LFG.HU

Hanna
ismertetőCimkek

Nem ő írta.
Ő írta, de nem kellett volna.
Ő írta, na de miről?!
Ő írta, de azóta se írt jobbat.
Ő írta, de ő nem művész, ez pedig nem művészet.
Ő írta, de segítettek neki.
Ő írta, de ő kivétel.
Ő írta, DE…

Joanna Russt elsősorban sci-fi regényeiről ismerhetjük (ő írta a The Female Man című könyvet és ő volt az első sci-fi írónő, aki nyíltan foglalkozott a leszbikus kapcsolatokkal), ám ezenkívül kritikus, egyetemi tanár és feminista (What Are We Fighting For? című könyve a modern feminizmus tanulmánya).

How to Suppress Women’s Writing című könyvében sem szakad el teljesen a sci-fi gyökerektől: az előszóban megismerhetjük a glotologok galaktikus népét, amely a frument művészetének hódol, és kínosan ügyel arra, hogy más frument-művészek (például a pöttyös glotologok csoportjából) ne vagy csak jóval nagyobb nehézségek árán jussanak elismeréshez, elvégre, amit ők művelnek, nem „igazi” frument.

A hasonlat végigkíséri a könyvet, amelyben a pöttyös glotologok hátrányos csoportja a nőknek feleltethető meg, de valójában a Russ által taglalt kritikai stratégiák bármilyen csoporttal szemben megjelennek, amelyek vannak olyan szerencsétlenek, hogy a domináns glotologokkal szemben (vagy pusztán azokon kívül) helyezkednek el (gondoljunk csak a szépirodalom vs. sci-fi vitára).

Ahol a „nem megfelelő” csoportok ártják magukat a művészetbe, két dolgot lehet tenni: vagy hivatalosan megtiltják nekik (ez általában lázadáshoz és reformokhoz vezet), vagy pedig hagyják, hadd alkossanak – névlegesen szabadon, de közben különböző stratégiákkal elérve, hogy a „nem megfelelő” csoportokból csak kevesen foglalkozzanak az adott művészeti ággal, és azt is „rosszul”.

Joanna Russ a könyvében pontról pontra végigmegy az elnyomási stratégiákon, amelyeket – tudatosan vagy öntudatlanul – a férfiközpontú társadalom alkalmazott és még most is alkalmaz a nők írásaival szemben, mindezt szellemesen, konkrét példákon szemléltetve és hatékonyan.

Mert azt nehéz lenne tagadni, hogy a szexizmus jelen van az irodalom és a kritikák világában – elég mondjuk arra gondolni, milyen megítélés alá esik egy harcról és halálról szóló könyv szemben egy olyannal, amely a családi értékeket és a kompromisszumkeresést helyezi előtérbe, mivel már a problémamegoldási stratégiák között is rangsorolunk. Vagy arra, hogy hányszor fordul elő női szerzőről írt kritikában, hogy „jellegzetes női látásmód” jelenik meg az írásban – és hányszor szokták kiemelni a férfi szerzőnél, hogy „férfias”… (válasz: gyakran és ritkán).

Szögezzük le: a mű feminista, abban az értelemben, ahogy Virginia Woolf Három adománya is az. Őszintén és szépítések nélkül ír a szokásokban, a kommunikációban és tudatalatti gondolatokban jelenlévő elnyomási mintázatokról, amelyeket felismerve tenni lehet ellenük. A How to Suppress Women’s Writing nem visszavágás, nem azt akarja kihozni, hogy a két nem háborúságban áll vagy hogy a nők a férfiak kárára kapjanak elégtételt, hanem meglévő jelenségek és folyamatok analízisével kíván eljutni az igazsághoz. Ami, mint említettem, nem csupán a nőket érinti, de bármely kisebbségi csoportot is (különösen érdekes az utószó, ahol Joanna Russ arról vall, hogyan követte ő is ugyanezeket az elnyomási mintázatokat a színesbőrű írók esetén, és hogyan ismerte fel, hogy ezt teszi).

A könyvben emlegetett stratégiák nagyrészt öntudatlan, kulturálisan kódolt jelenségek, Russ nem megy bele abba, mi ered téves prekoncepcióból és mi nem, úgy vizsgálja őket, ahogy azok előfordulnak, tehát szó sincs arról, hogy pusztán a „stratégia” szó szándékosságot jelentene.

De mik is ezek?

1. Tiltás

Annak ellenére, hogy formális tiltás nincsen a nők írása ellen, informális tiltások léteztek, és bizonyos mértékben léteznek ma is. A 19. században a napi tizennégy órát dolgozó munkástól sem remélt senki korszakalkotó műveket, mint ahogy az sem igazán kedvez az alkotásnak, ha a munka mellett a házat is rendben kell tartani, gyereket kell nevelni, és mindeközben minden egyéb foglalatosság és program fontosabb, mint az, hogy a nő írjon (az végül is hobbi, nem?). Russ a fejezetben a 19. századi társadalom férfiközpontú berendezkedésétől indulva a modern nő felé támasztott elvárásokig halad, és nem csupán az irodalom, de a képzőművészetek területéről is számos példát hoz arra, hogy milyen akadályokat jelentett az alkotás útjában pusztán a nemek közötti feladat- és időmegosztás, illetve hogy a kulturális üzenetek hogyan erősítik tovább ezt az egyenlőtlenséget.

2. Tagadás

Mai szemmel nézve talán furcsának tűnhet, de a 19. században bizonyára nem volt vicces az, hogy több női művészt (írót, festőt) azzal vádoltak, hogy a műveiket nem is ők írták. Vagy hogy mindaz, ami jó és erős a műveikben, az csakis „öntudatlan” lehet, mintha egy nő nem lenne képes tudatosan alkalmazni formákat, témákat és eszközöket. Még szebb, amikor a magyarázat szerint a szerző „férfi oldala” mutatkozott meg az erősebb részeknél (ezt Ursula K. Le Guin is megkapta A sötétség balkeze kapcsán), vagy a szerző „több mint egy nő”, akármilyen teremtmény is legyen ez a személy feletti személy.

3. Tartalom elleni támadás

Népszerű stratégia a gondolat, hogy a nők az alkotás folyamán nevetségessé válnak, vagy amit tesznek, az erkölcstelen, ezért az alkotó nő mi más lehetne, mint furcsa, neurotikus és kellemetlen személy? A 22-es csapdája, hogy az irodalomtörténet folyamán azok a nők, akik erényesek voltak, nem tudhattak eleget az életről, hogy jól írjanak róla, míg azok, akik jól ismerték az életet, következésképp aligha lehettek erényesek. A 19. századi erkölcsöket jól ismerjük, Russ számos példát hoz arra, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük a festőnőknek, akiknek gyakorlatilag megtiltották, hogy meztelen testeket tanulmányozzanak, és ismerős lehet az a felfogás is, hogy színésznő csak céda lehet. A Jane Eyre korabeli kritikusai elismerték, hogy a könyv mestermű, ha férfi írta, de megdöbbentő és undorító egy női szerzőtől. A kettős mérce a 19. század múltával sem szűnt meg teljesen, egyszerűen más nevet kapott. Erkölcstelen helyett a „túlságosan személyes” és a „vallomásszerű” lettek a hívószavak, és kialakult az a sztereotípia, hogy az alkotó nő szükségszerűen nőietlen és furcsa. Még Rousseau is ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a női intellektus férfiként akar viselkedni. Különösen gyakran fordul ez elő olyan „nőietlen” témák esetén, mint a düh, a szokatlan szexuális viselkedés vagy a lázadás.

4. Kettős mérce

Milyen az a tartalom, amit a kritikusok hajlamosak pusztán a téma miatt leírni? Ha a férfimentalitást vesszük „normálisnak”, a női gondolkodásmód és tapasztalat, valamint a belőlük fakadó viselkedésminták, értékek és ítéletek deviánsnak tűnhetnek. A női tapasztalást nem csak hogy kevésbé fontosnak és jellemzőnek tartják, de a művek tartalmát is eltorzíthatja, ha a kritikus aszerint váltogatja a szemüvegét, férfinak vagy nőnek hiszi-e a szerzőt (a felhozott példa az Üvöltő szelek, amelye először férfi szerző műveként dicsértek brutalitásáért és az erőszak eredeti ábrázolásáért, majd, miután kiderült, hogy a szerző Emily Brontë, a kritikák rögtön szerelmes történetről kezdtek beszélni). Ennek a kettős mércének a veszélye abban áll, hogy tagadja a szerző tapasztalásainak és így művészetének egyediségét. A másik gond, hogy mindez nem csupán az irodalomkritikák terén nyilvánul meg, a férfiak és nők két külön kultúrát képeznek, ám az egyik nagyobb hangsúlyt és fontosságot kap a másiknál.

5. Félrekategorizálás

A félrekategorizálás alapja, hogy a „nem megfelelő” csoport tagjainak művei úgy kerüljenek a „rossz” kategóriába, hogy esélyük se legyen a „jó” kategóriába kerülni, már pusztán a kategóriák felosztása miatt sem. (Szintén nem csak nőkre vonatkozik ez a mentalitás; amikor az amerikai katonák a II. világháborúban meglátták a brit nyomornegyedeket, azt mondták, „egy amerikai sem él ilyen körülmények között” – ami persze nem volt igaz, de az ő képzeletükben a fehér amerikaiak szép külvárosi házakban laktak.) Ennek a gondolkodásnak a veszélye, hogy eltorzítja a látást. Russ példáiban a nők alkotótevékenységük mellé személyüket meghatározó egyéb jelzőket is kapnak az irodalomtörténeti munkákban: valakinek a feleségei, testvérei lettek, vagy épp aggleányok, őrültek és hisztérikák. Férfikollégáik jóval ritkábban kaptak definiáló jelzőket, míg női kollégáik szexuális és családi élete szinte állandóan fókuszban volt. A másik kategorizálási hiba, amikor egyszerűen „nem komoly” felkiáltással söprik félre a műveket, vagy „irodalom” helyett „női irodalomként” különítik el, jelezve, hogy más minőséget képvisel és nem összevethető az irodalom egészével.

6. Izoláció

Amikor a rossz csoport egy tagja mégis valamiképp bekerül a kánonba, két módja van sikere eltorzításának. Ezek közül az egyik, hogy gondos szelekcióval megteremtődik az izolált érdem illúziója: az átfogó irodalomtörténeti könyvek általában csak a legkiemelkedőbb női írókkal foglalkoznak, a többieket speciális, csak rájuk fókuszáló szakkönyvekben lehet fellelni, illetve a kiemelkedő alkotók hatásai és előképei között nem jelennek meg más női alkotók. A másik véglet, amikor egy női alkotó munkái közül a politikai és társadalmi témájúakat, vagy azokat, amelyek a férfiak gyengeségeivel és a nők függetlenségével foglalkoznak, agyonhallgatják, és csak az „elfogadható”, szerelmes művekkel foglalkoznak (mint pl. Elizabeth Barrett-Browning esetében, akinek Portugál szonettjei majd’ minden olvasókönyvben és szerelmes versgyűjteményben benne vannak, de hol a többi verse?) Vagy ha a szerző nyíltan feminista, egyszerűen kihagyhatóak ezek a művei, őt magát meg jelentéktelennek lehet bélyegezni. Vagy esetleg őrültnek és deviánsnak. Ez azzal is jár, hogy a kiemelten kezelt és tárgyalt művek nem feltétlen az alkotók legjobb művei – pusztán témájukat tekintve kevésbé problematikusak (és ez megint csak hozzájárul ahhoz a képhez, hogy a „nők által írt legjobb művek” nem adnak igaz képet). Így aztán nem csoda, hogy olyan kevés írónő kerül be a legnagyobbak közé.

7. Rendellenesség

A különböző időszakokról összeállított antológiákban a megjelentetett nők aránya rendkívül alacsony, és csak azok kerülnek be, akiknek a kánonba is sikerült bejutniuk (ám ekkor is ismertebb, kevésbé problematikus munkáikkal szerepelnek), a tankönyvek sem különösebben sok szót vesztegetnek rájuk. A Joanna Russ által hozott példákban szerepelési arányuk valahol 5 és 8% között mozog. A 19. századi írónők irodalmi rokonsági viszonyairól pedig alig esik szó: mind Jane Austen, mind Emily Dickinson és a többiek számos írónőtől olvastak, és leveleikből kitűnik, kik voltak munkásságukra hatással és kiknek mondhatnak köszönetet. Ezek az írónők azonban többnyire meg sem jelennek a listákban. Ha ugyanis a kritikusok elismernék ezeket, azt is el kéne ismerni, hogy az „elfogadott” irodalom mellett ugyanolyan gazdag és olvasott „női irodalom” is virágzott. A női irodalmi hagyományokat a kritikusok vagy figyelmen kívül hagyják, vagy lebecsülik, vagy pedig egyszerűen helyettesítik, és (férfi) írói előképeket említenek helyettük. Tehát lehet, hogy egy írónő ragyogóan ír, de nem látva, honnan jött és kikre hatott, sikerei elszigeteltnek és egyedinek tűnnek, a többi írónő pedig azzal küzd, hogy csak kevés példát lát maga előtt. Mert jóllehet az akadémikusok talán hallottak már a többi, kevésbé ismert írónőről is, ezek művei nem jutnak el a nagyközönséghez, nincsenek benne a köztudatban, és ez továbbra is fenntartja a sztereotípiákat. Példaképek híján pedig a küzdelem az elismertségért magányos dolog, könnyű belebukni.

Hogyan válaszolnak minderre a nők? Az egyik lehetséges válasz az, hogy nem írnak (így teljesül az elnyomási stratégiák célja). Egy másik megoldás, hogy írnak ugyan, de elfogadva, hogy amit alkotnak, úgyis másodrendű lesz. Vannak, akik függetlenítik magukat a többi nőtől, és azt mondják „én nem vagyok olyan, mint ők”. Egyesek akár még odáig is elmennek, hogy nem nélkülinek tekintik magukat, vagy épp ellenkezőleg, nőnél többnek mutatják magukat (Joanna Russ mindegyik stratégiára bőséggel hoz példákat). A periférián alkotó nők egy másik módszere, hogy azt mondják, „én leszek az első”, és ez ad nekik lökést.

Persze előfordulhat az is, hogy ellentámadásba lendülnek, a kettős mércét és az előítéleteket kárhoztatják sikertelenségükért.

Miért fontos ez az egész téma?

A kisebbségi művészet (beleértve a nőkét is, de nem csak róluk van szó) újraértékelése és újrafelfedezése az igazságtalanság orvoslásának módja, és az egyes művészek beengedése a kánonba, amely így teljesebb lesz. A korábbi diszkrimináció eltörlése a korábbi „nem megfelelő” csoportok tagjait új és más alkotásokra ösztönzik, és mindez tovább gazdagítja a kánont.

A nők esetében „pusztán” az emberiség felének privát élete maradt ki. A nők szelektív elfogadásáról már szó volt. A férfiak által ábrázolt nők pedig sokszor nem gondolkodnak nők módjára, vagy csupán külsőleg kerülnek bemutatásra, szerepük a történetben jobbára a férfi szereplő függvényében értelmezhető csupán. A kulturális sztereotípiák levetkőzése és a saját hang megtalálása az út, amely nem csupán jó, de újszerű alkotásokhoz vezet. Annak elfogadása, hogy nincsen univerzálisan „jó” mű, hanem mindent az alapján kell megítélni, mitől és kinek a számára tekinthető valami jónak, a privilegizált kritikusok és művészek felsőbbrendűségének eltűnését eredményezheti.

A How to Suppress Women’s Writing nem csak azért jó könyv, mert őszintén, világosan és érvekkel alátámasztva ír egy kényes témáról, hanem mert betekintést ad a társadalmi és irodalmi sztereotípiák működésébe, egyúttal érdekes és kevéssé ismert világot tár fel. A hozott példák felkeltik az érdeklődést a művek iránt is, és ezért a könyvet elolvasni nem csak feministáknak lehet nyereség. Bármelyik olvasó profitálhat belőle, ha segítségével felismeri a saját gondolkodásának és előítéleteinek határait, kritikusoknak pedig egyenesen kötelezővé tenném.

http://sfmag.hu


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához