a történet pedig egyszerűen gyerekes. A főszereplő egy vandál bandába akar tartozni, ezért szétver egy kínai boltot, majd később otthon beüti az állát a WC-kagylóba, és láthatatlanná válik a tükörben. („Ha tényleg láthatatlan lettem, az überbrutálság!”) Kezd vámpírrá válni, és emiatt előbb a vörös színű tárgyak tetszenek neki, majd megkívánja a paradicsomlét…

Az egész valahogy komolytalan, azon gondolkodtam, hogy talán vicces, poénos akar lenni, de sajnos annyira bárgyú (nem tudok rá találóbb szót), hogy inkább csak kínomban nevettem. Ezen mit sem enyhít, hogy a történet szintén folytatásos, hogy ez úgymond, csak a kezdet, és később még kibontják az eseményeket: nekem elment a kedvem a további részektől.

Első naptól az utolsóig

(Írta és rajzolta: Gombalovas. Beírás: Ács Zsolt)

A magazin utolsó darabja az előzőhöz képest éles téma- és rajzi stílusváltást ígér az elején. Hasonló az Árnyékfaluhoz (nem csoda, az alkotó egyezik) és a Café Postnuclearhoz annyiban, hogy megint kapunk bevezető-világleíró szöveget.

A „történetet” valószínűleg a Terminátor-filmek alapkoncepciója ihlette. A rajzok semmiféle információt nem közölnek a karakterekről, a férfiak maszkot viselnek, vagy ha valami oltást kaptak, akkor nem; végeredményben egyformák, rendszerint szigorúan néznek, parancsokat osztogatnak és/vagy kapnak. Szövegileg másképpen mélypont, mint a Rossz bőrben: a katonák kommunikációs képessége meglehetősen beszűkült, gyakorlatilag folyamatosan káromkodnak. A szitkozódás szüneteiben olyan velős párbeszédekre futja tőlük, mint:

„Pedig milyen jó napnak indult.”

„Ne sápítozz! Most roham van.”

És

„Beszarás, mi van itt.”

„Az, beszarás!”

Vagy megjegyzik, hogy:

„Baszki, ezek robotok. És mekkora baszott lépegetőik vannak!”

Háború – robotokkal, ismeretlen térben és időben. Feltehetnék ilyen kérdéseket, mint kik a szereplők? Mi a konfliktus oka? Ezekből minimálisan csepegtetni kellett volna, hogy a folytatás egy szikrányit is érdekeljen.

Az Első naptól az utolsóigról az jutott eszembe, amikor ismerőseim (fiúk) az örökbecsű Call of Duty-val játszottak online, fejükön fülhallgatóval, Skype-on tartva egymással a kapcsolatot. A virtuális csata hangjait csak ők hallották, én pedig szinte szóról szóra ugyanazokat mondatokat a szájukból, mint amelyek ebben a képregényben olvashatók. A különbség a képregény és e között az, hogy az egyik mulattatott.

Összegzésül a Random magazin első száma nem nyert meg magának, de egyrészt annyi tehetséges alkotó van, akikkel a későbbi számokban remélhetőleg találkozhatunk, másrészt Budai Dénes rajzai nagyon tetszenek, úgyhogy mindenképpen próbát teszek a következő számmal.

Ennek ellenére nem lehet elhallgatni, hogy alapkoncepció szinten hibás az első szám: nagyot vállaltak, de érzésem szerint az ígéretet nem tudták teljesíteni. Ehhez a merítés sem tűnik elég változatosnak, ha már az ifjú tehetségek felkarolását is zászlójukra tűzték. A rajzok és a történetek egysége nincs meg, a megvalósítás lehet mégoly profi (Café Postnuclear), ha valójában nincs egyedi hangja az alkotóknak. Mintha a rajzolók nem találták volna meg a megfelelő írókat – holott Dunát lehet rekeszteni a fantasztikus irodalomban utazó amatőr szerzőkből –, és nem nőtték volna még ki ezt a végletesen sarkított „erőszakos tahó” férfiábrázolást.

Ráfoghatnám, hogy azért nem tudom értékelni a kiadványt, mert nőnemű vagyok, pedig a háború, a lecsúszott emberek mindennapi erőszakoskodásai, szegénység és zűrzavar, ezek hatásai az életünkre, mint mindenkit, engem is foglalkoztatnak. Azt is elhiszem, hogy az alkotók szeretnék szembesíteni az embereket azzal, hogy a világ mennyire gonosz, kietlen és depresszív, de ezeket lehet úgy is ábrázolni, hogy az olvasó-néző nem érzi úgy, valamit nagyon le akarnak erőltetni a torkán.

A magazin PDF-formátumban:

http://ffcenter.interhost.hu/random/Random_1.pdf

A magazin blogja:

http://random-magazin.blog.hu/


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához