LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

A teherautó görcsös rándulással megállt. A motor köhögésének elhalásával a kocsit is birtokba vette a csönd. Az a némaság, ami a környező, közel hatszázötven négyzetkilométeren ült. A kifordult harckocsik emberhúsvörös belsője és a lőporkoromfekete föld némasága.

Ketten szálltak ki a fülkéből, és a teherautó orrához léptek. Egyikük a vázra szerelt detektorok és érzékelők tisztításába kezdett, társa pedig a környéket pásztázta végig egy hőképalkotóval.

– Tíz fok jobbra. Háromszáz méter – tette le a kamerát az orvos.

– Él? – kérdezte a takarítással foglalkozó katona.

– Él.

A távot gyalog tették meg. Kimért, mégis gyors léptekkel haladtak a detektorok által kijelölt, biztonságos útvonalon. A túlélő egy nyolc méter átmérőjű bombatölcsér oldalába vájt kisebb üregben ült, fegyverét a két közeledő alakra szegezve.

– Nincs nálunk fegyver! Érti, amit mondok? – kiabált már messziről az orvos. Nem kapott választ, ezért folytatta: – Winter százados vagyok, a békehadtest orvosa! Jelezze, ha érti, amit mondok!

– Különben? – kiabált vissza a megtalált dühösen.

– Nincs különben! A háborúnak vége! Hazavisszük! – kiáltott vissza Winter.

Percekig nem történt semmi. A békehadtest két katonája a kráter szélének fedezékében várt, amíg a lövészgödörben kuporgó felegyenesedett, és eldobta fegyverét. Kezei remegve markolták a feje fölött a levegőt, mintha az égboltot tartaná.

– Engedje le a kezét katona, nincs kinek megadnia magát – mondta az orvos, miközben leereszkedett a tölcsér oldalán. Amikor a túlélőhöz ért, az a nyakába borult. Szorítása görcsös volt, mint egy megtalált gyereké, sírása néma és könny nélküli, mint egy vigasztaló anyáé. Szavak nélkül köszönte meg, hogy megkeresték, és hogy megtalálták. Szótlansága akkor is megmaradt, amikor megvizsgálták, és ellátták a lábát ért sérülést. Ugyanilyen szótlanul követte vissza a két férfit a teherautóig vezető úton. Lépései bizonytalanok voltak, mintha lába visszapattanna a talajról. Groteszk marionett-bábunak tűnt, akit nem akarat, csak a megszokás rutinja mozgat.

– Nézzen rám, katona! – rázta fel a teherautóhoz érve Winter. – Az őrületnek vége! Ha eddig túlélte, annak ez a pillanat volt az értelme. Szedje össze magát, mert tiszta fejre lesz szüksége.

– Öt napja pásztázza a felállított békehadtest a frontvonalakat, túlélőket, sebesülteket, csapdába esett embereket keresve. Nem maga az egyetlen, akit ma találtunk – biccentett társa felé. Az kinyitotta a teherautó rakterének ajtaját.

A raktér belsejét úgy alakították át, hogy a vezetőfülke felőli oldalon egy fémvázas kórházi ágy kapott helyet. A két hosszanti oldalon, pedig egy-egy pad volt a platóhoz rögzítve. Az egyiken egy, a Nyugati-Unió barna egyenruháját viselő férfi ült.

– Ne veszítse értelmét az eddigi szenvedése, és az sem, hogy az életünket kockáztattuk magukért. Az időnk kevés, az akna rengeteg. Bízzon bennem, és mielőtt lenyugszik a nap, asztalnál ülhet, és utána ágyban alhat. Ezt igya meg, de lassan, különben kihányja – nyújtott át egy barna színű folyadékkal teli üveget. – És kapaszkodjanak, mert rázós utunk lesz visszafelé!

A megtalált katona leült a másik padra. A raktér ajtaja bezárult. Az oldalfalon lévő kémlelő ablakokon keskeny csíkban folyt be a napsütés, és néhány golyó ütötte lyukból, mint fénylő húr bújt elő. Az átalakított raktérben félhomály uralkodott.

A motor felbőgött és a teherautó, mintha csak a megállást megelőző rándulást folytatná, hirtelen megindult.

A két, néhány napja még ellenségnek számító katona némán méregette egymást. A Nyugati-Unió egyenruhájában ülő láthatóan már magáénak érezte az utasteret. Hátát félig az oldalfalnak, félig az ágy keretének vetve próbált nemtörődömséget tettetni. Termete magas volt, alkarján feszült a sárfoltos ing. Arca jobb oldalán régi, rosszul kezelt seb féltenyérnyi foltja éktelenkedett. Egy darabon olyan vékony volt a bőr és az alatta lévő szövet, hogy kivehető volt fogainak taréjai. Előreugró homloka alól kutató szempár figyelte az újonnan érkezettet.

Az Eurázsiai Szövetség katonájának zöld egyenruhája felismerhetetlen volt a ráragadt kosztól és vértől. Csak az a fölött viselt kabát árulta el tulajdonosa hovatartozását. Az a kabát, amely úgy tűnt, több számmal nagyobb a kelleténél.

A néma mustrát csak egy-egy felszisszenés tarkította, amikor a bombatölcsérek között utat kereső teherautó megbillent, utasai pedig az oldalfalnak csapódtak. Hosszú percek után a jármű simább terepre ért, mozgása könnyed ringatózássá szelídült. Az Unió katonája felállt, és a kémlelő ablakon át nézte az elhaladó tájat. A tűz perzselte, gránát tépte föld összegyűrt harckocsi és megcsonkított fatörzs díszeivel olyan egyhangú volt, mint a Szövetség katonájának kezében tartott üveg barnasága. A két katona mégsem tudta elszakítani tekintetét egyikről sem.

A Szövetség katonája végül letekerte az üveg tetejét és óvatosan beleivott. Az édes lé megkeseredett ápolatlan szájában, de néhány korty után megtöltötte ízlelőbimbóit élvezettel. Az Uniós eközben visszaült, és más elfoglaltságot nem találva útitársát nézte. A saját üvege után nyúlt, majd miután konstatálta, hogy üres, visszadobta az ágyra. Arca hirtelen felderült, és ünnepélyes mozdulattal egy cigarettát halászott elő ingzsebéből. Rágyújtott, a füstöt állkapcsa előre tolásával arca elé fújta. A teherautó ekkor újra döccent egyet, és a cigaretta a platóra esett. Káromkodva kapott utána. Felvette, és méregetni kezdte a még égő szálat. Úgy érezte, az előadás méltatlanul félbeszakadt. A füst lassan betöltötte a két férfi közt lévő teret, és a szövetségi mélyet szippantott belőle.

– Kéred? – kérdezte a szemben ülőtől.

– Szabad? – kérdezett a másik vissza, törve a nyelvet.

Az Uniós átnyújtotta a megkezdett cigarettát. A másik elvette, és remegő kézzel szájához emelte. Az első slukkot még visszaköhögte. A következőt már benntartotta. Behunyta a szemét, várt, amíg a fűszeres füst teljesen megtöltötte tüdejét, a meleg átjárta bensőjét.

– Köszönöm – súgta rekedten.

Az Uniós nem felelt, csak újabb szálat kotort elő a zsebéből, és meggyújtotta.

– Egyiptomi – közölte füsteregetés közben.

– Jó dohány.

– Az. Békebeli! – mondta az Uniós, és felröhögött. Társa is megengedett egy fél mosolyt.

A kéklő füstfüggönyön át nem is tűntek ellenségnek. A szövetségi az Uniós felé nyújtotta üvegét:

– Nem kérsz egy kortyot? – A másik érte nyúlt, de félúton megállt a keze.

– Én, már megittam a magamét. A doki nekem is adott.

– Fogadd el. A cigarettáért cserébe.

– Á, nem. Rád jobban rád fér – mutatott a testén lógó kabátra.

– Hát igen. Kinőtt engem ez a kabát.

Az Uniós ezen is felröhögött:

– Ezt nem így mondják. Hanem úgy, hogy kinőttem ezt a kabátot, csak annak meg nincs értelme.

– Ez a kabát kinőtt engem – ismételte önmagát a szövetségi. – Már régóta nem vagyok belevaló.

– Mióta vagy kint?

– Négy éve. És te?

– Valamivel több, mint egy éve.

A háború közéjük állt, és néhány percre újra némaság költözött közéjük.

– Akkor még három év, és én is így nézek ki? – kérdezte az Uniós.

– Kivéve, ha ilyen gyermektápszert kapsz ellátmányként.

– Honnan tudod, hogy ez gyermektápszer?

– Rá van írva.

– De ezen csak cirill betű van.

A szövetségi felállt és az ágy szélében megkapaszkodva kezet nyújtott:

– Andrei vagyok. Andrei Bulayev.

Ha nem a háború sodorja egymás mellé őket, Joseph Dunbar is bemutatkozott volna. Ha nem a háborúban találkoznak, egy kocsmában is beszélgethettek volna, vagy a munkahelyen, szünetben. De a háború úgy döntött, lesöpri a két katonát saját színpadáról.

A Marwen akna fő repesze szinte kettőbe vágta a kocsit. A vezetőfülke összerogyott és lángba borult. A raktér doboz teteje leszakadt, az oldalfalak pedig több darabra hasadtak. A fehér lemezek a vörös vérmintával úgy néztek ki, mint egy trópusi virág szirmai. A túlélőkért induló kocsi csak egy újabb virág lett a füstszínű, néma harcmezőn. A háború virága.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához