LFG.HU

tapsi
ismertetőCimkek

Vannak filmek, amikről elég elolvasni egy fél bekezdést, és onnantól kezdve semmiféle meglepetés nem érheti a nézőt – a Fényes csillag pont ilyen. Fiatal és szegény romantikus költő szerelmes lesz, de 1819-et írunk, és a filmet is egy nő rendezte, úgyhogy elkerülhetetlenül lassú sodrású, érzelmes, könnyekkel és versbetétekkel ékes történet vár ránk, ami akkor is Jane Austen feldolgozásnak hat, ha történetesen az utolsó levélrészletig így esett.

John Keats az angol romantika egyik legnagyobb alakja volt, bár életében nem övezte akkora elismertség, mint az első generáció nagyjait (Wordsworth, Coleridge) vagy akár a nála nem sokkal korábban feltűnt Lord Byront és Shelley-t. Idehaza is része a középiskolás tananyagnak (Óda a görög vázához ), és ebből kiindulva teljesen akaratlanul elspoilereztem a végét kedvenc tettestársamnak (nem, nem fullad a viharos tengerbe, nem lesz ópiumfüggő és görög szabadságharcos sem). A filmben meglehetősen sok verse legalább részleteiben elhangzik, de ettől függetlenül a Fényes csillag (a cím az Utolsó szonett egy, a magyar fordításban teljesen  másképp hangzó sorára utal ) tökéletesen belesimul a XIX. század elején játszódó, kosztümös szerelmi drámák erdejébe.

Van benne közhelyesen bájos fiatal angol leány, aki kamaszos lelkesedésből megtanulja szeretni a költőért a költészetet (bár a fodrokhoz határozottan jobban ért), emelkedett lelkű ifjú költő, aki a házasodáshoz túl szegény, elcsábítani viszont nem hajlandó ártatlan teremtményeket. Hogy a jane austeni szokásokat is megtartsuk, ellenpontnak ott van mellettük a vidéki közösségben terjedő pletykák miatt aggódó, lóarcú szomszédasszony és a tehetségtelen költő-pártfogó, aki azzal pótolja ki, hogy benne nem lobog úgy az eszme, hogy felcsinálja a szobalányt. Elég lett volna ezt a két szereplőt tompítani ahhoz, hogy jobban elhiggyem, hogy John Keats valóban létezett, és nem Francis Bacon írta az ő verseit is (Bacon Shakespeare életművének megalkotása után megtalálta a Bölcsek Kövét, hiszen derék rózsakeresztes volt a lelkem, és a továbbiakban is egy személyben uralta az angol költészetet… ami persze csak egy elmélet).

Alapvetően ez volt a legnagyobb bajom a filmmel: egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy azok ott a vásznon tényleg emberek. Nagyon jó szereplők voltak, ügyesen kitalált és felépített szereplők, de nem emberek. Tudom, hogy egy nézhető filmnek alapvetően úgy kell felépülnie, mint egy drámának, de nem értem, miért tévesztik ezt össze egyesek azzal, hogy az életrajzi vonatkozású történeteket meg kell fosztani az egyéni vonásoktól.

A másik problémát számomra a versek jelentették: akárhogy próbálták beletuszkolni a történetbe Keats legismertebb műveit, lógtak, mint tehénen a gatya. Ennek alighanem több oka volt: az egyik, hogy öreg vagyok én már az angol romantikus költészethez. (A múltkor már a kedvenc Coleridge idézetem sem tetszett, pedig Coleridge beteg volt – nem vicc, tényleg; és a fájdalomcsillapítóul kapott ópium meglehetősen befolyásolta a költészetét). A másik, hogy alighanem az angol romantikus költészet is öreg a huszonegyedik századhoz, legalábbis nagyon kevés olyan helyzetet tudok elképzelni, hogy a La belle dame sans merci csak úgy pofon vágja az embert, mint a szeneslapát. (Harmadik okként megkockáztatnám, hogy a forgatókönyvíró igazából nem vacakolt olyan sokat azzal, hogy új rajongókat szerezzen Keats művészetének; lehet, hogy eszébe sem jutott, olyanok is megnéznék a filmet, akik amúgy nem imádják pusztán azért, mert verseket írt és rég meghalt.)

A pozitív kritikáknak azért meg volt az alapja: a látvány csodálatos (a különféle báli jelenetek ezúttal sem győztek meg róla, hogy angol dzsentrinek lenni valóban olyan rossz lehetett), a színészek ügyesek (vagy legalábbis dekoratívak), az egész film elegáns a maga lassúdad sablonosságában. Előfordulhat, hogy tizenpár évvel fiatalabban (amikor még volt kedvenc Coleridge idézetem, és hajlamos voltam költőket csak azért szeretni, mert kellően rég meghaltak) én is úgy zokogtam volna, mint a két sorral mögöttünk ülő lány. Költői lelkületeknek, romantikusoknak és emelkedett korai randevúra kifejezetten ajánlom a filmet – amúgy meg csak akkor, ha épp hiányzik a betevő Jane Austen.

Rövid, ám pozitív előhang a filmhez

Negatív, ám találó kritika a filmről


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához