LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Hol volt, hol nem volt, világvégi erdő közepén állt egy falu. Egyszerű népek lakták; tenyerük kérges, de szívük tiszta, és barátsággal fogadták a ritkán feléjük tévedő vándort.

Egyetlen dologban különböztek csak a többi embertől: falujuk határában fehér boltív magasodott, éjszakai sötétséggel túloldalán. Mikor elérkezett valamelyikük végórája, alkonyattájt a boltíven jégvirágok nyíltak; a sápadt Tél bontakozott ki a sötétségből fekete köpönyegben, kristálybotra támaszkodva, aminek csúcsán fényes csillag ragyogott.

Tél koppantott botjával, és egy nevet suttogott. A suttogásból hideg szélfuvallat kélt, és végigsuhant a kunyhók között; s akit szólított, annak mennie kellett. Egy rövidke órája volt csak elbúcsúzni szeretteitől, aztán a kapuhoz sétált, Tél kézenfogta, mint egy gyermeket, és magával vitte a sötétségbe.

Élt ebben a faluban egy ifjú legény apjával, és feleségével. Nem különböztek a többi falusitól, dolgosak voltak, és egyszerűek – egyedül csak az ifjúban tengett túl jobban a makacsság, mint másban. Szegény emberek révén nem sok mindenük volt, egyedül a szeretetben bővelkedtek; s ők szerették is egymást, mindennél jobban.

Történt egy tavaszon – ahogyan annak a világ rendje szerint történnie kellett –, hogy az asszonyka hasa domborodni kezdett. Nagy boldogság töltötte el mindhármukat, és izgatottan beszéltek az új jövevényről.

Ám harmadnapra alkonyatkor dérvirágok futottak fel a kapu márványboltívein. Tél kibontakozott a sötétségből, kristálybotjának csillag-dísze hideg ezüsttel hintette be a kunyhók falait. Földhöz koppantotta botját, és egy nevet suttogott – s a név az ifjú apjáé volt.

Éppen az asztalnál ültek, és estebédjüket költötték, amikor a hideg szélfuvallat megrázta a ház tetejét, és meghallották Tél szavát. Az apa elsápadt, de nem szólt – eltolta székét az asztaltól, és felállt.

– Hát – mondta –, ha így alakult, akkor nincs mit tenni. Meséljetek azért majd sokat rólam az unokámnak.

De akkor az ifjú már a karját szorongatta, hogy visszatartsa. Apja csitította, és bölcseket mondott életről és halálról, ám bizony szavaival ellentétben neki is eleredtek a könnyei; s a következő minutumban az asszonyka is odalépett, úgy álltak mindhárman, összeölelkezve és zokogva. Mikor a búcsú órája végéhez közeledett, az apa kibontakozott ölelésükből. Az ifjú nem akarta engedni, de felesége végigsimított görcsös ujjain, és szelíden lefejtette őket apja karjáról.

– Az Öregisten áldása legyen rajtatok – mondta búcsúzóul az apa, és kilépett az ajtón.

Szemhunyásnyit sem aludtak azon az éjszakán. Hiába próbálta csitítani felesége, az ifjú tehetetlenül járkált a kunyhóban. A tehetetlenség kétségbeesésbe fordult, majd haragba, és végül nem bírta tovább – öklével az asztalra csapott, és öltözni kezdett.

– Hová mész? – kérdezte felesége ijedten.

– Apám után – felelte az ifjú. – Visszahozom, kerüljön bármibe is.

Sírt, rítt az asszony, az élet rendjére hivatkozott, kettejükre, és születendő gyermekükre, de mondhatott bármit, az ifjú süket volt minden szóra. Csókot nyomott az asszony homlokára, feldúltan kilépett a kunyhóból, és még hajnal előtt átlépett a fehér kapun.

Azt hitte, valami különleges, vagy félelmetes földre kerül majd, de túloldalt majdnem minden olyan volt, mint a teremtett világban. Mezőket, ligeteket, szelíd dombokat látott, amik semmiben nem különböztek a kapu túloldalán lévőktől – egyedül csak nap nem sütött az égen, mégis nappali fényesség uralta a vidéket. Messze, az ég alján ragyogást pillantott meg, és felismerte benne a csillagot, ami Tél kristálybotjának csúcsán tündökölt.

Elindult a csillag felé. Három teljes hónapig, és három napig vándorolt, de egyetlen falut sem látott, egyetlen emberrel sem találkozott. Málnán élt és epren, sárgabarackon és szedren, az útjába eső forrásokból csillapította szomját, és egyszer sem nézett vissza.

Végül széles mezőhöz ért – kék ibolya nyílt ott sárga nárcisz mellett, piros tulipán szára fonódott össze fehér csillagvirággal, és a mező közepén lila orgonabokor állt. A bokor tövében forrás fakadt, amellett várt rá sárga ruhában, fiatal leány alakjában Tavasz.

– Fordulj vissza – mondta, és bódító orgonaillat áradt el a mezőn. – Nézd a forrást: asszonyod könnyei ezek, amiket azóta hullajtott, mióta magára hagytad. Pihenj egy percet, amíg virágkoszorút fonok, és amikor hazatérsz, homlokát övezve felderíted szívét szerelemmel!

Ám az ifjú összehúzta szemöldökét, és dobbantott.

- Apámat megyek megszabadítani, ne állj utamba!

Kiszáradt a forrás, elhervadtak a virágok; az orgonabokor megfeketedett, és Tavasz szivárvánnyá változva elenyészett a kopár mező fölött.

Továbbindult az ifjú a csillag felé, ami magasabban ragyogott már az égen. Három teljes hónapon, és három napon át vándorolt; barackon élt és epren, málnán és meggyen, az útjába kerülő forrásokból csillapította szomját, és egyszer sem nézett vissza.

Végül egy folyóhoz ért, aminek partján kis liget állt. A liget fái roskadoztak a cseresznyétől, meggytől, édes sárgabaracktól, és ribizli, meg eper futott fel törzseiken. Közepén, egy suttogó nyárfa tövében várt rá zöld ruhában, büszke asszony alakjában Nyár.

– Fordulj vissza – mondta, és aranyló méz csorgott le a fák törzsein. Nézd a folyót: asszonyod könnyei ezek, amiket azóta hullajtott, mióta magára hagytad. Pihenj egy percet, amíg teliszedem fonott kosaramat édes gyümölccsel, és amikor hazatérsz, asztalára rakod, és megédesíted ajkát szerelemmel!

Ám az ifjú újra csak összehúzta szemöldökét, és dobbantott.

– Apámat megyek megszabadítani, ne állj utamba!

Megroppant a nagy nyárfa; a gyümölcsök fonnyadtan hullottak a földre, a folyó vize elapadt, és Nyár napsugárrá változva menekült el az ég magasába.

Továbbindult az ifjú a csillag felé, ami már egészen magasan tündökölt az égen. Három teljes hónapig, és három napig vándorolt, szilvát evett, és naspolyát, almát és diót, az útjába kerülő forrásokból csillapította szomját, és egyszer sem nézett vissza.

Végül széles tóhoz ért, aminek partján öreg tölgyfa állt, sárga, vörös, és arany levelekkel; törzsére szőlőinda futott fel. A tölgyfa alatt várt rá bordó ruhában, szelíd öregember alakjában Ősz.

– Fordulj vissza – mondta, és langyos szellő rebegtette meg a tölgyfaleveleket. Nézd ezt a sok vizet: asszonyod könnyei ezek, amiket azóta hullajtott, mióta magára hagytad. Pihenj egy percet, amíg mélyvörös borral töltöm meg kulacsod, és amikor hazatérsz, megitatod vele, és megrészegíted őt szerelemmel!

Ám az ifjú harmadjára is összevonta szemöldökét, és dobbantott.

– Apámat megyek megszabadítani, ne állj az utamba!

Kiszáradt a nagy tó, a tölgyfa meghasadt; levelei megfeketedtek, és Ősz varjúvá változott. Szomorúan körözött a magasban, aztán károgott egyet, és elrepült a messzeségbe.

Három teljes hónapig és három napig vándorolt az ifjú a csillag felé, kietlen pusztaságon keresztül. Gyomokat evett, és gyökereket, szomját jobb híján a hajnali harmattal csillapította, és egyszer sem nézett vissza.

Lesoványodva és legyengülve végül egy égig nyúló kristálytoronyhoz ért, aminek csúcsán a csillag ragyogott. A falak jeges hideget árasztottak, de az ablakokból fény, zene, és nevetés szűrődtek ki, bejárata pedig épp olyan volt, mint a fehér kapu a falu határában.

Az ifjú a kapuhoz lépett, de akkor kihunyt odafent a csillag; dérvirágok futottak fel a boltíveken, és fekete köpönyegében kilépett tornyából Tél.

– Fordulj vissza – mondta. – Élő ember ide nem léphet be.

Az ifjú összehúzta szemöldökét, és dobbantott, ám Tél tapodtat sem mozdult. Akkor dühében rárontott, és birokra kelt vele.

Hiába volt minden, pár perc múlva elfogyott az ereje, és térdre roskadt. Tél az ifjú háta mögé mutatott, és így szólt.

– Nézd meg, mit tettél ostobaságodban.

Az ifjú hátranézett, és látta, hogy halott pusztaság húzódik lába nyomán, egészen a szemhatárig.

Tél jégtükröt húzott elő köpönyegéből, és az ifjú elé tartotta. A tükörből egy reszketeg vénember nézett vissza rá.

– Ezt pedig magaddal tetted, pedig tudhattad volna, hogy nem lehet fölém kerekedni – folytatta, s végül így fejezte be:

– Halandó emberként nem léphetsz be a kapun, de erőd sincsen visszatérni. Hatalmamban állna visszavinni téged faludba, de az önzetlen Tavasszal, Nyárral és Ősszel szemben én csak elvenni tudok. Adni csak annak adhatok, aki busásan megfizet érte, neked viszont semmid sincs – koldus vagy, így nem segítek rajtad.

Sírva fakadt az öregember – könnyei haragból fakadtak és vörösek voltak. Ahogy haragja lassan elszivárgott, feketévé lettek, mert sötét kétségbeesésből fakadtak; s ahogy az is elszivárgott, áttetszővé váltak, mert szomorúságból fakadtak. A könnycseppek lefutottak arcán, a palota hidegétől megfagytak, és drágakövekként koppantak a földön. Tél addig figyelte a zokogó öregembert, amíg a vörös, fekete és áttetsző drágakövek már elég nagy halomban álltak előtte; akkor így szólt.

– Ennyi elég lesz. Megfizetted az árat.

Széttárta fekete köpönyegét, aminek belsejében csillagok kavarogtak. Beburkolta vele az öregembert, keblére ölelte, és ő úgy érezte magát, mint aki az égben lebeg. Aztán felragyogott a csillag, amit a toronyig követett. Egy pillanatra lehunyta a szemét, olyan erős volt a fény, és amikor felnyitotta, a falu határában találta magát, a fehér kapu mellett.

A csillag elhalványult, és ahogy megdörzsölte a szemét, rájött, hogy nem csillag az, hanem a saját kunyhója ablakából kiszűrődő fényesség. Megtapogatta az arcát, és rájött, hogy újra fiatal. Tél beváltotta ígéretét.

Végigfutott az alvó házak között, szűz hó ropogott a lába alatt; de a kunyhó közelébe érve elfogta a kétely. Megvárt vajon, gondolta, miközben lassabbra fogta lépteit, vagy meggyűlölt?

Nehéz szívvel lépett az ablakhoz, és belesett rajta. A tűzhelyen fazék gőzölgött. Felesége az asztalnál ült, amin gyertya világított meg két üres tányért; férje ingét varrta éppen, és lábával egy bölcsőt ringatott.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához