LFG.HU

wyquin
novellaCimkek

– Köszönöm. – Két marokra fogtam a teásbögrét. Égette a kezem, de a hajnali hűvösben ez kifejezetten jól esett. Az ujjaim mindig átfagytak a hidegben, a kora tavaszi erdő még a tél leheletét őrizte, és amúgy is mindig kihűlnek az ujjaim, ha ideges vagyok. A fekete tea illata bekúszott az orromba, az alig érezhető szellő nedves föld, frissen levágott fű szagát hozta, és ez általában megnyugtatott, de most nem sokat segített.

Amíg nagynéném a reggelivel sürgölődött – sosem hagyta, hogy segítsek benne, a konyha az én birodalmam, mondogatta mindig –, elnéztem a felkelő nap irányába a teraszról. A kert végében kezdődött az erdő, amely egészen a városhatárig nyújtózott. A domboldalon haragoszöld fenyők foltjai keveredtek a világosabban ragyogó nyírek és a smaragd színben tündöklő tölgyek és gesztenyék tömbjével.

Végigfuttattam ujjaim az öreg bögre zománcának hibáin, és csak akarnom kellett, lassan kavarogni kezdett az olajos felszín. Mint régen. Csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzott, mikor egy hete újra sikerült. Először, amióta…

Inkább felnéztem, és bámultam a narancsból sárgába hajló korong észrevétlen emelkedését a fák fölé. Gombócot éreztem a torkomban, de a tea még túl forró volt. Nem tudtam, hogyan fogom elmondani, amit akarok, pedig ezek a szombat reggeli beszélgetések arról szóltak, hogy a családi eseményeket megosszuk. Nagynéném ebből a szempontból hamisítatlan, nagybetűs Nő volt, olyan közvetlenséggel csevegett bármiről, ami számomra mindig meglepő és gyakran szórakoztató volt.

De ma inkább csak félelemmel töltött el. Korábban azt gondoltam, menni fog, végül is egy év hosszú idő, én meg kemény férfi vagyok, mit nekem… De az egy év eltelt, én pedig egyre kevésbé gondoltam, hogy az évfordulóra minden a régi lesz.

Igazából semmi sem volt a régi. Én sem. Talán éppen ezért lett minden más. Talán a dolgok nem is változtak, csak én látom másképp őket.

– Milyen volt az út? – Nagynéném hangja kizökkent a gondolataimból. Vállat vonok, vágok egy fintort, és megfújom a teám, hogy legalább egy kortyot tudjak inni. Mégsem kezdhetem úgy a beszélgetést, mintha torokgyulladásom lenne. A tea még így is végigégeti a nyelőcsövem, könnybe lábad a szemem.

– A szokásos – nyögöm ki végül, és gyorsan hozzáteszem. – Aú, ez meleg volt.

– Átöntsem egy másik bögrébe?

– Hagyd csak, majd fújom még egy kicsit! – Épp most tett le elém egy tál felvágottat, sajtot, paprikát, paradicsomot, vajat, és két szelet kenyeret, kést, nem akarom tovább ugráltatni, bár az kétségtelenül adna némi haladékot. Viszont mindig utáltam halogatni az elkerülhetetlent, szóval itt az ideje a beszélgetésnek. – Inkább ülj le végre! Nem azért jöttem, hogy körülöttem ugráljanak!

– Ugyan már! – Nagynéném csak legyint, már megszokta a szurkálódásaimat, bár eleinte kicsit merevebb volt. Végül is nem hibáztathatom, évekig alig találkoztunk, és az én stílusomat amúgy sem mindenki élvezi. A szarkazmus egy idő után bosszantóvá válik, tapasztalatból tudom.

Nagynéném leül, cigarettára gyújt. Utálom a cigifüstöt. Ő is tudja, bár azt nem mondtam neki, hogy megfájdul tőle a fejem. Itt a teraszon kevésbé irritáló, és végül is ez az ő háza, éppen elég, hogy kiszolgál, pofátlanság lenne jobban kihasználni a vendég státuszt. De most hálás lehetnék, a dohányfüst elleni utálatom átlendít a holtponton. Mély levegőt veszek… aztán képtelen vagyok megszólalni.

Kinyújtom a lábam, a kényelmes túracipő ellenére is érzem a megtett kilométereket. A farmerom még kissé szűk, a fogyókúrám következő állomásához vettem, úgyhogy csak óvatosan ehetek. Ahogy leteszem a bögrét, észreveszem, hogy a fekete pólómon szürke szőrszálak tekeregnek. Remek, a macskám már megint a kikészített cuccaimon aludt! Mindegy, nagynéném tuti nem fog megszólni, világos vászonnadrágján és fehér, kötött kardigánján a vizslájuk barna szőre látszik, úgyhogy kvittek vagyunk. Miért ezzel foglalkozom? Nem ezért jöttem! Most már komolyan idegesít a saját gyávaságom, de mielőtt nekidurálnám magam, nagynéném megelőz.

– Hogy van apád? – A szokásos kérdésekkel indít. Út, apa, aztán jön a fogyókúrám, majd a húgom. Esetleg az utóbbi kettő fordított sorrendben, attól függően, hogy amikor utoljára beszélt apámmal, melyik témában volt nagyobb horderejű új hír.

– Változatlanul. Ha rossz idő van, fullad, ha nem, akkor kevésbé. – Nagynéném megcsóválja a fejét, a szemében részvét és szánalom. Ezért nem szokott apám személyesen jönni. Ki szereti látni, ahogy szánakoznak rajta? Persze némi rosszallás is felfedezhető nagynéném arcán, amiért ilyen félvállról beszélek apám betegségéről. Pedig ez nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan, csak azt, hogy nem akarom túldramatizálni. Apám sem teszi. Gyógyíthatatlan a betegsége, de ettől még nem kell úgy kezelni, mint egy haldoklót. De erről próbálj meggyőzni egy aggódó nőt!

– Ez borzalom!

– Nem kellemes, az biztos. – Megkenek vajjal egy szelet kenyeret. Puha, sárga, és csodálatos az íze, ilyesmit nálunk már nem árulnak. Tudja fene, mi történik a vajjal, amit a városban veszek, itt valahogy egészen más. A sonkát is tutira a gazda füstölte, aki a disznót nevelte, levágta, és végül a húst eladta. Egy pillanatra megkísért a vidéki élet egyszerűsége. Talán nekem is jót tenne… És biztosan minden megváltozna, mihelyt éhen halnék, mert itt vagy gazdálkodsz, vagy felkopik az állad. Sosem találnék munkát, olyat nem, amiből megélnék.

– Felvetettem, hogy talán jobb lenne neki itt, távol a várostól, de nem nagyon volt vevő az ötletre.

– Jaj, Isten ments, a költözés már nem neki való, és legalább ott vagytok neki ti, hogy segítsetek, ha kell valami.

Nos, igen, eredetileg ezért költöztünk egy házba. Bár, hogy igazából kinek lenne szüksége segítségre, azon érdemes lehet eltöprengeni. Az elmúlt egy évben senkinek nem voltam különösebben hasznára, és erre akkor sem vagyok büszke, ha tulajdonképpen volt rá indokom. De nagynéném megjegyzése telibe talál, és a bűntudat birokra kel az elhatározással.

– Ma van az évforduló – mondom fel sem nézve a tányérból, épp az étvágygerjesztően pirosló paradicsomot szeletelve – a leve kifröccsen, végigfolyik a fényes héjon, tócsába gyűlik a tányéron. Vérre emlékeztet, az egy évvel korábbi dolgokra, hirtelen elmúlik az éhségem. A gyomrom mélyén üresség támad, végigkúszik a torkomon, eláraszt. Majdnem leteszem a kést, aztán gépies mozdulatokkal folytatom a szeletelést. Közben nagynéném hangját hallom, de fogalmam sincs, mit mond, muszáj koncentrálnom, hogy el ne bőgjem magam.

– Bocs, nem értettem, mit mondtál – nézek fel egy nagy levegő után.

– Azt mondtam, hogy repül az idő, nem is gondoltam bele, hogy már egy éve.

Félig vállat vonok, félig bólintok. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Az első néhány hónap még nem is, akármennyire fájt a hiány, egyszerűen nem fogtam fel a valóságot. Mentek a napok, ettem, aludtam, dolgoztam, tettem a dolgomat, és sírtam, ha egyedül voltam. Csak egy fél évvel később kezdtek hosszabbodni az órák, a napok. Nem akart vége lenni a hétnek, két fizetés között végtelennek tűnt az idő.

– Nekem hosszabbnak tűnt ez az év, mint az előző – mondom aztán csendesen, és enni kezdem a szendvicsemet. Kicsit sem vagyok éhes, bár már akkor korgott a gyomrom, mikor átjöttem az erdőn.

– Biztos vagyok benne, hogy jobb neki.

Igen, én is. De kit érdekel? A gyász az itt maradókról szól. Az önzésünk, önsajnálatunk kifejezése. Kit érdekel, hogy neki jobb, hogy már nem szenved, amikor én maradtam egyedül, amikor nekem fáj? Én azt akarom, hogy velem legyen, mert nekem az kell!

– Én is, de ez rajtam nem sokat segít.

– Biztosan vigaszt jelent, hogy nincsenek azok a szörnyű fájdalmai.

Persze. Racionálisan, önzetlenül végiggondolva: persze. De azután, hogy egy fél évet napi rendszerességgel azzal töltöttem, hogy otthon álomba sírtam magam, amikor vagy olyan fáradtra dolgoztam magam, hogy épp csak bezuhantam az ágyba, és már aludtam is, vagy az utolsó együtt töltött hét képei villantak be, és órákon át ébren, könnyes szemmel feküdtem a plafont bámulva, na azután már csak azt akartam, hogy vége legyen a fájdalomnak, és nem érdekelt, milyen áron. Időnként olyan elkeseredett voltam, hogy a pusztítás vágya csaknem leküzdhetetlen volt. El akartam törölni közös életünk minden emlékét, és nem érdekelt, hogy semmit sem használt volna – nincs szükségem tárgyakra az emlékezéshez. Másfél évtized alatt csomó minden kitörölhetetlenül belém vésődött. Néha, józanabb pillanataimban elgondolkodtam rajta, ha ennyire csábít a rombolás, még akkor is ha értelmetlen, vajon meg tudnám-e állni, ha segíthetne? Ha vissza lehetne hozni más életének árán, vajon mit tennék?

Most is végigfut a hátamon a hideg, ha arra gondolok, létezik néhány elmélet, melyek szerint ez nem teljesen lehetetlen. A kutatásokat már olyan régen betiltották, hogy a kutya sem emlékszik rájuk, én is csak véletlenül akadtam néhány feljegyzésre az egyetem irattárában, amik csupán utaltak rá, hogy valaha léteztek ilyen dokumentumok.

Nem tartom magam gyilkos típusnak, de őszintén szólva nem is kicsit örültem, hogy nem kínálta magát a lehetőség. Mindig is azt gondoltam, a hűség legfőbb támasza az alkalom hiánya, és ebből a szempontból mellékes, hogy az ember az elveihez vagy a feleségéhez hű.

– Igen. – És ezzel megnyugtatom nagynénémet, hogy nem vagyok önző, gonosz és szívtelen. Tényleg nem, de azért… Elmosolyodom. Sokat gyakoroltam, hogy meggyőző legyen, kinek kell, hogy folyton aggódjanak érte? – Én is biztos vagyok benne, hogy nem akart volna úgy élni.

Eszem tovább a szendvicset, aminek nem érzem az ízét, amit nem is akarok megenni, csak hogy nagynéném azt lássa, amit látni akar – rendben vagyok.

A fájdalom, az üresség, az egyedüllét, a veszteség, a fél-lét érzése az enyém. Csak rám tartozik. Nem oszthatom meg senkivel, ha elmondom, értéktelenné válik, és csak rosszabb lesz. Kibírom. Ki kell bírnom. Érte is, mert azt akarná. Talán egyszer majd jobb lesz. Talán. Egyszer.

– Elköltözöm – bököm ki végül, és nagynénémre nézek. A fél szendvicset visszateszem a tányérra, hátradőlök a széken. Keresztbe fonom a karomat a mellkasom előtt, és várom a reakciót.

– Elköltöztök? – kérdez vissza meglepetten. – Nem lesz az nehéz apádnak az ő állapotában?

– Csak én költözöm. – És már látom is a megdöbbenést a szemében. Nem újdonság. Ugyanezt látom a tükörben minden nap, amióta csak először kimondtam hangosan.

Amikor rájöttem, hogy nem megy. Semmi sem lesz a régi, semmi sem lesz ugyanolyan, és én többé nem tudok ott és úgy élni, mintha mi sem történt volna.

Látom a megbotránkozást, a csalódást nagynénémen. Megértem. A bűntudattal a dac veszi fel a küzdelmet: nekem is jár egy második lehetőség! Én voltam ott mindennap mellette, én néztem végig, ahogy szenved, és térdeltem a vértócsa közepén a fürdőszobában, én hibáztattam magam egy éven át minden percben, és elég volt!

– De hát…

– Nem megy! – vágok közbe, az udvariasság most a legkisebb bajom. – El kell mennem innen! Minden nap minden perce emlékekkel van teli. Nyolc éven át mindent megtettem, ami csak elvárható volt, mindenkinek az voltam, akit látni akart! Nem csinálom tovább, nem tudom tovább csinálni! Ha itt maradok előbb-utóbb gyűlölni fogok mindent és mindenkit, és azt nem akarom. Idő kell. Nem tudom mennyi, nem tudom hol, de távol az elmúlt nyolc évtől, attól, amit eddig csináltam, azoktól, akiket ismerek!

Nagynéném csak néz rám, azzal a csalódott, vádló tekintettel, és olyannyira emlékeztet a sajátomra, hogy egyszerre értelmetlennek tűnik ez a beszélgetés, a próbálkozás, hogy megértessem magam velük. Apám is ugyanígy reagált, de ő nem mondott semmit, csak vállat vont, és elfogadta. A húgom… hát azt még nem tudom, neki hogy mondom el, de pillanatnyilag nem is érdekel.

– Sajnálom – motyogom, felállok és elmegyek, nagynéném utánam szól, de nem értem, mit mond, nem is érdekel, hagyjanak békén, csak ki akarok jutni innen, el ebből a házból, legyen vége az elvárásoknak, a felelősségnek, a mércéknek, egyedül akarok lenni, erdőt és napot akarok, vízcsobogást, és azt, hogy ne emlékezzek.

Leginkább arra a pillanatra ne, amikor a tükörbe nézve végre beismertem, hogy életemben először inkább elmenekülök, mint szembenézek.

Amikor rájöttem, hogy már nem az vagyok, aki lenni akarok.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához