LFG.HU

Rutin
RPGCimkek

3669-ben, egy fagyos hajnalon érkeztem Lindigassról Ynevre, mert lelkem még nem nyerhetett bebocsátást Tharr szolgáinak a szolgái közé, talán valamely fertelmes, a természetes káosz elkövetett bűn miatt. Remélem, nem öregeket és elesetteket gyámolítottam egy árvíz sújtotta vidéken…

Családom, és a de Virle név amolyan régi, jól ismert bútordarabnak számított a Közelnyugati Tartományi seregek tisztikarában . Apám, az idealista, aki Jandar ra-Revar reinkarnációjának hitte magát, a száznagyságig vittem, és nyilvánvaló, olykor égbekiáltó ostobasága ellenére, hogy például nem viselt sisakot és pajzsot, és mindig emberei élén loholt, megérte 40. évét. Egy rabszolgalázadás során, amikor rengeteg dwoon hadifogoly együttes erővel megölte a pideirai kőbánya őreit, és erős, szervezett csapatban tört az északi határ felé, apám, a bolond, egyetlen századával állta útjukat, és vezérüket bajvívásra hívta. A Naplovag ráállt a dologra, de a foglyok közt rejtőzködött egy volt Embervadász, aki nem várta meg a hősi viadalt. Nemes egyszerűséggel, puszta kézzel szúrta ki apám szemét, majd tulajdon pengéjével ölte meg. A dwoonok elsöpörték a századot, és egészen az északi lejtőkig jutottak, ahol egy szurdokban a Határerődök egyik Boszorkánymestere izzó lávát zúdított rájuk. Határozottan érzem, hogy Via-Sen egyetlen hasznos tanítványa, az Embervadász túlélte a csapást, és kijutott Toronból. Nem lehetett Tharr kegyeltje, de az eszköze annál inkább : nélküle talán soha nem érem el a belső misztériumokat.

Apám dicstelen halálával családom jövedelme megszűnt, támogatóink mind hátat fordítottak. Nem volt több hős katona, mert apám ágyékából sok évig makacsul csak leánygyermekek fakadtak. Magam, az egyetlen valamire való utód pedig még csupán kölyökéveimet tapostam, ezért két évig, amíg elértem a shuluri Császári Tisztiiskola megkövetelte kort, anyám és nővéreim valóságos bordéllyá változtatták házunkat.

Ez engem vajmi kevéssé érdekelt, leszámítva azt a szikrafűtől elbódult tarakori nemest, aki anyám, és legkisebb nővérem után velem kívánt fajtalanul hálni. A fickó bivalyerős barom volt, és abban az időben Tharr, a Mindeneket Szent Rendezetlenségbe Taszító, még nem adott nekem erőt. Az átkozott széttépte hálóköntösömet, mire én a borospincébe menekültem. Az ostoba állat dúvadként rontott utánam, és majd szétcsattantotta koponyáját a mestergerendán. Azonnal cselekedtem : az ajtót elreteszeltem, majd a tulkot gúzsba kötöttem, és melléhordtam mindenféle kést, kaparót, fogót, amit csak találtam a pincében. Anyám hangját hallva ordítoztam egy ideig, hogy azt gondolja : a kedves vendég megkapta amiért jött, és ájultan fetreng.

Nehéz halála volt a tuloknak. Három napig gyötörtem, véreztettem, és néma, de extatikus örömtáncot jártam megtöretett teste felett. Ki más vezethette a kezem, mint Ő, a Három, Mégis Egy ?
A hulla egy üres hordóba került, vérét viszont kedvenc boromhoz töltöttem hozzá, és megittam. Anyám, és a később érkezett vizitorok úgy tudják, a nemes elégedetten távozott tőlünk…

Amikor eljött az idő, 150 aranytallérral, félévi tandíjjal a zsebemben útra keltem Shulur, a császárváros felé. A hintót már a külvárosból hazaküldtem. Akartam néhány kellemes napot, még az akadémia előre elátkozott rendje előtt. Így esett, hogy minden pénzemet egy új bódító szerre költöttem, ami valóban elképesztően csodás élményt nyújtott. Néhány órára elhagyhattam testemet, és lélekként bolyonghattam. Annyira megfogott ez az elképesztő, minden rendszert nélkülöző csapongás, hogy amint visszazuhantam testembe, azonnal egy újabb adag után néztem. Persze, 150 tallérom nem volt rá, így sebtiben kerestem egy éppen vedelő rablógyilkost, hogy tanítson ki mesterségére, én pedig híven szolgálom napjai fogytáig. Az öregasszony, Lolira talán korcs anyai ösztönei miatt valóban maga mellé fogadott, és csupán kétszer kényszerített alantas vágyainak teljesítésére.

Lolira nem volt igazi gyilkolóművész, csak afféle otrator, így nem sokat tanultam mellette. Lett ugyan némi sejtésem Shulur Cápa nevű vizivárosának utcáiról, de a csatornákba sohasem ereszkedtem alá. Az egyetlen hasznos lecke az a nehezen utánozható, de gyakran életmenő mozdulat volt, amivel Lolira az áldozat esetleg előkerülő pengéjét verte ki a kezéből.

Nagyon igyekeztem, hogy végre összekaparjam a pénzt a drogra, de csak igen lassan csörgedezett a tőke, és Lolira alkoholizálása is hátráltatott. Elhatároztam, hogy megszabadulok tőle, és miután én ütöttem ki a kést az ő kezéből, agyon is szúrtam. Ő volt a hetedik áldozatom, ami nagyon szerencsés szám.
Az után következő nyolcadikon viszont (átkozott páros számok), rajtavesztettem : a nyomorult ribanc két utcányit futott előlem, mire elvérzett. A kékkarúak pedig nem bocsátják meg, ha egy nem közülük való vérét veszi egy szajhájuknak a területükön.

Nem kellett három nap, és egy nyirkos reggelen, mint elítélt rablógyilkost a Bogarak Terén álló vérpadhoz vezettek. Kivégzésemet egy ígéretesen fejlődő, tehetséges ifjú hóhér végezte, egy új módszerrel : akasztással. Minden ment a maga útján, és a kötél már megszorult a nyakamon (azóta mindig rekedt a hangom), amikor egy porszürke csuhás alak termett a vérpadon, hirtelenjében előkerült kaszájával átvágta a hóhérlegény torkát, és a kötelet a fejem felett, majd a nép felé fordult, és annyit mondott : „Mindannyiunk jövője az Ő kezében van ! Tharr adta, Tharr elvette !” Ezekkel a szavakkal rám és a halott hóhérra mutatott, majd egyszerűen megszűnt ott lenni ! Ma már tudom, hogy hogyan terjesszem ki úgy az aurámat, hogy magam is hasonlóképpen láthatatlanná váljak, de amit akkor az a Széltestvér tett, az maga volt a csoda. Tharr csodája.

Az Ő nevét ismételgetve botorkáltam le a bitófa alól, és egy sikátor felé indultam. Senki sem merészelt az utamba állni. Félig éber, félig kábult, eszelősen motyogó árnyként futottam keresztül a szegénynegyedeken, roskatag pallóhidakon, mígnem egy zsíros kaszárnyakonyha mocsokbűzös szennykiöntőjén át öklendezve a rettenetes szagtól, elhagytam a császárvárost. A közeli pagonyban avart húztam magamra, és menten elaludtam.

Egy félmeztelen, aszkétatestű tetovált ember metsző pillantására ébredtem. Az a Széltestvér volt, aki kaszájával levágott az akasztófáról. A nevét ma sem tudom, de már nincs az élők sorában. Tanonc koromban esett el a Felhőkergetők elleni vesztes szektaháborúban. A szerzetes nyugtázta, hogy felébredtem, majd hátrébb lépve látni engedte a két megkötözött foglyot : talán egy halaskofa, és az egyszem elkényeztetett lánykája lehettek. A Széltestvér ünnepélyes, Tharrnak tetsző litánia után apró sebet ejtett az öregasszony kezén. Rászórta a kékes port, amit akkor még nem ismertem, de ma már tudom, hogy Rugadon a neve, és nem engedi megalvadni a vért. Másfél órán át haldoklott. Amikor vége lett, a testvér nekem nyújtott egy kést, és a port. Buzgón szavaltam az egyetlen Tharr imát, amit akkoriban ismertem, és elvégeztem az áldozatot. Amikor a dundi leány zsíros vére mind egy cseppig elfolyt, megláttam a Vérfolyót, ami minden Tharrnak élő útját vezérli. Habozás nélkül ráléptem, és gyalog, zokszó nélkül tettem meg az utat Albarig.

Amikor először léptem át a szent küszöböt, botor módon azt gondoltam, színházba, netán szajhák után nézni jöttünk az ősöreg kvartély falai közé. Hiába, a Fátyolmesterek nagyon értik az álcázás fortélyait… A benti féregjáratok egyik kanyarulatában aztán kísérőm eltűnt mellőlem, én pedig a kínok óceánjába zuhantam. Ősi rúnák és nagyhatalmú varázsló-testvérek fürkészték testemet és lelkemet. Ezt én öntudatlanságként, és alig elviselhető gyötrelemként éltem meg. És a végső, a döntő pillanatban, amikor a világ már csak a tortúra végtelen tengerének tetszett, felfénylett az út, Tharr vezérlő akarata, az örökkön változó, sohasem kiszámítható Káosz végső igazsága. Azt mondják százegy emberből csupán három képes átvészelni a mágikus beavatást. Abban az esztendőben én voltam a harmadik. A többi szerencsétlenből Füstszemű válik, főzetekkel és áfiumokkal kondicionált dúvad, aki nem sokkal eszesebb a Zauraknál, és számolatlanul lehet feláldozni a szektaháborúk őrjöngő összecsapásaiban.

Én kiválasztott lettem, szerencsés, aki beavatást nyert Tharr szerzeteseinek tudásába. Először arra tanítottak, hogyan kell elviselni a rettenetes, nyomorító erejű kínokat. Obsorok vontak kínpadra nap mint nap, amíg végül rezzenéstelen tekintettel vettem át fogójukból a tüzes vasat a kezembe, majd mellemre szorítva énekeltem Tharr himnuszait. Aztán mágikus erejű főzetekkel kigyógyítottak sebeimből, és kezdődött a második lecke. Most gyötrőim kerültek a kínpadra, de amikor hetek multán, elfertőződött sebeik lázában haldokoltak, nem jött el senki hozzájuk, hogy gyógyulást hozzon.

Négy hónap múlt el a pincegádorok kínzókamráiban, és amikor lélekben rettentő elszántan, acélos akaratúvá edzve kiléptem a dohos folyosóaknából, mesterem, és legfontosabb tanítóm, Siron Corviola, szerzetünk jeles zsigeratyája először színe elé rendelt. Nem féltem akkor semmi kínoktól, de a kopasz, kígyószemű mester rettentő tekintete előtt nem állhattam meg. Akarata letaglózott, ámulatba és irigységbe taszított. Amikor kiengedett elméje szorításából, felfogtam, hogy még csak most kezdődik a kiképzésem. Szó nélkül felkeltem, és lehajtott fejjel újra a mester elé járultam. Ő pedig felfedte előttem Tharrnak a Káosz urának aspektusait, létének nagyszerű, soha el nem aggó, folyton megújuló voltát. Tharr örök !

Az Ober Sydarris szerzet valódi titkaiba persze csak esküm után nyertem beavatást. Az eskü magasztos, életre szóló esemény volt, és legfiatalabb nővéremet is elhozták az Aratók, hogy vérével pecsételjem meg Tharrhoz kötő szavaimat. Amikor Anassa bíbor vére hipnotikus lassúsággal kígyózni, vonaglani kezdett, éreztem, hogy Lindigass mindent elsöprő erővel nyílik meg, és fogadja az áldozatomat. Elmém akkor egy pillanatra átlátta a végtelen létsíkot, ahol Tharr akarata végtelenül és örökkön uralkodik Azóta nem félem a halált, mert tudom milyen fenséges, lenyűgöző hely Urunk síkja. Lindigass egy apró része, egy vékony ér pedig lelkemhez kapcsolódott, mert Tharr elfogadott szerzeteséül.

Esküm után éjt nappallá téve nyúzott Sevar, az aggastyán mentalista, hogy minél előbb képes legyek pszí pajzsokat gerjeszteni, és ne legyek sebezhető a létezés magasabb síkjain sem. Hasznos dolgokat tanított a vén démonfattya, de kiállhatatlan természete, és szaga miatt a pszí nem lett a legkedvesebb tudományom. Pudvás fekete fogainak bűze ma is az orromba csap, ha csak résznyire nyitom a harmadik szememet, ha pedig tetszhalálba dermedek, folyton véget nem érő kárálásával álmodom. Amikor végre-valahára, másfél év után kikerültem a karmai közül, újra Siron mester elé járultam, aki ezúttal is mentális csapást mért rám, amit friss pajzsaim kivédtek. Ő hosszúkörmű kezeivel lassan simogatta a kaszája nyelét, és beszélni kezdett : beavatott a Rendezettség elleni küzdelem élharcosainak, az Ober Sydarris szerzeteseinek 170 esztendős történetébe. Elmondta, milyen mesteremberek, varázslók, és fejvadászok szolgálnak minket. Fantasztikus érzés volt egy ilyen helyes úton járó, Tharrnak tetsző közösség életébe pillantani. Ezután kyr nyelvleckék végtelen sora következett, ami szinte ragadt rám. Példátlanul gyorsan tanultam meg az ősi nyelvet, amin varázslataink is szólnak. Ezután útra keltünk mesteremmel, és négy évig jártuk Toron, Abaszisz és a Városállamok földjét. Hajóztunk a Quironeián és ellátogattunk Erionba is, hogy ottani rendházunkban füstölőt gyújtsunk az Intések Éjjelén. Siron minden varázslatot akkor tanított meg nekem, amikor szükségünk volt rá. Beavatott a lélekút rejtelmeibe, amikor Ifinben egy csempész után kutattunk a Kobrákat segítve. Segélykérő imákat mormoltunk együtt, amikor hajónkat korcs tengeri kígyó támadta meg. Az erioni nekropoliszban együtt sugároztuk ki auránkat, hogy az ocsmány hullák ne férhessenek hozzánk. Kaszámat is Erionban szereztem meg, és Falargának, hajadonnak neveztem, mert egyrészt soha senki nem gyalázhatja meg a pengéjét, másrészt, mert a mesterkovács hajadon leánya volt a túsz, akiért a nyakas idióta végre-valahára munkába fogott. A lány, Estilin merően utálta maradi, begyöpösödött apját, így fogsága három hete alatt végig velem hált, és talán még most is ott áll a két gyorslábú lóval, meg a kétheti élelemmel a Kis Esthajnal nevű kricsmi mögötti sikátorban, ahol megbeszéltük.

Jómagam a Kapun át utaztam Shulurba, mesterem meglátása nyomán. A látomás nem csalt, a shuluri rendházunk valóban ostrom alatt állt. Hosszas, két évszakon át tartó csatározások után a Sárgafurulyások szektáját az utolsó aggastyánig kiirtottuk, rabszolgáikat elbitoroltuk, híveiket áttérítettük. Siron, nagyhatalmú mesterem ekkor transzba révedt, és áttekintette képzésem állapotát. Falargát a kaszámat jól forgattam, sőt a meztelen penge is megállt a kezemben. Három élő, és egy ősi nyelven beszéltem, írtam és olvastam. Képes voltam elhárítani az elmét célzó csapásokat és a harmadik szemem is nyiladozott. Tharr aspektusait, a káosz mibenlétét végtelenül tiszteltem, bár megérteni nem remélhettem, és ez így van jól. Himnuszait és zsoltárait rekedt torkom ellenére el tudtam énekelni vagy szavalni. Azt mondják, egészen egyéni ahogyan a Lindigass hajósát éneklem. Ki tudtam keverni a Fekete Kompendium alapvető matériáit, külső és belső mérgeit és áfiumait, és a vadonban is megtaláltam az értékes füveket. Akaraterőm edzett volt a kínok tűrésében, elmém pedig a kínok kiagyalásában. Utazásink során jól megismertem Toront, de a partvidék más országait és lakóikat is. Mivel majd minden várost, ahol jártam, a saját lábamon értem el, a futás sem okoz gondot, sőt járásom mindig gyors és határozott. Áldozataimat pedig mindig elfogadta a Lindigass, és Tharr mágiája sohasem hagyott cserben.

Siron elégedett lélekkel ébredt a transzból, hogy elmondja az utolsó leckét : a torokmetszést, ahogy az Ober Sydarris előírja. Mivel szerzetünk gyakorlatias, a mozdulatsor máson is végrehajtható, lesből, Falarga pengéjével.

Kiképzésem végeztével szívem fölé került a Térdeplők tetoválása, ami szent szimbólumunk is egyben, kiegészítve a meditációs kéztartással. Mivel nagyon tetszett a minta, később összeismerkedtem a tetoválómester lányával, Sydikával, aki háborgó bíbor tengert, egymásba kapaszkodó folyondárokat és háromkarú káoszlényeket varázsolt karjaimra és egész testemre. Miután hétnapos böjttel és áldozattal adóztam Urunk előtt, mesteremet pedig áldozatos hálám jeléül egy elfbőrbe (saját szerzemény) kötött énekeskönyvel ajándékoztam meg, kiléptem az albari kvartély falai közül, hogy vállára vegyen a Káosz hullámverése….


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához