LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

Kelet felé nyugszik a nap,

Az eső az ég felé száll,

Árnyékot vet a gyertyaláng,

Ilyen lehet egy fonákvilág.

*

– Az itala, Zulfiqar sahib – hajolt le az alacsony asztalhoz a felszolgáló. Ruhájának patyolat fehérségénél csak fogsorának tökéletessége hangsúlyozta ki jobban a hely előkelőségét.

– Zárd be a spalettákat! Zavar ez a ricsaj – kérte könyörgő hangon a kényelmes kelmékbe öltözött kereskedő.

A szolgáló körbetekintett az oszlopos teremben, és mivel nem volt senki más a kávézóban, az ablaksorhoz lépett és egyenként bezárta a földig érő rácsos spalettákat. Közben meg-megállt egy pillanatra, hogy az alattuk lévő utcán hömpölygő ünneplő tömeget nézze. Kígyózó sorban vonultak a főutcán a háborúból visszatért urak, szekereik színültig voltak hadizsákmánnyal és rabszolgákkal. A dobok és kürtök hangja lassan eltompult, ahogy az utolsó ajtó is becsukódott. A teremre félhomály borult, csak néhány keskeny fénycsík vágott végig a sötéten.

– Parancsol még valamit, sahib? – kérdezte végül.

– Csak egy óra nyugalmat. Tessék! Ez elég kell, hogy legyen. – Egy vastag hatszögletű ezüstöt vett elő az erszényéből, néhány pillanatra elrévedt az érmét nézve, aztán gyorsan a várakozó szolga tenyerébe csúsztatta, oda sem nézve többet. Kezeit lassú, önkéntelen mozdulattal dörzsölte össze, mintha valami ragacsos koszt akarna levakarni, közben a spaletták között átszűrődő fénybe bámult. Azután belekortyolt a gőzölgő fekete lébe, és végigdőlt a földre terített párnákon.

Ide-oda terelte a gondolatait, nem engedte, hogy megállapodjanak. Felejteni akart végre, hiszen ami volt elmúlt. A háború az háború, ráadásul ő még csak nem is ontott vért. Miért van az hát, hogy azok, akik ezrével mészárolták le a határvidéki családokat, most önfeledten ünnepelnek az utcákon? Miközben ő, egyszerű kereskedő létére képtelen szabadulni az aranyakhoz kapcsolódó emlékektől. Az istenek éles ésszel áldották meg, de most inkább vágyott volna az együgyűek nyugalmára.

Távoli suttogás riasztotta fel gondolataiból, visszatartotta a lélegzetét, hogy jobban hallja mit történik, de nem nézett fel fektéből.

– Kérem, sahib, zárva vagyunk. Távozz! – hallotta a szolga hangját.

– Hisz vendéged van, fogadós. Hogy lennél hát zárva?

– Zulfiqar sahib nyugalomra vágyik, máshol biztos jobb hasznát vennéd a tudományodnak.

– Csak egy csésze kávéra vágyom, még a legyek zümmögése is hangosabb lesz nálam – hárította el a kifogást az ismeretlen.

Zulfiqar lépteket hallott. Halkan ismét lélegezni kezdett, de hátranézni nem mert, inkább alvást tettetett, nehogy megszólítsa az ismeretlen. Az idegen kihasználva az okvetetlenkedő szolga távollétét, egyenesen a kereskedő asztala elé telepedett, és egy rövid nyakú lantot vett az ölébe. Durva, poros utazóköpenyt viselt, alóla azonban finom, élénk kék kelméből varrt ing és bő nadrág lógott ki, egyik fülében apró kék topáz himbálózott. Valami kobzosféle lehetett – gondolta Zulfiqar – miközben résnyire nyitott szemmel figyelte a furcsa idegent.

– Minden pillanathoz illik egy dal – szólt kéretlenül a kobzos, és ujjai halk futamot indítottak a húrokon.

– A nyugalom dala. – Lágy szólam csendült, akár a víz hullámzása.

– A sóhajok dallama. – Mélybe hulló futam jött, erős tetővel és elhaló véggel.

Zulfiqar elnézett a kobzos mellett, remélte, hogy hamar feladja, de ha mégsem, akkor némi pénzzel őt is elcsendesíti majd. A zenére előjött a szolgáló és jelentőségteljes pillantást vetett a kobzosra, de megszólalni nem mert.

– Az álmok éneke – folytatta zavartalanul apró, csapongó akkordokat vetve.

– A feledés szózata. – Bódító hangfolyam, monoton basszussal.

A kereskedő hirtelen a dalnok felé fordult.

– Ezt játsszad! Ne hagyd abba! – parancsolta Zulfiqar, és visszadőlt a párnákra, hogy átadja magát az ígért feledésnek. A szolgáló fejcsóválva ment vissza a konyhába, a kobzos pedig folytatta a lüktető dallamot. A kereskedő szíve követte a lassú ritmust és lassan megnyugodott. A dallam pedig magával vonta az elméjét, nem engedte elmerengni, elvezette oda, ahol nincsen semmi, ami gondolkodásra késztetné. Egyszerre volt vakítóan fehér jégmező, végtelen aranyló sivatag, és vaksötét éjszaka. Zuhant vagy lebegett, nem érdekelte, már nem érzett félelmet. Lassan átölelte a nemlét melengető érzése, a születés előtti és halál utáni gondtalan öntudatlanság.

Késként hasította fel az oltalmazó burkot a csésze koccanása a tányéron. A vakító fény belenyilallt a kába szemekkel pislogó Zulfiqar fejébe. A kobzosra nézett, aki a lantja helyett már egy csészét tartott a kezében. Hiába igyekezett a kereskedő, nem tudta volna megmondani, hogy mennyi időre vesztette el az eszméletét.

– Miért hagytad abba? – morgott a tarkóját dörzsölve. – Jól megfizetlek, ha folytatod a játékod.

– Nem jó sokáig odaát időzni sahib, a gondtalanság felemészti a célokat, azok nélkül pedig nincs élet.

– És mi van akkor, ha a célok elfogytak és csak a gondok maradtak, mit ér akkor az élet? – kérdezte búsan.

– A célok már csak ilyenek. Megpillantjuk őket a távolban, vágyakozunk utánuk, a hosszú út alatt elképzeljük, milyenek is lehetnek, aztán odaérve sosem az vár, amit elképzeltünk. Nem a cél a fontos, hanem az út. Keress új célt, és kezdj új utat!

– Bölcs szavak, de haszontalanok! – Legyintett. – Kereskedő vagyok, a nyereség a célom, a vagyon volt a vágyam, és most, hogy megszereztem, már nincs miért dolgoznom. Élveznem kellene a gazdagságot, de becstelenség ragad minden aranyhoz, és mindahhoz, amit értük kapok. A dicsőség pedig nem pótolhatja az elveszett tisztességet. Ha vége az ünneplésnek, rájönnek majd ők is – tekintett az ablak felé lecsendesítve szavait.

Hallgattak mindketten. A csendbe olykor-olykor beszűrődött egy-egy távoli kiáltás, zengő kürtök és dohogó dobok. Nagy nap volt ez a város életében. A déli hitetlenek elleni szent hadjárat véget ért, a vezír pedig három napos ünnepet hirdetett a visszatért hősök tiszteletére.

– A háború – szólalt meg végül a kobzos – nem csak a testet nyomorítja meg. Sok szerencsésnek mondott ember tér vissza karcolás nélkül, miközben mély sebet hordoznak a lelkükben, ami kezelés nélkül elfekélyesedik, csakúgy, mint egy vágás. De mindenre van gyógyír.

A kereskedő kurtán felnevetett: – Épp, mint a cégéremen. Minden bajra van gyógyír.

Saját szavai mintha felébresztették volna addigi álmából.

– Jut is eszembe, a legfőbb ideje, hogy visszamenjek az üzletbe. Köszönöm a dalt barátom. – Azzal egy aranyérmét csúsztatott a kobzos kezébe, nehézkesen felkelt, majd kicsoszogott a kávézóból. – Mi a neved dalnok? – kérdezte még az ajtóból visszafordulva.

Amaz elgondolkodott egy szempillantásra, és csak aztán válaszolt.

– Nevezz Djosernek.

Zulfiqar megismételte a nevet, ízlelgetve annak különös hangzását, aztán búcsút intett, és lebaktatott a lépcsőkön. A kobzos az érmét forgatta, vizsgálgatta a kezében, aztán kinyitotta az erszényét, és a többi közé ejtette.

– Tehettek is ti róla, hogy ilyen csúf a történetetek, hisz arra teremtettetek, hogy az embert bűnbe vigyétek – furulyázta az érméknek.

*

A homokkőből épült, lapostetős ház végén, egy sarokra néző üzlet előtt türelmetlen asszonyok sora állt. Az ajtó felett egy saját farkába harapó kígyót ábrázoló cégér hirdette, hogy itt minden bajra talál gyógyírt az ember. Zulfiqar láttára a károgó asszonyok elcsendesedtek, és elhúzódtak az útjából.

– Zulfiqar sahib, a férjem haldoklik. Ha lenne olyan jó… – kérlelte az egyik a kereskedő ruháját markolva.

– Az én férjemet megszúrták, sahib, öt kötést vérzett át az éjjel – vágott közbe egy másik.

– Segítsen sahib, a fiam nincs eszméleténél – sírta a harmadik.

Zulfiqar zavarodottan nézett körbe, majd durván kirántotta a ruháját az asszony kezéből, és szó nélkül beviharzott az ajtón, félrelökve az útjában állókat.

Az apró üzletben egy fiatalasszony állt a pult mögött fehér lepelben, kendővel a fején. Sietős mozdulatokkal épp egy csomagot készített össze az ott várakozó vevőnek.

– Az istenek szent egére, mi történik itt, Farah? – bődült el, amint belépett.

Az aranybarna arcú, fiatal nő összerezzent a hangra, de nem nézett fel, és befejezte a vendég kiszolgálását. Mozdulatai finomak és könnyedek voltak, akár a homok tánca a sivatagi szélben. Zulfiqar mellé lépett a pult mögé, és csendesebben kérdezte:

– Mit keres itt ez a rengeteg asszony?

– Az éjjel zavargások voltak a beduin kerületben – válaszolt csendesen –, a vezír pedig nem habozott vért ontani. Alig tértek meg a seregek a háborúból, és már megint kezdődik ez a szörnyűség. Már reggel tucatnyian vártak az ajtó előtt, és egyre csak jönnek.

– Ez akkor sem egy istenverte ispotály – mérgelődött hangosan Zulfiqar, hogy a kint állók is meghallották.

– Ne káromold az isteneket! Hát nincs már elég szerencsétlenség így is? – korholta le az asszony fojtott hangon. – Az ispotályok dugig vannak a hadisebesültekkel, az egész városban alig találni kötszert és vérzéscsillapítót.

Zulfiqar hátrament a raktárba körbenézni.

– Ez minden, ami maradt? – kérdezte.

– Az, és ami az orvosi táskádban van.

Zulfiqar egy ládával tért vissza a raktárból, és egyenesen az utcára hajította.

– Ez minden, vigyétek!

Az asszonyok egymást taposva kapkodták ki a kötéseket és apró üvegcséket a ládából. A még bent levők is kiözönlöttek, Zulfiqar alig tudott kimenekülni közülük. Gyorsan visszament az üzletébe, és becsapta az ajtót maga mögött. Farah és ő kettesben maradtak, egymást nézték, míg elült kint a ricsaj.

– Legalább tizenöt ezüst volt az a láda áru. Mi ütött beléd?

– Hadd vigyék, csak legyen végre csend.

– Csend?! – fakadt ki a nő könnyes szemmel – Itt hagysz minket hetekre egy árva peták nélkül, üres kézzel térsz vissza a hadjáratból. Most pedig kidobod az árut és a vevőket, mert te csendet akarsz?

– Jönnek majd új vevők, rendes vevők. Eddig is megvoltunk, eztán is megleszünk valahogy.

– Ha arra számítasz, hogy a családom majd kisegít minket, akkor tévedsz. Ez a zavargás, a leszámolások… A vezír mindenüket el fogja venni, talán el is üldözi őket a városból. Azt híreszteli, hogy a beduinok gyávák és árulók, hogy nem teljesítették a kötelességüket. Te ott voltál. Ugye ebből egy szó sem igaz?

– A néped bátor harcosokat állított ki, jobban küzdöttek, mint éljenzett hőseink, jobban, mint fizetett zsoldosaink. De mindazok, akik visszatértek, kötelességszegők.

– Mit beszélsz? – ragadta meg Farah a gondolataiba merült férjét.

– A vezír feltett szándéka volt, hogy elveszejti mind a négyezer beduin harcost, hogy aztán ne kelljen betartania nekik tett ígéretét. Aki visszatért, az áruló, máskülönben halott lenne.

– Istenek! Akkor mind elvesztek. És még hittek benne, hogy tisztes helyük lehet ebben a városban. Az életüket áldozták azokért, akik a halálukat kívánták. Beszélnem kell a bátyáimmal.

Farah könnyes szemmel, kendőjét arcába húzva szaladt ki az ajtón. Zulfiqar szótlanul nézett utána, feje súlyos gondolatoktól volt terhes.

– Sírnék én is veled szerelmem, fájlalnám a veszteséget, ha nem lennék én is ugyanolyan becstelen, mint akiket átkoznék érte. Számodra még van remény, hogy amíg élsz, még jobb idők jöhetnek. Én már csak arra várok, hogy az egésznek vége legyen.

*

A bolti munka lassan megnyugtatta Zulfiqart, visszaidézte a becsületes szegénységben eltelt éveket. Be is sötétedett, mire az utolsó vevőt is kiszolgálta, és már nagyon várta a nap végét. Látni akarta a feleségét és a gyermekeit, örülni annak, ami megadatott neki, a pénzre és a háborúra már nem is gondolt. Hamar rendet rakott az üzletben, és elindult hazafelé. Az ajtón kilépve azonban egy ott várakozó férfival találta magát szembe, aki egy erős ütéssel visszalökte a boltba. Féltucat elkendőzött arcú férfi nyomult be az ajtón, az élenjáró megragadta a ruháját és az üzlet hátuljába vonszolta.

– Jó estét, sahib. – A férfi hangja egyszerre volt bizalmaskodó és fenyegető. – Hogy ne húzzuk egymás idejét, elárulom, hogy a pénzedért jöttünk. De nem ám a mai bevételért, hanem azért, amit a nemesektől kasszíroztál. Kapsz egy esélyt, hogy megmutasd hova rejtetted, és élve kikerülj innen.

Zulfiqar szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel.

– Vigyétek! A tiétek lehet mind.

– Örülök, hogy ilyen belátó vagy. Na, gyerünk, és semmi trükk!

Talpra rántotta a kereskedőt, és nekiszegezte a tőrét. Zulfiqar a pince felé bökött.

– Ott van lent, a méregszekrény aljában.

A rabló intett az egyik társának, hogy nézze meg, igazat mondott-e.

– Őszinte elismerésem, sahib – jegyezte meg gúnyos hangon, míg várakoztak. – Senki sem gondolta volna, hogy a fosztogatók harácsolta zsákmány után így fognak kapkodni a vereség elől menekülő nemesek. Senki, kivéve téged ravasz róka.

– Bocsásd meg, hogy nem tudom illő módon viszonozni ezt a bókot – törölgette vérző orrát Zulfiqar. – Illetve talán mégis. Hadd gratuláljak elsőként ehhez a kiváló rabláshoz.

A rabló nevetésben tört ki.

– Nyugtával dicsérd, kufár! Még nem végeztünk.

– Megvan! – A martalóc két súlyos zsákkal tért vissza a pincéből. – Ez legalább száz arany.

– Okos voltál, kereskedő. Nem marad el a jutalmad – kedveskedett a férfi, de a sejtelmes hangsúly elbizonytalanította Zulfiqart.

– Megvan, amit akartatok igaz? Menjetek, hát! – Igyekezett megőrizni a magabiztosságát, de hangjába félelem költözött.

– Isten veled, sahib – morogta a rabló szorosabbra fogva a tőrt.

Apró csörrenés hallatszott ekkor a bejárat felől, az osztott üvegablakon tenyérnyi lyuk tátongott. Kopogás és csörgés hangja töltötte meg a szobát, a földön fényes érmék tucatjai gurultak szerte. A rablók közül négyen mindjárt az aranyakat kezdték összeszedni anélkül, hogy végiggondolták volna, hogy mitől szakadt ki a martalóc kezében tartott zsák. Másik kettő az ablakon kívüli sötétséget fürkészte, csak a kereskedő ruháját markoló férfi vette észre a falból kiálló arasznyi tollatlan acéltüskét.

– Csillagfényes jó estét az uraknak. – hallatszott egy karakán hang az ajtón kívülről. – Amint az iménti rövid előadásból is kiderült, a birtokomban lévő számszeríj egy igazi mestermunka. Na már most, ha Zulfiqar sahib épségben kisétál az ajtón egy percen belül, akkor önök is élve távozhatnak, ráadásul megtarthatják az aranyaikat is. Ellenkező esetben… Nos, nem csak az aranyat veszítik el.

– Ha azt hiszed, hogy egy sötétben bujkáló csúzlis mitugrász parancsolgathat nekem, akkor rossz házba kopogtattál be! – kiáltotta válaszul a rabló, miközben a biztonság kedvéért maga elé húzta a kereskedőt.

– Mialatt erről társalgunk, a városőrség őrjárata hamarosan megérkezik. Velük biztosan lesz alkalmad tisztázni a parancsnoki láncot, barátom.

Néhány pillanatnyi csend után lassan kinyílt az ajtó, és a résen kilökték Zulfiqart, aki a lendülettől a földre bukott. Az ismeretlen megragadta a karját, felrántotta, és futtában maga után húzta.

– Jobb, ha eltakarodsz innen, mire kimegyünk, különben lenyeletem veled az átkozott csúzlidat, te senkiházi! – kiáltott utánuk a rabló.

Négy-öt háztömbbel odébb álltak meg kifújni magukat. Zulfiqar csak ekkor tudta megnézni csuklyás köpenyt viselő megmentője arcát.

– Djoser?! – kiáltott fel meglepetésében.

– Szolgálatodra – lihegte a lantművész.

*

– Az itala, Zulfiqar sahib – hajolt le az alacsony asztalhoz a felszolgáló.

– Köszönöm – felelte, majd a lantoshoz fordult. – És neked is.

– Nem tesz semmit. Na, és most, hogy végül sikeresen megszabadultál az elátkozott pénztől, hiányzik?

Zulfiqar pár pillanatig elgondolkozva nézett maga elé.

– Bizonyosan sok hasznos dologra fordíthattam volna. De majd jön egy másik üzlet, egy tisztességes üzlet.

– Tervek, remények. Ez hát az élet – merengett Djoser, és ujjai egy akkordot leheltek a húrokon. – Meggyógyultál.

– Hála neked és az isteneknek.

– Magadnak köszönd! Az istenek csak kísértek. Kísérjenek ezután is!

– Búcsúzol talán?

– Mindig eljön az utolsó dal.

Bódító hangfolyam, monoton basszussal. Zulfiqar szótlanul figyelte a kobzos ujjainak táncát a pengő húrok felett. A fények elhalványodtak, a párnák hullámzó tengerré változtak. Zulfiqar süllyedni kezdett. Gondtalanul lebegett a végtelen dallamos csendben, míg a plafonon függő olajlámpás halovány csillaggá nem távolodott, és már nem gyötörték emlékek, elszálltak a gondok is.

– Nyugodj békében, Zulfiqar sahib – simított végig a húrokon a kobzos, elkoppintva vele a dallam utolsó akkordját. – Minden dalnak vége van egyszer.

Felállt és csendes léptekkel az ajtóhoz ment.

– Zulfiqar sahib nyugalomra vágyik – suttogta a szolgának, és egy aranyérmét nyomott a kezébe. Aztán eltűnt az éjszakában.

A szolga az érmét forgatta, vizsgálgatta a kezében. Nem értette a hatalmas borravaló okát, de nem látott a pénzen semmi hibát.

*

– Végeztél a kereskedővel?

– Igen, nagyságos úr.

– Helyes. Sajnálom, ha nem nyújtott elég kihívást egy ilyen elismert szaktekintélynek, de sok bajt okozhatott volna nekünk, ha eljár a szája. Az istenek kiváló üzleti érzékkel áldották meg, de gyenge gyomrot adtak hozzá. Akárhogy is, a város boldog, hogy hőseit ünnepelheti, és ez nagyrészt az ő érdeme. Kár hogy nem tudta kiélvezni a munkája gyümölcsét.

A nappal fenséges palota éjjel rideg és ijesztő volt. A szökőkút karcsú nimfái szárnycsattogtató hárpiák árnyékát vetették a falra a fáklyafényben. A díszes boltívek azt az érzést keltették, mintha egy gigantikus szörny gyomrában lenne bezárva az ember. Djoser szeretett volna mielőbb távozni.

– Ami a fizetségemet illeti …

– Ó, igaz is – húzott elő egy teli erszényt a fiatal nemes. – A lényeg.

– …nem tartok rá igényt – szögezte le.

– Ezt meg hogy értsem?

– Visszaadom az előleget is – tette hozzá, és egy erszényt dobott az asztalra.

– Elvégezted a feladatot. Fogadd hát el a fizetséget! – parancsolta a nemes.

– Ha annyira nyomja a zsebed nagyuram, akkor add az özvegynek – javasolta, és elindult a kijárat felé.

– Még nem végeztem. Ne merj nekem hátat fordítani! – üvöltötte a palota ura, mire az ajtónál álló két őr összezárta az alabárdjait a lantos előtt.

– Megkaptad, amit akartál – fordult meg Djoser. – Légy hát boldog, és ne keresd a bajt!

Volt valami a lantos tekintetében és hangjában, amitől végigfutott a hideg a nemes hátán. A fizetség visszautasítása rossz ómen volt. Veszélyes, ha valaki személyes ügyként kezeli az üzletet.

– Azt hittem, hogy egy profival van dolgom – szólt végül.

– Tévedtél. Én csak egy dalnok vagyok.

A nemes idegesen felnevetett, közben Djoser szemeit fürkészte. Végül intett az őröknek, és végignézte, ahogy a dalnok kisétál a teremből.

*

Mosolygó pár sétált kézenfogva a napfényes utcán. Nem voltak egyedül, az utca zsúfolásig telt emberekkel. Mégsem volt tolongás, mindenki ugyanabba az irányba, ugyanazzal a tempóval sétált. A több ezer fős fegyvertelen tömegben voltak kézművesek, kereskedők, katonák, koldusok és nemesek egyaránt. Hamarosan egy tér széléhez értek, ahol a beduinok maréknyi fegyverese nézett farkasszemet a városőrség kivont szablyával várakozó századaival. Szótlanul folytatták útjukat elkeveredve a meglepett beduin fegyveresekkel. A lándzsákat markoló kezekre finom ujjak fonódtak, és békés, mégis ellenállhatatlan erejükkel lefegyverezték az ellenállókat. A folyamat szinte észrevétlen volt, a többezres tömeg magával ragadta az immáron fegyvertelen ellenállókat és egyenesen a városőrség pengefala felé indultak.

– Fonákvilág! – kiáltott fel valaki a tömegből.

– Fonákvilág! Fonákvilág! – visszhangozták ezrek a jelszót.

A városőrség válogatott zsoldosainak kezében megremegett a fegyver, és a tömeg egyszerűen átsétált a bénult katonák sorai között. Meg sem álltak az emír és a főnemesség palotáinak helyet adó Óvárost övező csatorna partjáig. Ami ezután következett, az már történelem. Úgy mondják, a Fonákvilág felkelést egy dalnok indította el, aki bejárta a város minden fogadóját, hogy dalba foglalva ültesse el az igazság magvait az emberekben. Hogy ez igaz-e, vagy csak szóbeszéd, nem tudom. De a dal létezik:

Kelet felé nyugszik a nap,
Az eső az ég felé száll,
Árnyékot vet a gyertyaláng,
Ilyen lehet egy fonákvilág.
Szent háborút hirdet,
Kinek már semmi sem szent,
Parancsára díszes sereg
A harcmezőre veszteni ment.
És míg a hősök mind ott haltak,
Paroláznak a megfutamodottak.
S mit hadizsákmányukként mutogatnak
Rablásból való, hozzá ártatlan vér tapad.
Lehetne ez is egy fonákvilág,
Ha nem ez volna a szomorú valóság.
Nézd, a vereség nyertesei hogy járják táncukat!
Talpuk alatt az elárultak csontjai ropognak.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához