LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Egy sziklakövön ülök, egy folyó partján, köd gomolyog a hullámok felett.

Mit keresek itt? Ki vagyok?

Orontész, Szimoeisz, Szkamandrosz. Nevek, tartalom nélkül. Folyók, azt hiszem.

Miért nem emlékszem semmire?

Emlékezet.

Fiatal vagyok. Egy dalnok énekel nekem az emlékezetről egy tenger fövenyén. Apró szigetek láncolatának festi le őket a tengerben, közöttük sötét és néma mélység. Ostobának találom a dalt, de mert ez a szokás, odavetem neki ezüst karpántomat jutalmul, aztán nevetve a kék hullámokba gázolok, hogy igazgyöngyöt hozzak fel a vízből. Szeretem a tengert, szeretek fiatal lenni.

Igazgyöngy nyakék, amit egy asszony nyakába akasztok. Arc nincs. Óvatosan teszem, mert ha bárhol is elszakad a vékony fonál, a gyöngyök szétszaladnak, és többé nem tudom összeszedni őket.

Emlékezet.

Fájdalom nyilall a kezembe. Csúz. A kezem ráncos és májfoltos. Tehát öreg vagyok.

Tenyerem kérges és kemény. Nem egy költő keze, vagy egy írnoké. Nehéz bronzkard és kőrisnyelű lándzsa, meg hajókötél markolására való.

Kard, lándzsa, kötél, hajó! Miért jutnak az eszembe?

Hajók, hajók. Sok hajó. Csaták, ostromok. És mind közül a leghatalmasabb, egy városé, egy ősi tenger partján. Vértől vöröslő karddal a kezemben állok egy fal tövében. Nem juthatnak át rajta. Vagy már átjutottunk? Védem a várost, vagy ostromlom? Nem tudom, csak azt, hogy harag feszíti a mellkasomat. Harcos vagyok.

Szellő támad, a köd gomolyogni kezd, a folyón tajték kél. Megborzongok. Tajték a lovakon. A hajnal hűvösében gőzölög a testük. Xanthosz és Baliosz. Még egy név: Akhilleusz magasodik harci kocsiján, mind közül a legnagyobb. És egy hatalmas ló, aminek gyomrában harcosok rejtőznek. Lángoló tornyok, és nagy öldöklés. Én teremtettem azt az állatot, ami elhozta a győzelmet. Egy szakállas férfi ölel széles mellkasára, és azt mondja: bölcs vagyok.

De miért nem emlékszem többre?

Talán igaza volt annak a költőnek? Talán mégsem volt olyan ostoba az a dal?

Dalok. Dallamok.

Olvadt viasz szaga, vágy, őrjítő vágy, mézként folyik a fülembe, tagjaimat béklyózó kötelek. Őrjöngök, eggyé akarok válni a dallal, de zord férfiak vesznek körül, és nem engednek. Átkozom őket, hiába. A dal elhal, és én sírok, annyira fáj a csend.

Mi volt az az ének? Már nem emlékszem rá. Az égből jött. Egy hajón hallottam.

Hajók, tengerek, veszélyek, végtelennek tűnő utazás. Vándor vagyok. Kavarognak előttem a képek. Őrjöngő, vak óriás, tengerből kiemelkedő, hatfejű rém, egy fekete asszony, disznókkal palotájában, lótusz őrülete egy szempárban, és egy aranyhajú lány. Gyönyörű lány. Nimfa. Szerelmes vagyok.

Szeretem, mégis otthagyom, és némán figyelem a deszkákból ácsolt tutajról, amit lassan magával sodor a tengerár.

Szerelem. Nem, nem is aranyhajú lány volt, hanem barna, őzszemű asszony. Egy név, Pénelopé. És egy másik, Ithaka. Békével töltenek el a szavak.

Király vagyok. Márványpilléres palotám teraszán állok, koronával a fejemen, serleggel a kezemben, asszonyommal az oldalamon. Alkonyat van, a fügefaligetet nézem, a tengert, és a jó Aióloszra gondolok. Szelek, tengert korbácsoló viharok, rossz szelek és jók, amik megmutatják az utat hazafelé. Diomédész, Odüsszeusz, Philoktétész, Meneláosz, Idomeneusz, mind hazatértek a szelek szárnyán. Én is otthon vagyok, házitüzem mellett. Mégis zavar valami, ahogy a látóhatárt figyelem.

Nyugtalan vagyok.

Fájdalom nyilall a hátamba. Kényelmetlen az ülés. Megtámaszkodok, hogy arrébbüljek, de a kezem kibillent egy kavicsot, és alig találom meg az egyensúlyt. Ügyetlen. Jobb, ha nem nagyon mocorgok. Még a nyakamat töröm ezen a kövön.

Sziklakövek. Hatalmas sziklaszirt. Egy hajó orrából nézem, miközben Éósz sáfrányszín leplében felkel Ókeanosz hullámaiból. Vele átellenben, a szoros túloldalán a párja. Egy régi hősről nevezték el őket. Őzszemű asszonyomra gondolok, akit elhagytam, és tudom, ha áthajózok a sziklák között, nem látom többé. Mégsem fordulok vissza. Összeszorítom a fogam, és a könnyeim nyelem. Ostoba vagyok.

Egy ostoba öregember könnyezik, egy folyó partján, amit nem ismer. Só íze az ajkamon. Tengerek íze, amiket bejártam.

Szigetek és révek. Csodák. Asszonyok, vörösek és feketék, szőkék és barnák. Tollas kígyó, szakállas sárkány a tenger felett. Hamuszürke hajó, ami mellett eltörpül saját lélekvesztőm, és aminek hátáról acélmadarak repülnek rikoltva az égbe. Vas és üveg városok, felhőkbe nyúló tornyokkal. Háborúk, amikhez képest az a régi ostrom gyermekek játékának tűnik, amit magukat férfiaknak képzelve fakardokkal vívnak. Emberek. Rengeteg ember, sárgák és barnák, fehérek és feketék, de mind idegen, mint az elhaltak képmásai Hádészban.

Elveszett vagyok, csak kétely, és kérdés. Kérdés, válasz nélkül. És mi a kérdés válasz nélkül?

Semmi.

Tehát semmi vagyok.

Evezők ütemes csobbanása a ködből. Csónak jön.

Nehézkesen felállok.

Fiatal, öreg, harcos, bölcs, vándor, szerelmes, király, nyugtalan, ostoba, elveszett, semmi?

Ki vagyok? És ki jön a csónakkal?

Kíváncsi vagyok.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához