LFG.HU

HammerTimeCafe
Joel McNeel
novellaCimkek

Az állat lassú léptei csak jobban felszínre hozták félelmeit. Homloka gyöngyözni kezdett úgy, mint még soha életében. Karjait ólomnak, szívét nehéz kőnek érezte, és szégyellte magát, amiért ott bujkált belsőjében az átkozott kín. Igyekezett még jobban visszafogni lovát, habár erre nem volt szükség.

Azim jobban megvizsgálta a földön fekvő harcost, mint aki természetesnek veszi, hogy nyugodtan szemlélődhet, és nem támadják meg. Hallotta háta mögül a hátas közeledő lépteit, de nem törődött vele. Háttal állva szólt a lovashoz:
- Ha szabad utat engedsz, életben hagylak – mondta nyugodtan és lassan. Aztán fennhangon folytatta – ám, ha utunkba állsz, meghalsz. Megölöm asszonyod, fiaid, lányaid, testvéreid, és mind ki a te véredből való, nem remélhet kegyelmet többé! – vitte fel a hangsúlyt, miközben megfordult.

A törzsfő egészen meglepődött, legszívesebben futásnak eredet volna. Nagyokat nyelt, és próbálta minden bátorságát összeszedni. Egy pillanatra maga mellett a homokra tekintett, mintha onnan várna megoldást a helyzetre. Nehezen, de úrrá tudott lenni félelmén.
- Mindenkim e törzs, mely a végzetedet okozza most, te bolond, ha nem adod meg magad. – jelentette ki kicsit akadozva, közben gondosan ügyelve rá, hogy ne nézzen Azimra.
- Akkor – nyúlt Azim a csuklyájához lassan, miközben kimérten folytatta – mindannyian elpusztultok.

Hátravetette az arcát fedő ruhadarabot. A ló két lábra ágaskodott, amitől gazdája a lezuhant hátáról. Azim csupasz fején a vízcseppek visszatükrözték a Nap fényét. Szemének kékje a távolban várakozó csapatra meredt, bőrének bronz ragyogása még ijesztővé tette arcát. Mostanra teljes magasságával fekvő ellenfele fölé tornyosult, aki a rémülettől még vonyítani sem tudott.
Az amund arcán enyhe mosoly futott végig, mielőtt lenyúlt és megragadta áldozata torkát. Felhúzta a földről a rémült férfit, és még erősebben szorította meg, amíg halkan mormolt valamit. Megpróbálta még kezével kiszabadítani magát, de akkorra már a hús bomlásnak indult arcán, és néhány szempillantás alatt koponyájára rohadt.

Hatalmas kiáltozások közepette indult meg a törzs rohama, mikor vezetőjük élettelenül elterült. A harcosok üvöltve pörgették fegyvereiket, és szédületes sebességgel közeledtek. Azim összeráncolta szemöldökét, majd két karját egymás előtt elhúzta, majd ökölbe szorította kezét, és csak az orra alatt morogta dühösen:
- Tudatlanok.
Karjait hirtelen a magasba emelve kiáltott fel az égre egy idegen nyelven, amit csak az arra méltók értenek, majd elkezdett szaladni Rashid felé. Megragadta a harcost, lefeküdt mellé, és közelebb húzta magához. Átkarolta a dzsadot, miközben másik kezével magukra terítette a hatalmas pokrócokat.
Hamar beszüntették támadásukat a Fayuma törzs tagjai, amikor rájöttek mi is fog történni. Aki először látta meg közülük a már csak alig 200 láb távolságban gomolygó homokvihart, azonnal menekülni kezdett. Szél még talán sosem üvöltött ennyire Taba el Ibara sivatagjában, mint most. A csapat hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy kikerüljenek a viharból, ennek ellenére minden próbálkozásuk hiábavalónak tűnt.

Magukat a sivatag rémének tartó harcosok tömege hullott el a szédületes csapásban, és senki sem remélt kiutat. Lovaik kínlódva nyerítettek, ahogy elvágódtak a homokban. Mindenki eszeveszett módon igyekezett legalább a homokfelhő szélére kerülni, de egyre jobban a belseje felé sodródtak.
Fekete paripa esett össze. Lovasa megpróbált felkelni, de kedvenc hátasa alól nem tudta kihúzni lábát. Szemeiben könny jelent meg. Utolsó kiáltásával istenéhez próbált talán szólni, de már senki sem halhatta tisztán. Elnyelte a homok…

Mint a fehér holló

Ez a csontos arcú férfi sosem szerette különösebben a dzsadokat, és most, hogy a tolvaj minden pénzét elvette, még kevésbé kedvelte őket. Semmi másra nem vágyott csak egy kupa borra, bár tudta, úgysem olyan ízű, mint a hazai.
Ahogy belépett a vendéglőbe, megcsapta orrát az erős illóolajok szaga. Kissé elfintorodott, majd igyekezett megfelelő helyet találni magának. Nem volt teljesen megelégedve a hellyel. A hangos dzsad zenét nem neki találták ki, és szerencsétlenségére a vendéglő minden pontján épp eléggé hallatszott ahhoz, hogy sértse a fülét.

Alig jutott be a helyiségbe, máris megragadta karját a tulajdonos. Tekintetével elárulta, mire is gondolhat, és így a fogadós azonnal levette róla kezeit. A fogadós igazán dörzsölt embernek nézett ki, aki még a borravalót is tüzetesen megszámolja. Kicsi, gondosan nyírt szakállt viselt, amihez enyhén pödört bajuszt hordott. Bőre és haja éppoly olajos volt, mint arcszőrzete, ráadásul egyfolytában vigyorgott.

A férfi csontos arca nem rémített meg a dzsadot, hiszen jópár olyan vendége volt, akiknek nem voltak kifejezetten finom vonásai. Ennek ellenére zavarta őt új vendége hideg, világoskék szeme, mellyel úgy tűnt, ha tudna, akár ölne is.
Leültette egy asztalhoz, amíg elmegy az üdvözléshez feltálalt teáért, nyugodtan végiggondolhassa a minden bizonnyal északi férfi, mit is akar rendelni. Ahogy a fogadós elment teáért, a férfi nekilátott elképesztően hosszú éjszínű haját hátrafogni. Amint megkapta az italt, szólt vendéglátójának, hogy valami borfélével szolgálja őt ki.

Miután kissé megtépett haját sikerült egybefognia, levette fekete bőrből készült porkabátját, amiben már nagyon melege volt ezen az éghajlaton. A kabát alatt egy bőrvértet viselt, mely szabadon hagyta karjait. Izmait látva sokan elcsodálkoztak. Az északiak testalkata lehetővé teszi, hogy igazán ijesztő és nagy izmaik legyenek.

Felhajtotta a bor jó részét, amitől el is húzta száját. Édes bor volt. Sosem ivott ezelőtt édes bort, de ezek után nem is akart többé. Lecsapta asztalára a kupát, és kelletlenül nyalogatta szája szélét. Majd kabátja egyetlen rejtett zsebéből egy összetekert papírt húzott elő, amely megviseltebbnek látszott, mint maga a kabát. Elvágta a kötéldarabkát, amivel összefogta, és kiterítette a papírt az asztalra. Egy kifejezetten részletes térkép rajza volt a papíron. A gondterheltség kiütközött homlokán, akár egy jelzés. Aki ránézett, tudhatta, nagy terhet hordoz vállain ez a férfi.
- Dramoleck! Jaruss Dramoleck! – kiáltotta valaki a bejárat felől. Hangjában erő és türelmetlenség érződött.

Az ajtóban álló férfi tejfehér haja vállára omlott. Fekete sodronyinget és formára kalapált vállvértet viselt. Szeme halványkék volt, mint az ég erős, napsütéses időben. Kezét az oldalára erősített méretes kardon pihentette. Halvány színű szeme gyorsan átnézte a helyiséget, és végül a fekete hajú férfin állapodott meg. Haragosnak látszott, fogait összeszorította, és elindult a sarokban borozgató alak felé, aki néha fel-felnézett a páncélosra.
- Jaruss! – szólította meg indulatosan a fehér hajú lovag, amint az asztalhoz ért.
- Igen? – kérdezett vissza a térképbe mélyedve az északi férfiú.
Ebben a pillanatban a páncélos kirántotta kardját…


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához