LFG.HU

Abdul
novellaCimkek

Hol volt, hol nem volt, a mesevilágot körbekerítő üveghegy tetején, az örök fagy honában, magaslott egy kristályból emelt, ezertornyú kastély, és ebben a kastélyban lakott a Jégkirálynő.

Az idők kezdete óta élt magányosan; az Északi Szél volt egyetlen társasága, aki a kastély hideg folyosóin süvített fel-alá fáradhatatlanul, és csilingelő dallamot játszott az üres termek boltozatáról függő jégcsapokon.

A királynő néha megunta kastélyát: olyankor hófehér szánja elé fogta a Sarkcsillagot, és hosszú utakat tett meg az üveghegy felett. Máskor a jégcsapok csilingelésére magányos táncot lejtett, s palástja libbenése északi fényt varázsolt a téli égboltra.

Időnként elfogta a kíváncsiság; a csigalépcsőkön felszaladt kastélya legmagasabb tornyába, és furfangos, jégből csiszolt lencséin keresztül hosszan figyelte az emberek világát. Tiszta, teliholdas éjszakákon ilyenkor a szerencsések egy álomszép női arcot pillanthattak meg a hold felszínén.

Évente egyszer elküldte az Északi Szelet az emberek birodalmába fagyos üdvözletével, s olyankor tél köszöntött a teremtett világra. Ám társaság nélkül még magányosabbnak érezte magát, így minden tavasszal hazahívta, és a szél sok éjszakán keresztül suttogott neki az emberek különösebbnél különösebb tetteiről.

Élt azokban az időkben egy öreg király, és ennek a királynak volt egy felesége. Mindenük megvolt, amit teremtett lélek kívánhatott, csak úgy dúskáltak a földi javakban, mégis bánat nyomasztotta a szívüket, mert hosszú életük során nem született gyermekük.

Hiába hívták az idők során udvarukba messzi vidékek legnevesebb bölcseit, kérték híres vajákosok segítségét, vagy fordultak csillagszemű jósokhoz és varázslókhoz, egyik sem tudta orvosolni bajukat. Öregségükre aztán beletörődtek sorsukba, és szomorkásan tengették napjaikat.

Ám egyik tavasszal, hogy, hogy nem, furcsa, kis ember érkezett a palotába. Földig érő aranyszakáll borította arcát, ezüstszállal kivarrt, fűzöld palástot viselt a vállán, nyakában pedig rézláncot, amin négy drágakő csillogott: egy gyémánt, egy smaragd, egy rubin, és egy zafír.

– Király – szólt –, én Kelet Bölcse vagyok, s messzi hazámban nagy tisztelet övez, mert ismerem a gyógyírt az emberek fájdalmára. Bánatod híre dalnokok lantján szállt hozzám, és megindította szívemet. Azért jöttem palotádba, hogy megsegítselek – cserébe nem kívánok mást, mint négy ember súlya agyagot, meg szállást éjszakára.

A király előtt olyan sok bölcs felsült már, hogy nem igazán hitte a szavakat, de mert azokkal ellentétben az idegen igencsak olcsón számította szolgálatát, beleegyezett a kérésbe. Gazdagon megvendégelte az aranyszakállú kis embert, estére egy üres szobába vezette, és őrt állított az ajtaja elé, hogy senki meg ne zavarja munkálkodásában.

Ahogy az első hajnali napsugár megérintette a palota legmagasabb tornyának csúcsát, a király óvatosan bekopogott az idegen ajtaján. Választ nem kapott; belépett hát a szobába, és olyan csodálkozás fogta el, amilyen még soha azelőtt.

Kelet Bölcsének hűlt helye sem volt; ám odabent, négy kereveten négy csodaszép ifjú aludt. Még nagyobb lett a király ámulata, amikor az ifjak egymás után felnyitották szemeiket – mert a legidősebbnek úgy csillogott a tekintete, mint a tiszta gyémánt, öccséé mint a mélyszínű smaragd, harmadikuké mint a lángoló rubin, s a legfiatalabbé, mint a csillogó zafír.

Szavakkal le sem lehet írni, micsoda boldogság fogta el az öreg királyt és a feleségét, amikor rájöttek, hogy egyszeriben nem is egy, hanem mindjárt négy gyermekük lett, ráadásul mind a négy olyan szép, amilyet nem látott még a világ. Ezerszer áldották a titokzatos idegent, aki ilyen jót tett velük, s a hercegfiakat tejben-vajban fürösztötték azontúl – ők pedig édesszüleikként szerették az öregeket.

Nem sok időbe telt, a palota népe, az egész királyság, de még a szomszédos királyságok lakói is megkedvelték az ifjakat. Gyémánt hercegfi nemes volt és igazságos, szíve tisztaságát a legapróbb bűn sem homályosította el. Smaragd mély bölcsessége a világ összes bölcsén túltett. Rubin pillantása még a legzordabb lelket is eltöltötte szeretettel. Zafír szeme pedig gyermeki pajkossággal csillogott, s folyton valami tréfán törte a fejét, ami vidámságot csempészett az emberek szívébe.

Így éltek megelégedettségben és boldogságban, kerek egy esztendőn és egy napon át.

Ám következő tavasszal, amikor az Északi Szél visszatért királynőjéhez, elmesélte neki a négy csodaszép hercegfi történetét. A Jégkirálynő szoknyáját összefogva szaladt fel a csigalépcsőkön tornyába, és furfangos, jégből csiszolt lencséit az öreg király palotájára irányította.

Éjszaka volt; Gyémánt éppen a teliholdat bámulta a palota erkélyéről, s ahogy a Jégkirálynő az ifjúra vetette pillantását, nyomban beleszeretett. Ám ugyanabban a pillanatban a hercegfi is megpillantotta a telihold felszínén a királynő csillagdiadémmel ékes, álomszép arcát, és elvarázsolta az asszony szépsége.

Onnantól kezdve egyiküknek sem volt nyugalma. A Jégkirálynő minden éjszakáját a toronyban töltötte; epekedve figyelte a hercegfit, és arról álmodozott, hogy Gyémánt királyként uralkodik az oldalán. De az ifjúnak sem volt éjjele, sem nappala. Elhanyagolta szüleit, elhanyagolta testvéreit, a királyságot, és minden evilági kötelezettségét. Nyitott szemmel álmodva feküdt kerevetén, és teliholdas éjszakákon jött csak elő szobájából, hogy sóhajtozva figyelje a palota erkélyéről a titokzatos asszonyt.

Senki nem tudott rájönni, mi lehet Gyémánt hercegfi bánatának oka. Hiába kérdezgették öreg szülei, hiába faggatóztak testvéröccsei, hiába sürgött-forgott körülötte az udvartartás, Gyémánt némán feküdt ágyában, egyre sápadtabban, mint akit valamilyen titokzatos betegség emészt. A király orvosa éjjel-nappal mellette virrasztott, de ő sem tudott segíteni rajta.

Így ment ez hosszú hónapokon keresztül, és a palotát szomorúság lengte be. A korábban örökké vidám Zafír sem bolondozott olyan őszintén, mint régen, és bármilyen bölcs volt, még Smaragd is tanácstalanul állt a bátyjukat emésztő kórság előtt.

Ám ahogy az első téli reggel beköszöntött, Gyémánt hercegfi felugrott kerevetéről. Arca régi színében tündökölt, mintha nem is lett volna nagybeteg, sőt, valami földöntúli öröm lengte be, hogy még szebbnek tűnt, mint azelőtt. Az ágya mellett virrasztó orvos futott megvinni a jó hírt, de mire a király, a királyné, és a hercegfiak odaértek, a szoba már üres volt.

Mind kitódultak a széles erkélyre, és látták, ahogy Gyémánt, arcát az égnek vetve a palota kertjében áll. Sötét fellegek gomolyogtak a magasban, és olyan hóvihar tört ki, amilyenről még egyikük sem hallott. A kavargó hópelyhek egyszer csak fehér óriássá álltak össze, aki hóna alá kapta a hercegfit, átlépte a palota magas falát, és mérföldes léptekkel északnak indult – egy perc sem telt belé, úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna.

Kétségbeesés fogta el a királyt és a királynét; siratták az elveszett hercegfit, mert szíve tisztasága és őszinte nemessége mindkettejükben nagy hiányérzetett hagyott. Ám a szülők bánatánál még nagyobb volt a három megmaradt testvéré. Nem is hagyták annyiban a dolgot: összetanakodtak, aztán apjuk elé álltak, és kijelentették, hogy szívük keserűsége addig nem csillapodhat, amíg rá nem lelnek elveszett testvérbátyjukra.

Ekkor fogta el a királyt az igazi kétségbeesés. Hiába kérlelte fiait, hogy álljanak el szándékuktól, hiába győzködte őket, hogy még csak azt sem tudják, egyáltalán merre keressék bátyjukat, hiába könyörgött, hogy öreg szíve, s anyjuké is megszakadna, ha bármi történne velük – a hercegek nem tágítottak. Egyedül annyit sikerült elérnie, hogy rávette fiait, töltsenek még egy utolsó éjszakát a palotában, és csak másnap reggel induljanak útnak.

Azon az éjjelen a király egy aprócska, hosszú szakállú, kis emberrel álmodott, aki négy drágakővel ékesített rézláncot viselt a nyakában.

– Bárcsak soha ne jöttél volna az udvaromba, Kelet Bölcse – korholta. – Lásd, milyen bánatot hoztál öreg fejemre.

A kis ember nem haragudott meg a szavakra. Végigsimított aranyszakállán, és így szólt:

– Megmondtam neked, király, hogy én ismerem minden emberi fájdalomra a gyógyírt. Az, hogy bánat lengi be a palotádat, engem is elszomorít, ám ha a hercegfiak nem találják meg bátyjukat, a szomorúság feloldatlan marad. Szomorúak lesznek az ifjak, szomorú leszel te és királynőd, szomorú lesz a palota népe, az egész királyság, s látva mindannyiótok szomorúságát, én is szomorú leszek. Hogy elmúlik-e mindez, nem tudom, de egyvalamit elmondok – holnap reggel, amikor útjukra bocsátod fiaidat, kösd erősen a lelkükre: soha ne hagyják el egymást, mert különben mindhárman odavesznek.

Úgy is történt: hajnalban a három testvér, az öreg király tanácsával útnak indult észak felé. Kezdetben, amíg a királyság ismerős vidékein haladtak, nem volt nehéz dolguk, mert ismerték a járást és mindenhol szívélyes fogadtatásra találtak. Ám ahogy maguk mögött hagyták az ország határát, útjuk rögösebbé vált.

Sűrű erdőkön vágtak át, névtelen hegyeket másztak meg, és végeláthatatlan pusztákon vándoroltak keresztül, mígnem aztán egy mélységes mély szakadékhoz értek, ami olyan széles volt, hogy nem látták a túloldalát. Igencsak vakarták a fejüket, mert nem tudták, mitévők is legyenek, ám a következő pillanatban szélfuvallat csapott le a magasból, és bolondosan körbetáncolta őket.

– Legyetek üdvözölve, ifjak – süvítette. – Én a Déli Szél vagyok, és átsegíthetlek benneteket a szakadékon. Ám szertelenségemben nem ismerem a mértéket, és mivel látom a bölcsességet Smaragd hercegfi szemében, segítségemért cserébe kérem azt, hogy én is bölccsé váljak.

Nem volt mit tenni, Smaragd odaadta neki a bal szemét. A Déli Szél magasba ragadta a drágakövet, hatalmas viharrá dagadt, megragadta a hercegfiakat, és könnyedén átlibbentette őket a túloldalra. Áldozatkészségéért cserébe egy fuvolát ajándékozott Smaragd hercegfinek, felcsapott az égbe, és a következő pillanatban már hangját sem hallották.

Hogy így átjutottak a szakadékon, mindhárman megkönnyebbültek – talán csak Smaragd búslakodott kicsit, aki fél szeme világát adta a segítségért. Köpönyegébe rejtette a fuvolát, hátha jó lesz még valamire, aztán felkerekedtek, és továbbindultak.

Elmondani is sok volna, miféle nehézségeken verekedték át magukat, mire egy végeláthatatlan sivataghoz értek. A homokot olyan forrón perzselte a Nap, hogy aki rálépett, rögvest hamuvá porladt.

A három hercegfi újra csak nekibúslakodott. Azon tanakodtak, milyen csávába kerültek, s hogy soha nem fogják megtalálni testvérbátyjukat. Ám a Nap meghallotta keserű beszédüket, és Rubin felé fordította arcát.

– Szeretetet látok a szemedben – mondta. – Add nekem az egyiket, attól megenyhülök, és átkelhettek a sivatagon.

Nem volt mit tenni, Rubin odaadta bal szemét a Napnak. S csodák csodája, a kegyetlen forróság azon nyomban szelíd melegséggé enyhült. Az addig bátortalan felhők összegyűltek, friss esővel öntözték meg a sivatagot, és a homokból ezerszínű virágok bomlottak ki.

- Köszönöm – mondta a Nap Rubin hercegfinek. – Áldozatodért cserébe neked adom ezt az agyagpipát, és egy kis pipadohányt, ami bármerre is jársz, soha nem hűl ki.

Azzal elhallgatott, és a testvérek folytatták útjukat.

Számolatlan napig vándoroltak a virágok között. Éhüket és szomjukat édes nektárral enyhítették, és esténként puha szirompárnára hajtották le fejüket. Hosszú út végén aztán egy határtalan messzeségbe nyúló óceánhoz értek, ami haragos, fekete hullámokkal ostromolta a partot. Tanácstalanul megálltak, és újra csak nekibúsultak, mert látták, hogy a hullámok még a legerősebb hajót is pozdorjává zúznák.

Ahogy ott szomorkodtak, az óceán rájuk mennydörgött.

– Hatalmas gályákat ragadtam a mélybe soha nem múló dühömben, és számolatlan embert emésztettem el hatalmas hullámaimmal. De már régóta csak arra vágyom, hogy szelíd felszínemet halászhajók vitorlái díszítsék, és áttetsző vizemben aranypikkelyes halak cikázzanak. Nem akarok többé haragos lenni, akit hajósok özvegyei átkoznak, helyette azt szeretném, ha hullámaim halászok énekét sodornák a távoli vidékek felé. Vidámságot látok a szemedben, Zafír hercegfi, amit ha nekem adnál, dühöm lecsillapodna, és cserébe segítenék nektek eljutni a túlsó partra, ahová utatok vezet.

Más választásuk nem lévén Zafír a hullámok közé hajította bal szemét. Abban a pillanatban megszelídült az óceán; vize áttetszővé vált, csillogó, aranypikkelyes halak úszkáltak benne, és finom hullámokkal simogatta a part fövenyét.

– Köszönöm – morajlotta lágyan, és hullámai hajóvá formálódtak. – Lépjetek csak a fedélzetre, és én elviszlek titeket a túlsó partra.

Úgy is történt; az óceán sok napon át röpítette őket észak felé az áttetsző hajón. Fehér sirályok köröztek a vitorlák felett, és játékos halrajok követték útjukat, mire végül elérték a túlsó partot. Akkor a hajót vízpermetté fújta szét a sós szél, s a hullámok egy kicsiny, kék fiolát mostak Zafír hercegfi lába elé.

– Hálából, amiért elűzted haragom, tiszta vizemet ajándékozom neked – morajlotta az óceán. Zafír köszönetet mondott, és gondosan elrakta a fiolát köpönyege mélyére, aztán búcsút intettek és továbbindultak.

Olyan messze jártak már otthonuktól, hogy még a gondolatba is belesajdult a szívük. Hét nap, hét éjszaka vándoroltak egy pusztában, aztán kopár hegyeken keltek át, ahol a csend uralkodott. Egyetlen állat sem neszezett a közelükben, de még egy árva fűszál sem törte meg a sziklák szürkeségét. Rongyossá szakadt ruhában érték el a hegyek túloldalát egy hajnalon, ahol végeláthatatlan síkság tárult a szemük elé. A messzeségben egy zöld várost pillantottak meg zöld falakkal, zöld házakkal, és a szélben hajladozó, zöld tornyokkal, amiknek csúcsai százféle színben pompáztak. Más választásuk nem lévén a város felé vették útjukat, és napnyugtára elértek kapuja elé.

A falakat tüskés rózsaindák szövevénye alkotta, és amiket messziről tornyoknak láttak, égbe nyúló, hatalmas virágok voltak. A város borostyánkapuját fehér bőrű, sápadt emberek őrizték, akiknek ibolyakék sisakvirág-fejfedői alól hosszú, zöld haj hullott karcsú vállukra; bőrük alatt zöld erek futottak, és zöld volt írisz nélküli mandulaszemük is. Vörös rózsaszirom-palástba burkolóztak, és kőkeményre szikkadt lándzsalevelet viseltek fegyverként.

– Üdvözöllek titeket a Zöld Városban – lépett elő parancsnokuk, legkarcsúbb mindegyikük közül. – Királynőnk már régóta vár rátok.

Azzal körbevették a fáradt hercegfiakat, és ellenkezést nem tűrően átvezették őket a borostyánkapun.

A három testvér egyetlen városbelit sem látott a mohaszőnyeggel fedett utcákon; a fűszálakból összefont, csúcsos házak kihaltnak tűntek, mégis úgy érezték, ezernyi kíváncsi pillantás követi őket. A város közepén, milliárd rózsasziromból álló palota magasodott, és a katonák a kapujához vezették az ifjakat.

– Igyekezzetek – mondta a parancsnok. – A királynő türelmetlen.

A hercegek tétovázás nélkül beléptek a kapun. Hatalmas terem tárult szemük elé, amit a távoli mennyezet magasában keringő szentjánosbogarak világítottak meg halovány fénnyel, és közepén egy tüskés indákból összefonódó trónus magasodott. A trónuson egy asszony ült: bőre fehér volt, mint alattvalóié, leheletfinom ruhája apró barackvirágokból állt. Rájuk vetette ibolyaszirom-szemének pillantását, és közelebb intette őket – s ahogy a hercegfiak eléjárultak, észrevették, hogy a királynő hosszú, tüskés indákból álló hajkoronája alkotja saját trónszékét. Az asszony szólásra nyitotta pipacspiros ajkait, amitől bódító illat töltötte be a termet.

– Legyetek üdvözölve, hercegek, és helyezzétek kényelembe magatokat – mondta, és kecsesen felemelte a kezét A padlóból indák kúsztak elő, amik kényelmes székekké fonódtak. Mikor a három testvér helyet foglalt, három fehér leány lépett be egy oldalajtón, és fekete lótusz kelyhében mézédes virágnektárt szolgáltak fel.

Élvezettel itták a nedűt az ifjak, ami nem csak éhüket és szomjukat enyhítette, de a fáradságot is elűzte tagjaikból. A királynő mosolyogva figyelte őket, ám hármuk közül legtöbbet Smaragdon időzött pillantása. Mikor a hercegek elfogyasztották a nektárt, a királynő hármat tapsolt és leányok elvitték a kelyheket.

– Régóta várok rátok – kezdte bódító hangon. – Már születésemkor megjósolták, hogy egy nap három herceg fog városom borostyánkapujához érkezni, akik közül az egyiknek kék lesz a szeme, mint az égbolt, másikuknak vörös, mint a tűz, és a harmadiké zöld, mint az ereimben futó vér. Azt is megjósolták, hogy a zöldszemű ifjú örökre velem marad, és együtt uralkodunk majd virágokkal díszes városunkon. Fogadd el a trónt, zöld szemű herceg, és légy király az oldalamon. A testvéreiddel nincs dolgom, ők bármerre mehetnek, ahová csak sorsuk szólítja őket.

– Szépséges úrnő – felelte Smaragd –, kevés ember él a föld kerekén, aki visszautasítana egy ilyen kérést. Ám testvéreimmel olyan úton járunk, amiről nem térhetünk le, és ha elhagyjuk egymást, soha nem találjuk meg elveszett bátyánkat. Nem lehetek a királyod, és engedd meg, hogy holnap hajnalban elhagyjuk városodat.

A királynő felsikoltott – ibolyaszeme elhervadt a dühtől, fehér bőréből fekete tüskék sarjadtak, és a derengő fényt adó szentjánosbogarak holtan hullottak le a magasból.

– Senki emberfia nem utasíthatja vissza a Zöld Királynőt! – rikoltotta a sötétségből. – Amíg meg nem gondolod magad, testvéreiddel együtt a foglyaim maradtok!

Azzal katonák rontottak be a kapun, és elvonszolták a hercegeket. A főtér távoli szegletében földre lökték őket, és mielőtt bármit tehettek volna, tüskékkel borított indafal kígyózta körül őket. Börtönüknek nem volt mennyezete, de hiába, mert az ifjak nem tudták megmászni a tüskefalat. Szótlanul kuporodtak le, s mivel már éjszakára járt, csüggedten figyelték a magasban az elérhetetlen csillagokat.

Jó idő elteltével Smaragdnak eszébe jutott ajándéka, és elővette a furulyát, hogy dallal enyhítse a némaságot. Ahogy belefújt, könnyű szélfuvallat kerekedett a semmiből, ami szertelenül körbetáncolta börtönüket. A fuvallat lassan erőre kapott – szellő lett belőle, aztán széllé, végül süvöltő viharrá dagadt. A vihar kitört az indák közül, végigsuhant a Zöld Város utcáin, keresztül-kasul cikázott a fűszálakból font házak, és a toronymagas virágok között, míg végül rálelt a gyermekláncfűre. Zúgva támadt neki, szétfújta bolyhait, és hármat közülük a hercegek börtönébe sodort. Azok egy percet sem tétováztak, belekapaszkodtak a hatalmas bolyhok száraiba, a vihar pedig az égbe röpítette, és messzire fújta őket.

Sokáig szálltak a sötét éjszakában. Amikor már elég messzire jutottak a várostól, a vihar csitulni kezdett – először széllé enyhült, majd finom szellővé, végül alig érezhető fuvallattá. A fuvallat észak felé sodorta őket, és a hercegek hamarosan derengő, vörös fényt pillantottak meg a látóhatáron. A sok furcsaság után talán még az sem lepte volna meg őket, ha ezen a vidéken északon kel fel a nap, ám ahogy közelebb értek, egy lángoló város tárult fel szemük előtt.

A fuvallat a táncoló tűzből álló falak, vörös fémből kovácsolt, rozsdás tornyok, és hamuval felszórt utcák felett enyészett el, és ők lágyan leereszkedtek a város főterére, a legmagasabb torony elé. Azon nyomban katonák sereglették körül őket: bőrük pikkelyes volt, mint a szalamandráé, vörös szemük parázsként izzott, és fejükön aprócska lángnyelvek táncoltak.

Mindőjük közül a legizzóbb tekintetű a hercegfiak elé lépett, és így szólt.

– Üdvözöllek titeket a Vörös Városban. Királynőnk már türelmetlenül vár.

Azzal válaszra sem várva körbefogták a három herceget, és bevezették őket a torony kapuján.

Tágas terembe jutottak, aminek közepén embermagas lángoszlopot pillantottak meg. A lángoszlop megremegett: hiúzzá formálódott, majd vércsévé, végül egy arcvonások nélküli ember alakját vette fel. Pikkelyes bőrű szolga sietett elő, aki asszonyi vonásokat ábrázoló, rubinkőből faragott maszkot tartott arca elé.

– Legyetek üdvözölve, hercegek – suttogta a Vörös Város királynője. – Hallottam hírét, hogyan szöktetek meg húgom elől, ezért nem fecsérelem az időt hasztalan szavakra. Születésemtől fogva emészt a magány, és nincs olyan ember a városomban, aki méltó királyként uralkodhatna oldalamon. Megjósolták, hogy egy égből érkező, lángszemű ifjú fogja feloldani egyedüllétemet, és az idő, amire oly sóvárogva vártam, végre elérkezett. Légy a királyom, ifjú, és kettőnk tüze a napot is elhomályosítja majd.

– Nem tehetem, úrnő – felete Rubin, mert az asszony hozzá intézte szavait. – Testvéreimmel olyan úton járunk, amiről nem térhetünk le, és ha elhagyjuk egymást, soha nem találjuk meg elveszett bátyánkat. Nem lehetek a királyod, és engedd meg, hogy holnap hajnalban elhagyjuk városodat.

Hatalmasat lobbant a láng-királynő – a rubinmaszk, és a maszkot tartó szolga egyszerre porladtak hamuvá. Az emberalak újra csak tűzoszloppá vált, s a vörös lángnyelvek egy szempillantás alatt megfeketedtek. A tűz kígyó alakját vett fel, és őrjöngve tekergőzött a földön, aztán szárnyak nőttek a hátán, felrepült a terem magasába, onnan sziszegte parancsát.

– Zárjátok ezt a hármat a torony legfelső szobájába, és addig tartsátok őket étlen-szomjan, amíg a lángszemű meg nem változtatja akaratát, és négykézláb könyörögve kúszik elém!

A katonák engedelmesen megragadták a hercegfiakat, meredek csigalépcsőkön a torony legtetejére vitték őket, és nehéz vasajtót zártak rájuk. Egyetlen ablak nyílt csak a szobából napnyugat felé, de a torony fala olyan sima volt, hogy kötél nélkül meg sem próbálhattak lemászni rajta.

Nagy búslakodással telt az éjszaka, és a következő nap. Smaragd elővette ugyan furulyáját, de abból szélfuvallat helyett valódi dallamok szöktek ki, s azok is olyan szomorúan szóltak, hogy hamar abbahagyta a játékot.

Alkonyatra járt az idő, amikor Rubin hercegfi kiült az ablakpárkányra. A vörös napkorong félig már a látóhatár alá bukott, és a hercegnek az ezernyi színben pompázó felhőkről eszébe jutott a színes virágokkal borított sivatag, arról meg az ajándék, amit áldozatáért kapott. Ha itt kell étlen-szomjan vesznünk, hát legyen úgy, gondolta magában, de egy jó pipát még elszívok, mielőtt elbúcsúznék a földi világtól. Azzal megtömte pipáját a soha ki nem hűlő dohánnyal, és pöfékelni kezdett.

Ahogy az első füstbodor a levegőbe szállt, az alkonyi nap hirtelen nőni kezdett, és néhány szempillantás alatt a város fölé magasodott. Bíborszín fénysugár-híd ívelt ki belőle, egyenesen a torony ablakához, és a hercegek egy percet sem tétováztak – kiugrottak az ablakon, és a karcsú hídon futni kezdtek felé. Ahogy aztán közelebb értek, a nap hatalmas, vösörpántos kapuvá változott, ami kitárult előttük, és ők beléptek rajta.

Szemvillanás sem telt el, és egy pusztaságban találták magukat. A Vörös Városnak nyomát sem látták; csak a nyugati ég alján derengett az utolsó alkonyi napsugár, és messze északon csillogó kékséget pillantottak meg. Végül aztán rájuk borult az éjszaka.

Álldogáltak egy ideig a sötétségben, de mivel gyötörte őket az éhség, és a szomjúság, a messzi kékség felé vették az irányt, amit tónak gondoltak. Megállás nélkül vándoroltak a pusztaságban egész éjjel, mire hajnalhasadtára meglátták úticéljukat – ám akkor jöttek rá, hogy az egy kék falakkal körbevett város.

A városkapu előtt csődület támadt; kék emberek suhantak feléjük szürke hátasaikon, s egy percbe sem telt, körülvették a három testvért. Áttetsző vízből volt a testük, sisakként óriási vízicsigák csavart házát viselték, páncéljuk fehér kagylók százaiból állt, és élesre fent bálnaszilát markoltak fegyverként. Repülő ráják hátán ültek, amik lustán lengették szárnyaikat, s halszemű vezérük, aki a legáttetszőbb volt mindőjük közül, az ifjakhoz fordult.

– Legyetek üdvözölve Kék Városunkban, hercegek – mondta. – Királynőnk már vár rátok.

Azzal a három testvért a ráják hátára ültették és a városba vitték. Hullámzó vízből állt a város fala, amiben apró halak úszkáltak, és karcsú vízinövények hajladoztak; vízből voltak tornyai is, és kék egén vijjogó, fehér sirályok köröztek. Áthaladtak a kapun, végigsuhantak a jéggel borított utcákon, és a város főterén, egy száztornyú korallpalota előtt szálltak le hátasaikról.

A katonák egy igazgyöngyöktől megvilágított terembe vezették a hercegfiakat, aminek közepén egy zafírkőből faragott medence állt. A medence vize fodrozódni kezdett, és a hullámok egy asszony arcának formáját vették fel.

– Üdvözöllek titeket, vakmerő hercegek – köszöntötte őket a Kék Város királynője –, akik megcsúfoltátok ostoba húgaimat. Ám ha azt hiszitek, előlem is olyan könnyen megszöktök, csalatkoznotok kell. Akaratom ugyanaz, mint az övéké. Születésem óta várom, hogy jóslatom beteljesüljön, és eljöjjön városomba a zafírszemű herceg, aki királyként uralkodik majd oldalamon.

– Nem tehetem, úrnő – hajtotta meg a fejét Zafír. – Testvéreimmel olyan úton járunk, amiről nem térhetünk le, és ha elhagyjuk egymást, soha nem találjuk meg elveszett bátyánkat. Nem lehetek a királyod, és engedd meg, hogy holnap hajnalban elhagyjuk városodat.

A medence vize zavarossá vált, és dühös hullám csapott a magasba, de a következő pillanatban lecsillapodott, és újra felvette a női arc formáját. A királynő gúnyosan felnevetett, és a korallfalak hullámok moraját visszhangozták.

– Akkor hát nincs más választásom, mint hogy örökre elszakítsalak titeket egymástól – mondta az asszony. – Katonák! Vigyétek őket a palota legmagasabb tornyába, és taszítsátok a mélybe a rubin-, és a smaragdszemű hercegeket, aztán vessétek testüket a pusztába, a sirályok lakomájául. Legyen ott velük leendő királyom is, és nézze végig a halálukat, hogy mindig emlékezzen rá, a Kék Királynő akaratával senki sem dacolhat!

Azzal a medence víztükre kisimult, és jéggé fagyott. A katonák megragadták a hercegeket, és a palota legmagasabb tornyának teraszára vonszolták őket.

- Hadd búcsúzzam el bátyáimtól! – sóhajtott fel Zafír, amikor meglátta a tátongó mélységet. A parancsnok üres halszemével ránézett, és bólintott. Akkor a három testvér átöltelte egymást, és a herceg ezeket a szavakat suttogta:

– Megfogadtuk, hogy soha nem hagyjuk el egymást, és ez most sem lesz másként. Amint a katonák a mélybe taszítanak, utánatok vetem magam. A halál sem választhat el minket egymástól, testvéreim.

Azzal hátralépett, és búcsúzóul felnézett az égre. A magasban felhők fodrozódtak, s Zafírnak az ég kékjéről eszébe jutott a szelíd óceán, és a fiola, amit ajándékba kapott tőle. A Déli Szél és a Nap ajándéka megmentett már minket a veszélytől, talán az enyém sem csak annyi, amennyinek látszik, villant belé a gondolat, és hirtelen ötlettel kihúzta a kristályfiola dugóját.

Abban a pillanatban sós víz illata áradt szét a levegőben, és haragos morajlás hallatszott a magasból. A kék égbolt hullámzani kezdett, mint a dühös óceán, és fehér felhőtajtékokat vetett. A katonák riadtan bámultak felfelé, de aztán észbekaptak – megragadták a két hercegfit, és a mélybe taszították őket. Zafír egy pillanatig sem tétovázott, utánuk vetette magát – ám az égi óceánból hatalmas hullám horgadt, és mielőtt még összezúzódtak volna, magával ragadta mindhármukat.

Egy teljes napon át sodorta a hercegeket az égi hullám; végül lecsillapodott, és lágyan letette őket a világot körbekerítő üveghegy csúcsára, a csillogó kristályból emelt, ezertornyú kastély elé. Ott egymásra néztek, az előttük álló küzdelemre gondolva megacélozták szívüket, aztán belökték a kastély jégvirágokkal díszes kapuját, és vállvetve beléptek rajta.

Odabent jég borított mindent – jégből voltak az ablakok, jégből a termek padlói, és a falak, amiken halovány lidércfény játszott. A folyosók üresek voltak és némák; csak időnként ütötte meg fülüket távoli csilingelés, és halk szélzúgás. Hatalmas termeken vágtak át – egyikben egész seregnyi jégből faragott katonát találtak, egy másikban levegőben táncoló hókristályokat, amik időnként csillagképek alakját vették fel, hogy aztán szétrebbenjenek. Szakadék felett átívelő, karcsú jéghídon keltek át, aminek a mélyén éles pengék sorakoztak hatalmas sárkányfogakként, szobákon, ahol orgonsasípokra hasonlító jégcsapok függtek a mennyezetről, és hideg tükörlabirintusokban bolyongtak, száz és száz helyről látva viszont fagyott képmásaikat.

Végül egy nyitott kapuhoz értek. Odabentről zenét hallottak, hát beléptek rajta; egy trónust pillantottak meg, amin a hófehér arcú Jégkirálynő ült, északi fényből szőtt palástjában, és balján, a királyokat megillető helyen Gyémánt, kristálykoronával homlokán. A terem magasában az Északi Szél kavargott, és csilingelő dallamot játszott a boltozatot díszítő jégcsapokon.

A királynő és Gyémánt felemelkedtek; a herceg jobbját nyújtotta az asszonynak, és kart kaba öltve lépdeltek le a trón lépcsőin. A három hercegfi szólni sem tudott a meglepetéstől, mert ők küzdelemre számítottak, jégbörtönre, és kétségbeesett menekülésre, de arra semmiképp, hogy bátyjukat királyként látják viszont. A pár eléjük lépett, egy pillanatra néma csend borult a teremre, ahogy az Északi Szél abbahagyta a játékot, aztán Gyémánt elengedte a Jégkirálynő kezét, és öccseihez lépett.

- Testvéreim! – ölelte át nevetve a megrendült ifjakat. – Mi járatban vagytok errefelé?

A három herceg zavartan nézett fivérükre.

– Megszabadítani jöttünk – mondta Smaragd.

– A gonosz Jégkirálynő rabságából – folytatta Rubin.

– Hogy hazavigyünk otthonunkba – fejezte be Zafír, és fenyegetően nézett az asszonyra. De akkor már a királynő is mosolygott, és amikor megszólalt, olyan melegség volt a hangjában, amilyet a hercegek soha nem vártak volna tőle.

– Rabság és gonoszság? – kérdezte. – De hiszen bátyátok királyként uralkodik mellettem, és én királynéja vagyok, örök időkre, ahogyan azt szerelmes esküvel fogadtuk meg egymásnak!

Azzal Gyémánt kezébe helyezte a kezét.

– Így igaz, testvéreim – bólintott Gyémánt. – Én már a Jégkirály vagyok, fagyos birodalmam ura, asszonyom szerelmes párja. Oldalán megtaláltam a boldogságot, és többé soha nem hagyom el királynőmet.

Smaragd, Rubin és Zafír zavartan néztek egymásra, végül a legidősebb szólalt meg.

– Ha így áll a helyzet, akkor csak örülni tudunk a boldogságodnak. Ám meg kell tudnod, hogy sok veszélyen verekedtük át magunkat, míg megtaláltunk, és nem ismerjük a hazautat. De ami még szomorúbb, öreg szüleink szíve majd’ megszakadt, amikor útnak indultunk, és ha mi hárman vissza is térünk hozzájuk, régi boldogságuk soha nem lehet teljes nélküled.

Elkomorodott ezeket a szavakat hallva a Jégkirálynő, és a Jégkirály.

– Az első bajon könnyen segíthetünk – mondta az asszony -, mert barátunk, az Északi Szél bárhová eljut, és könnyedén hazavisz titeket.

– Szüleink fájdalma viszont az én szívemet is fájdalommal tölti el – vette át a szót Gyémánt. – Nem hagyhatom el királynőmet, mert az én helyem már itt van, de szüleinket sem hagyhatom szomorúságban. Gyertek, megmutatom birodalmamat, és közben töviről-hegyire elmesélhetitek, milyen kalandokat éltetek át az úton. Azalatt talán eszembe jut a megoldás.

Mindannyian beültek a hófehér szánba; a Jégkirálynő befogta elé a Sarkcsillagot, és az Északi Szél kíséretében az üveghegy magas szirtjei fölé repültek. Smaragd, Rubin és Zafír egymást felváltva mesélték el kalandjaikat, és a Jégkirály egyenként megcsodálta az ajándékokat, amik megmentették őket. Mikor aztán elfogytak a szavak, némán szálltak a csillagok alatt. A három hercegfi, és a Jégkirálynő türelmesen vártak a gondolataiba burkolózott Gyémántra, aki végül felemelte a fejét.

– Veszélyekkel teli úton jöttetek el hozzám, és mind a hárman áldozatot hoztatok azért, hogy megmentsetek. Nincs más megoldás, mint hogy cserébe én is meghozzam saját áldozatomat.

Azzal tündöklő gyémánt balszemét a magasba hajította. Odakiáltott az Északi Szélnek, aki az égbe ragadra a drágakövet, és elhelyezte a hold diadémjának csillagai között. Gyémánt elmosolyodott, és ettől az új csillag az összes többinél fényesebben ragyogott fel az égen.

Dolguk végeztével visszatértek a kastélyba, és a Jégkirály így szólt:

– Meséljetek el mindent a szüleinknek, és nyugtassátok meg őket, hogy nem kell keserűséget érezniük, mert fiuk, Gyémánt herceg király lett, és megtalálta a boldogságot. Mostantól kezdve bármikor néztek majd az éjszakai égre, az én szemembe néztek, és érezni fogjátok, hogy veletek vagyok.

Másnap reggel azután mindannyian kimentek a palota kapuja elé. Elbúcsúztak egymástól, Smaragd, Rubin és Zafír felültek az Északi Szél hátára, aki magasba szökött, és alkonyatra már le is tette őket otthonuk kapuja előtt.

Az öreg király és a királyné rég elveszettnek hitték fiaikat, s most könnyezve borultak a nyakukba, de bizony könnyezett a három hercegfi is, és velük az egész udvartartás. Az ifjak töviről-hegyire elmesélték, milyen dolgok estek meg velük utazásuk során, s mire befejezték, már jócskán éjszakára járt az idő.

Akkor mindannyian kimentek a palota kertjébe, és felnéztek a holdra, amin a Jégkirálynő álomszép arca tündökölt; s csillagdiadémja legszebb ékköve derűsen ragyogott le rájuk.

Onnantól fogva elmúlt minden bánatuk, mert akárhányszor csak az éjszakai égre néztek, úgy érezték, hogy Gyémánt köztük van – csillagszeméből pedig kiolvasták, hogy boldogságban uralkodik messzi birodalmában, az örök fagy honában, álomszép királynője oldalán.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához