LFG.HU

Straw
novellaCimkek

A nő megigazította kabátját és kifordult a Szállások Útjára. Tekintetét gondosan jártatta végig a céllal vagy a nélkül ballagó és siető alakokon. A fogadók ablakain meleg fény szűrődött ki az utcára, néhol hangos veszekedés, máshol mulatozás hangjai csaptak ki a kitárt ablaktáblák közül. Aztán észrevette az egyik fogadóból kilépő fiatal férfit, az éppen hajtotta be a nehéz faajtót, az ujján pedig felvillant egy díszes faragású ékköves gyűrű. A nő körülpislantott, aztán feltűnés nélkül a férfi nyomába eredt. Látta, hogy amaz idegen a városban, és már tudta, hogy nem lesz vele nehéz dolga.
Maredinor élte a kikötővárosok mozgalmas életét, aminek része volt a feltörekvő tolvajok tevékenysége is.

― Igazán szép ez az ékszer!― suttogta maga elé a nő, áhítattal nézegetve a gyűrűt az alvó, fiatal mágus kezén.― Meg kell szereznem!―
Kibújt a takaró alól, kissé kócos, hosszú gesztenyebarna haját összekötötte, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a gyűrűről.
― Valahogy meg kell szereznem!

Az ékszer szinte egybenőtt a mágus ujjával a máguséval, aki szerencsétlenségére pont azzal a karavánnal utazott, amit célpontul szemelt ki Ayra, az apró termetű tolvajnő, s csábításának áldozatul esve most jóízűen hortyogott a paplan menedékében.
Már hajnalodott, Ayra tudta, ha most nem cselekszik, örökre elveszíti az ékszert: felébred a férfi és elutazik a karavánnal, ő pedig nem követheti a céh akarata ellen téve, csak folytathatja tovább mindörökre az alantas munkákat.

Aztán átvillant az agyán a megoldás gondolata s vele egy halvány mosoly is az arcán.
― Igen, csak ezt tehetem! ― elhatározta, hogy vadászkésével lemetszi a mágus ujját a gyűrűvel együtt.
― Így biztosan nem árthat nekem az ékszer! ― susmorogta magában, aztán összeszorította a fogát, koncentrált. Felemelte a pengét tartó kezét, a másikkal tökéletes összhangban. Amikor a penge lesújtott és egyetlen kifogástalan vágással elválasztotta a varázsló ujját a kezétől, Ayra másik keze a férfi gégéjére ütött, de csak akkorát, hogy az ne tudjon megszólalni.
A férfi szemei óriásira nyíltak, hang nem jött ki a torkán tekintetében egyszerre tükröződött a rémület, a fájdalom és a meglepetés. Ayra megfogta a levágott ujjat és a mágus hatalmasra tágult pupillái elé emelte.
― Miként tudom használni? ― szemei jegesen csillantak áldozatára― Ha nem árulod el, a többi ujjad is követi ennek a sorsát!― A varázsló kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit.
― Ha varázsolni próbálsz, meghalsz!― szavai jelentőségét bizonyítandó a férfi torkára szorította a már véres pengét.
― A … gyűrű… áááááá― a penge kicsit erősebben nyomódott a bőrébe― áá… hatalmas erővel bír! ― hörögte a mágus rémült tehetetlenségében― Akit megsebzel, az az ékkő foglya lesz és teljesíti a parancsaidat.
― Az igét, amivel az enyém lesz a hatalom felette!― sziszegte a férfi arcába hajolva Ayra és még nyomatékosabbá téve mondandóját egy kis darabon elmetszette a varázsló nyakán a bőrt.
― A neve Beliofor. Húzd csak …az ujjadra, aztán mondd ki… hangosan …a nevét, s máris téged …szolgál az …ékkő. Minden … éjjel … a tied … ― A férfi egyre elhalóbb hangon nyökögte, megpróbált közben levegőt venni, de a tolvajnő a torkára forrasztotta a szavait. Lassan csorgott a vére a padlóra. Ayra kihúzta a kést a megsebzett nyakból és a már amúgy is vértől iszamós párnába törölte.
― Hát megvagy!― Megbabonázta a gyűrű szépsége ― Mostantól engem szolgálsz!― azzal lehúzta a levágott ujjról és a sajátjára illesztette
― Beliofor!― mondta fennhangon a gyűrű köve halványzölden felizzott, aztán finoman felmelegítve Ayra ujját ráhangolódott a nő gondolataira. Próbaképpen Ayra végigkarcolta az ifjú mágus arcát, mire annak teste eltűnt, ruhája üresen roskadt össze. A lány felemelte kezét és áhítattal forgatta az ablakon beszűrődő halvány vörös fénysugár irányába a gyűrűt, gyönyörködött annak rideg, földöntúli szépségében.

Marco városa eldugott település volt, erdős dombvidék szívében feküdt, ős öreg rengeteg rejtekében. Egykoron híresek voltak iskolái, messze földről zarándokoltak ide a tanulni vágyók, rangtól, rendtől függetlenül, aki tehetséges volt, itt gyarapíthatta ismereteit. Távoli uralkodóházak testőrségét képezték ki itt hosszú évszázadokon át építészeket, kőfaragókat oktattak ― ennek ékes bizonyítéka volt maga a város ízléses házaival, gazdag középületeivel, szobraival― a környék hófehér mészkövét használva a munkákhoz. Tulajdonképpen minden jelentős tudományágban folyt a kutatás és a nevelés, de a legfontosabb egy kis iskola volt: a varázslóké.

Marco hercegei ugyan nem uralkodtak hatalmas birodalmon, gazdagságukat az iskolák bevételein kívül a környék bányái és erdői biztosították. Egészen a hercegi dinasztia tizennyolcadik uralkodójáig. Valami ismeretlen oknál fogva a herceg felesége ikreknek adott életet: két teljesen egyforma külsejű fiúnak. A fiúk gyorsan cseperedtek, mindkettő kiválónak bizonyult a tanulmányok terén, szüleik rendkívül büszkék voltak rájuk. De a két fiú ki nem állhatta egymást, állandó versengés volt közöttük az elsőbbségért. Tizenhat éves korukban meg kellett választaniuk következő éveik iskoláját. Az idősebbik ― ha csak pár perccel született is előbb― mivel tudta, hogy öccsével együtt fog majd uralkodni, úgy gondolta, hogy harci tudományokat kell tanulnia. Öccse megvárta, míg a fivére dönt, aztán határozott csak saját jövőjét illetően: a varázslóiskolát választotta. A herceg nem örült fia választásának, de mivel szavát adta, hogy maguk dönthetnek, bele kellett nyugodnia.

Mindketten elsőrendűek voltak választott tanulmányaikban, és mivel most kissé távolabb kerültek egymástól, a köztük lévő éles ellentét, versengés is alábbhagyott. Az idősebb fivér, aki már huszonkét évesen befejezte az iskoláit, apja, a herceg mellé állt segíteni a kis birodalom irányításában, néha pedig visszatért az iskolába oktatni. Öccse féltékenysége csak erősödött látván fivére növekvő hatalmát: gőzerővel vetette magát tanulmányaiba, attól remélve segítséget a saját felemelkedéséhez. Mesterei különleges tehetségnek tartották, tudása, ereje napról napra növekedett. Tanulmányainak tizedik évében lehetőséget kapott arra, hogy egy esztendőre elutazzon egy távoli iskolába, ahol egyik mesterének egy rokona, aki varázstárgyak készítésével foglalkozott, tanította is ezt az igen kifinomult tudást és önfegyelmet igénylő tudományt.

A fiú elutazásakor fogadalmat tett magában, hogy visszatértével átveszi fivére helyét az apja mellett.

Az esztendő elmúltával jó néhány vaskos könyvvel megrakodva jött haza, de azonnal folytatta is a tanulást az itthoni iskolában. Sokszor hetekig haza sem ment. Lassanként a mesterei teljesen magára hagyták az alkimista műhelyekben, ezt ő különleges ajándékokkal hálálta meg nekik. Jelentéktelen apróságokkal: megfelelő varázsszóra virágokat bontó száraz ággal, zenélő asztali szökőkúttal, ilyesmikkel. Eközben titokban magának is készített valamit, amiről rajta és az iskolát vezető mesteren kívül senki sem tudott. A tárgy egy ékköves gyűrű volt, és nagyon lassan készült, mivel minden egyes munkafolyamatot magának kellett elvégeznie. Majdnem két évig dolgozott a gyűrűn, de türelmét megsokszorozta az erő, amit a célja adott neki.

A herceg már az erkélyről figyelte a karaván városba érkeztét. A távoli, füves dombokon végighúzódó úton egyre közeledett a porfelhő, ami jelezte jövetelüket. Aztán lassan kibontakoztak az alakok a porból, amint a vár körül szétszórt házak közé értek, majd eltűntek a herceg szeme elől a falak takarásában. Izgatottan ment le a várudvarra küldöttei elé.

Hamarosan három lovas lépett be a kapun, egy negyedik lovat kantáron vezetve. A herceg felvonta szemöldökét, hiszen pont azt a személyt nem látta, akit legjobban várt.
― Hol van Siotto? Miért nincs veletek?
Az egyik fegyveres, egy hatalmas termetű, szőke szakállú férfi leszállt lováról és ura elé lépett.
― Nem tudjuk, herceg! Amikor az utolsó pihenőhelyünkön megálltunk éjszakára, eltűnt. A fogadós annyit tudott csak mondani, amikor reggel kerestük, hogy nem sokkal érkezésünk után elment valahová a szálláshelyünkről. Azóta nem láttuk. Reggel hiába kerestük az egész városban, senki sem tudott róla semmit mondani, nem is látták sehol. Bocsáss meg, herceg a hanyagságunkért, tudom, hogy figyelni kellett volna minden lépését! Vedd a fejünket, szabadíts meg minket a lelkifurdalás terhétől, urunk!
A herceg arca fokozatosan vált egyre vörösebbé, ahogy hallgatta katonája történetét. Lábujjhegyre állt, de még így sem tudott embere szemével egy magasságba kerülni.
― Legyetek átkozottak!― üvöltötte a katonák arcába, aztán sarkon fordult és elviharzott az udvaron át, belerúgott egy arra kószáló kutya oldalába és eltűnt a bejárat mögött.

Milleacta régi könyvtára a vásártér szélén állt, fagerendákkal díszített kőépület volt, oromzatán gazdagon faragott domborművű jelképekkel. Belül tágas előtér, onnan a felső szintre vezető széles lépcsősor volt, gyertyákkal kellően megvilágítva. A könyvtár maga az emeleten volt, plafonig érő polcokon gondosan elrendezve álltak a régi könyvek, tekercsek, térképek. Több kisebb helyiség nyílt a teremből: dolgozószobák, néhány másolóműhely és egy nagyobb szoba, ahol a könyvtár vezetője fogadta a tanácsért hozzá fordulókat.

A futár kettesével szedte a lépcsőket, a sietsége által keltett légmozgás megremegtette a gyertyák lángját a falikarokban. Már az emeleten volt, amikor becsapódott mögötte a bejárat. Egyenesen a könyvtáros szobájához ment, hangosan kopogott, az ajtó azonnal kinyílt előtte, ő belépett.
― Marco herceg küldött, sürgős üzenettel!― szólt kissé lihegve. A könyvtáros a herceg neve hallatán biccentve hajtotta meg a fejét.
― Legyen üdvözölve urunk követe! Miben lehetek a szolgálatodra?
― Ezt a levelet hoztam, meg ezt a kis ládikát. Az a parancsom, várjam meg, míg elolvasod urunk sorait és válaszoddal induljak azonnal vissza.
― Ülj le addig! Éhes vagy, ugye? ― az egyik karosszékre mutatott hellyel kínálva a futárt, tapsolt, mire egy szolga lépett be.
― Hozz bort meg hideg sültet a herceg hírvivőjének!― A szolga egy perc múlva már vissza is tért a kért dolgokkal. A könyvtáros feltörte a levél pecsétjét, hátat fordított habzsolva evő vendégének és elolvasta az iratot. Amikor a végére ért, összevonta szemöldökét és tekintetét sóhajtva a színes levelekkel telifestett plafonra emelte.
― Várnod kell kis ideig, megírom a válaszlevelet! Ha gondolod, alhatsz egy keveset itt a szomszédos teremben van egy ágy vendégeim részére fenntartva. Két órád biztosan van rá.
― Köszönöm!― mondta a futár miközben nyelte az utolsó falat húst.― Három napja lovagolok, azt hiszem rám fér a pihenés. ― Azzal követte az újra berendelt szolgát a hálóhelyiségbe.

A könyvtáros meggyújtotta a szekreteren lévő gyertyákat és írni kezdett.
“Üdvözlet az én uramnak, Marco huszonnhatodik hercegének!
Kívánságodat fizetség nélkül is teljesítem, de könyvtárunknak jó szolgálatot fog tenni e küldött tíz arany, amit hálával szívemben köszönök meg!
A keresett iratot tegnapelőtt magam adtam ki elolvasásra egy fiatal nőnek, aki Ayra Del Chiesa néven mutatkozott be nekem. Különös, apró fiatal nő volt, kesztyűt viselt, kicsit törte a nyelvünket. Kizárólag az ékszerről akart tudni, de mindent, amit csak lehet. Az egyetlen birtokunkban lévő iratot mutattam meg neki, bár fizetett volna az esetlegesen létező titkos iratért. Miután meggyőztem, hogy nem tudok többet segíteni, elment. Volt a szemében valami gonosz csillogás, hatalomvágy, vagy ilyesmi, kicsit meg is ijedtem tőle, olyan akaratos volt. Többet nem tudok mondani róla, hercegem, továbbra is igaz tisztelettel szolgállak Téged: Mer de Luen könyvtárnok”

Gondosan összetekerte a levelet, már éppen kezdte volna olvasztani a pecsétviaszt, amikor felnyílt a tapétába rejtett kis ajtó és Ayra kilépett kezében kedvenc tőrével.
― Addig nem küldöd el, míg el nem olvasom! Nem fogsz átverni, te vén könyvmoly! ― kikapta a férfi kezéből a levelet, kitekerte és kaján mosollyal olvasta.
― Szerencséd van, de tudod, ha eljár a szád, halott vagy! Most keltsd fel a követet és küldd el!― azzal visszament rejtekébe.
A futár átvette a levelet és karikás szemekkel útnak indult vissza a herceghez.
Ayra rögtön újra előbújt.
― Mondtam, és nem fogom többször mondani, ha elárulsz, meghaltál, amint kinyitottad a szádat!― nyomatékosan a könyvtáros torka felé bökött, aztán sarkon fordult és kirohant a könyvtárból. Még éppen látta a vásártérről kiforduló futárt eltűnni a forgatagban. Visszasétált a fogadóba, ahol megszállt, kényelmesen megebédelt, összecsomagolt, kifizette a szobát és elindult vissza Maredinorba.

A férfi megvárta, míg Ayra is elmegy a könyvtárostól, aztán belépett Mer Del Chiesa szobájába.
― Uram, köszönöm a segítségedet! A rendünk nem fogja elfeledni a jót, amit tettél velünk! ― Meghajolt, átadott egy dagadó erszényt a könyvtárosnak, köpenyét eligazította és elhagyta az épületet.

Ayra szokott óvatossága ellenére nem vette észre az alakot, aki távolról követi. A férfi már a város határától mögötte volt, pont annyira lemaradva tőle, hogy a nő ne lássa. Éjjel, amikor Ayra lepihent, és látta a kis tábortűz pislákolását, tudta, hogy nem támadhatja meg. Egészen Maredinorig messziről a nyomában volt, ment utána a város zegzugos utcáin, figyelte lépteit napokig, követte a kocsmákba, kezdte kiismerni a nő szokásait. `Minden este ugyanabba a fogadóba jár vacsorázni, ott kell elcsípnem!` – gondolta magában és elhatározását még aznap tettre váltotta. Megvárta, míg Ayra betért vacsorázni, aztán látványosan részegnek tettetve magát lépett a kocsma pultjához.
― Csapos! Adj egy kancsó jófajta bort, hegyvidéki, vörösen izzó nektárt adj, de a legjobbat, mert nem iszom meg mindenféle kikötői lőrét!― mondta jó hangosan.
A kocsmáros kissé felágaskodva nézett végig ittasnak tűnő vendégén, látta, hogy a férfi ruházata jólétre vall.
― Drága ám a jó bor, vitéz uram! Meg tudod-e fizetni?
A férfi csak erre várt, félrehúzta köpenyét, leakasztotta övéről a dagadó bőrerszényt és a pultra csapta.
― Hát nem hiszel egy becsületes embernek? Nézd csak, ha akarom, az egész lebujt megveszem tőled!― azzal a pultra borította az erszény tartalmát: számtalan csillogó smaragdot, vagyis valamit, amit rajta kívül mindenki smaragdnak látott.
Ayra, aki a sarokasztaltól figyelte az eseményeket látszatra a fűszeres csirkébe mélyedő tekintettel, megörült a látottaknak. ” Na, vitéz uram, te sem viszed magaddal messzire ezeket a smaragdokat!” Jelzett a csaposnak.
― Uram, várj egy percet, leküldöm a szolgámat a pincébe, látom, te valóban a legfinomabb bort akarod!― körülnézett a helyiségben, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy csak Ayra képviseli a számtalan Maredinorban működő tovajcéhet aznap este. ― Nézd, uram, sok a vendégem, de talán nem zavar, ha a mellé a nő mellé kell leülnöd, amíg nem lesz szabad asztalunk!― Ayra felé mutatott, a férfi megnézte, aztán bólintott.

A csapos odakísérte az asztalhoz, elnézést kért a tolvajnőtől, aki természetesen nem haragudott a vacsoratárs miatt.
― Jó estét, szép hölgy, engedje meg, hogy bemutatkozzam, ha már így egy asztalhoz sodort bennünket a sors a nevem Ardil O`fate, valamikor nemesi családot tudhattam magam mögött, de elragadott a kalandok szele. Most az apám hívott haza, mert az anyám a halálán van és látni akar. De a hajóm csak holnap indul, gondoltam, addig lazítok egy keveset!

Állapotát hangsúlyozandó kissé csuklani kezdett, aztán a tapasztalt vadászok magabiztosságával kezet csókolt Ayrának. Az mosolyogva hagyta, hiszen magát hitte vadásznak, aki éppen kötelet vet a kiszemelt vad nyakára. Sokáig beszélgettek, Ardil folyamatosan csapta a szelet a nem éppen tartózkodó nőnek. Néha pár pillanatra az asztalra hajtotta a fejét, mintha máris elnyomná az álom az elfogyasztott ital hatására. Aztán, amikor Ayra kis időre a mellékhelységbe távozott, gyorsan beleszórta az altatót annak poharába. A nő teljesen gyanútlan volt, amikor karon fogva a dülöngélő férfit kivezette a kocsmából, elvitte magához. Ayra szobájában ― amit évek óta bérelt egy neki lekötelezett fogadóstól ― példás rend volt. Lefektette Ardilt az ágyára amúgy ruhástól majd maga is mellé bújt. A férfi Ayra fejét a vállára húzta, simogatta annak kibontott haját miközben régvolt kalandjait mesélte csendesen. Ayra pár perc múlva már mélyen aludt, hangosan szuszogva a jó erős altatótól. Amikor Ardil megbizonyosodott róla, hogy a nő már a mákonyos álmok távoli világában jár, óvatosan kibújt az ágyból. Óvatosan felemelte a nő kezét, kifordította a gyűrű rejtett tűjét és Ayra nyakába szúrta. A nő eltűnt, a gyűrű pedig puhán esett a paplanra. Ardil óvatosan felemelte és az erszénye mélyére csúsztatta.

― Hála legyen neked, Ayra Del Chiesa, hála, amiért megszabadítottál a nehezebb munkától és eltetted láb alól azt a mitugrász kis varázslót! A Szabadulás Éjszakája után nem fog fizetség nélkül maradni a tetted! A Rend felejtkezik el segítőiről! ― suttogta maga elé, aztán gondosan elcsomagolta Ayra ruháját, kinézett az ablakon és látta, hogy üres az utca: kimászott, leereszkedett a falból kiálló terméskövekbe kapaszkodva aztán a földre huppant és elsietett a kikötő irányába.

A hegyek közt meghúzódó keskeny völgyre korán köszöntött a tavasz: a kizöldellő mezők rovaroktól nyüzsgő levegője édes illatoktól nehezedett el, a folyó lármásan rohant keresztül a zuhatagos szakaszokon boldogan cipelve az ormok olvadó havának terhét. Minden reszketett, vibrált az élettől, a napfény nap mint nap újabb virágok szirmain csillant meg, csak ember nem járta a vidéket. Egyetlen keskeny ösvény vezetett a gerinc oltalmában megbúvó kolostor felé, az is inkább vadcsapásnak tűnt.

A kolostor magasról tekintett a völgyre, tornyai egybeolvadtak a sziklákkal, kiegészítve azok csipkés élét művészien faragott domborműves boltozataival, csúcsaival. Három hosszú, zöld köpönyeget viselő férfi rótta az ösvényt felfelé, karjukon széles kosarakban töméntelen virággal. Besétáltak a kapun, terhüket átadták a már hajnal óta tevékenykedő társaiknak, aztán visszafelé indultak újabb adag díszítésért.

Estére az egész kolostor virágfüzérek ruháját öltötte magára, az étkezés és gyűlések céljára használt teremben balzsamos illat keveredett a frissen sült húsok étvágygerjesztő szagával. A szerzetesek körbeülték a hosszú faasztalt, csupán az asztalfőn álló szék maradt üresen. A férfiak különböző korúak voltak, egészen ifjútól az aggastyánig. Felállt az egyik barát, egy kis bőr erszényt emelt a magasba.
― Testvéreim, elérkezett az éjszaka, amire száz éve várunk. Itt van a gyűrű, amit Ardil testvérünk olyan ügyesen megszerzett a Rend számára. Most mindannyian tanúi lehetünk rég nem látott szeretteink visszatérésének, akiket az elmúlt száz esztendő során rabságba kényszerített az ékkő alkotója. Imádkozzunk, hogy mindannyian sértetlenül kerüljenek ki a gyűrű fogságából! Imádkozzunk, hogy rendünk alapítója, aki maga is fogoly, visszaülhessen az őt megillető székbe!―

Egymás mellé fordított kezeiket a homlokukhoz emelték és lehunyt szemmel mormolták maguk elé imájukat. Odakint a telihold komótosan emelkedett a hegycsúcsok fölé, lassanként egyre jobban kúszott befelé a fénypászmája a terem nyitott ajtaján. A felszólaló férfi egy letakart állványt húzott az asztal végéhez, levette róla a leplet és a tetején álló lapos, serlegszerű tálra tette a gyűrűt. A holdsugár egyre közelítette, a szerzetesek lélegzetvisszafojtva figyelték útját a gyűrű felé. Amikor már csak pár lépésnyi távolság volt hátra, vezetőjük jelére hangos éneklésbe kezdtek.

A csapat nesztelenül menetelt a kolostor bejáratához, csizmáikat lehúzva osontak felfelé a sziklák árnyékába húzódva. A mindig nyitott kapunál megálltak, bevárták társaikat. Egyikük a fal mellett lopózva bekúszott az udvarra, körülnézett, aztán intett a többieknek, hogy jöhetnek. Két oldalról közelítették meg az ebédlőterem szélesre tárt ajtaját és csak vezetőjük jelére vártak. A holdsugár közben megállíthatatlanul közelített az ékszer felé. Ahogy a szerzetesek belekezdtek énekükbe, a vezető felemelte mindkét kezét és a holdsugarat figyelve ujjain tíztől visszaszámolva mutatta a támadásig hátralévő időt. Amikor mindkét keze ökölbe szorult, előrelendítette őket. A legmagasabb férfi az ajtóba ugrott, hogy időben elállja alakjával a fény útját ― igazán csak egyetlen szemvillanásnyit késett.

A szerzetesek közt kitört a pánik, amikor elsötétült a terem: mindannyian ordítva ugráltak fel, az ajtóhoz rohantak egymáson esve keresztül. Azt egyikük sem vette észre, hogy egy apró termetű, barna hajú nő áll az állvány mögött gyűlölettől villámló szemekkel kutatva Ardil O`fate ismerős arcát. A támadók közben berontottak a terembe, számbeli fölényükre nem is volt szükség a harchoz. A szerzetesek némelyike ugyan felkapta a vacsorához használatos kését, de a támadók halálosan pontos kardvágásaival ők sem tudtak versenyre kelni.
Ayra válla fölé emelt kezében megvillant a dobótőre. Minden erejét összeszedve megpróbálta túlkiabálni a pánik és a harc hangjait.

― Ardil O`fate! Te gyáva féreg! Mutasd meg magadat! ― Ardil éppen egyik támadó háta mögé igyekezett kerülni, amikor a nevét vélte hallani a terem hátulja felől. Egy pillanatra felnézett, de nem látott semmit a sötétségben. A szerzetesek több, mint a fele már vérben úszva hevert a kövezeten kitekeredett végtagokkal. Ardil megpróbált úrrá lenni halálfélelmén és kétségbeesetten védekezni próbáló társai lába alatt átbújva a támadók közé mászott. Egyetlen használható ötletnek az tűnt, hogy a mezítlábas katonák közül minél többnek át tudja metszeni az inát. Mindkét kezével a késeibe kapaszkodva céltudatosan vágni kezdett a körülötte állók lábába, aztán egyszer csak azt érezte, hogy nincs a térdei alatt a talaj. Felnézett: egy hatalmas termetű férfi hideg kék szemei meredtek rá dühtől villogva. A támadó ― szőke szakálla remegett a haragtól ― egy kézzel felemelte ruhájánál fogva, egészen saját magával egy magasságba, a másik kezében pedig vörösen csillogó élű szablya közeledett Ardil nyaka felé.

Ayra észrevette, hogy valami nincs rendben, de nem értette, miért esik össze fájdalomtól üvöltve némelyik katona. Mindenesetre a figyelmét pont a megfelelő időben összpontosította a furcsa eseményekre ahhoz, hogy megpillantsa a levegőbe emelkedő Ardilt. Tőre már repült is, surrogva szállítva a szerzetes felé a végzetét. A lesújtó szablya azonban keresztezte a tőr útját, de annak ereje a kardot is eltérítette céljától: Ardil éppen csak egyetlen kis vágást kapott a vállára. A nagy termetű katona dühösen mordult fel, kereste a tőrt elhajító személyt ― meg is látta a háttérben homályában meghúzódó nőt. Ayra tekintete találkozott az övével, bosszúszomjas pillantásokkal méregették egymást a távolból. Ayra mosolygott magában.

`Beliofor, várhatod újabb vendégedet!` Megigazította az ujján a zöld köves gyűrűt, óvatosan kipeckelve a kis tűt. A hatalmas és végtelennek látszó haragú támadó megkettőzött erővel törte át a maradék ellenállást, hogy minél hamarabb a szemtelen kis nő húsába mélyeszthesse vér után áhító kardját. Ayra csak erre várt. Látszólag próbált elbújni az állvány mögé, szeme sarkából figyelve a rárontó férfi mozdulatait. Háta mögé rejtett kezében már várt a másik dobótőr, amivel a férfi combját célozta meg csupán a meglepetés kedvéért. A katona egyetlen aprócska szisszenéssel vette tudomásul jelentéktelen sérülését de ezzel megtört mozgásának finom harmóniája, Ayra bele tudta szúrni a gyűrű tűjét.
― Szépséges Beliofor, már hagyhatjuk a többi munkát a katonákra, nem kell ma fárasztanod magadat! ― Suttogta az árnyak közé húzódva amikor kimászott a terem hátuljában lévő keskeny ablakon. Senki sem vette észre hogy egyáltalán ott járt.

A katonák a harc befejeztével fölfigyeltek legnagyobb termetű társuk hiányára. Aztán azt is felfedezték, hogy céljuk, a gyűrű is eltűnt ― pedig a támadás előtt mindnyájan látták az állványon. A szerzetesek holtan hevertek az ebédlő padlózatán: mindet átkutatták, de hiába. Értetlenül bámultak egymásra, aztán kétségbeesetten elindultak vissza Marco hercegéhez a rossz hírrel.

A tavaszi rét ugyanolyan lelkesen ontotta illatait másnap reggel. A katonák lába nyomán lelapult fűszálak újra egyenesen villantották harmatcsepp-gyémántjaikat a felkelő nap felé, a melegedő levegőtől ébredező rovarok kitartóan döngtek a fák közt virágok után kutatva.

A hegygerincen meghúzódó épületegyüttes felett madarak keringtek szélesre tárt szárnyakkal vitorlázva a felszálló légörvényeken, óvatosan egyre lejjebb és lejjebb ereszkedtek, dögre éhesen figyelve a lent mozgó férfi tevékenykedését.

Ardil O`fate hordta ki egykorvolt társai élettelen testét az udvarra, nyakán barnásra száradt a keskeny vércsík. Amikor végzett és mind a harminchét test halomba rakva hevert az udvaron felstócolt padok, székek és asztalok tetején, rájuk öntötte az odakészített lámpaolajat és meggyújtotta a hatalmas halotti máglyát. A füst csendesen kígyózott az ég felé, Ardil térdre ereszkedett és felemelt ökleit a felszálló pernye irányát követve megrázta.
― Bosszút állok értetek, testvéreim! Nem halok meg addig, míg a gyilkosaitokon elégtételt nem veszek! ― kiáltotta rekedten az égre. A háta mögött egy lágy női hang szólalt meg:
― Nem lesz itt semmi más bosszú, csak az enyém a sötétségben töltött hónapokért, Ardil O`fate!― Ayra szavaival majdnem egy időben érkezett a tőre is. Ardil csak elfordította a fejét, a tőr a szegycsontja mellé fúródott. Látta, amint a nő lassan lép feléje, a gyűrű előre meredő tűjét is látta a nyaka irányába közeledni és tudta, hogy nem menekülhet. Finoman lebegett az eszméletvesztésbe, apránként elhomályosult előtte a világ és csak pár szót suttogott elhaló hangon maga elé:
― Száz év múlva… utolér a bosszú… Majd azon… az éjszakán… kiszabadulunk…
Ayra nem értette az ájult férfi motyogását, beledöfte a tűt: Ardil megüresedett ruhája ernyedten hullott a földre. Beliofor zöld köve lágyan felizzott amint újabb foglyát magába fogadta.
Ayra egy pillanatra elgondolkozott.
― Mit is mondott az a könyvtáros, mikor szabadulhatnak ki az ékkő foglyai?

A gyűrű hatalmának köszönhetően gazdag lett, százhuszonhárom évig élt. Egy teliholdas tavaszi éjszakán találtak rá szolgálói: átvágott torokkal feküdt az ablakkal szemközti ágyán. De még mielőtt meghalt volna, megtudta a választ a száz évvel korábbi reggelen maga elé mormolt kérdésre.

Az ékszer a földön hevert, kiesett köve porrá zúzva mellette egy kupacban. Az apró szemcsék mérhetetlen lassúsággal közeledtek egymáshoz, mígnem újjáalakult a kő és visszacsusszant a foglalatba.
A fiatal szolgálólány takarítás közben vette észre, gyorsan zsebébe tette.

`Majd este, ha elmegyek táncolni, felveszem!` Alkonyatkor, miután aznapi munkáját befejezte, elindult a kikötő felé, a matrózkocsmába, ahol a táncmulatság volt. Késő éjszakáig szórakozott a tengerészlegényekkel, aztán elfáradva hazaindult. Az egyik kihalt utca sarkáról egy hatalmas termetű, szőke szakállú férfi ugrott rá.

― Add ide a gyűrűdet, vagy meghalsz!― azzal már nyúlt is az ékszer után. A halálra rémült lány annyira reszketett, hogy alig tudta lehúzni az ujjáról. Odaadta, aztán azonnal elrohant. A katona boldogan szorította magához a gyűrűt.
― Marco hercege végre elégedett lehet velem!
Önelégült büszkeségében nem látta meg a kilenc ujjú férfit a kapualjban. A mágus gyorsan elhadarta a varázsigét, mire a katona egérré zsugorodott. A gyűrűt még röptében elkapta és azonnal az ujjára húzta.
― Nem leszel te semmilyen hercegé, drága Beliofor! Hiszen egy varázsgyűrű csakis egy varázslónál lehet biztonságban!

― De csak addig, míg a Rendet újjászervezem, te felfújt hólyag!― suttogta maga elé az utcán elcsoszogó zöldkabátos szerzetes.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához