LFG.HU

Alren
novellaCimkek

A kék hold lassan ezüstös derengésbe vonta a termet. Végigfolyt a kitárt szárnyakon, megült a szemgödrökben, a köldökben. Új árnyalatot adott a márványt frissen mocskoló foltoknak. Ahogy a selyemzsinór megfeszült, a gyermek teste, az apró csontos mellkas a széles angyalszoborhoz tapadt. Gyenge karjait ezüst bilincs tartotta a szárnyakkal egy vonalban. Arcát halotti maszkként fehér por lepte, ami szinte tökéletessé, széppé varázsolta még így élettelenül is. A zsigerelő ekkor tépett bele. A horgas acélhegy mély vágást ejtett az ágyék fölött, majd egy gyors mozdulattal egészen a szegycsontig hasította a hasfalat. Finom kezek nyúltak ekkor a bordák alá és vonták csillogó belek sokaságával körbe az elkékült combokat. Akár egy táncos rövid szoknyája. Az üres izmok egy apró nyomástól hozzásimultak a gerinc vonalához. A bordakosár íves csontjai így jobban látszanak. A kecses ujjak a homlok felé nyúltak. A vér apró csillagnyomot hagyott a gyermek homlokán. Gorvik csillaga. Így válik a hús művészetté, az esztelen gyermek a Szentföld jelképévé Ranagol angyalának karjai közt.

A művész űzött szemmel, féloldalas mosollyal szemlélte művét. Jó, de még nem tökéletes. A lány ekkor kezdett el ébredezni mögötte a vánkoson. Ahogy átfordult a hátára, a könnyű takaró lecsúszott róla és engedni láttatta formás kebleit, kecses csípőjét. A művész mindig is rajongott a szépségért és ennek a nőnek sosem tudott ellenállni. Az ágyhoz lépett, majd végig simított kedvese bőrén, vörös csíkokkal díszítve azt.

- Kész vagy, szerelmem?
A nő hangja muzsikaként hatott a csöndben. De választ nem kapott. Csak forró ölelést.

A férfi érezte, ahogy a nő mellbimbói megkeményednek a tenyere alatt. Együtt mozdultak, együtt lélegeztek, és az egymás bőréről felszívott serkentőtől minden apró mozdulat szinte maga volt a gyönyör. A nő a csípőjét a férfihez szorította, míg az mögé került. A fekete tincsek a fehér hátra hulltak és a gorviki művész gyors tempót diktált. A nő lágyan ringatta magát és élvezettel hallgatta partnere nyögéseit, mígnem ő maga is fojtottan felsikkantott. Érezte, ahogy egyek, ahogy a férfi belé hatol, aztán ahogy a szerelme forrón csókolja a tarkóját és végül ernyedten terültek el a selyem lepedőn.

Kéz a kézben aludtak el a vágycsatakos vánkoson, egymáshoz simulva, összegabalyodva. A hajnal ugyanígy érte őket. A lány a férfi nyakába fúrta arcát és macskaként szuszogott, míg a művész tágra nyílt szemmel nézte a mennyezeti ablakon beszökő napsugarakat. Kezdett fázni, ezért a földe hullt takaróért nyúlt, de ezzel felébresztette a lányt is.
- Még korán van… ugye nem akarsz itt hagyni?
A selymes kezek átfonták a derekát és kérlelhetetlenül húzták vissza őt a párnák közé. Nem tudott ellenállni. Gondolatban vállat vont, és a lány karjai közt keresett oltalmat a hűvös reggel ellen.
- Persze hogy nem. De a jégtömbök lassan elolvadnak és a szoborért is jönni fognak.
A macskaszemű szépség elmosolyodott és kecses ujjaival gyengéden megpaskolta a férfi arcát.
- Lassan…lassan fognak jönni.

És a férfi hitt neki.

A küldönc a homályból figyelte a párt. Élvezettel leste meg őket, hiszen a magafajtának más szórakozás nem igazán jutott. Szurokfekete kezével a tetőablak alatti gerendát markolta, míg a másikkal a mászókötelét igazította el a hátára vetett táskában. Sötét szemeit le sem vette a mezítelen testekről és mikor végeztek, őt is olyan nyugalom járta át, mintha a gorviki helyett ő töltötte volna kedvét azzal a fiatal nővel. Ám amint meglátta a művész arcán az elégedett mosolyt, újra kitisztult a feje.

Végigkúszott a gerendán és a terem egyik árnyékos sarkában hangtalanul a földre ugrott. Előre kushadva osont végig, egészen a fal középső részéig, ám hirtelen oldalra kapta a fejét egy fémes villanásra. A nő a lovagló ülésben térdelt a férfi felett, ám a kezében tőr csillant, ahogy a küldönc feje mellett, a falban is. A feketére mázolt férfi nagyot nyelt, majd feltartott kézzel, lassan felegyenesedett. Az arca elé emelte jobbját és a címeres pecsétgyűrű mögül lesett ki a nőre, az izmos, csupasz hasfalra és gömbölyű vállakra.

- Nyugalom. Csak a megrendelő egy futára, még ne öld meg.
A művész erős kezekkel magához húzta a nőt, majd az ágyra fektette. A tőrt kézbe kapva, egy vékony selymet tekert a dereka köré és úgy lépett az idegenhez. Izmos teste mögül csak egy gúnyosan méregető macskaszem látszott ki és a küldöncben egyből felgerjedt a harag és a birtoklás vágy. Akarta a nőt és a gorviki halálát, de báb volt csupán, semmi több, nem tehette azt, amit akart.

- Cassir an Ferroza! Uram, Serindo an Balladi üzenetét hozom neked. Örül, hogy ilyen hamar végeztél a szoborral és szeretné minél előbb a palotájában tudni. A saját secardonját küldi el, hogy a szállítással ne kelljen sokat bajlódni.
A szellemhang borotvaként hasított a gorviki agyába. A hangok millió kis darabra szakadtak a koponyájában és riadt denevérekként verdestek tovább odabent.
A küldönc meghajtotta a derekát és indult volna, ám a művész nem engedte. A kezében tartott ramiera pengéje lassan megemelkedett és a férfi mellkasára mutatott.
- Örömmel fogadom a papot, de üzenem Serindonak, hogy a fizetségemet is vele küldje el. Te, pedig ha még egyszer behatolsz a fejembe, te dzsennek fattya, meglékelem azt a magas homlokodat. Remélem megértettél. Most pedig takarodj!

Cassir hanyag mozdulattal fordított hátat a futárnak és örömmel nyugtázta a bizonytalan léptek neszét és az ajtó halk csukódását. Gondolatban még mindig a kis füstössel játszadozott és szinte maga előtt látta a leendő művét. A dzsad férfi, mint a tehetetlenség tökéletes mementója.

Minden rabszolgatartó népnek megvan a saját kedvence. Északon a rabszolgavadászok elfeket és az Északi Szövetség lakóit fűzik láncra és adják el a toroniaknak, míg délen az elfogott vagy elszegényedett dzsadok jutnak a vérszomjas gorvikiak kezébe.

Sahim is egy volt ezek közül a szerencsétlenek közül. Csak különleges őseinek és tőlük örökölt mentális képességének köszönhette, hogy még nem korbácsolták halálra és időnként egyedül is kiengedték a palotából.

Csendben sétált az utcán, szinte a falhoz lapulva. Fekete ruháján vörössel virított a nemesi címer, ami megvédte az egyszerű kötekedőktől. Bő szabása eltakarta szíjas izmait, hűségbéklyókkal tetovált hátát és billogvassal megjelölt mellkasát. A kezei még mindig ökölbe szorulva csüngtek az oldala mellett, a fiatal gorviki szavai újra és újra megismétlődtek a fejébe.
Takarodj! Takarodj!
Neki pedig mennie kellett. Nem emelhetett kezet senkire sem, ha nem kapott rá parancsot. Egyszerűen nem volt rá képes. Csak báb volt semmi több. Rabszolga.

Takarodj! Takarodj!

Újabb sarkon fordult be, mikor az eddig csak halk mormogásnak tűnő zaj szinte elviselhetetlenné vált. A dallamos nyelvű kántálás, a nyersbőrszíjak recsegése és suhogása keveredett fojtott nyögésekkel és aprópénz csengésével. A szerzetesmenet ráfordult az utcára és Sahimnak felállt a szőr a tarkóján a látványtól.
A vörös csuklyát és nadrágot viselő Ranagol hitű férfiak kezében a korbács szinte meg sem állt. Friss vérrel permetezte az utcaköveket és új árkokat vájt az elkínzott hátakra. Ez a mocskos nép még az önsanyargatást is művészi szintre tudta emelni.
- A fájdalom megtisztít a bűnöktől. A fájdalom kiemel a tömegből. A fájdalom a hála. A fájdalom a büntetés.
Minden szó végén újabb csattanás. A menet végén hajlott hátú Secardon, kezében vérrel festett agyag edény az adományoknak. Büszke karvalyorra felett kos fejes tetoválás, szemében hideg tűz, ahogy Sahimra pillant. Intésére az egyik szerzetes korbácsa véres sávot mar a dzsad férfi szeme alá.

- A fájdalom alázatra tanít!
A küldönc tovább sietett, és csak akkor mert az arcához nyúlni, mikor már bőven maga mögött hagyta a hitbuzgó gorvikiakat. Koszos ujjasával mázolta el arcáról a vért, és csak a fogait szorította össze a fájdalomra.

A fájdalom alázatra tanít, a fájdalom büntetés! Takarodj! Takarodj!

Az égre nézett, majd mikor betájolta, hogy hova is jutott a városlabirintusban, egy elhagyatottnak hitt sikátorba fordult. Egy nyomortanya és egy lerobbant fogadó hátsó bejárata nyílt a szűk utcára. Sahim fülét halk lihegés, orrát olcsó pálinka és keveredő testnedvek szaga töltötte be. Undorodva sietett el az olcsó utcalánnyal üzekedő kocsmatöltelék mellett.

A kancsal aszisz arca rákvörös volt az erőlködéstől, nyakán kidagadtak az erek. Kérges marka a ribancba markolt, sípolva vette a levegőt. A nő észrevette Sahimot és bátorítóan nézett rá, fejcsóválva jelezve, hogy hamarosan végez ezzel az ügyféllel és futó csókkal biztosította a dzsadot, hogy nyugodtan lehet ő a következő.

Sahim kiköpött a látványra. Undorodva sietett tovább, gyors tempójával hamar átszelte a negyedet, már látta a palota cselédbejáratát. Valaki felemelkedett a tetőn, a dzsad halk pendülést hallott. A hosszú, enoszukei nádvessző ekkor csapódott a hátába.

Cassir egyenletes mozdulatokkal dörzsölte az olajat kedvese hátába. Keze alatt Sonia halkan mormogott, ahogy a férfi kemény kézzel gyúrta a hátát. A lány érezte az ellazuló izmokat, a selymes érintést, a tarkóját borzongató menta illatú leheletet. Cassir ökölbe szorította a kezét és lassan a nő csípője felé húzta. Végigfuttatta a gerinc mentén, a puhább részekhez, majd körkörös mozdulatokat tett. Addig folytatta a kellemes munkát, mígnem Sonia teljesen kábulatba nem esett. A nő testén cseppekbe dermedt maradék olajat egy puha kendővel itatta fel, majd felállt az ágy mellől és könnyű abraselyem inget vett magára.

Az ablakhoz lépett, félrevonta a vastag függönyt, majd lenézett az utcára. A kopott macskakövek igazgyöngyökként tündököltek a házak oldalára bűvölt varázsgömbök fényében. Imádta ezt a környéket. Az épületek szépségét, a kóborló ember tömeget, a kifogyhatatlan tárházát a szórakozásnak. A saját kis világa.

Cassirt gyengéd érintés rántotta vissza a szoba valóságába. A lány gyengéden átkarolta és a férfi még az ing anyagán keresztül is érezte a lány testének forróságát. Megkívánta, de tudta, hogy még várnia kell ezzel.
- Öltözz fel, szerelmem! Ideje indulnunk.
A lány csak egy kicsivel később válaszolt. Határozott hangja bizonytalanul csengett, de Cassirt nem hatotta meg. Tudta, a lány úgyis élvezni foglya az elkövetkezendőket.
- Nem lehetne még egy kicsit…
- Utána mindent megkapsz. Ne aggódj!
Megfordult, majd a karjaiba zárta asszonyát. Hosszan csókolta a lány selymes ajkait, miközben keze fel s alá járt a törékeny testen. Szinte itta szerelme illatát, magába zárta annak minden kis darabját. Csak ezután engedte el.
- Kérlek, siess. A lelkem már éhezik!

Az ijedt lány segítségért sikoltva rohant végig az árnyékos park kövezet ösvényén. A mögötte suhanó, vörös bársonyzekét és maszkot viselő férfi szörnyetegnek tűnt a sötétben. A fiatal nő hirtelen irányt váltott és egy szoborcsoport közé vetette magát. Csinos ruhája elrongyolódva lógott le válláról, mellrészén a fűző szalagjai elszakadtak, halcsont gombjai tartották már csak egyben pihegő mellkasán a könnyű selymet.

Akkor szakadt el, mikor kitépte magát az erőszaktevő férfi kezéből. Most lihegve, akár egy kismadár kuporodott le egy szerelmespárt mintázó bronzszobor lábához. Apró kezét a szája elé szorítva próbálta visszafogni hangos lélegzetét.

A vörösbe öltözött férfi ekkor lépett be az élettelen alakok közé. Orrlyukai kitágultak, szemében vad fények táncoltak a bortól. Kopóként követte idáig a lányt, az édes dzsadvíz illata vezette eddig és most is az árulta el a prédát.

Hangtalanul lépett a szobor mögé. A lány felé nyúlt, ujjait a sötét hajfonatra kulcsolta és annál fogva rántotta hátra a fejét. Sikolyt várt, könyörgést, de leginkább félelmet a szemben, ám a lány csak mosolygott. Mosolygott és a szemében valami fémesen csillant.

A szerelmespárt mintázó „szobor” életre kelt. A férfialak sötét karjai kígyóként nyúltak előre. A markában tartott arasznyi acél a „vadász” csuklójába mart, míg az angyali „préda” széles vigyorral az arcán az ágyékába döfött.

A valódi vadászok vértől megmámorosodva estek a vörösbe öltözött férfinak, és kegyetlen mozdulataikkal festettek karmazsin szín mintákat a szobrok megkopott, bronz arcára.

A holdra üvöltöttek mind a ketten, igazi vadállatoknak rémlettek, éjszakai ragadozóknak. Mindkettőjük számára a gyilkosság, az elillanó élet energiája igazi asztrális kielégülés volt. Lángoltak legbelül, sóvárogtak ezért a kéjért, és mindent elkövettek, hogy a legtökéletesebben sikerüljön a vadászat. Gorvikiak voltak.

Későre járt, de a szórakozó negyed utcája mégis hangos volt a mulatozóktól és a kocsmák, fogadók, bálok kiszűrődő dalaitól.

Cassir kézen fogva vezette Soniat a járdán. Kitágult pupilláin, kidagadt erein még érződött valami a korábbi féktelenségből. Az utcát megvilágító lámpák fényében gyönyörködött választottjában, míg az őket túlságosan megbámulókat egy szúrós pillantással vagy egy hirtelen mozdulattal zavarta félre. Élvezte a félelmüket, azt, ahogyan kívülállóként kezelik őket és persze a lány hangját, ahogy mélabús dallamot dúdolgatott.

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifjú pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

„Kik ezek?” S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszorúinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.
Tökéletes este, gondolta magában és a dal végén csókot lehelt a lány ajkára.
– Fekete pár? Ezek lennénk mi, szerelmem? Ketten a világ forgatagában?
Sonia egy ideig csak mosolygott, majd fejét Cassir vállára hajtotta.
- Igen, ketten. Hiszen a művészetünket oly kevesen értékelik, az örömeink csak minket tesznek boldoggá. Hibás az egész világ. Nézz körül! Rikít minden, forr az egész negyed és a sok birka boldognak gondolja magát. De egyikük sem tudja, mi az igazi boldogság, nem jutottak még el a kiemelkedettségig. Ostoba parasztok ezek mind, akik megriadnak a látványunktól.
- Ez így igaz…de én élvezem ezt. Van miért dolgozni, van kinek megmutatni a más utat. Erről szól a Dea Macula kedvesem. Szembesíteni őket a gyarlóságaikkal, félelmet plántálni a szívükbe és elérni azt, hogy vágyjanak a felsőbbrendűségre, az állapotra, amikor majd ők is meglátják az igazi szépséget.
Fájdalom, elviselhetetlen fájdalom és gyötrődés. A kín először csak szelíd sajgásnak tűnt, ám ahogy Sahim kezdett éledezni, tűzként mart a hátába. Egy pillanatig Ranagol poklában érezte magát, ahogy sorra bomlottak meg a hátába varrt jelek. A vessző csak apró sebet ütött a béklyók rúnáiba, de ez a kis hiba is elég volt hozzá, hogy a férfit szolgává alázó energia mély árkokat tépve szabaduljon ki a bőréből.

Vér és izzadság keveredett az utca porával, ahogy a félvér mozdulni próbált. A keze megszorult az üreges vesszőn, de kihúzni nem bírta. Még nem. Sahim ujjai elroppantották a nádat és a meggyötört küldönc lassan térdre küzdte magát. Remegő kézzel törölte ki a koszt a szeméből, mikor meglátta a bejáratban heverő hullákat és a leszakított ajtószárnyat.

Közelebb botorkált és megvetően mérte végig a ferdeszemű bérencet, aki mellett két cseléd feküdt konyhakéssel a kézben. Sahim lehajolt és felvette az egyik pengét a földről. Esetlen fegyver,de a célnak megfelel.

A dzsad szemében őrült lángok villantak, ahogy átlépte a küszöböt az összevagdalt testek felett. Az ablaktalan folyosó a konyhába vitt, a falakat vér mocskolta össze. Érezte a füst kesernyés szagát, és ahogy a szeme megszokta a sötétséget, észrevette a további halottakat is. Egy pár gorvikit, de jóval több enoszukeit. A ház jól védett.

Átvágott a palota hátsó részén. A konyha kiégett, de a lángok tovább terjedtek. Már érezte a hőt a bőrén. A cselédszállások felé fordult, mikor szembe találta magát a támadó szukék maradékával. Némán kacagott feléjük, majd kinyúlt a szellemével és végigsimított a harcosok elméjén. A ferdén metszett szemekben kialudt a fény, Sahim előre lendült a konyhakéssel… és elszabadult a pokol.

Szabad vagyok, szabad! Véres képpel vágott át termeken, kezében a jatagán élesen verte vissza a lohadó lángok narancsszín fényét. A kardját visszaszerezte, már csak a gazdája járt az eszébe. Láncait tépett kutya vagyok. Félre lökte az utolsóként levágott siedonok holtestét, majd berúgta a nemes ajtaját. Serindo an Balladi fakó arccal, ramieráját markolva állt a szoba közepén. A merényletet túlélte, de a testőrsége szinte teljesen odalett.

A szeme először meglepetést, majd rémületet tükrözött mikor felismerte a ragadozóként közeledő férfiban a hűségesnek hitt ölebét. Az egykori rabszolga szinte legázolta. A nemes még maga elé kapta a fegyverét, de a dzsadot olyan erő vezette, amivel nem versenyezhetett. A karja teljesen belezsibbadt a hárításba. A félvér képe szinte az arcához ért, érezte a férfi leheletét a bőrén, látta a gyűlöletét a szemében és későn reagált a dzsad megemelkedő bal kezére. Térdre rogyott, ahogy a felhasított gyomrából a belei a földre ömlöttek.

Sahim lenézett a haldokló gorvikira. Mondott volna neki még valamit. Tudta, hogy ilyenkor ez a szokás, de mivel képtelen volt rá, inkább kevert vérének erejét használta. A két tenyere közé szorította a nemes fejét, majd feltörte az elméjét óvó pajzsokat.
Bosszú, elmúlás, kínhalál.
Sugallta a férfinak majd összeérintette a homlokukat. Kiélvezte a pillanatot, mikor a nemes szemében végleg kihunyt a fény.

Bosszú, elmúlás, kínhalál.

Kecses mozdulatok, gúnyos macskaszem. Megaláztatás és bosszú!

A nő jutott az eszébe és a művész. Egy befejezetlen ügy.

Cassir vállal lökte be az ajtót, karjaiban Sonia pihent. Könnyed léptekkel szelte át a sötét szobát, majd szerelmét a vetetlen ágyba fektette. A nő kinyitotta szemeit és halk sóhajjal nyújtóztatta ki kecses karjait. A művész sorra gombolta ki a ruháját tartó csatokat, oldotta ki a szalagokat és a fűző zsinórját. A szakadt selymeket az éjjeli szekrényre helyezte, majd a nő apró lábait ölelő topánkát is a földre dobta.

- Maradj kedvesem és pihenj. Hozok egy pohár bort.

Felállt, majd kibújt az ingéből és a szoba közepén lévő asztalhoz sétált. A predoci habzóbor az asztalon várta, ahogy hagyta indulás előtt. Mosolyogva töltött egy pohárral, aprót kortyolt, majd az ágy felé fordult.

Ekkor növesztett a sötétség erős karokat a lány köré. Sonia sikoltani sem tudott, mikor lerántották az ágyról. Hallotta a földre zuhanó borospohár csattanását, Cassir gyors lépteit, de a fölé hajoló arcból sugárzó őrület teljesen megdermesztette. Nyálcseppek hullottak makulátlan bőrére, és ahogy támadója a magasba emelte a karját, egy pillanatra szemébe tűzött az ablakban ragyogó vörös hold. Látta a lecsapó pengét, szája sikolyra nyílt, a tőr a nyaka felé vágott mikor…

… Cassir lesodorta szerelméről a férfit. Dühöngő bikaként magasodott a védtelen lány fölé. Felső testén kidagadtak az erek, ahogy megfeszültek az izmai. Fekete sörényét hátra vetette, mellkasa kidülledt, ahogy üvöltve vetette magát az újból talpra álló alakra.

Sonia a falhoz húzódva figyelte az összegabalyodó férfiakat. A holdfényében acél villant, arcok tűntek fel, vércseppek repültek szanaszéjjel, mikor felismerte a rájuk rontó férfit. A dzsad küldöncöt! Teste remegését leküzdve állt fel, hogy segíteni tudjon szerelmének, de nem mert közbe avatkozni. Nem merte elvonni a gorviki figyelmét. Könnyeivel küszködve tehetetlenül toporgott, ökölbe szorított kezekkel várva a küzdelem végét.

Cassir szinte nem is érezte a testébe tépő pengét, ökle újra és újra lecsapott, csak a célt látta maga előtt, az asszonyát bántalmazó férget. Az ősi ösztön, a párját védelmező fenevad haragja hajtotta, ebből merített erőt, mikor rámarkolt ellenfele karjára és az ablak felé hajította. Érezte, ahogy a gyilkos még belé döfi a tőrt, de akkor már tudta. Győzött. Az ablak szilánkokra robbanva tört be, az üvegdarabok feltépték az arcát, de ő csak kacagott, míg ellenfele hangos csattanással ért földet odakint.

Térdre esett, és csak Sonia karjai mentették meg attól, hogy a gyilkos után zuhanjon. A lány gyengéden az ölébe hajtotta a férfi fejét. Nem bírta tovább, könnyei Cassir megtépázott arcát áztatták, ahogy kirántotta a kedvese oldalába tört pengét.

Sírva dúdolt halk dallamot kedvese fülébe és lassan lecsukta a férfi szemeit. Bal keze apró érintésére elállt a vérzés, hangja megbicsaklott, de nem hagyta abba az éneket. Lassan összeforrtak a sebek és ő álomba ringatta kedvesét.

A víz jéghideg volt, és csontrepesztően nagyot ütött. Sahim úgy érezte kőre zuhant mikor az ablak alatt húzódó mély csatornába esett. Fuldokolva próbálta magát felküzdeni a felszínre, minden egyes levegővételt keservesen megszenvedve. Az ablak felvágta a bőrét, a gorviki összetörte a csontjait… de mégis, a legfájdalmasabb a sebként izzó szégyen volt, hogy újból legyőzték. De az ő fajtája a túlélésnél csak egy dolgot tudott jobban, bosszút fogadni.

VÉGE


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához