LFG.HU

Anthony Norton
novellaCimkek

János és Nóra már tizenöt éve éltek boldog házasságban. Olyannyira kiegyensúlyozott volt a kapcsolatuk, hogy sokan valósággal irigykedtek rájuk. Pedig ők voltak a legfurább pár, amelyet csak el lehetett képzelni. János nagydarab, izmos férfi volt, igazi macsó alkat; a felesége viszont egy alacsony kis „töltött galamb”, diszkrét bajuszkával az orra alatt.

A hölgyemény sajnos finoman fogalmazva sem tartozott a klasszikus szépségideálok közé – ezzel szemben az esze vágott, mint a penge: több nyelven beszélt, és két diplomával rendelkezett. Fizikatanárnőként dolgozott egy közeli főiskolán, a tudását pedig még a kollégái is elismerték. Amit a természet a külsejében spórolt meg, azt többszörösen adta vissza a mentális képességek terén.

A férjénél azonban éppen fordított volt a helyzet: ő úgy nézett ki, mint egy igazi szépfiú – néhányan Don Janinak hívták -, viszont elég butácska volt szegény. Alig bírta elvégezni a nyolc általánost, és segédmunkásként dolgozott, amióta az eszét tudta – Nóra anyja gúnyosan csak segédmókusnak nevezte.

Az anyóspajtása természetesen nagyon ellenezte, amikor az egy szem kicsi lánykája, diplomás ember létére egy ilyen „ősemberhez” ment hozzá, de nem tehetett ellene semmit – többévnyi áskálódás után, sajnálkozva ugyan, de képtelen volt ráébredni arra, hogy a két fiatal valóban szereti egymást; olyannyira, hogy az „örömférj” még a cigiről is lemondott, mivel a párja nem élt evvel az élvezeti cikkel. A pufók hölgy számtalanszor elmondta neki, hogy „János, a dohányzás káros”, ami furcsa módon hatékony eszköznek bizonyult a dohányzásról való leszoktatáshoz. Hogy a bárgyú versike miatt volt-e, vagy a perzselő szerelem okozta, azt nem tudni, de Don Jani letette a cigit; sőt mi több, igazi mintaférj lett belőle. Abbahagyta a játékgépezést, az ivást és a nőzést is – pedig a megismerkedésük előtt mindhárom „sportban” igen erősen jeleskedett. A baráti köre és az ivócimborái értetlenkedve álltak a helyzet előtt, és egy időben igazi beszédtéma volt a kocsmában, mert kisebbfajta csodának beillett az életmódbeli változása. Pedig Nóra tényleg csúnya nő volt! Szokták mondani, hogy a szerelem vak, de hogy ennyire, azt senki se hitte volna. A volt ivócimborák szerencsére nem merték Janinak a szemébe mondani az ellenérzésüket, mert ritka nagy erejű ember volt, és jobbnak látták békében lenni vele.

Don Jani életében tehát a züllött cimborák egyre inkább elmaradoztak, és jött helyettük a szolid házasélet. A kigyúrt, jóképű férfi valamiért egyáltalán nem bánta meg ezt fajta a cserét! Legalábbis több értelmét látta ennek az életvitelnek, mint a régebbinek. Példás családapa lett belőle és hűséges társ. A szülei szerint minden tekintetben az előnyére változott meg – nagyon jót tett neki a házasság. Ki tudja, hová süllyedt volna, ha nincs a felesége.

Ami viszont Nórát illette… ő sokkal nyugodtabb, türelmesebb és kiegyensúlyozottabb lett, mint annak előtte volt, amit persze a diákjai is igen hamar észrevettek. Igazi aranyéletet éltek tehát, melyet külön-külön valószínűleg sosem ismerhettek volna meg. Remekül kiegészítették egymást. Nóra volt az ész, János pedig az erő. A nő végezte a házimunkák java részét, a férj pedig a gyerekekkel foglalkozott. Bár nem volt tanár, valamiért mégis jobban értett az ifjúsághoz, mint a felesége. Boldogságban éltek hosszú éveken át, csakúgy, mint a mesében. Ám az álompár élete természetesen nem volt mindig fenékig tejfel. Emberek révén, előfordult néha, hogy összevesztek, ám a harag általában nem tartott sokáig náluk.

Az utóbbi egy – két évben viszont Jani valahogy sértődékenyebbé vált. A leginkább talán akkor haragudott meg, amikor a felesége szellemi fölényével kellett szembesülnie. Talán kevesebbnek érezte magát emiatt, és megpróbált művelődni egy kicsit. Pár hónapja rákapott például a tudományos-fantasztikus jellegű témákra. Olyan könyveket kezdett olvasni, mint Nortontól a „Démon születik”, vagy a Lidércfény magazin írásai. De szerette a Soláriát és az LFG-t is. Persze valamiért a Norton művek tetszettek neki a legjobban. Sőt megesett, hogy néha még komolyabb dolgokat is elkezdett tanulmányozni; nagy ritkán a felesége szakkönyveit is elővette – bár lehet, hogy csak az ábrákat nézegette bennük. Nóra aggódott kicsit miatta, mert attól félt, kisebbrendűségi komplexusban szenved. Pedig egyáltalán nem volt buta ember. Megvolt neki a magához való esze, mindössze a műveltséggel volt némi problémája. A tanárnőt azonban egyáltalán nem zavarta ez a dolog. Elég egy nagyokos a családban, valakinek értenie kell a gyakorlatias dolgokhoz is. A kapcsolatukat így gondolta teljesnek. Mindössze abban volt bizonytalan, hogy a férje is ugyanígy érez.

A masszív izomzatú férfi most is a foteljában terpeszkedett egy scifi magazint lapozgatva. Kicsit szomorú, de ugyanakkor eltöprengő képet vágott – mint egy komor diák az érettségi vizsgára készülődvén.

- Mi a baj, szívem? – kérdezte Nóra kíváncsian. – Min gondolkodsz annyit?

- A kezembe akadt egy cikk a repülő csészealjakról – felelte János. – Már megint ufót láttak egy katonai támaszpont felett. Azt írják, úgy lebegett, mint egy léggömb, aztán elképesztő gyorsulással, pillanatok alatt elviharzott. Azon kezdtem törni a fejem, hogy működhet egy ilyen izé.

- Érdekes téma.

- Igen, az. És tudod, mire jöttem rá?

- Na vajon mire?

- A gravitációsemlegesítés módjára.

- Ez igen! – biccentett a pufók hölgy, igyekezvén elrejteni hitetlenkedő mosolyát. – Kíváncsian hallgatlak. Szerinted például, mi az a gravitáció?

- A gravitáció nem más, mint dimenziónk visszaható ereje a belsejében lévő energiákra.

Nóra nagyot nézett.

- Lefordítanád?

- Rém egyszerű. Szerintem mi mindannyian egy energia világban élünk, amely talán gömb alakú lehet, akárcsak a bolygónk. Ezt az energiagömböt – amit nevezhetünk például téridőnek -, összetartja egy erő. Az erőt talán isten keze fejti ki, persze az is meglehet, hogy külső dimenziókkal történő kölcsönhatásból fakad. A mi dimenziónk rabul ejtett néhány energiaformát, melyek anyagiasultak; csillagokat, bolygókat és egyéb képződményeket hoztak létre. Minden ilyen anyagi halmaz erőhatást fejt ki a téridő energiaszerkezetére – belülről kifelé. De mivel a téridőt is összetartja valami, így az visszahat a belsejében lévő dolgokra. Pontosan ugyanakkora erővel, mint amekkorával rá hatnak a benne lévő energiák. Ez okozza a gravitációt. A visszahatás. A téridő energiaszerkezetére ható erő nagysága mindig az adott test tömegétől és térfogatától függ. Például egy kisebb tömegű, de nagyobb térfogatú meteorit kisebb erővel hat, így a visszahatás sem túl jelentős. A meteor gravitációja relatíve alacsony lesz. Egy nagyobb tömegű, de kisebb bolygó viszont jelentősebb erőt fejt ki a körülötte lévő dimenziókárpitra. Ennél fogva a visszahatás is ennek megfelelő lesz. A gravitáció pedig nagyobb.

- Értem – nyomott el egy ásítást Nóra.

- A világűrben némely képződményeknek már jóval nagyobb a kifelé ható ereje, mint a világunkat összetartó erő – folytatta János lendületesen. – Ezeket a képződményeket fekete lyuknak nevezzük. Mivel dimenziónk már képtelen olyan visszaható erőt kifejteni, mint amilyen a belsejében lévő fekete lyuknak az ereje, ezért folytonossági hiány keletkezik a téridő energiaszerkezetén.

- Vagyis kilyukad.

- Úgy van. A fekete lyuk nyitni kezd a háromdimenziósként megismert térnek a negyedik kiterjedése felé. Behatol az energiaszerkezet belsejébe. Minél nagyobb az ereje, annál mélyebben.

- Hogy lehet a háromdimenziós térnek, négy kiterjedése? Ezt még elképzelni sem tudom. Nem fér a fejembe.

- Ha nem tudsz valamit elképzelni, attól az még lehet létező! Mellesleg három vagy négy… elég alacsony számok ezek. De a helyzet az, szívem, hogy egy végtelen világ vesz körül bennünket, amit lehetetlen számok közé beszorítani! A végtelen akár még végtelen dimenziós is lehet. Mi csak hármat érzékelünk, a jó ég tudja mennyi kiterjedésből, ám ez legyen a mi bajunk… vagy éppen szerencsénk. Ám a végtelent akár két dimenzióban is el lehetne képzelni – vagy egyetlen vonalként – ám ez a mindenségnek csak az általunk megismert perspektívából történő megfigyeléselenne, ezért nem látnánk át teljes egészében, de még így sem vagyunk képesek elképzelni a világegyetem elképesztő méretét… te például el tudod képzelni a végtelent?

- Nem igazán.

- Na, látod. Az emberi elme képességei ugyanis korlátozottak – korántsem végtelenek -, mivel az elme is a fizikai testbe van szorítva. Nem kerülheti el a korlátait, melyeket a fizikai törvények határoznak meg. Ám az igazi tudás nem az agyban, hanem a lélekben keresendő; ennél fogva az a körülmény, hogy mit bírunk elképzelni, csupán másodlagos fontossággal bír egy dimenzióelmélet kidolgozásakor. Amit nem tudunk elképzelni egy az egyben, azt szimbolikusan, leegyszerűsítve képzeljük el. Ha előre akarunk jutni, akkor csak egy dolgot tehetünk: meg kell próbálnunk elképzelni az elképzelhetetlent, hogy a dolgok között lévő összefüggéseket fel tudjuk deríteni.

- Ez nekem egy kicsit magas.

- Bele vagyunk kényszerítve egy háromdimenziós világba! Erre álltak rá az érzékszerveink, és az agyunk is ennek megfelelően fejlődött. Egyes filozófusok szerint a tér nem létezik abban a formában, mint ahogyan mi ismerjük. Mi csak síkban mozgunk, bármerre is indulunk el. Mikor pedig valaminek a mélységét mérjük, akkor magunkat csapjuk be, mert a mélységet az elménk állítja elő.

- Ezt magyarázd egy hegymászónak.

- Mindegy, ez már filozófia. Ám akárhogy is van… mindahányan a téridő foglyai vagyunk. Dimenziónk börtönében élünk.

- És szerinted miért?

- Hogy miért, az vallás! Inkább ne menjünk bele.

- Rendben van. De még mindig nem magyaráztad meg, hogyan lehet legyőzni a gravitációt. Kíváncsian hallgatlak, drágám!

- Először is ismernünk kell a minket körülvevő energiának a tulajdonságait. Mijük szokott lenni általában az energiáknak?

- Vajon mijük?

- Töltésük természetesen. Azt pedig minden esetben a különböző minőségű energiáknak az egymásra gyakorolt hatása hozza létre. Bennünket javarészt egy homogén dimenzió vesz körbe. Egy homogén energiának pedig csak akkor lehet mérhető töltése, ha kapcsolatba lép egy másik fajta energiával. Ha az akciót reakció követi. Ha például mindenütt csak protonok lennének, és sehol se lenne elektron, akkor a protonoknak nem pozitív lenne a töltésük, hanem semleges; mivel elektronok híján, nem lenne mire hatást gyakorolniuk. S mivel nem fejtenének ki mérhető változást az őket körülvevő világra, azt hihetnénk nincsenek. Pedig vannak. Elképzelhető, hogy a világűrben, ahol légüres tér létezik csupán, az égvilágon semmi sincs. De én úgy gondolom, elképzelhető az is, hogy mégiscsak van valami! Egyfajta energiamező! Ami valószínűleg homogén, tehát töltés nélküli. Ám nem csak mi vagyunk benne ebben a furcsa mezőben, hanem az is bennünk van! A minősége ugyanis félig anyagi, de félig anyagtalan! Ha nem lenne valamelyest anyagi, akkor nem tudna ránk semmiféle hatást kifejteni, s mi se őrá… mivel teljesen kívül esne az érzékelésünkön. Persze ez nem így van! A téridő hatással van ránk természetesen, de ugyanakkor mi is hatással vagyunk a téridőre! A nagy sűrűségű égitestek például hatalmas erőt fejtenek ki rá. A legnagyobb erőhatás mindig az adott test tömegközéppontjában éri el ennek a furcsa energiának a szerkezetét – ennél fogva ott kell a legnagyobbnak lennie a visszaható erőnek, vagyis a gravitációnak.

- És szerinted milyen lehet a szerkezete ennek az energiának, vagy minek?

- Szerintem hasonlíthat a folyadékokhoz. A fény egyenes vonalú hullámmozgással terjed, mint ahogy a tó tükre is hullámzik, ha követ dobunk bele. De ha az téridőn halad át a fény hullámmozgással, akkor azt már három dimenzióban kell elképzelnünk. A mikrokozmosz olykor leképzi a makrokozmoszt. A vízmolekulák például apró gömbök, melyeknek a felülete érintkezik egymással. A térdimenziónk is ilyen apró energiagömbökből állhat. Ezek a gömbök igen rugalmasak és állandóan érintkeznek egymással, egybefüggő mezőt képezve. A rugalmas gömbök belapulnak, ha például egy bolygó keveredik közéjük. Ez persze csak szimbolikus modell. Az égitestekkel kapcsolatba kerülő, nagyon apró energialabdacsok összepréselődnek a nyomás hatására. Minél nagyobb erő hat rájuk, annál több lapul össze a bolygó belsejében, és természetesen körülötte is… ezért annál nagyobb lesz a visszaható erő, vagyis a gravitáció, és annál távolabbról fejti ki erejét. Az energialabdák állandóan érintkeznek egymással. Vagy összepréselődve, vagy kitágulva, de mindig érintkeznek. Kivéve akkor, ha olyan erőhatás éri őket, melyet már képtelenek elviselni, és elszakadnak egymástól. Ekkor lesz folytonossági hiány a dimenzió energiaszerkezetén, vagyis így alakul ki a fekete lyuk. Ha pedig összepréselt részecskék vannak egy bolygó körül, akkor a fotonok a torz energiavonalat követik – a fény ettől elhajlik. A teret képező részecskéknek tehát két fő állapotuk van: az összepréselt és a kitágult állapot. Az első esetben energiahiány lép fel náluk. Ezt jelölhetjük, mondjuk pluszjellel, mert oda plusz energia kell. Ehhez képest a kitágult állapot energiatöbbletet jelent. Ezt pedig jelölhetjük mínusszal. A világunkat képező, eredetileg semleges energia, egy égitesttel történő kölcsönhatás miatt szétosztódik, és kétfajta minőséget vesz fel, tehát dipólussá válik. Ez pedig töltést jelent! Minden bolygó, minden csillag… mondhatni energiát szorít ki maga körül… és hogy mennyit, az nem pusztán az égitestek térfogatától függ, hanem sokkal inkább attól az erőtől, melyet kifejtenek a téridőre. Az égitest tömegközéppontjában vannak a leginkább összepréselve a részecskék, mivel ott éri őket a legnagyobb erőhatás; ezért ott a legnagyobb az energiahiány, vagyis a pozitív töltés. Ám ahogy kifelé haladunk, a távolabbi, külső mezők, ehhez képest egyre negatívabbak lesznek… minél messzebb kerülünk a tömegközépponttól, annál inkább. A belső részek tehát pozitívak, a külsők viszont ehhez képest negatívak lesznek. Ez nem teljes mértékben, de egy kissé hasonlít az atomok felépítéséhez, ami nem véletlen, ugyanis az atomok is egy semleges energia szétosztódása miatt jöttek létre. De mi maradjunk csak a különböző égitesteknél, például a bolygóknál. A bolygók közelébe kerülő tárgyak az energiatöbblet irányából mindig az energiahiány felé – vagyis a negatív töltés felől a pozitív felé fognak áramlani – tehát a bolygó belsejének az irányába. Mégpedig annál sebesebben, minél nagyobb a töltéskülönbség a kiindulási pontjukhoz viszonyítva.

- Ez eddig világos – sóhajtott Nóra. – Legalábbis tegyünk úgy, mintha az lenne!

Kezdte kissé elunni a kiselőadást. Se eleje, se hátulja nem volt az egésznek.

- De még mindig…

- Nem mondtam el a lényeget. Igaz?

- Úgy van. Ám csak röviden, ha lehet.

- Kár. Pedig kezdtem belejönni.

- Én viszont kezdtem belefáradni.

- Na, jó. A minket körülvevő részecskék olykor mintha lélegeznének.

- Hogy érted ezt?

- Ha mondjuk egy bolygó halad a pályáján… akkor összepréseli az útjába kerülő gömböcskéket. Még egyszer mondom, ez csak szimbolikus modell.

- Rendben van. És?

- A gömböcskék kilapulnak. Mondhatni kilélegeznek. Pozitív töltésűvé válnak. Ahogy az égitest továbbhalad, a részecskék a rugalmasságuknak köszönhetően kitágulnak, és energiát vesznek vissza távolabbi társaiktól. A bolygó haladási iránya előtt, és a mögött, az energia folyamatosan ritkul és sűrűsödik. Egyfajta mozgási egyensúly jön tehát létre. Ennek pedig nagy szerepe van abban, hogy a bolygó miképp forog, vagy billeg, ha például egy csillag gravitációs mezejében kering. Súrlódás nincs, mert a térdimenziónk részecskéi alkalmazkodnak a bennük lévő égitestek mozgásához, így a súrlódási erők egyfajta egyéb mozgássá alakulnak át: például forgássá. A bolygók ráadásul egymás mozgására is hatást gyakorolnak.

- Ezt még emésztgetni kell, de mindegy. Mit akarsz mindebből kihozni?

- Nos, a lényeg az… hogy nekünk is játszanunk kell a töltésekkel. Először is önmagunk körül kell semleges állapotba hoznunk az energialabdacsokat. Ez meglehetősen bonyolult dolog, csak elviekben mondom el.

- Még szerencse, te nagy tudású!

- Épp annyira kell… mondjuk úgy… felfújnunk a részecskéket, amennyire a világűrben vannak normális állapotukban. Egy semleges burok vegyen körül bennünket, mint valami gömb. Ezután már nincs más dolgunk, mint váltogatni a töltéseket. Ha alattunk negatívvá tesszük a részecskéket, akkor felettünk pozitívak lesznek. Emelkedni fogunk. Ám ha megfordítjuk a dolgot, akkor ereszkedünk. Ezt pedig természetesen bármely irányba megtehetjük. Arra repülünk, amerre akarunk! Minél nagyobb a töltés különbség, annál gyorsabban. Mindig a negatív töltés üldözi a pozitívot, miközben magával visz bennünket is. Mi pedig a többlet irányából, a hiány felé mozdulunk el. Ezt a módszert a korong alakú tárgyakkal lehetne a leginkább alkalmazni, mert ez az a forma, amely a leginkább megfelel ennek a technikának.

- Mint az ufók, szívem? – nevetett a tanárnő. – Igazán fantáziadús elmélet volt, csak az a baj, hogy semmiféle tudományos alapja nincsen. A tudomány nem ismer el mást, csak a rideg tényeket. Légből kapott dolgokra nem lehet alapozni! De azért gratulálok. Nem is hittem volna rólad ekkora képzelőerőt. Ám tudományokkal a közeljövőben inkább ne nagyon foglalkozz. Csak megterheled vele azt a szép kis fejedet.

János kézbe vette az újságot, és sértődötten kivonta magát a társalgásból. Nóra mosolyogva nézett rá, aztán kiment a konyhába.

A férje mostanában elég furán viselkedett. Talán valóban kisebbségi érzése kínozza, mert ő csak egy segédmunkás. Erről viszont senki más nem tehet, csak ő. A lehetősége neki is meg lett volna a tanulásra. Grimaszolt egyet és elkezdett mosogatni.

- Nevetséges, micsoda dolgokat talál ki – suttogta maga elé.

Hihetetlen tőle ez a képzelőerő. Olyan, mint egy rossz gyerek.

Fancsali arccal egy mocskos tányér felé nyúlt. Utált mosogatni.

A grovlok hajó közben álcavédelmének biztonságában, földközelben lebegett. Svaplin főgrum fia épp a legújabb tananyagot programozta a tudatalattijába. A számítógép remekül működött – alig néhány perc alatt az agyába töltötte a gravitációsemlegesítés elméleti alapjait, miközben a relaxációs hanghullámok kellemes állapotba ringatták.

Mióta feltalálták az elmefeltöltés technikáját, a tanulás igen szórakoztatóvá vált. Semmi erőlködés, csak kellemes zene, jó érzések, s elképesztő szellemi élmények. A grovlokok az egyik legjelentősebb technikai ugrásnak tartották a „holotanulást”. Elképesztő képességeket hozott ki mindenkiből – szinte misztikus az egész. Svaplin főgrum kisfia is imádott tanulni. Néha szinte hiánya volt, ha kimaradt pár nap. Az agyában élénk képek peregtek, miközben kapcsolatba lépett a szuperszámítógéppel. Valósággal egyé vált a rendszerrel. A kivetítő teremben volt, „galaxisok” között. Remekül érezte magát; ezeket a perceket szívesen kimerevítette volna az idők végezetéig. Valami azonban megzavarta: az apja érkezett meg, egy diszkrét telepatikus üzenettel. Finoman vonta ki a relaxációból. Olyan volt, mintha megjelent volna a kivetítő teremben, egyenest a csillagok között.

- Fiam, már megint hangosan tanulsz. Túl hangosan. Tudod, mit vettünk észre? Odalenn a földön… egy telepátiára érzékeny ember ösztönösen ráállt az agyhullámaidra. Persze azt hiszi, magától jött rá néhány dologra, de mi tudjuk ugye, hogy ez nem így van!

A fiatalember megrettent, mire a kellemes lelki érzet tüstént szertefoszlott. Az „égi zene” elhalkult.

- Nem akartam bajt – hebegte félénken.

- Ne aggódj, semmi komolyat nem tudott meg – érkezett a válasz. – Nem is szívesen avatkozom közbe, mert ilyenkor káros lehet, ha megzavarlak, de néha tényleg feldühítesz! Hányszor mondtuk már neked, hogy emberek közelében ne erőltesd az agyprogramozást. Ezek a lények igen primitívek, de akad köztük néhány fogékonyabb fajta is. Még az elméd is károsodhat, ha összeakadsz valamelyikkel. Raboljuk csak le mi az itt élők gondolatait, de sose legyen fordítva! Világos voltam, kisfiam? Nehogy már a wraklosz kapja el a srixont.

- Elnézést kérek.

- Semmi baj. De máskor figyelj oda.

- Úgy lesz.

Nóra közben végzett lassan a mosogatással, de még mindig a párjának a „kiselőadásán” tűnődött. Lám, mindig tud valami érdekeset produkálni az élet.

„Miket talál ki néha ez a János.” – mosolygott magában.

„Ha valaha is rájönnek arra, hogyan kell semlegesíteni a gravitációt, az nyilván sokkal bonyolultabb dolog lesz, mint ez a maszlag. Mit tud Jani a tudományokról? Magas ez neki, mint lónak a hátúszás.”

Remélte azért, hogy nem bántotta meg túlzottan férjének az önérzetét, de nem adhatott alá lovat, hiszen légből kapott butaságokat beszélt, aminek nem volt szabad hitelt adni. Egy másik segédmunkás talán elgondolkodna egy ilyen elméleten, de ő bizony sosem veszi rá a fáradtságot. A kozmosz sokkal bonyolultabb annál, mint amit a párja csak álmodhatott volna. Benne pedig egy pillanatra sem merült fel olyasmi, hogy valóságtól elrugaszkodott dolgokban higgyen. Még szép, hogy nem, elvégre fizikatanárnő volt!


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához