LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

Lomha keselyűpár köröz a tikkadtkék égbolton. Egy porköpenyt, bő nadrágot és csizmát viselő nomád nőt figyelnek, aki az alanti domboldalon kúszik felfelé. Fakó öltözéke beleolvad a környezetébe, de még így is óvatosan mászik a sárgálló bokrok takarásában. A hátán keresztbevetve megviselt karabélyt és rongyos oldaltáskát visel, fejét burnusz védi a könyörtelen napsütéstől. Karcos védőszemüvegét letolta a nyakára, nehogy a lencsék csillanása elárulja.

A domb mögött, alig kőhajításnyira, vöröses-szürke hegység magasodik, eltakarva a fél láthatárt északkeletről délnyugat felé. A dögevők néhány hónapja költöztek ide, amikor az ember építette kőerdőben már minden tetemet felzabáltak, és a többi keselyű elkergette őket. Errefelé határozottan kényelmesnek találták az életet – még mindig a nyelvük hegyén érezték az alig három órája megevett kutyahús ízét. Most, lám, újabb lehetséges lakoma bukkant fel. Aki így kúszik-mászik a szikkadt földön, azt megéri figyelni, hátha csak órái vannak hátra.

A csenevész nő azonban remekül érezte magát. Amint felért a dombtetőre, meglapult egy cserje mögött, és onnan figyelte az őrtornyokkal és hevenyészett fallal körbevett parányi települést. Minden nyugodtnak tűnt. A feltámadó szél a porral együtt ételillatot, távoli munkazajt és beszédfoszlányokat is sodort felé. A nő szájában összefutott a nyál, tegnap délután evett utoljára.

Miközben a városkát figyelte, elnyomta a heveny késztetést, hogy lerúgja magáról a csizmáját és addig vakarja a viszkető lábát, amíg ki nem serken a vére – egyetlen rossz mozdulattal hónapok munkáját dönthette volna romba. Inkább előkotorta a táskából a réztokos messzelátóját, amit a puskacsőhöz hasonlóan már korábban rongyokba bugyolált.

Amint végigpásztázta a hegyoldalnak támaszkodó, ütött-kopott viskókat, istállókat, és alaposabban szemügyre vehette a jellegzetes formájú, központi épületeket, szíve a torkában kezdett dobogni.

Megtalálta a bányát!

Ajkába harapott, mielőtt felrikolthatott volna. A Főnök ki fog ugrani a bőréből az örömtől!

Nyugalom, Lini, ne szúrd el!

A nő bólintott magának. Fiatalon került a nomádok közé, akik lovakkal meg gőzkocsikkal járták az egy évszázada mind forróbb s kietlenebb vidéket.

Hogy hol született, milyen volt a gyermekkora… erre nem tudott visszaemlékezni. A rabszolgasága éveiből is csak foltok maradtak meg. A gazdájának arca örökre elmosódott, de az ágyéka néha még most is felbukkant a legsötétebb rémálmaiban. Minden más kiesett a tudatából.

A nomádok azonban befogadták, otthont, biztonságot, sőt tudást adtak neki. Ők tanították meg lopni, kémkedni és üzletelni, majd, amikor a katonaság feladta az éhező és szomjazó csőcselék ostromolta városokat, harcolni is.

Harcolni! Éppen ezt akarta elkerülni.

Újra végigpásztázta távcsövével a települést és most, hogy tudta, mit keressen, hamar meg is találta. A hegy tövébe épült városkát a maradék három oldalról megviselt falak és őrtornyok védelmezték a rablótámadásoktól. A sziklafal annyira meredeknek tűnt, hogy egyetlen épeszű csapat sem kísérelt volna meg lejutni rajta.

Léghajóra sem kellett számítani, a háború utolsó évei óta éppen annyi szállt fel, ahány hosszújáratú gőzös átszelte az óceánt: egy sem. Az egykor büszke országokból emlékek maradtak csupán, hála a túlzott iparosításnak és a gőzmotoroknak.

Lini elmosolyodott. Ahol egy csapatnak semmi esélye, ott egyetlen harcos csodákra képes. Azonban elvetette az ötletet, amint valami sokkal merészebb jutott az eszébe. Ugyanis, tovább figyelve a bányásztelepülést, lassanként fel tudta becsülni az erejüket. Hét őrtorony, összesen három fegyveres férfival.

Jó jel! – gondolta Lini. Úgy vélte, ha ennyire nem érzik magukat veszélyben, akkor tovább nőtt az esélye a sikerre. A házak között kevesen mászkáltak, többségük az erősebbik nemből került ki, azonban néhány alakról azt feltételezte ruházatuk és járásuk alapján, hogy nők lehetnek.

Ahogy tovább figyelt, három gőzteherautót is megszámolt a bánya bejárata mellett, és a hegy tövébe épített karámban tucatnyi lovat és öszvért vett észre. Viskóból sem akadt sok, talán húsz család élhetett bennük, ha az a hosszúkás, füstölő kéményű tákolmány kantinként szolgált, a téglaépületeket pedig raktárnak és feldolgozóüzemnek használták.

Lini elfintorodott. Még ő is emlékezett azokra az időkre, amikor százezrek, majd tízezrek éltek egy tisztességes városban. Mostanság azonban minden települést városnak neveztek, ahol bármiféle ipar létezett.

Itt pedig a létező legfontosabb árucikket állították elő: a kokszot.

A lány keveset konyított a gépekhez, az egyenletet viszont ismerte. Szén egyenlő gőz, egyenlő hatalom, egyenlő túlélés.

Legrosszabb esetben hetven öregember, nagyobbik részük bányász, és biztosan akad jó pár gépész is – összegezte magában. Lini számára mindenki öregnek minősült, aki elmúlt harminc éves.

Eltette a távcsövet az oldaltáskájába, majd visszakúszott a dombhátról addig, ahol már felgörnyedhetett. Onnan körbe-körbe lesve osont a bokrok takarásában, majd a nyílt pusztaságba érve könnyed futólépésben haladt vissza a lovához, amit egy mérföldnyire hagyott, egy ritkás cserjésen keresztülfutó pataknál.

Amikor két órával korábban megérkezett, éppen a cserjék tették egyértelművé Lini számára, hogy ez az a város, amit régóta kerestek. A pusztaságban a fa majdnem olyan ritka kincsnek számított, mint a szén, a lőszer, vagy a tiszta ivóvíz.

A tajtékfoltos állat horkantva köszöntötte gazdáját. Lini megpaskolta a nyakát, suttogott neki pár kedveskedő szót, aztán letérdelt a patak mellé. Lemosta a mocskot a kezéről, majd a régi rítus szerinti szent szavak kíséretében az arcára hintett pár csepp vizet.

– Fehér Istennőm, ki életet adsz és elveszel, tisztíts meg bűneimtől! – kántálta halkan.

Az ég felé fordította a tekintetét és a hűs folyadékot most a fakókék menny felé fröcskölte.

– Mindenek Úrnője, ki ránk küldted a végtelen forróságot, oltalmazd leányodat!

Végül a földre csorgatott egy keveset.

– Síkság Ura, ki elpusztítod a gyengéket, segíts küldetésemben!

Kis időre lehunyta a szemét és úgy imádkozott halk-monoton hangon minden szellemhez, aki meghallgatná, hogy legyenek hozzá kegyesek. Bár maga sem tudta – a nomádok hagyomány-emlékezete előtt homályba burkolózott, honnan tanulták –, de a Sha-yar rítus szavait kántálta, s mert az elmúlt évek során mindig lerótta véráldozatát a pusztaság daimónjainak, fohásza meghallgatásra talált.

*

A rövid szertartás után nyeregbe ült és elporoszkált a városka felé. Felderíteni jött ugyan, de messziről figyelve túlságosan keveset tudott meg a településről. Ráadásul bizonyíték nélkül senki sem hinne neki.

Elsőként az őrök éberségét akarta felmérni.

Magában visszafelé számolt onnantól, hogy a dombot megkerülve újra meglátta a falakat. Százhetven méterre járt, amikor mozgás támadt a kapu melletti őrtornyokban, és hetvenöt méterig engedték jönni.

Az egyik fegyveres terjedelmes szócsövön keresztül, marleoniul kiáltott felé:

Megállj!

A férfi hangját fémessé torzította a réz szócső. Lini úgy tett, mintha nem értené, még meg is sarkantyúzta a lovát.

– Állj! – hallotta újra, ezúttal turwaliul.

Lini megrántotta a gyeplőt és hátasa horkantva torpant meg. A nomád nő megfontolt mozdulattal tartotta fel a kezét, mutatva békés szándékát, miközben azon tanakodott, hány képzett lövész akadhat a városiak között. Ebből a távolságból már egy maroknyi katonaviselt fegyveres is visszaverhet egy komolyabb támadást.

Többet kell tudnom, különben csak a halál vár itt ránk – morfondírozott Lini.

– Gyalog jönni tovább, vagy távozni!

Lini nem akarta túlfeszíteni a húrt, inkább leszállt a nyeregből.

*

Néhány perc múlva a kapu könnyed nyikordulással nyílt ki. Egyetlen, kopott munkásruhát és lelógó karimájú szalmakalapot viselő férfi állt vele szemben, kezében ósdi kétcsövű pihent a föld felé fordítva; igaz, az őrtornyokból árgus szemmel és csőre töltött katonai ismétlőpuskákkal figyelték minden mozdulatát.

Barát, vagy ellenség? – kérdezte a férfi mély hangon. Borostás arcán legalább fél évszázad hagyta rajta a nyomát, bár elevenen csillogó szeme megfiatalította valamelyest. Lini megrázta a fejét, és a biztonság kedvéért eljátszotta, hogy alig ért valamit a marleoni nyelvből.

Van… nem ellenség… – felelte nyögvenyelősen, majd megismételte turwaliul is.

A férfi borosta-sercegtetve vakarta az arcát, majd kiköpött oldalra.

– Járatban mi… errefelé? – kérdezte mogorván.

Lininek elkomorult a tekintete. Először céltalan vándornak akarta mondani magát, aztán úgy gondolta, vizezett igazságot tálal fel. Haragtól fűtött hangja és lesütött tekintete, reményei szerint, még hitelesebbé tették a szavait:

– Megölték a családomat, nekem sikerült elmenekülnöm, és idetévedtem. Senkim sem maradt, minden ételem elfogyott. Ha elküld, pár nap múlva szüleim sorsára jutok.

A nomád lánynak sikerült még néhány könnycseppet is kisajtolnia.

– Arra ne is számíts, hogy segíteni neked bárki! – rázta meg a fejét a férfi. – Békés népek vagyunk, magunk dolgával törődni!

Lini csak nézett rá némán, átható, könnyes tekintetével. Az ösztövér ember ismét kiköpött oldalra.

Azt a démonrágta rongyos macskatetemét neki! – káromkodott marleoniul, majd turwaliul folytatta. – Jó, bejöhetni! A fegyvert letenni itt – mondta végül maga mellé mutatva, mikor kitárta a kaput.

Lini arcán a veszteség-fájdalom maszkját viselte, magában azonban már a következő lépéseket tervezgette.

*

A távcső nem mutathatta meg azokat a belső erődítéseket és finom részleteket, amiket most megfigyelhetett, amint a férfit követte. A város falai jóval vastagabbaknak bizonyultak, mint azt kívülről bárki észrevehette volna, és gyilokjáró futott körbe a kétharmadánál. A kalyibák közelről már egészen komfortosnak látszottak, mindamellett homokzsákokkal szűkítették lőrésekké az ablakokat.

– Hova megyünk? – kérdezte Lini, és gyomra összeszorult arra a gondolatra, hogy esetleg a település vezetője fogja kihallgatni.

– A kantinba.

Lini izmai ellazultak a válasz hallatán.

– Mindig ilyen bőbeszédű? – kérdezte Lini, mire a férfi mogorván átváltott marleonira:

Rosszul beszélem a turwalit. Idős fejjel nehéz új nyelvet tanulni.

Fiatal fej se könnyűség – törte a lány szándékosan a marleonit.

Az országhatárok már csak néhány régi térképen és pár ember fejében léteztek, de ettől még a kultúrák és velük a különböző nyelvek nem tűntek el. A nomád nő maga is tízen tudott hatékonyan alkudozni és a marleonit második anyanyelveként ismerte.

Ahogy a kantin felé haladtak, Lini észrevette, hogy a házakat úgy építették fel, hogy az ellenség bárhol is törne át a falon, ne érhesse el egyenesen a raktárakat.

Kocsival pedig – akár állat húzza, akár gőz hajtja – csak hosszas küszködés után lehetett eljutni a fekete gyémántot őrző épületekig. Lini mindent elraktározott az elméjében, és a település képzeletbeli térképe mind részletesebbé vált.

Messziről jöttetek… jöttél, igaz? – tudakolta a férfi megenyhülve.

Barus-al-ahmerből – hazudta folyékonyan Lini, az első, néhai risharmori várost megnevezve, ami az eszébe jutott, és elég messzire esett innen, hogy hihető legyen a gyenge nyelvtudása.

Ahogy az ipar túlnőtte magát, a világra mind forróbb és szárazabb évek köszöntöttek. A vízkészletek apadásával együtt a megművelhető földek, az erdők és az élelem is egyre fogyott, majd a széngáztól mérgezett levegő és a városokat elborító szemét kegyetlen járványokat szült.

Az uralkodók, látva a rohamosan közelgő véget, „minden mindegy” alapon sorra robbantották ki a háborúkat. Hivatalosan azért, hogy megtoroljanak ilyen meg olyan, ősi sérelmeket, de valójában a nyersanyagokért folytak a harcok.

Végül az éhség és a járványok még a csataterek mészárszékeinél is több emberrel végeztek. Az olyan, egykor virágzó metropoliszok, mint Barus-al-ahmer, lakatlan kísértetvárosokká suvadtak.

Azért itt is elég finom teát ihatsz – mondta a férfi, fejével intve a kantin felé. – A szüleidet nem hozza vissza, de téged fel fog frissíteni.

Kinek köszönhetni a jóságot?

A férfi egy pillanatra elgondolkodott, hogyan is értette.

Mindenki Zamalként ismer. És a te neved, leány?

– Lini.

Heyerdhára, az anyámat is így hívták! – kiáltott fel meglepetten Zamal. – Ülj le és várj meg itt. Páran biztosan szívesen meghallgatják a történeted!

Zamal, miután az egyetlen, hosszú asztal melletti padhoz kísérte, elé tett egy bádogcsésze gőzölgő frissítőt – a tábori kályhán ínycsiklandó illatú leves is főtt – majd elsietett.

Lini fejében körvonalazódni kezdett a haditerv, miközben a forró teáját kortyolgatta a kantin bádogteteje alatt. Habár távolabb tőle ketten is ültek a padon, nem jöttek oda hozzá, csupán bizalmatlanul méregették. Lini ennek szívből örült, legalább nyugodtan nézelődhetett. A kantin három oldalról is nyitott volt, csak a konyhasaroknál húztak fel szélvédő falat, így mind a bánya bejáratát, mind a raktárakat megfigyelhette.

Lini mosolyogva élvezte az árnyékot és a teát – mindkettő ritkaságszámba ment a pusztában. A szokatlan fényűzéstől és a nyugodt légkörtől az izmai kezdtek ellazulni, bármennyire is tiltakoztak az ösztönei.

A békében eltöltött pihenés manapság ritkaságszámba ment. Az államok összeomlása után a rablóbandákba verődött katonák dúlták fel a világot, végül pedig már mindenki vagy fosztogatásból élt, vagy erődökké átépített településeken termelt és készített bármit, amit el lehetett adni, vagy cserélni más városokban.

Lini hosszú évek óta abban a meggyőződésben élt, hogy az egész éjszakán át tartó, nyugodt alvás csak a dajkamesékben létezik. A pusztai élet állandó éberségre sarkallta. Míg teste pihent, elméje a legcsekélyebb veszélyforrást is számon tartotta.

Zamal tíz perc múlva tért vissza négy „öreg” helybélivel, köztük egy nővel.

Lini, ezek itt Ramsha, Torgurd, Inardo és Arbain – mutatta be őket sorban Zamal. – Ramsha ráadásul a honfitársad.

– Amint meghallottam, mi történt veled, azonnal jöttem, hogy segítsek neked – vette át a szót a Ramsha nevezetű, Lininél fél fejjel alacsonyabb, kövérkés nő, aki ránézésre már a harmincadik életévén is túl járhatott.

Bár Lini csak hallomásból ismerte a régi világ pompáját, maga is meggyőződhetett róla, hogy manapság gyorsan öregedtek az emberek. Különösen az asszonyokat viselte meg a mind hosszabb időszakokon át tartó száraz forróság és a szépítőszerek erősen korlátozott választéka.

– Zamal nekem azt mondta, senki sem fog segíteni! – felelte Lini meghatódottságtól könnyes szemmel. Ezt a szerepet mindig tökéletesen játszotta.

Ramsha átölelte és magához húzta a lányt.

– Szegény kicsikém! – suttogta, Lini pedig úgy tett, mint aki a zokogástól remeg; hagyta, hadd higgye mindenki, ő valóban egy szegény, fiatal, védtelen teremtés.

– Alig egy… napra vannak… innen, én meg… nem tudok… semmit sem… tenni! – zihálta sírástól szaggatottan, elveszve Ramsha puha keblei között.

Akkor sem kockáztathatunk! – hallotta Zamalt.

– Egyetlen kis… csapat… és én… tehetetlen vagyok… – zokogta tovább bánatát Lini.

Szégyen, hogy két nő fogja megtenni azt, ami a férfiak dolga lenne! – fakadt ki Ramsha marleoniul, miközben eltolta magától Linit és letörölgette az arcát. – Gyere, most megmutatjuk, mennyivel többet érünk náluk!

Ebből elég! – szólalt meg a zömök és kopaszodó Arbain. – Lóra!

Bolondok vagytok – köpött ki Zamal, de a többiek tekintete visszakozásra kényszerítette.

Dühösen intett.

Menjetek, én majd falazok Rushufnál.

A kantinból kifelé Lini még fölkapott egy kisebb kokszot a tűzhely melletti halom tetejéről. Elkapta Ramsha furcsálló tekintetét.

– Rossz a gyomrom – magyarázkodott a lány enyhén elpirulva.

Ramsha elvigyorodott.

– Azért óvatosan vele, mert évek óta nem lehet kapni aszalt szilvát.

*

A kietlenné aszott pusztaság úgy terült el körülöttük, akár egy végeláthatatlan, izzó serpenyő. A lovasok kókadoztak a hőségtől, pedig mind hozzászoktak már a meleghez. A gyenge szellő enyhülés helyett azzal a finom porral lepte be őket, ami beeszi magát a ruha alá és előbb csak viszketést, néhány nap múlva azonban már elfekélyesedő sebeket okoz.

A megmaradt növényzet a szomjhalál szélén küzdött a túlélésért. A nagytestű állatok csordái északabbra vonultak, és ezen a vidéken csupán néhány madár, rágcsáló meg hüllő maradt meg, amik mind az egyre szaporodó rovarvilágot dézsmálták.

Az emberiség túlélőinek többsége úgy vélte, a világot a vadállatok fogják uralni. Lini viszont meg volt győződve róla, hogy a skorpiók öröklik a Gardot. Meg a hangyák.

– Sokan vannak nálunk menekültekszólalt meg Ramsha, mikor már fél órája csöndben lovagoltak. – Befogadunk minden dolgos kezet.

Lininek sikerült újra pár könnycseppet előcsalogatnia.

– Én bosszút akarok, nem… békét!

Ramsha szomorúan nézett rá.

– Szegény gyermek! Hamarosan bosszút állunk, és utána? Mihez kezdesz?

– Ezen még… nem gondolkodtam.

– Fontold meg az ajánlatomat… az ajánlatunkat. Szükségünk van mindenkire, és neked is szükséged van egy otthonra.

Lini hallgatásba burkolózott, és Ramsha sem erőltette tovább. Amúgy is csak másodpercei maradtak volna rá.

A kis lovascsapat akkor vette észre a nomádokat, amikor már késő volt. A környező dombok és a száraz bokrokkal takart vízmosás felől puskák dörögtek; Torgurd és Arbain súlyos sebekkel zuhantak a földre, Inardo alól pedig a hátasát lőtték ki.

Ramsha gyors felfogású asszonynak bizonyult, megfordította a lovát és észveszejtő vágtára ösztökélte. A puskák ismét felropogtak, de a lövedékek csak súrolták a menekülőt, megállítani nem tudták.

Lini a sarkantyúját mélyen a lova oldalába döfte, és üldözőbe vette Ramshát.

Nyoma sem maradt az elveszett kislány álarcnak.

Gesztenyebarna hátasa zihálva-fújtatva szélsebesen rohant. Lini mind jobban beérte a menekülő asszonyt, s mikor lőtávolon belülre került, a kezébe kapja a karabélyát. Az állatot jól idomították, mert olyan egyenletesen futott, amennyire csak a repedezett talaj engedte.

Lini keze ösztönösen mozdult a záváron; csőre töltötte az első lövedéket, majd célra tartott.

Várj még… most!

A dörrenés messzire visszhangzott a tágas pusztaságon, ám Ramsha már csak azután hallotta meg, hogy az izzó kín a jobb vállába mart, feltépve a húst és szétroncsolva a csontot. Éles sikoltással zuhant ki a nyeregből, és összezúzta magát a földön.

Lini csupán akkor rántotta meg keményen a gyeplőt, mikor paripája már a zokogva káromkodó áldozata mellé ért. Ramsha lovával nem foglalkozott, a fékevesztett állatot majd befogják a többiek.

– Kár volt elfutni – jelentette ki Lini fagyosan. – A sorsodat nem kerülheted el.

Keze sebesen mozgott a záváron, és egy szívdobbanás alatt új lövedéket töltött csőre. A sebesült asszony véresre horzsolt, koszos arcán csíkokat vágtak patakzó könnyei, miközben rimánkodott.

– Könyörgöm, Lini, ne…! Kérlek, ne ölj meg, családom van, kérlek…!

Lini a szemébe nézett, és ahogy a tekintetük találkozott, valami megmozdult a lelkében, amiről még azt is elfeledte, hogy egykoron ismerte. Az ujja mégis ráfeszült a ravaszra.

– A Síkság Ura kortyolja véred!

A többi nomád eközben végzett Inardóval, aki nem adta olcsón a bőrét: három pusztajárót is meglőtt, mielőtt egy lövedék kiloccsantotta az agyát.

– Kár hogy halottak, jó pénzt kaptunk volna értük a piacon – jegyezte meg az egyik nomád férfi, mikor néhány másodperccel később beérte Linit a Főnökkel együtt.

– A következőnek majd te eredsz a nyomába, nagyszájú!

– Fogjátok be, vagy szétcsapok köztetek! – fenyegette meg őket lovaglókorbácsával a Főnök. – Máskor igazad volna Gallanash, de most nem rabszolgákra vadásztunk. Mit tudtál meg, Lini?

A lány széles mosollyal dobta oda a vezérüknek a kokszdarabot. A Főnök forgatta, morzsolgatta, még meg is megnyalta!

– Első osztályú szénbánya – jegyezte meg és máskor mogorva arcára farkasvigyor ült ki. – Mit tudtál meg még?

Lini beszámolt mindenről, majd a porba rajzolta a város hevenyészett térképét. Félórányi haditanácskozást követően a Főnök megvágta a tenyerét és szertartásos szavak kíséretében három csíkot rajzolt önnön vérével a homlokára. A többiek követték a példáját.

– Fehér Istennőnk, érted harcolunk! – kiáltotta és a pusztajárók vele fohászkodtak. – Mindenek Úrnője, vezesd kezünket a csatában! Síkság Ura, vakítsd meg ellenségeinket!

A keselyűpár aznap este ismét édes emberhússal tömhette tele magát.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához