LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

A harcok véget értek‘ c. pályázatunkon I. helyezést elért novella.

***

Riporter: Valóban azt gondolja, hogy a most elítélt szovjet tábornok felettesei tudta és beleegyezése nélkül rendelte el az atomcsapásokat a magyar felkelők által ellenőrzött nagyvárosok ellen?

ENSZ diplomata: A nemzetközi bíróság jogerősen ezt állapította meg az elsőrendű vádlott esetében.

Riporter: Igazak azok a hírek, hogy a felkelést amerikai különleges egységek és fegyverszállítások is segítették?

ENSZ diplomata: Ezt tőlem kérdezi? Nem tudom, nem voltam ott.

Riporter: Aki ott volt,  meghalt.

ENSZ diplomata: Látja, erről van szó. Elméletek gyártása helyett inkább azzal kellene foglalkoznunk, hogy valamit kezdjünk a radioaktív kemencévé lett Kárpát medencével. Valószínűleg az Önök országában is kell menekülttáborokat létesítenünk. Örül neki?

Riporter: Nem igazán.”

(Az ’56-os magyarországi események kapcsán készült riport részlete.)

UNPROFORHU, 2011, Csurgó

Csokonai Vitéz Mihály ENSZ Által Segélyezett Református Gimnázium

- Itt írd alá – tolta Ede elé a papírt az igazgató. Ede gyorsan átfutotta az iratot, majd aláfirkantotta a nevét. – Akkor holnap újra munkába állsz.

Ede visszaült a kényelmes bőrfotelbe és nagyot sóhajtott.

- Igen – bólintott.

- Jól érzed magad?

- Teljesen jól vagyok. – A falon egykedvűen vibráló sugármérőre pillantott. – Legalább letudtam a negyedéves kivizsgálást is.

Az igazgató mosolyogva eltette a felfüggesztés megszüntetéséről hozott határozatát a megfelelő irattartóba. Egy kínos üggyel kevesebb. Minden csoda három napig tart, hamar elfelejti majd mindenki, hogy az egyik legjobb tanárát idegösszeomlás miatt ki kellett vonni egy időre a forgalomból. Az lenne a csoda, ha mindenki ép ésszel bírná errefelé.

- Mindennek van jó oldala – értett egyet. – De nem úszod meg a hercehurcát. Holnap vagy holnapután érkezik a PROF mobil vizsgálóállomása, végigszurkálják újra a gyerekeidet. Te kíséred őket, meglesz a napi program.

- Ha ez lesz, akkor ez lesz – vont vállat Ede. – Jobb, mint otthon ülni.

*

Az egyik ügyeletes éppen a frissen letöltött időjárási előrejelzést szögezte ki a bejárat melletti hirdetőre. Ede megállt, hogy szemügyre vegye az adatokat. Úgy tűnt, mostanában nem érkezik semmi a szennyezett területek felől. Nem is baj, senki sem szeretett a föld alatt élni napokig, majd hallgatni a PROF automata traktorait, amint sugármentesítik a felszínt.

A vállára dobta a táskáját, és kisétált a főépület hermetikusan zárható kapuján. Kint hideg, napfényes idő fogadta, a hajnali dér még mindig ott csillogott az árnyékban maradt helyeken. A mamutfenyő csonkján egy sötét színű énekesmadár ült, és vidáman csiripelt.

- Hát te? – lépett hozzá közelebb Ede. – Mit keresel még itt?

A madár nézte egy darabig, majd jobbnak látta, ha elrepül. Ede megcsóválta a fejét. Biztos betévedt az északi területekre, és a sugárzás megzavarta az érzékeit. Szegény pára.

A nagykapun egy fehérre festett PROF terepjáró fordult be. Elég viharvert járgánynak tűnt, biztos többször voltak már vele északon is, a sok mentesítés alaposan megmarta a festését. Nagy nehezen lehetett csak kibetűzni az oldalára pingált feliratot: United Nations Protectorate Former Hungary. Az egykori büszke magyarság alig milliónyi hazájában maradt képviselőjének őrangyalai. A jármű végiggurult a gimnázium épülete előtt, majd a sofőr nagy gázt adott és lehajtott a parkba vezető keskeny úton.

Ede újra a madár felé nézett, de az már nem volt sehol.

*

- Nekem is elkészültek a papírjaim – dobta le a táskáját Sylvia a konyhában. – A legjobb besorolást kaptam. Mit szólsz hozzá?

- Gratulálok – nézett a kolléganőjére Ede. Az utóbbi időben kellemetlennek találta a nő csivitelését,  hogy mindig körülötte nyüzsög. Persze tudta, hogy erről Sylvia tehet a legkevésbé: Ede nem tudja, hogy mit akar. A bizonytalanság teszi feszültté. Eddig ráfoghatta a felfüggesztésére és a PROF pszichológusra, de ezt már letudta. Sylviával viszont még nem rendezte a helyzetet. Pedig már illene. Főleg, hogy gyakorlatilag már el vannak könyvelve egy párnak… Annyira gyorsan történt minden. A régi némettanár rákja, a pályázat, aztán Sylvia berobban a gimi életébe, ismerkedik és valahogy a félszeg Edénél köt ki. Vagy ilyesmi. Csak éppen belül nem történt annyi, mint kívülről látszik.

- Át is küldtem az anyagot több helyre, életrajzzal meg mindennel együtt – öntötte rá a további híreket a nő. Soha sem titkolta, hogy Csurgó csak egy dobbantó a számára kifelé. – Azt mondta a PROF munkaközvetítő, hogy több helyre is komoly esélyem van… Neked megküldték a leleteket?

- Ja – nyitotta ki a hűtő ajtaját Ede. – Én is tiszta vagyok. Mint errefelé mindenki, szerintem.

- Megy a hisztéria, persze – csóválta a fejét Sylvia. – Ha nyugaton meghallják, hogy magyar, akkor egyből rávágják, hogy sugárbeteg. Ennyi erővel a japánokra vagy az ukránokra is mondhatnák.

- Azért mi kicsit többet kaptunk a képünkbe – öntött tejet egy bögrébe Ede. – Amúgy meg mindegy, az ilyen tévhitekkel úgysem tudsz mit kezdeni.

- Bosszantanak – ült le Ede mellé a nő. – Főleg a lehetőségek hiánya. Te nem érzed magad úgy, mintha a falnak lennél szorítva?

- Nem – közölte Ede.

- Nem tudlak megérteni – mosolygott Sylvia. – Olyan aggyal meg képesítésekkel, ami neked van, más már rég lelépett volna, te meg még élvezed is itt.

- Nem mondom azt, hogy élvezem – pontosított Ede. – De úgy érzem, hogy itt a helyem.

- Ugyan miért? Azt mondják, még több száz év, mire újból normális körülmények lesznek errefelé. Ezt akarod kivárni?

- Mondjuk – dobta vissza a labdát Ede. – Ha mindenki lelép innen, ki marad itt, hogy újra birtokba vegye az egészet?

- Téged ez izgat? – csodálkozott a nő.

- A lelkiismeretemet – bólintott Ede.

- Aranyos vagy – mosolygott rá Sylvia. – Engem megvetsz azért, mert el akarok menni?

- Nem – biztosította róla Ede. – Szíved joga. Sőt, tökéletesen érthető.

- És ha esetleg elmegyek… – A nő egy használt szalvétát gyűrögetett. – Ha elmegyek… eljönnél velem?

Ede csodálkozva nézett rá és hirtelen nem tudott mit mondani.

*

A japán férfi szörnyű akcentussal beszélt angolul. Edének kellett pár óra, mire hozzászokott annyira, hogy az állandó visszakérdezéseket elhagyva többé-kevésbé folyamatosan tudtak beszélgetni.

- Nagyon szép táj. – Fent álltak a víztorony tetején, a rozsdás vaskorlát néha ijesztően nyikordult egyet. A japán vendég megigazította fején az Atomellenes Liga emblémájával díszített sapkáját, majd észak felé bökött.

- Arrafelé van a lezárt terület?

- Arra is, igen – felelte Ede. – Meg keletre is, a debreceni robbanás felhője eléggé lehúzódott dél felé.

- Szörnyűséges. De ide már nem ért el?

- Valamennyire elért – pontosította Ede. – Főleg a szél sodorta porral és esőkkel. De azt viszonylag könnyű volt mentesíteni. Nagyobb viharok esetén még mindig van esély rá, hogy érkezik radioaktív szennyeződés, bár ez egyre ritkább.

- Mikor volt utoljára?

- Talán három éve… A PROF szerint elég jól haladnak a menetesítő munkálatok a lezárt területeken, már nincs olyan sok sugárzó por, amit fel tudna kapni a szél.

- Mi az a „PROF”? – érdeklődött a vendég.

- Az UNPROFORHU rövidítése – mosolygott Ede. – Mindenki csak PROF-nak mondja, mert az rövidebb.

- A szervezet, ami igazgatja az országukat? – kérdezte a japán.

- Pontosabban, ami megmaradt belőle.

- Miért nem akarják visszakapni a függetlenségüket? Úgy tudom, ’56-ban is azért harcoltak.

- Az ország középső és északi része egy nagy nukleáris temető, a peremén pedig alig vagyunk egymillióan, annak is tekintélyes része rendszeres gyógykezelésre szorul. Ebből nem lehet országot csinálni. Ipar, mezőgazdaság, idegenforgalom nincs, csak az ENSZ segélyek és az oroszok jóvátételi járadéka, ami hol megérkezik, hol nem. Mi értelme lenne elzavarni a PROF-ot?

A vendég a korlát felé fordult, s becsukta a szemét. Valamit dünnyögött, de Ede nem értette, mit, valószínűleg nem angolul tette. A csend kezdett kínossá válni, így Ede úgy döntött, előhoz egy újabb dolgot.

- Ha arrafelé néz – bökte meg a vendég bőrkabátos vállát -, lát erdőket. Látja? Itt a távcső.

- Igen – bólintott a japán.

- Az már Szenta, egy falu. Azon túl van egy lezárt körzet, a legközelebbi Csurgóhoz. Egy szovjet bombázó roncsai vannak ott, amit állítólag amerikai gépek lőttek le, persze ezt nem ismeri el senki. Volt a fedélzetén egy bomba, ami szétesett a földbecsapódáskor.

- Felrobbant?

- Akkor most nem beszélgetnénk itt. Csak szétesett. A gép a Budapestet megbombázó köteléknek volt a tartalékja, csak errefelé került, hogy ne repüljön bele a sugárzó felhőkbe. A bombát azóta elvitték belőle, de a roncsok még most is sugároznak, le is van zárva az egész körzet.  Ugyanolyan típus, mint a hirosimai, csak a szovjet másolata.

- Épp ezen gondolkoztam – ismerte be a vendég.

- Micsodán?

- Hogy mennyire méltatlan, hogy mi Hirosimáért és Nagaszakiért sírunk. – Leengedte a távcsövet, s zsebre tette a kezét, kifejezetten hideg szél fújt.

Most Ede hümmögött egy sort.

*

A nagy fehér kamion hangos sípolással farolt be a gimnázium bejárati sétányán keresztül a főkapuhoz. Ede osztálya a mamutfenyő csonkja mellett állva nézte egykedvűen. Pár lány nyavalygott, hogy utálja, ha megszúrják, pár fiú meg nem bírta kihagyni ezt a magas labdát, s felajánlott nekik másfajta szurkálást is. Sokan nevettek, mégis görcsösnek tűnt az egész. Izgulnak, állapította meg Ede. Lassan már ötven év telt el, mégis még mindig van tétje ezeknek a szűréseknek. Hallotta, hogy az atádi szűrésnél három kezdődő rákost is találtak. Még az a jó, hogy idejében felfedezik, így van esély a túlélésre.

- Akik jönnek majd Erdélybe, álljanak előre – intett az osztályának. – Ők olyan szűrésen vesznek részt, ami a kiutazó vízumhoz kell. Mi a baj?

Az egyik lány a fának dőlve bőgött, kabátját jól össze is kente a hajnali dértől nedves fatörzs.

- Attól fél, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy rákos – magyarázta az egyik barátnője.

- Az a jó, ha kiderül – vigasztalta Ede.

- Marha jó – szipogta feldúltan a lány.

- Miért, az jobb lenne, ha nem derülne ki, csak akkor, amikor már késő?

Végül megállt a kamion, s kiszálltak a fehér ruhás PROF orvosok. Ede átadta nekik az előre összegyűjtött egészségügyi adatkártyákat, meg a vízumvizsgálati kérelmet. Pár dolgot letisztáztak, majd kinyitották a fémfalú utánfutó hátsó ajtószárnyait, s beterelték a gyerekeket a fűtött belső helységbe. Ede sóhajtott egyet, majd követte őket.

*

- Nem fogod elhinni – dobta le magát az egyik fotelre Sylvia. Olyan gyorsan viharzott be Edéhez, hogy még a kocsija ajtaját sem csukta be, a tétován szállingózó hópelyhek némelyike be is tévedt a fekete Mercedes kopottas üléseire.

- Micsodát? – kérdezte Ede. Egy kis ideig nézte a Mercedest, majd becsukta a lakásának ajtaját. – Jól vagy?

- Remekül! – Sylvia arca valósággal ragyogott. – Megkaptam a választ a Kivándorlási Hivataltól.

- Ó… – Ede leült a másik fotelbe. – Ezek szerint pozitív.

- Naná! – Sylvia elővette a vaskos borítékot a táskájából. – Elégedettek az egészségügyi eredményeimmel, a képesítésemmel, az IQ teszttel is, a nyelvtudás is rendben. Egy Dublin melletti konferenciaközpontban ajánlottak asszisztensi állást. Luton, azt hiszem, ez a falu neve. Az ír békefolyamatot segítik elő, vagy valami ilyesmit csinálnak. Külön ide is írták, hogy a jelenlétünk nagyon hatásos lesz, testközelből érzékelhetik, hova vezet a gyűlölet.

- Azért kicsit más a két eset – jegyezte meg Ede, majd kapcsolt. – Jelenlétünk?

- Igen – mosolygott Sylvia. -  Ez az igazi meglepetésem. Mellékeltem a te anyagaidat is, amiket adtál, és téged is tárt karokkal várnak. Főleg a teológiai végzettséged keltette fel az érdeklődésüket, mert hogy az ír–angol ellentét bizonyos értelemben vallási színezetű, s így te duplán hitelesen…

- A beleegyezésem nélkül küldted el a papírjaimat – állította le Ede. Csodálkozott rajta, hogy egyáltalán nem érezte magát olyan mérgesnek, mint amilyennek kellett volna.

- Nem teljesen – ingatta a fejét Sylvia. – Amikor szenvedtem a kitöltésükkel, segítettél nekem, te is kitöltötted őket, hogy lássam, hogy kell. Megkérdeztem, hogy kellenek-e neked, azt mondtad, vihetem őket, ha akarom. Hát vittem.

- De én nem a Kivándorlási Központra gondoltam!

- Félreértettük egymást – vont vállat Sylvia. – Nem is örülsz neki?

Ede nem tudott mit mondani, zavartan hümmögött.

- Egy csomó embert ismerek, aki szeretne kimenni, de nem engedik, mert vagy beteg, vagy nem megfelelő a képzettsége, vagy az adottsága – folytatta Sylvia. – Ez egyáltalán nem egy olyan lehetőség, ami mindennap adódik… Valami baj van?

Ede a szoba sarkában álló virágokat nézte.

- Az egyik lánynál mellrákot szűrtek ki a PROF-osok – bökte ki végül.

- Szegény – érzett együtt vele Sylvia, de nagyon álságosnak tűnt a hangja.

- Mondta, hogy már egy ideje érzett ott egy kis csomót, de azt hitte, majd elmúlik… Így meg lehet, hogy már késő lesz. Teljesen össze van törve.

- Erről beszélek! – hajolt közelebb Sylvia. – Miért maradnál itt, és várnád meg, amíg nálad is kijön valami? Nagyon jól tudod, hogy csak idő kérdése! A PROF sugárzási adatai amúgy is manipuláltak, ezt mindenki tudja! Igazság szerint mindenkit ki kellene menekíteni, aki nincs a hegyeken túl, csak nem akarnak újabb menekülttáborokat nyitni! Szép lassan megsülünk itt, Ede! – Az asztalra csapta a vaskos borítékot. – Ez az útleveled. Miért maradnál?

Ede a virágokat nézte.

- Ki tanítaná akkor azokat, akik itt maradnak? – kérdezte halkan. – Azokat, akik nem mehetnek el, mert hat ujjuk van, vagy rákjuk, leukémiájuk, vagy egyszerűen csak átlagosan intelligensek?

- Majd tanítják őket olyanok, akik szintén nem mehetnek el – felelte Sylvia. – Nem kell megváltanod a világot, Ede. Azt már különben is megtették.

- Milyen perspektívát nyújt az, ha mindenki lelép, aki leléphet? – kérdezett tovább Ede, bár tartott tőle, hogy nem igazán van olyan válasz, ami jó lenne.

- Ez nem elméleti lehetőség – jegyezte meg Sylvia. – Ez a valós helyzet. Mindenki lelép, aki leléphet. Ez a normális.

- Normális? – Ede legyintett, majd felállt, s tett néhány bizonytalan lépést a szobában. – Egy fenét!

Rosszul számított ki egy lépést, és lábával elsodorta az egyik virágot. Nagy csattanással tört darabokra a cserép a nappali parkettáján, a fekete föld szétszóródott, a növény gyökerestül fordult ki addigi helyéből.

- A csudába… – guggolt le Ede. A hirtelen mozdulattól megszédült, majdnem eldőlt.

- Ede, rosszul vagy? – hallotta messziről Sylvia hangját. – Falfehér vagy!

Érezte, hogy kiveri a hideg veríték, és lassan elhomályosul a látása. Valaki megragadta, próbálta megemelni, majd valami puhát érzett maga alatt, a lábát mintha felpolcolták volna.

- Jól van – hallotta messziről Sylvia hangját. – Kiszaladok a kocsimhoz, van benne energiaital. Mindjárt jövök… Ó, nyitva hagytam az ajtaját!

*

- Megijesztettél – törölte le Ede homlokáról a verítéket egy papírzsebkendővel Sylvia. – Beteg vagy?

- Nem is tudom – Ede nagy nehezen felült az ágyon, kicsit fájt a feje. – Mostanában furcsa dolgok történtek. Meg…

- Kicsit túlhajtod magad, nem? – aggodalmaskodott Sylvia. – Többen is mondták, hogy annyi mindent csinálsz… Mintha be akarnád pótolni a felfüggesztésben elvesztegetett időt.

- Meg akarom mutatni, hogy lehet rám számítani.

- Nem kell senkinek sem bizonyítanod. Ismernek téged. Szeretnek.

Ültek egymás mellett az ágyon, és sokáig nem mondtak semmit. Ede próbált elaludni, Sylvia pedig vigyázott rá. Mikor a férfi felől egyenletes szuszogás hallatszott, óvatosan a dohányzóasztalhoz nyúlt, hogy kivegyen belőle valamilyen újságot, hogy olvasgassa. A PROF Hírek akadt a kezébe, jobb híján megteszi, gondolta. A férfi fél óra múlva felriadt, majd rendesen ágyba bújt, és biztosította az őrangyalát arról, hogy most már minden rendben lesz, hazamehet.

*

Ede furcsa dolgokat álmodott, mintha egy vár állt volna Csurgón, és ő az egyik bástyáján ülve Tokajit iszogatott volna – utolsó, ’55-ös évjáratából is egy kisebbfajta vagyont ért egy palack…

Telefoncsörgés riasztotta fel. Bedagadt szemmel próbálta kivenni, hány óra van, mintha fél egy lett volna, de ez nagyon valószínűtlennek tűnt.

- Igen? Kun Ede…

A kollégium ügyeletese volt az. Az osztályába járó lánynak, akinél mellrákot diagnosztizáltak, pánikrohama van. Eddig nem kellett befeküdnie a kórházba, de most úgy tűnt, végleg összejött neki minden. Hívták a PROF orvosi ügyeletét, de azok éppen egy balesetnél voltak lekötve, egy nővér tudott csak kijönni. Adott a lánynak egy nyugtató injekciót, és kérte, hogy  még aznap éjjel vigyék be a nagyatádi kórházba. A kollégiumi ügyelet pedig az osztályfőnökére gondolt…

*

Az éjszakába burkolódzott fák sötét falként suhantak el mellette, ahogy kopott Opel Kadettje a repedezett úton haladt Nagyatád felé. A magasban jól látszottak a PROF kivilágított léggömbjei, amik folyamatosan mérték az észak felől érkező szelek sugárzását. Védték őket, mégis a legtöbben fenyegetőnek érezték a fejük fölött függő gömböket.

Ede néha hátranézett a hátsó ülésen fekvő lányra, aki a gyógyszer hatására már mély, bár nyugtalannak tűnő álomba merült. „Szép lassan megsülünk itt”, jutottak eszébe Sylvia szavai. Lehet, hogy már bennem is ott van egy-két csomó, borzongott meg. Minden nap ezernyi sejtemet roncsolja a sugárzás, s egyszer a szervezetem majd megelégeli az állandó javítgatásukat.

Nagyokat pislogott, s igyekezett inkább az útra koncentrálni. Berzencén gyorsan átsuhant, és bő negyedóra múlva Nagyatád fényei is felbukkantak a sötét éjszakában. A kórházban már várják, legalábbis a csurgói nővér ezt ígérte, mikor elindult.

Nem marasztalták sokáig, megnézte, milyen kórteremben helyezik el a még mindig öntudatlan lányt. Felvitte a nevelők által összekészített személyes csomagjait is, majd indult vissza.

A sötétség újra körülölelte az autót. Bekapcsolta a rádiót, hogy ne legyen annyira egyhangú a vezetés. A horvát adók nyugati együttesek számait játszották, a PROF két adója pedig a szokásos éjszakai kívánságműsort erőltette. Maradt a horvátoknál.

Összerezzent, amikor a zene mellett a jellegzetes pattogás tört elő a hangszórókból, majd felfénylett a telefonja, s megszólalt a Sylviához társított dallam. Fogadta a hívást.

- Szia – mondta. – Miért kerestél?

- Most kereslek – pontosított a nő.

- Úgy értem, biztos voltál nálam, hogy most hívsz.

- Nem, csak hívlak – nevetett Sylvia.

- Ezt most nem értem – nyomott el egy ásítást Ede. – Miért hívsz fel az éjszaka közepén? Ilyenkor be sincs kapcsolva a telefonom, általában…

- Izé… – Sylvia mintha elbizonytalanodott volna. – Ö… csak valami miatt úgy éreztem, hogy fel kell hívjalak. Ilyen… női megérzés, vagy hogy is hívják. Hol vagy? Ezek szerint nem vagy otthon.

- Nem – felelte Ede. Röviden elmagyarázta , miért is van éppen félúton Atád és Csurgó között, amikor a legtöbb ember az igazak álmát alussza.

- Igen? – hallotta Sylvia hangját. – Te szegény, nincs egy perc nyugtod se. Szóval a mellrákos lány… Most merre vagy?

- Merre vagyok? – Ede vállat vont, bár senki sem látta. – Nemrég hagytam el a kanyart, ahol a régi horgásztanya van. Miért?

- Nem tudom, csak úgy kérdeztem… – Sylvia hallgatott egy darabig. – De akkor rendben vagy, ugye?

- Persze. Nemsokára otthon vagyok.

A sötétben vezetve rájött, hogy soha többet nem akar így hazamenni.

*

- Itt kell aláírni…

Ede felvette a tollat, és aláírta a papírt, ami ahhoz kellett, hogy Kanizsán fogadják a végső elbeszélgetésre a kivándorlás előtt. Még mindig nem érezte úgy, hogy el akarna menni, de kezdte belátni, hogy előbb-utóbb meg kell tennie ezt a lépést. Miért sütné meg magát egy perspektíva nélküli helyen?

Kezd eltűnni a különbség az én szavam és Sylvia szava között, jutott eszébe kicsit később.

- Akkor holnap reggel átmegyünk – tette a papírokat a táskájába Sylvia. – El tudod intézni a suliban? Nekem nincs órám.

- Persze – bólintott Ede. – Meglesz a helyettesítés, nem olyan vészes. Csak három órám lesz.

- Menjünk az én kocsimmal – indítványozta Sylvia. – Úgyis kellene csinálni valamit a futóművel, be kell vinnem az ottani szervizbe. Jó?

- Jó. De ez még nem jelenti azt, hogy ki fogok menni – igyekezett leszögezni Ede.

- Csak kinyitod a kaput. És ha van egy kis eszed, akkor be is lépsz rajta. Ezer emberből egynek van ilyen.

- Azért ez túlzás – jegyezte meg Ede.

- Lehet – értett egyet Sylvia, majd nevetni kezdett.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához