LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

A harcok véget értek‘ c. pályázatunkon III. helyezést elért novella.

***

Egymás mellett feküdtünk a hálószobában, néztük a fényeket és az árnyékokat, amelyeket az utcán elhaladó autók rajzoltak a plafonra.

– Gyereket várok – mondta Zsuzsi.

Közelebb húzódott, belefúrta az arcát a vállamba. Feltörő könnyei szinte égették a bőrömet. Megdermesztett a meglepetés.

A szavak, amelyeket egy hónappal ezelőtt mondtam volna, már értelmüket vesztették. Akkor még semmit sem tudtunk róluk. Még nem vetette ránk árnyékát a halál.

Gyűlöletté keseredett bennem a tehetetlenség. Talán jobb lett volna, ha nem avatkoznak közbe. Egyszerűbb.

Átöleltem, és vártam, hogy megnyugodjon egy kicsit.

– Biztos? – kérdeztem aztán.

– Voltam ma az orvosnál. Tudod, mit mondott? Hogy sajnálja. – Elcsuklott a hangja, attól féltem, megint zokogni kezd. – Bár ő még legalább ott volt, és végezte a munkáját.

Fogalmam sem volt, nekem mit kellene mondanom. Úgy éreztem magam, mint az a halálos beteg, aki megnyeri a főnyereményt a lottón.

Magához szorított, körmei a hátamba martak. Aztán a szorítás öleléssé enyhült, ajka végigsimított a vállamon és a nyakamon. Kapkodva, sután szeretkeztünk, mintha bármelyik pillanatban vége lehetne a világnak. Egymás karjaiban aludtunk el.

Felriadtam az éjszaka közepén. Álmomban egy mozgólépcsőn utaztam, előttem és mögöttem emberek végtelenbe nyúló sora. Az előttem álló férfinak megszólalt a mobilja – egy Geiger-Müller számláló egyre szaporább kattogása volt a csengőhangja –, felvette, aztán felém nyújtotta a készüléket. – Magát keresik! – mondta. A vonal másik végéről gyereksírás hallatszott.

Zsuzsi mellettem szuszogott, az arcán párnagyűrte ráncok. Óvatosan megsimogattam a hasát. Vajon a gyermekünk érzi ezt? Nem tudtam. De azt igen, hogy ő nem tehet semmiről.

Mire újra elaludtam, eldöntöttem, mit teszek.

*

Munka után mentem be az önkormányzathoz. Egy csinos, fiatal lány csatolta a pántot a csuklómra. Az arcán csupán árnyai voltak az érzelmeknek, egy kiradírozott papírra emlékeztetett. Végig kerülte a tekintetemet, és a köszönésen kívül egy szót sem szólt. Végül is, mi a fenét mondhatott volna?

Hazafelé, a buszon a jármű elejébe felszerelt tévét néztem. A késő esti híradó hangját elnyomta a motor durva, köhögésre emlékeztető hangja. Az utasok nagy része hozzám hasonlóan a képernyőre meredt, mintha nem akarnánk tudni egymás jelenlétéről. Nem hiszem, hogy bárkit lekötött volna a műsor, amely mintha mindig csak egy újabb variációja volna az előzőnek.

Minden adásra jutott valaki, aki úgy döntött, hogy a hátralévő néhány napba sűríti mindazt, amit az eddigi életéből kihagyott. Emberek, akik kivették az összes megtakarításukat a bankból, hogy krokodilvadászatra utazzanak az őserdőbe, repülőgépből ugorjanak ki, vagy heroint vegyenek, amit aztán luxusprostik hasáról szippantanak fel. Sokan együtt imádkoztak, és közösen mentek el a templomból, hogy rájuk adják a csuklópántot.

De a legtöbben úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, reggel elmentek dolgozni, és esténként hazamentek, bízva abban, hogy majd úgyis történik valami.

Néha kapcsolták valamelyik robbanás helyszínét – a mozdulatlanná merevedett gombafelhők a sokadik látásra is bizarr, hihetetlen látványt nyújtottak –, aztán a stúdióban tovább folyt a felesleges szócséplés.

Minden nap, minden percben ugyanazok a kérdések. Ki lőtte ki az első rakétát? Miért mentették meg a Földet? Mi lesz, ha nem lesz elegendő önként jelentkező?

És a képernyő bal alsó sarkában a vörös, tolakodó számok.

Vajon figyelte valaki a számlálót, amikor az én csuklómra került a pánt?

*

Nyugovóra tért már a város, amikor hazaértem.

Zsuzsi az előszobában várt rám, karját összefonva a mellkasa előtt. Fekete, testhez simuló ruhát viselt, nyakában a gyöngysor, amit az ötödik évfordulónkra kapott tőlem. Dühösen is gyönyörű volt.

– Ne haragudj – mondtam. Felakasztottam a zakómat a fogasra, az ingem alól egy pillanatra kilátszott a pánt. Messziről egyszerű kék szalagnak tűnt, olyasminek, mint amiket koncerteken adnak az emberre, de hazafelé volt időm alaposabban szemügyre venni. Vékony, aranyszín vonalak futottak benne, mintha valamiféle áramkör lenne. – Szerettem volna egy kicsit egyedül maradni. Sétáltam.

– Te ne haragudj. – Könnyek csillogtak a szemében, de nem sírt. Éreztem, hogy mondana még valamit, de talán attól félt, hogy a szavakkal együtt a könnyei is felszínre törnek.

Miattam nem kellett volna erősnek mutatnia magát.

Vacsora után a nappaliban ültünk le. A tévében találtam egy csatornát, ahol egy régi jazzkoncertet adtak. Megnyugtatóan hétköznapi volt: semmi felesleges improvizálás, csak precíz, kidolgozott harmóniák. A fekete-fehér felvétel sarkában éktelenkedő számok nélkül akár azt is hihettük volna, hogy minden rendben van, nem történt – és nem is történhet – semmilyen katasztrófa.

– Szerinted miért előrefelé számolnak? – kérdezte Zsuzsi. – Ez így olyan… nyomasztó. – Tudtam, hogy mire gondol.

– Talán pont azt akarják, hogy nyomasszon. Hogy gondold át, mit szimbolizálnak a számok. Mindegyik egy emberélet.

Mintha azáltal vált volna valósággá, hogy kimondtam. A felismerés, hogy már én is egy vagyok a számok közül, émelyítő volt. Összeszorult a mellkasom, elhomályosodott a tekintetem, a képernyő mintha apró fénysugarakká esett volna szét. Féltem. Nem voltam hős, nem érdekelt, hogy mi lesz az emberiséggel. Zsuzsiért csináltam, és a kicsiért. És magamért is, talán.

– Judit, a könyvelésről, azt mondta, hogy igazából nem történik majd semmi. Hogy ez csak egy teszt.

Zsuzsi hangja mintha valahonnan távolról érkezett volna hozzám. Szerettem volna hinni neki. Szerettem volna hinni, hogy tényleg csak egy kísérlet ez az egész, hogy vajon feláldozza-e magát az emberiség fele, hogy a másik fele életben maradhasson. Irigyeltem azokat, akik képesek voltak befogadni a robbanások után napvilágot látott számtalan elmélet valamelyikét, csatlakozni valamelyik régi vagy új valláshoz, és hagyni, hogy mások gondolják ki az ő gondolataikat.

De ott voltak az örökkévalóságba dermedt gombafelhők, amelyek emberek, állatok, növények, házak, autók részecskéiből álltak össze, és ez az egész túlságosan groteszk és érthetetlen volt ahhoz, hogy csupán egy kísérlet legyen.

Egy tudós néhány nappal ezelőtt azt mondta valamelyik csatornán, hogy a laboratóriumi állatok sem értik, hogy miért okozunk nekik fájdalmat vagy miért öljük meg őket, amikor lehet, hogy csak egy új hajfestéket szeretnénk előállítani. Aztán hazament, és felakasztotta magát.

– Talán igaza van – mondtam. – Bízzunk benne.

Rámosolyogtam Zsuzsira, és ő visszamosolygott rám. Úgy tűnt, a tévé villódzó fénye hihetővé rajzolta a maszkomat.

*

Utolsó nap.

Előző este, egy nappal a határidő előtt gyűlt össze a hárommilliárd ember.

Senki sem tudta, hogy mi fog történni. Senki sem tudta, mikor. A bizonytalanság és a tehetetlenség nyomasztó ködként telepedett a városra. Pedig volt időnk hozzászokni, hogy már nem mi irányítjuk a dolgokat.

Zsuzsival a hálószobában töltöttünk minden percet. Az ital és a marihuána eltompított, a koffein és a szex felpörgetett. Mintha kettészakadtam volna, egyik énem Zsuzsival összegabalyodva a gyűrött ágynemű között, a másik pedig a padlószőnyegre csúszva.

Néha, tisztább pillanataimban eszembe jutott, hogy feleslegesen áldoztam fel magam, hogy nélkülem is elég önként jelentkező akadt volna, de biztosan milliók gondolták ugyanezt rajtam kívül is.

– Rólad fogom elnevezni – mondta Zsuzsi. Szaporán, pihegve vette a levegőt, formás melle izgatóan emelkedett-süllyedt centiméterekre az arcomtól. A parfümje összekeveredett izzadságának illatával. Késő délután lehetett, a félig leengedett redőny rései közül ferdén hullottak ránk a napsugarak.

– Mesélsz majd neki rólam? – kérdeztem.

– Mindennap.

Sírt, én pedig lecsókoltam a könnyeket az arcáról.

*

Éjfélkor történt.

A fehér fény beragyogta az egész szobát, mintha odabent csapott volna le egy villám. Körberajzolta a tárgyakat, fekete-fehér, túlexponált képekké varázsolta őket. Egy pillanatra még láttam Zsuzsit – úgy emlékszem, egyszerre volt ijedt és meglepett, de gyönyörű volt – majd a fény túlságosan élessé vált. Becsuktam a szemem, de hiába; láttam a hajszálereket a lehunyt szemhéjamon.

Azt hiszem, tompa voltam már a félelemhez. Arra gondoltam, hogy ez vajon ugyanaz a fényesség-e, amelyről azok számolnak be, akik visszatérnek a klinikai halálból, meg arra, hogy lehet-e náluk is mennyország.

Aztán vége lett. Kinyitottam a szemem, az ide-oda úszkáló fényes és sötét foltok közül lassan kibontakozott a hálószobánk képe. Zsuzsit már nem láttam sehol, csak az illata lebegett a szobában.

Lassan beszivárgott hozzám a külvilág. Valahol felvisított egy riasztó, távolabbról fékcsikorgás, üvegcsörömpölés és gyűrődő fém hangja hallatszott. Átbotorkáltam a szobán, felhúztam a redőnyt, és kinéztem az ablakon. Az utca kihalt volt, de láttam, ahogy a szemközti ház ablakaiban is megjelenik egy-egy ember.

Hosszú percek teltek el, míg rádöbbentem, hogy élek.

A mozdulatlan gombafelhők megmaradtak. Itt hagyták nekünk emlékeztetőül, mert ahogy múltak a napok, egyre kevésbé tűnt hihetőnek az egész. Néhány héttel később, amikor a hétköznapok szép lassan kezdték elmosni az események utáni káoszt, elutaztam a berlini felhőhöz. A lemenő nap gyönyörű színekkel festette meg, életre keltette a szürkét és a feketét, egybeolvasztotta a körülötte lévő égbolt vörösével. Ha nem gondoltam arra, hogy valójában mit látok, határozottan szép volt.

Ők nem jelentkeztek többé, és nem hallottunk azokról sem, akik eltűntek azon az éjszakán. Bízom benne, hogy egy jobb helyre kerültek, legyen az akár egy másik bolygó vagy egy teljesen más világ.

Nem tudom, hogy mi az igazság. Csak azt tudom, hogy akárhol is van Zsuzsi, mindennap mesél rólam a gyermekünknek.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához