LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

A harcok véget értek‘ c. pályázatunkon II. helyezést elért novella.

***

A toprongyos vénember kilépett a hegyoldalhoz bújó rönkházból. Zsémbesen tüzet csiholt, megfőzte kávéját a kövön, és bádogbögréből kortyolgatva a völgyet szemlélte. A köd tejként gomolyogta körül a fenyők törzseit, és belepte a túloldali hegygerincet.

Két hét, a hó lehullik, és elzárja a hágót.

Felrémlettek előtte a hosszú esték, amikor jeges szél ostromolja a házat, és ő egyetlen könyvét, a szakadozott Bibliát olvasgatja a méhviasz gyertya hunyorgó fényében. Megborzongott az október végi hidegtől. Egyetlen porcikája sem kívánta a telet.

Földre löttyintette a maradék kávét, visszavitte a bögrét a kunyhóba. Vállára vette medvebőr bundáját, fejébe húzta a hódfarkas kucsmát; átsétált a tisztáson, és a fák közti csapáson leereszkedett a patakhoz. Elfintorodott, amikor az éjszakai eső nedvessége átáztatta szarvasbőr mokaszinját, és elhatározta, hogy ezen a télen varrni fog egy újat. Ideje úgyis lesz rá.

Félmeztelenre vetkőzött, megmosdott a patakban, és addig dörzsölte felsőtestét öklével, amíg zsibongást nem érzett mellkasában. Nem szerette a hideget, de felfrissült tőle, és az ő korában minden apróság ajándéknak számított.

Másfél órájába is beletelt, amíg végigjárta a patakmeder mentén kirakott hurokcsapdákat, de mind érintetlen volt. Rosszkedvűen kaptatott vissza a tisztáshoz, bár több mint elegendő füstölt lazacot és szárított húst halmozott fel télire. Elmélázott, milyen jó is volna levenni a falról az évek óta használatlan winchestert, és bekóborolni a völgyet; vadászni, csak a vadászat öröméért, vadludat, vagy nyulat lőni, és friss húst reggelizni. De már csak alig két tucat lőszere maradt, és azokat a pár évente a völgybe tévedő medvékre tartogatta.

A házban megropogtatta tagjait, előkészítette reggelijét. Egy rézbödönből zsírt dobott a serpenyőbe, és elővett egy jókora szárított lazacot. Kivitte a tűzrakóhelyre, hozott néhány száraz fenyőágat, meg hasábot a fal melletti halomból, és felélesztette a parazsat. Miközben reggelije a serpenyőben sistergett, újra végigjáratta szemét a völgyön. A köd már felszállt, a felhők elvékonyodtak; az erőtlen nap átderengett a hágó fölött, és a vénembert jóleső érzés fogta el. A tél egyszerre távolinak és valószerűtlennek tűnt.

*

A serpenyő mellett guggolt, tenyerét melengette a tűz fölött, amikor morajlás hömpölygött végig a völgyön; a hágó felől indult, és megtört a szemközti hegygerincen. Berozsdásodott tagjait meghazudtoló fürgeséggel egyenesedett fel; a serpenyő megbillent a kövön, a hús a földre esett. A puskalövés hangja majd’ fél percig visszhangzott a völgyben, s még mielőtt elült volna, újabb követte.

Varjúraj rebbent a fák csúcsai fölé, és kavargott riadtan. Végül csak megérkezett, állt sápadtan. A közelgő tél jutott eszébe, amit nem fog megélni, az üres kunyhó, ami lassan az enyészeté lesz. Összerezzent a gondolatoktól. Ki érkezett meg? És miért ne élné meg a telet?

Gondolatai egyszer csak szétfutottak, tagjai átvették felette az uralmat. Mokaszinjával szétrúgta a tüzet. Legalább fél óra, míg a sziklás patakmederben eléri a csapást, és még tíz perc, amíg megtalálja a házat. Lóval kétszer annyi. Bőven van idő.

A kunyhóba ment, és az ajtó melletti ládához térdelt. Bár minden nap előtte volt, mégis, mintha ma látta volna először. Nem vesződött a szétrohadt lakattal, a kulcsot évekkel azelőtt elvesztette; egyetlen erőteljes rántástól a heveder kiszakadt a helyéről.

Idegenkedve bámulta a fekete Stetsont az összehajtogatott ruhák tetején, de tagjai nem hagytak időt a gondolkodásra.

A kalapot az asztalra tette, alsóneműre vetkőzött, rongyait a fenyőgallyal borított priccsre dobta. Egymás után emelte ki a ládából a molyrágta ruhadarabokat. Nyakig gombolta magán a fekete inget, felhúzta a szebb napokat látott, fekete bőrnadrágot, derekára csatolta a széles övet a pisztolytáskával, belebújt a kitaposott sarkú csizmába. Egy pillanatig tenyerében forgatta a rozsdás sarkantyúkat, végül felcsatolta őket.

Kihúzta az asztalfiókot, kiemelte belőle a csontnyelű Coltot. Az utolsó szögig végignézte; megolajozta, ellenőrizte a forgótárat, a kakast, a lőszereket. Mikor végzett, belökte a fegyvert a pisztolytáskába; homlokába húzta kalapját, és leemelte a falról a winchestert.

Mi az ördögöt csinálsz, visszhangzott valahonnan nagyon mélyről. Egy pillanatra megtántorodott, de visszanyerte uralmát teste felett. Kilesett az ablakon; senkit nem látott, kilépett. Megkerülte a házat, felkapaszkodott a mellette magasodó sziklakőre, ahonnan belátta a tisztást, és lehasalt a fenyőgally-takaróra. A winchester csövét a csapásra irányította, fél szemmel az irányzékba nézett, és mélyet sóhajtott, hogy lecsillapítsa szívdobogását. Most már jöhetsz, kurafi.

Egyszerre rég nem érzett nyugalom fogta el, és elmosolyodott. Mint a régi, szép időkben, gondolta, csak a fegyver, én, és ő.

*

Hideg szélfuvallat támadt. Összerázkódott, tagjai egyszerre kiengedtek. Úgy kavarogtak a fejében a gondolatok, mint az álom és az ébrenlét határán. Régi szép idők? Milyen kurafi? És egyáltalán, mit keres itt fegyverrel a kezében, ki a rossebre vár? Hiszen ő csak egy világtól elvonult, magányos prémvadász, aki egész életét a völgyben töltötte.

Egyszerre olyan erővel törtek rá az emlékek, hogy felkavarodott a gyomra; az irányzék elhomályosodott a szeme előtt, keze elernyedt a fegyveren.

Jesse James bandájával lovagolt a northfieldi bank felé egy hűvös hajnalon, ’76 szeptemberében, és a napkeltét figyelte, ami olyan volt, mint a kiontott vér. O. K. Corralnál egy tetőről nézte végig, ahogy az Earp fivérek és kehes barátjuk fél perc alatt három cimborájával végeznek. Gépzongora hangjával a füstös szalonban Bill Hickokkal vedelte a whiskyt, mert fogadott vele, hogy az asztal alá issza; aztán persze Vad Bill nyert, és amikor teljesen elázott, két vihogó táncosnő támogatta vissza a szobájába, de olyan részeg volt, hogy még a derékszíját sem volt képes kicsatolni.

Az alkonyatot figyelte egy sziklakőről a nevadai sivatagban, félt, és igyekezett nem gondolni a halálra, míg a többiek fegyvereiket tisztogatták, és hencegve beszéltek az éjszakai lótolvajlásról. Bendzsó hangját hallgatta egy kis faluban, valahol lent a határnál, ahová a milicisták elől menekültek, és egy fekete hajú, mexikói lányt tartott karjaiban, akinek még a nevét sem tudta. Remegve nézte, ahogy Roy Bean békebíró őt nézi kedélyesen, nagyapó-szakállával, két puskással a háta mögött – keze szorosan hátrakötve, feje felett kenderkötelet lengetett a szél.

Mindenre emlékezett. Rosszfiú volt, de Hickok, Cassidy, vagy az őrült Kölyök mellett mindig csak másodhegedűs maradt. Sok élete volt és sok halála, de a sorsa mindig ugyanaz. Ő volt a névtelen puskás, aki az árnyakból tűnik elő, hogy egy ideig a nagyok mellett álljon, aztán visszaolvadjon az árnyakba; akinek nevét soha nem éneklik tábortüzek mellett, de aki ott rejtőzik a történetekben.

A csontjaiban érezte meg a változást, és összeszorult tőle a gyomra. Mindig ott volt a másik oldal, John Ford, Pat Garrett, aki golyót eresztett a Kölyökbe, vagy az átkozott Earp fivérek; de a pinkertonokkal, a papokkal és a katonákkal, akik egyre többen jöttek, és a bádogcsillag egyszerű törvénye helyett a poros könyvekét hozták el, nem tudott mit kezdeni.

Felpakolt egy szekeret, észak felé vette az irányt, át Új-Mexikón, Coloradón és Utah-n; bevette magát a Sziklás-hegység bércei közé, és úttalan-utakon rátalált az eldugott völgyre. Felépítette a házat, vadászott, csapdákat rakott ki, lassan megöregedett – soha nem volt még öreg azelőtt – és mindent elfelejtett. Nem volt szép élet, nem volt keserű, sem kalandos; inkább álmos és jelentéktelen. De ő ezt választotta.

És most jön valaki a régiek közül, aki egyetlen puskalövéssel mindent visszaidéz. Milyen jogon teszi?

*

Egészen elgémberedett a nedves fenyőgallyakon. A winchesterre nézett, ami nemrég még úgy simult a kezébe, mintha hozzánőtt volna, és átkozottul ostobának érezte a helyzetet.

Feltápászkodott, lesöpörte magáról a tűleveleket. Otthagyta a puskát, lemászott a leshelyről, és visszament a házba. Magához vette a bádogkannát, meg a bögrét, felélesztette a tüzet, és felrakott egy kávét.

Ölni akarsz, motyogta maga elé. Hát ezt az örömet nem kapod meg. Lőj le, mint egy kutyát, nem érdekel, én már rég szakítottam a múlttal. Öreg vagyok az ilyen ostobaságokhoz. Pokolba a régi időkkel.

A kávé lefőtt, de nem ivott belőle. Kávé nélkül is éppen elég keserű volt a szájíze. Lehajtott fejjel a tüzet piszkálta egy fadarabbal; ha lanyhulni kezdett, rádobott egy hasábot, és igyekezett semmire nem gondolni.

Jó órába is beletelt, mire neszezés ütötte meg fülét a csapás irányából. Összerezzent, de nem nézett fel. Lépteket hallott; végül közvetlenül a tűz túlsó oldalán két kopott csizma jelent meg a látómezejében.

Akkor sem nézek fel, gondolta dacosan, és felnézett.

Magas, szikár öregember állt előtte kalapban, barna, mexikói poncsóban; kezében furcsa kinézetű puska, válláról, egy kötélen frissen elejtett nyúl lógott.

Tudhattam volna, gondolta fanyarul. Mindig is ő volt a legkeményebb. Senki sem tudta a nevét; a régi időkben egyszerűen csak Jófiúnak hívták. De felette sem múlt el nyomtalanul az idő.

– Sokáig tartott, amíg felértél – mordult fel. Jófiú ránézett, de beesett arcában fénytelen volt a szeme, mintha nem ebben a világban járna. A vénembert meglepte a tekintet, és kicsit meg is rémisztette.

– Ülj már le – morogta egy árnyalattal szelídebben. – Van friss kávé. Ha le akarsz puffantani, bármikor megteheted, nem állok ellen.

Jófiú szeme lassan kitisztult. Határozatlanul bólintott, a földre dobta a nyulat, és nehézkesen leült a tűz túloldalára. Fegyverét a térdére fektette, kávét töltött a bögrébe, és tenyerét a bádogon melengetve, lehunyt szemmel kortyolgatta.

Embert nem láttam még ilyen fáradtnak, futott át a vénember fején. Ha akarnám, bármikor keresztüllőhetném. Fel sem fogná. A gondolat egy pillanatra csábítónak tűnt, de összeszorította a száját. Azok az idők elmúltak. Túl öreg már az ostobaságokhoz.

Jófiú lassan elkortyolgatta a kávét, végül kinyitotta a szemét. Csendben megszemlélte a tisztást, felnézett a magasba tornyosuló sziklákra, pillantása megállapodott a rönkházon.

– Takaros – mondta rekedten, mint aki évek óta nem beszélt senkivel.

– Megjárja – vont vállat a vénember. – De szerintem nem a házam miatt vagy itt.

Jófiú ránézett. Összehúzott szeme ugyanolyan tiszta és vesébe ható volt, mint régen. A sziklakő felé biccentett.

– Látom a puskacsövet. Lőhettél volna. Miért nem tetted?

A vénember felfortyant.

– Mert csak egy prémvadász vagyok.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. A régi időkben…

– A régi idők már elmúltak! – csattant fel a vénember.

Jófiú bólintott, és közelebb hajolt a tűzhöz. Tenyerét szótlanul melengette a parázs felett. A csönd megsűrűsödött, és a vénember egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Végül felsóhajtott, és kibökte.

– Mi az ördögért jöttél ide?

Jófiú nem adott egyenes választ.

– Csak ketten maradtunk. Te, és én.

A vénember megköszörülte a torkát. Vad Billre gondolt, Cassidyre, az Earp testvérekre, meg a sok régi cimborára, akik már nincsenek.

– És a világ? Nagyon megváltozott?

– Mikor jöttél ide?

– Nem tudom. Talán a századforduló előtt pár évvel. Nem tartom számon az időt.

Jófiú bólintott.

– Szerencsés vagy. A világ… – nagyot nyelt, mintha bántanák a torkát a szavak. Végül csak annyit mondott:

– A világ nagyon megváltozott.

– Mi maradt odakint?

– Semmi – újra a tűzbe meredt, és fázósan összehúzta magán a poncsót. – Bárcsak ne maradt volna semmi.

A vénember nem erőltette a dolgot. Ha nem akar beszélni, ne tegye. Ő egyszer már otthagyta a világot. Most csak egy fáradt, és bosszús öregember, akit megzavartak. Jófiú úgyis megöli, ha akarja. Ő ugyan nem fog ellenállni. Túl üreg már az ostobaságokhoz.

Meglepődött, amikor Jófiú végül mégis belekezdett.

*

Vasút, távíró, tintanyalók, jogászok, kékkabátos katonák, papok, telepesek, bányabárók, városlakók, egyre több és több idegen érkezett, mindent leromboltak, megváltoztattak, és újjáépítettek a maguk módján, és mi a világ perifériájára szorultunk, úgy, ahogyan mi szorítottuk ki annak idején a rézbőrűeket. A deszkavárosok helyére kőházak épültek, és a határvidék szétfoszlott, mint egy délibáb.

A régiek, mint te, vagy én, egymás után haltak meg, vagy tűntek el alig néhány év alatt. Sokáig azt hittem, egyedül én maradtam meg a magunkfajtákból. Magányosan éltem a világban, aminek nem ismertem a törvényeit. Városról városra kóboroltam céltalanul, mert makacs voltam feladni, és azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.

Két évvel a századforduló után egy torzonborz, csonttá soványodott ismeretlen indította el az eseményeket. Sebláz rázta a testét, amikor bevonszolta magát Santa Fébe, és a következő nap elpatkolt; de miközben a borbély kiszedte a mellkasából a töltényt, zavaros történetet hadovált egy elhagyott barlangról a hegyek közt, és kék kövekről, amiket az ördög gyűjtött oda. A helyi bányabáró néhány emberével kíváncsiságból ellovagolt arra a helyre. Azt hiszem, nem vártak sokat, de amikor visszaérkeztek, tűz lángolt a szemükben.

Nem sokáig tudták eltitkolni a rejtélyes gépezetek létezését, amiket a barlangban talált kék kövek hajtottak, mert az újságpapír, és a telegram korában nem léteztek már titkok. Szenzációs felfedezés, hirdették a szalagcímek, és szerencsevadászok tízezrei kerekedtek fel az ország minden szegletéből, mert olyan kalandot szimatoltak, ami hatalmasabbnak ígérkezett a kaliforniai, vagy a klondike-i aranyláznál. Ám mire megérkeztek, a bányabáró már felkészült. Szögesdróttal keríttette körbe a területet, amit vaslovakon vágtató fegyveresei vigyáztak, miközben mérnökei a gépeket tanulmányozták, és újabbak építésén kísérleteztek.

Alig egy hónap alatt magánhadsereget toborzott, és olyan fegyverekkel szerelte fel embereit, amik mérföldekre vitték a halált. Aztán városokat foglalt el, és pár hét alatt egész kis országot hasított ki az ország húsából a Rio Grande és a Pecos között. A kékkabátos katonák képtelenek voltak megállítani.

A kormány ágyúkkal és géppuskákkal felszerelt sereget küldött ellene keletről, hogy elfoglalják a sivatag mélyén épülő gyárait, de a gépekkel nem dacolhattak. A bányabáró egyetlen óra leforgása alatt hamuvá égette az ellene küldött hadsereget, és ezzel kitört a Nagy Háború.

Az első hónapokban csapatai egymás után nyerték a csatákat, és egészen a Missouri vonaláig nyomultak előre. De a titkok és tervrajzok valahogy kikerültek a kezéből. A kormány rájött, hogy kék köveket máshol is lehet bányászni, és attól fogva ők is gyártani kezdték a gépeket.

Gépek gyomrában görnyedve vívták meg a Nagy Háborút, olyan fegyverekkel, amik soha nem látott pusztításra voltak képesek. Dögvészt okádó ágyúk tették néptelenné a városokat, kerekeken gördülő vastornyok járták a síkságokat, és acélkarmokkal, meg fogakkal tépték szét az ellenség marháit, és lovait. A felhőkből vaskeselyűk csaptak le, és perzselték fel a termőföldeket. Gépférgek fúrták keresztül a hegyeket kék kövek után kutatva. Hat hónapig tartott a háború, és a bányabáró végül elbukott. De akkorra már hatalmas területek váltak fekete sivataggá, amiken még egy árva prérikutya sem élt, és az országot nem lehetett többé országnak nevezni.

Az emberek legtöbbje acélmaszkot viselt a kontinensen végighömpölygő, mérgező gázviharok miatt. Az arcok eltűntek, a férfiakat és a nőket nem lehetett többé megkülönböztetni egymástól. Kéken izzó puskáikkal városokat bomlasztottak porrá, tavakat szárítottak ki, és nevetve gyilkolták egymást, mert mind megőrültek a Nagy Háború alatt.

Én jobbára a hegyekben vészeltem át mindezt, és túlélők elmondásából tudok a történtekről. Néhányan hívtak, hogy menjek velük, de nem tettem. Rég nem akartam már az emberek közé tartozni.

A háború után sehová nem vezető, üres utakon kóboroltam, amik újra, meg újra egymásba fordultak, és kietlen sivatagokon vágtam keresztül, egyszerűen azért, mert mennem kellett valahová. Kitanultam a túlélés csínját-bínját. Néha, amikor már nagyon gyötört az éhség, belopóztam egy elhagyott romvárosba, és feltöltöttem a készleteimet. Egy helyen acélmaszkot találtam, akkor már nem kellett félnem a méregviharoktól. Egy másik városban puskát. De sehol nem maradtam sokáig.

Csak a makacsság vitt tovább, és a konok életösztön. A hosszú élet álommá folyt össze. Északra vándoroltam, egészen a Yukon vidékére, ahol jégbe fagyott városokat találtam. Keletre, át a földeken, amiket legjobban sújtott a háború, rozsdás gépszörnyeket láttam a pusztaságokban, az óceán pedig fehér volt és halott. Délre mentem, ahol a perzselő napot imádó meztelen őrültek élnek földbe vájt lyukakban. Nyugatra, a másik óceánhoz, ami felett hamufelhő sötétíti el az eget.

Néha láttam egy-egy palánkkal körülvett települést, de messziről elkerültem őket. Nem voltam kíváncsi rájuk. Sok év telt el, mire erre a vidékre vetődtem. Egy éjjel furcsa álmot láttam, azokból az időkből, amikor fiatal voltam. Fekete kalapos férfival álltam szemben, egy kihalt város főterén, mint olyan sokszor régen, és egyszerre rántottuk elő Coltjainkat. A fegyver dörrenésére ébredtem fel, és sokáig feküdtem mozdulatlanul, a csillagokat figyelve. Abban reménykedtem, hogy a háború és a vándorlásom őrült álom volt, amiből végül felébredtem. De ott feküdt mellettem az idegen fegyver, és övemen az acélmaszk.

Furcsa módon mégis elfogott valami reménykedés. Ahogy egyre mélyebbre hatoltam a hegyek közé, napról-napra barátságosabbá vált a táj, és mind több dolog emlékeztetett a régi világra. Ezt a vidéket nem sújtotta a háború, és gyakran eszembe jutott álmaim fekete embere, meg párbajunk a város főterén.

Azt hiszem, pár hete álmodhattam mindezt. Nem tudom, nem tartom számon a napokat. Ma reggel átkeltem a hágón, lőttem egy nyulat. Aztán követtem a patakot, és megtaláltam a nyomaidat.

Kerültem az embereket, de most valami arra ösztönzött, hogy kövesselek. Amikor megszólítottál, mintha álomból ébredtem volna. Rögtön felismertelek. Ennyi a történetem.

*

– Őrült vagy – motyogta maga elé a vénember, de nem nézett Jófiú szemébe, mert tudta, hogy igazat beszél. Elég volt ránézni a puskájára. – És most mihez akarsz kezdeni?

– Azt hiszem, mindketten tudjuk – felelte Jófiú. A vénember bólintott. Ha a magukfajtákat egy helyre veti a sors, annak csak egyvalami lehet a vége. A világ kifordulhat önmagából, de a régi törvények megmaradnak.

– Tudod – mondta rekedten –, furcsa dolog ez. Én is úgy érzem, hogy álomban éltem eddig. De hogy őszinte legyek, nincs kedvem meghalni.

– Nekem sincs – felelte Jófiú –, de már így is túléltük az időnket.

– És ha nemet mondok?

– Akkor elmegyek.

A vénember a tüzet piszkálta. Felrémlettek előtte a hosszú esték, amikor jeges szél ostromolja a házat, és ő egyetlen könyvét, a szakadozott Bibliát olvasgatja a méhviasz gyertya hunyorgó fényében. A magányban töltött hosszú telek sora, ahogy lassan szenilissé válik, és mindent elfelejt, mialatt Jófiú valahol odakint, a pusztában vonszolja magát, keselyűkkel a feje felett. Megborzongott. Egyetlen porcikája sem kívánta a telet.

– Sors, meg álmok – morogta kelletlenül – csupa handabanda. – De közben régi időkre gondolt és régi törvényekre, arra, vajon miért kímélte meg a háború a völgyet, örök jófiúkra és örök ellenfelekre. Végül csak annyit kérdezett.

– Itt?

– Álmomban másként volt – felelte Jófiú. – És most valahogy többet adok az álmokra, mint régen. Láttam egy várost, pár napi járóföldre, a hegyek között. Nem viselte a háború nyomait, de a lakosai elmenekülhettek. Széles főtere van, templomtoronnyal.

A vénember sóhajtott.

– Nekem mindegy. De a ma éjszakát még itt tölthetjük. Kár lenne veszni hagyni azt a nyulat. És van még két hetünk, míg a hó elzárja a hágót.

Jófiú halványan elmosolyodott.

– Nem rossz ötlet. Jól fog jönni egy kis pihenés.

Nehézkesen felkeltek, eloltották a tüzet, és bementek a kunyhóba.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához