LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

Budai Károly búzakék tekintetét az éjszakába mélyesztve, a dolgozószoba ablaka előtt pöfékelt. A látóhatár alján izzó sárgásvörös derengést figyelte, amelynek rőt fényét a hegyekből szivárgó köd sem tudta elnyelni.

Valamelyik közeli város lángra kapott.

A Főnöknek is nevezett férfi remélte, hogy trehányságról vagy spontán gyulladásról van szó. Ebben az évben ez volt a harmadik ilyen eset, és mint mindegyik, ez is megmozdított benne valamit.

A Nagy Háborút követő tizenkét évben akadt példa bőven az ilyesmire, de sosem ennyire sűrűn, ezért a Konklávé tagjaiban felmerült a gyanú, hogy szándékos gyújtogatásról lehet szó. „Talán mutánsok bukkantak fel a múlt homályából, hogy bosszút álljanak a Tisztaság direktíváért!” A rémhírek általában gyorsan terjedtek, és időnként Budai is szívesen élt velük, de a félelem ezúttal érthetetlen módon őt is torkon ragadta.

A férfi mélyet szívott a pipájából, és elgondolkodva ízlelgette a füstöt.

A korlátozott levélváltás nehézkessé tette, hogy részleteket tudjon meg egy-egy hírről, ahhoz pedig túl kevés emberrel rendelkezett, hogy maga járjon utána a dolognak. Az égő városokkal kapcsolatos információ nem érte meg a kockázatot, bármilyen közeli vagy fenyegető veszélyről legyen is szó; ráadásul már elítélteket sem tudott keríteni a célra. Lassan nem akadt olyan polgár, akit nélkülözhetett volna, így jobb híján várakozó álláspontra helyezkedett.

– Aggodalomra semmi ok – bodorította tükörképe felé a füstöt. – Akár régen, az elszigetelődés most is megvéd.

Károly a szeme sarkából mozgást érzékelt, eltérő színek villódzását. Tekintete az udvar közepére irányult, ahol egy kislány közeledett a fáklyák fényében, piros szoknyában és egyszerű fehér blúzban.

Majdnem megfeledkezett az Emlékezés Órájáról.

Menyek első embere kioltotta a pipáját, megigazította egykor méregdrága öltönyét, és az antik íróasztal melletti fotelba telepedett. Mire Luca áthaladt a csarnokon, és feltipegve az emeletre bekopogtatott, addigra a helyiségben lengedező füstfátyol tökéletes légkört teremtett a meséléshez.

–   Gyere csak, lányom! – kiáltotta Károly.

Zsigray Luca illedelmesen meghajolt, és a számára elhelyezett zsámolyra ült.

Budai végignézett a lány szabályos kontyba font barna haján, búzakék szemén, egészséges, rózsaszín arcbőrén, és elégedettség töltötte el, amiért vaskézzel ragaszkodott a Tisztaság irányelvhez. Ha nem így tesz, a néhány életerős gyermek helyett most egy rakás torzszülöttet kellett volna etetnie.

Vagy lehet, azok zabálták volna fel őket.

A polgármester a korcsokból bármit kinézett. Látott néhány gyomorforgató dolgot a háború alatt. Nem hiába csatlakozott a Konklávéhoz. „Legfontosabb az emberi faj tisztaságának megőrzése!” Számára nem fakultak azok a napok, amikor az egykori Polgári Védelem főnökeként beosztottjaival az elfajzottak hordái ellen küzdött. Egy idő után már az sem izgatta, hogy a mind jobban elhatalmasodó hisztéria középkori boszorkányüldözésre kezd hasonlítani. A harcok hevében könnyen ráfoghatták bárkire, hogy korcs – a likvidálásra akár egy túl lassan, vagy épp túl gyorsan gyógyuló seb is elég indokot adott.

A polgármester Luca arcát nézve az élet iróniáján morfondírozott. A Nagy Tisztogatás temérdek félelmet plántált az emberekbe a megszokottól kicsit is eltérő dolgokkal szemben, és ő ezt kíméletlenül ki is használta. De ugyanez a paranoia juttatta Lucát kisbabaként csaknem a helyi szemétbánya Taigetoszába.

Még jó, hogy ő maga vezette a próbát. A gyermek szeme a fájdalmas tűszúrás közben úgy tükrözte vissza a tekintetét, mintha a lelkébe látott volna. Már akkor sejtette, hogy különleges kapcsolat fűzi őket össze.

Ám most eljött az Emlékezés Órája, és valamiért úgy érezte, muszáj elmesélnie Lucának egy fontos történetet.

Károly elkomoruló arccal előrehajolt.

–   Most a Lélekkufárról fogok neked beszélni…

*

A férfi lassan lépkedett Menyek határa felé, láthatólag óvakodott a hirtelen mozdulatoktól; az úttorlaszt már messziről észrevehette. Öltözékét hosszú út mocska lepte, akárcsak az arcát, de a vonásai mégis megfoghatatlan tisztaságot sugároztak.

A két poszt, Novák Béla és Kovács Lajos álmából felébredve is fújta a Főnök reguláját: minden ismeretlent lelőni, aki a barikádhoz közelít!

Budai később sokat faggatta őket, mit láttak az idegenben, ami megbénította az ujjukat a ravaszon, de maguk sem tudták megmagyarázni. A jövevény jóképű, bivalyerős, egészséges férfinak tűnt, ám igazából a kisugárzása billentette a javára a mérleget. Olyan makulátlanság áradt belőle, amely a hegyekből ömlő ködöt is túlragyogta.

Az idegen nyugodt mozdulatokkal a géppuska csövéig sétált, és hagyta, hogy a torlasz mögött álló két ember közelebbről is megszemlélje. A hívatlan vendég a régi időkben akár filmsztárnak is elmehetett volna: rövidre nyírt szőke haja és acélkék szeme egy akciófilm hőséivel vetekedtek. Arcán halvány forradások látszottak, ezek azonban csak markánsabbakká tették a vonásait.

–   A nevem Hugó. Tornyai Hugó – törte meg a férfi a csendet, és a géppuskára meredt. – A háború egy hónapja véget ért, ugye tudják?

A másik kettő nem reagált, ezért Hugó a barikádok mögött megbújó város falait kezdte vizslatni.

–   Hogy hívják ezt a helyet? Igazán takaros.

Elsőként Novák szólalt meg, mert Hugó valahogy egyre barátságosabbnak tetszett neki.

–   Menyeknek – közölte. – Honnét jössz?

–   Marótról – intett a háta mögé Hugó. – Van valami ennivalótok? Két napja nem ettem…

–   Van egy kis szalonnánk – vágta rá a fukar Kovács, nagylelkűségével magát is meglepve. – Szívesen megosztjuk veled.

Így aztán Tornyai, ahelyett, hogy golyót kapott volna, inkább jóízűen belakmározott a strázsák elemózsiájából. A vállán lógó tarisznyából rugós kést húzott elő, és bőszen forgatta a deszkán. Amikor végzett, az őrökre mosolygott, majd feltett egy kérdést a vörös hajú Nováknak:

– Hiányzik még Laura?

A rőt üstökű poszt arca megrándult. Laura a felesége volt, akit a háború alatt veszített el. Az asszonnyal hétköznapi tüdőgyulladás végzett, mert a férfi sehogy sem tudott antibiotikumot szerezni. Szerencsétlen ember az utolsó pillanatig a párja kezét fogta, de semmit sem tehetett érte. A környék patikáit Szilas, az egyik szomszédos hadúr kifosztotta, és a legolcsóbb fájdalomcsillapítót is arany árban mérte.

–   Hiányzik – ismerte be Novák.

–   Most itt van – mondta Hugó.

A következő pillanatban Laura teljes életnagyságban megjelent az ura előtt. Az asszony úgy nézett ki, mint leány korában, csak úgy sugárzott belőle a fiatalság és a szépség. Egy szót sem szólt, de a mosolya ékkőként ragyogott, és a megigézett őr az arcán érezte pillekönnyű csókjait.

Novák szeméből könny buggyant elő, mire Tornyai Kovács felé fordította a figyelmét.

–   A fiad nem haragszik rád.

Lajos szíve fájdalmasan összeszorult, amikor az ötéves Józsikát megpillantotta.

A gyerek alakja fényben fürdött, mint valami aprószenté, és a tekintetéből őszinte, tiszta szeretet áradt. A szülők már régóta küzdöttek, hogy utóduk szülessen, ám amikor nagy nehezen összehozták, a kisfiú csak öt évet élhetett. A háború tébolya úgy zuhant a világra, mint valami üstökös; az apa a fékevesztett harcok zűrzavarában figyelmetlenül tolatott ki a garázsból, hogy a Főnök hívására a Polgári Védelem épületéhez hajtson, de közben nem nézett a visszapillantóba, és… Az asszony kis híján beleőrült a veszteségbe. Számára pedig nem telt el úgy nap, hogy ne azokról a végzetes másodpercekről álmodott volna.

Így érkezett Tornyai Hugó Menyekre, hogy vértelen forradalommal átvegye a hatalmat.

*

Budai hunyorított, ahogy mesélés közben visszaemlékezett.

A Lélekkufár érkezésének idejére a Nagy Háború már véget ért, és a túlélők előtt egyértelművé vált a tömegpusztító fegyverek sosem várt hatása. A civilizáció romjain fosztogató bandák mellett mutáns hordák kezdtek megjelenni, és mind, mi életképesnek bizonyult, helyet követelt magának a világban. Ám a Főnöknek csak kapóra jött ez az új ellenség. Sikerült úgy intéznie, hogy Menyek védelmét az ő emberei biztosíthassák, és mutánsverő akcióival megnyerte magának a város első emberének posztját.

Látványos győzelmei ellenére azonban akadtak még, akik a régi polgármesterhez húztak, míg mások titkon az egyre terjeszkedő Szilas győzelmében reménykedtek. Végül Zsigrayval egyesítve erőit elűzte az északnyugat felé tapogatózó hadurat, szem előtt tartva a régi közmondást: az ellenségem ellensége a barátom. Természetesen utána meglett korú vetélytársát is halálos baleset érte; a Konklávé megalakulása szerencsére elvonta a köznép figyelmét riválisa balsorsáról…

Károly töprengve figyelte Luca vonásait.

A mellette ülő gyermek csöppet sem hasonlított a volt polgármesterre, akinek fiatal, kapós felesége, Kriszta akkoriban párszor őt is a kegyeiben részesítette. Ifjú látogatója akár Budai vér is lehetett. A férfi persze nem volt annyira naiv, hogy azt higgye, rajta kívül más nem kóstolt bele a mézes bödönbe, de jól esett arra gondolnia, hogy Luca az ő lánya…

–   Hol is tartottam? – kérdezte Budai zavarodottan.

*

Tornyai tehetségének gyorsan híre terjedt, mivel a többség úgy hitte, Isten áldásából képes a szellemvilággal való kommunikációra, hogy enyhítse a túlélők veszteségeit. A szóbeszéd Zsigray Gáspár fülébe is gyorsan eljutott, aki Menyek egykori uraként úgy érezte, jogában áll utánajárni a pletykáknak.

A látogató a Mosolygó Vadkanfő névre elkeresztelt kocsmában tett tanúbizonyságot képességeiről, amiért cserébe ingyen fogyaszthatott. Mivel „hívei” tábora egyre gyarapodott, mindig más családnál töltötte az éjszakát, nem tartva helyén valónak, hogy az adottságát bárki is kisajátítsa.

A rossznyelvek azt is rebesgették, a jóképű fickó nem egy fehérnépet közelebbről is „megismert”, de ez furcsa mód mintha magukat a felszarvazott férjeket sem zavarta volna. A Lélekkufár törzshelyévé vált kocsma látogatottsága ugrásszerűen megnövekedett; a helybeliek minden szabadidejüket ott töltötték, hogy elhunyt rokonaikkal találkozzanak.

Menyek régi polgármesterének kapóra jött ez az új erő, ami felkavarta az állóvizet, mert nehezére esett elviselni, hogy Budai hatalomra jutásával a régi népszerűségéből csak morzsák maradtak. A Főnök nagyobb potenciállal rendelkezett, mint ő; sok harcedzett férfit tudott maga mellett, és az egykori Polgárőrség fegyverraktárát is ő uralta.

Kellett valami, ami helyrebillenti a status quót. Zsigray sokáig kutatott Tornyai dolgai iránt, és amikor úgy érezte, rájött az igazságra, habozás nélkül kiterítette a lapjait.

A volt polgármesternek maradt annyi respektusa, hogy amikor megjelent a kocsmában, vita nélkül magára hagyták a Lélekkufárral.

Amint leült Tornyai asztalához, és szúrós szemmel méregetni kezdte, a szemrevételezett elmosolyodott.

–   Üdvözlöm, polgármester úr! – köszöntötte barátságosan. – Szívesem meghallgatom az ajánlatát. Az apja is érdeklődve várja.

A szólni készülő férfi összerázkódott. Világéletében gyűlölte betegeskedő apját, akiről az utolsó éveiben neki kellett gondoskodnia. A globális téboly bekövetkeztekor Zsigray saját kezűleg fojtotta meg az öreget. Az atomháború kitörésével kisebb dolga is nagyobb volt az embereknek, minthogy egy szívbeteg vénember halálával foglalkozzanak. Mégis, ahogy egyre öregedett, a lakosok szemébe nézve folyton úgy érezte, mintha tisztában lennének az igazsággal.

–   Azt mondja, nagyon szorította az a párna – folytatta Tornyai.

–   Elég legyen! – fortyant fel Zsigray.

A következő pillanatban viaszsárga öregember jelent meg a polgármester előtt, aki a kezét kétségbeesetten az egykori tisztségviselő felé nyújtogatta.

–   Tüntesse el! – sziszegte az. – Nem akarom látni!

–   Kérem – vonta meg a vállát Tornyai. – Tehát, miben állhatok a rendelkezésére?

–   Szeretném, ha hozzám költözne! – közölte Zsigray. – Az emberek elpártoltak mellőlem, kell valami, amivel újra magamhoz csábítom őket, különben Budai végleg leradíroz. És akkor még szépen fogalmaztam.

–   Értem – bólogatott a Lélekkufár. – Engem akar sajtnak használni. De mit tud ajánlani az egerekért?

–   Mondjuk, nem fedem fel a valóságot. – A látogató hangja hidegen csengett. – Gondolja, az egerek nem vágnák a szemétdarálóba, ha rájönnének, hogy mutáns?

Tornyai arcán megdermedt az önelégült mosoly.

–   Honnan veszi ezt?

–   Tudja, több adósom is van a régi időkből, akik megfigyelték. Az egyikük, Kántor Sanyi komoly fejsérülést szenvedett a háború során, amiről csak kevesen tudnak. Váltig állítja, hogy azóta nem álmodik, nem fantáziál, a képzelőereje egyenlő a nullával. Nem hatnak rá a festmények, a zene, a versek, semmi. Egyedül a rideg valóság maradt neki. Nos, szerinte maga egy púpos korcs, akinek hatalmas koponya ül a nyakán. Mindenkivel elhiteti, hogy jóképű, fess fickó, akiből csak úgy sugárzik a vonzerő. De egészen más sugárzásról van itt szó, ugye… Bár Budai az ellenségem, a Tisztaság direktívában egyetértek vele. Magát a szennyezett külvilág okádta ide, ráadásul gyanúm szerint az itteni többséggel ellentétben még nemzőképes is. Legalábbis az éjszakai szokásai erről árulkodnak. Talán eleve azzal a küldetéssel jött, hogy mindnyájunkat megmételyezzen, de az is lehet, hogy egy új faj hírnökeként tör utat magának a káoszban. Nem tudom. De nem is érdekel! Azt akarom, hogy engem szolgáljon, és hogy Menyek lakói ne csak a szellemekben, hanem bennem is higgyenek! A házamban lakik majd, mellettem áll minden kérdésben, én pedig hallgatok a titkáról, és szemet hunyok a „tevékenysége” felett. Gondolja át a dolgot!

Tornyai lehajtotta a fejét, és egy darabig töprengett.

–   Mi a garancia, hogy Kántornak nem jár el a szája? – kérdezte némi szünet után.

–   Ma estére a házamba hívattam – felelte Zsigray. – Nem fogja elhagyni a portámat élve.

A Lélekkufár előrehajolt és a vendége szemébe nézett.

–   Képes lenne eltenni láb alól egy régi barátot a hatalomért?

–   Ebben a világban – állt fel Zsigray kimérten az asztaltól – a hatalom maga a túlélés.

–   Akkor kezet rá! – kiáltotta derűsen Tornyai.

*

Budai meséje lassacskán a végéhez közeledett.

–   Az alku megköttetett, és Kántor nyom nélkül eltűnt – magyarázta. – Apádra és a házában lakó jövevényre természetesen senki sem gyanakodott, én azonban bármire képesnek tartottam az öreg zsiványt, hogy visszaszerezze a hatalmat. Fogalmam sem volt, mivel csalogatta magához a Lélekkufárt, de kezdtem kapiskálni, hogy valami nem stimmel a fickóval, amire Kántor eltűnése csak rátett egy lapáttal. Az öreget nem tudtam megfigyeltetni, többnyire a sajátjaival vette körül magát, de Tornyai hívein rajta tarthattam a szemem. Zsaroltam és lefizettem embereket, hogy információkhoz jussak. Vártam egy jelre, valami apró hibára, ami végre a kezembe adja a megoldást.

–   És végül az idő a maga kezére játszott – állapította meg Luca.

A Főnök rábólintott.

–   Úgy van – ismerte el. – Okos kislány vagy! Tudod, igazából mindenki sejtette, hogy valami nagyon nem oké az idegennel, elvégre normális ember nem tudná halottak szellemét láttatni, akármilyen vallási maszlaggal is magyarázza a képességeit. Külső defektusnak azonban nyoma sem látszott rajta. Ráadásul a kísérteteivel kapcsolatban sem volt könnyű dűlőre jutni. Akadt, amelyik hamar elillant, de olyan is, amelyik tartósnak bizonyult, vagy időnként visszatért a szeretteihez. Az emberek nem tudtak megegyezésre jutni, hogy ezek csak illúziók-e vagy valódi holt lelkek. Tornyai mesterien tartotta fent ezt a bizonytalanságot.

A férfi mondókája egy pillanatra elakadt, ahogy Luca égszínkék szemét bámulta.

–   Olyan pletyka is szárnyra kelt, hogy furcsa dolog történt Tornyaival az egyik szeánsz során – folytatta, amikor észbe kapott. – Alig egy-két másodpercre mintha púpos szörnyeteggé változott volna, mint Quasimodo a Notre Dame-i toronyőrből. A szemtanú persze nem volt száz százalékig biztos a dologban, de ekkor már pedzegettem, hogy Zsigray egy mutánsnak nyújt menedéket, aki lassacskán egész Menyeket a hálójába keríti. Főleg az asszonyainkat…

Luca elsápadt.

–   Mutánsfertőzés? – rebegte riadtan.

–   Úgy bizony – bólogatott Budai. – A háború túlélőinek többsége terméketlenné vált, vagy legalábbis nagyon nehezen tudott utódokat nemzeni. Nálunk mégis rendszeresen érkeztek az újszülöttek, és nem tudtam nem összekapcsolni a dolgot Tornyaival. A babák kívülről mind normálisnak látszottak, de még egy lappangó génszennyezést sem kockáztathattam meg. Addig azonban semmit nem tehettem nyíltan, amíg be nem bizonyítottam Tornyai korcs mivoltát. Végül egy egyszerű kísérlet eldöntötte a kérdést. Az egyik szeánszon egy emberem „véletlenül” megdöfte a késével, és a fickó koncentrációja több szemtanú szeme láttára összeomlott. A valóság mindenkit megrázott; egy púpos gnóm állt az emberek előtt, akit a város népe a legvadabb lidércálmában sem kívánt látni. A mutáns felfogta, hogy lelepleződött, és menekülni kezdett. Zsigray természetesen teljes mellszélességgel mellém állt, azt állítva, hogy ő is csak egy kihasznált áldozat volt. Ez a baklövése később jól jött, hogy szövetségre kényszerítsem Szilas ellen, de ez más lapra tartozik. A lényeg, hogy a púpos elmenekült. Az embereinkkel egész Menyeket lezárattam, de legbelül sokkal égetőbb kérdés gyötört: melyik újszülött származik a korcsfajzattól, és melyik a valódi biológiai apjától.

–   A Tisztaság direktíva mindennek felett! – idézte fel Luca a legfontosabb jelszót.

–   Úgy van! – vágta rá Budai. – Az összes újszülöttet felsorakoztattuk az anyjával a hulladékaprítónál, és mint a boszorkányokat régen, a kisdedeket is próbának vetettük alá. Mindegyiket megszúrtam tűvel, és bizony sokuknak összeomlott a génjeibe kódolt védekezési reflex. A látszólag egészséges babák helyén torz kreatúrák vonaglottak, akik addig minden érzékünket megtévesztették. Egytől-egyig a darálóba hajítottuk őket! Szerencsére te átmentél a teszten. Amikor megláttam a szemed, rögtön tudtam, hogy az én lányom vagy! Közben jelentették, hogy a púpost elkapták a régi papírgyár mellett, én pedig odasiettem, mert szigorú parancsba adtam, hogy én akarok végezni vele. Sohasem felejtem el az utolsó találkozást Tornyaival…

*

–   Hát, itt van, Budai úr? – szörcsögte a mutáns elkínzottan.

A Lélekkufár testét mély sebek borították, már meg sem kísérelte az igazi külsejét leplezni.

Púpos, aránytalan végtagokkal megvert, nagyfejű teremtmény hevert a Polgári Védelem egykori vezetője előtt. Az egyik lepusztult gépterem sarkába hajították, mint valami rongycsomót; látszott, hogy csak percei vannak hátra.

–   Nincs kiút, mutáns! – Budai megemelte a kezében tartott vadászpuskát. – És ne reménykedj, a rohadt ivadékaidat is ledaráltuk!

–   Biztos? – kérdezte gúnyosan Tornyai. – Azt hiszi, az új élet útjába állhat? Gondolja, a maguké az egyetlen porfészek, amit meglátogattam? Úgy véli, mások nincsenek, akik hozzám hasonlítanak? Itt talán elbuktunk, de száz másik helyen sikerrel jártunk! Egy ócska szemétdaráló vagy egy csőre töltött vadászpuska nem állíthat meg minket!

A Főnök elfintorodott, és a púpos arcára szegezte a fegyvert.

–   Utolsó szavak? – kérdezte összehunyorított szemmel.

A mutáns elmosolyodott.

–   Adok egy búcsúajándékot – mondta, és elképesztő gyorsasággal megérintette a férfi karját.

Budai felüvöltött, jeges kín cikázott át az elméjén, aztán dühösen megrántotta a ravaszt.

*

Luca illedelmesen bólogatott, majd homlokráncolva, kamaszos fintorral nézett fel az apjára.

–   Valamit nem értek, édesapám. Ha biztosra vette, hogy a lánya vagyok, miért dobott mégis a darálóba?

Budai összerázkódott, mint akibe villám csapott. Ahogy egykoron, a mutáns érintésétől.

Az Emlékezés Órája? Ez olyan idegen elképzelés tőle. Legszívesebben kitörölte volna életéből azokat a szörnyűséges időket, nemhogy még emlékezzen is rájuk!

Ahogy valójában nem is ő akarta az emlékezést, hanem az a púpos, deformált agyú szörnyeteg! Ő plántálta a tudatába az egészet! Akár csak ezt a gyönyörű kislányt… akit saját maga küldött a halálba, mert a próba egy deformálódott kezet tárt rajta napvilágra.

Hiába igyekezett eltemetni magában, a kísértet minden alkalommal visszatért, amikor Menyek ura arról kapott hírt, hogy Quasimodo gyermekei valamelyik települést tomboló dühük tűzoltárára vetették.

Budai Károly meggörnyedve zokogni kezdett, miközben könnyein át a szobában körbelebegő jelenést bámulta, aki mára talán az ő kislányaként hozná be neki a teát. Akármilyen illúzió árán is.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (leheto”ség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelo”k + kommentelo”k között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához