LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

ELLENŐRZŐ KÉP

IDŐSZAK: 35

KÖZELÍTÉSI PONT: FÖLD

TÁG KÖZELÍTÉSI PONT: KÖZÉP-EURÓPA

NYELVJÁRÁS: MAGYAR

TERÜLET: ÉSZAKI K.H. A KARANCS-MEDVES BAZALT F.SÍK

MEGKÜLÖNBÖZTETÉSI SZÁM ÉS NEM: 20130111 – NŐ

*

Gizi a hajóablak mintájára készült, négy körcikkre osztott ablak előtt állt. Figyelte a vihart, miközben próbálta legyőzni félelmét. A módszert, amivel elnyomható a tetteket bénító rettegés, még gyermekkorában, a kataklizma után tanították meg neki az Őrzők. Most is eszében voltak.

Nehéz volt nem úgy tekintenie a szélre, mint rabságból kiszabadult vadra, ami végigvágtatott a völgyön, oda és vissza, amikor ereje nem csitult, hiába állta útját a völgy kanyarulatában a bazaltfal. Valahányszor végigvágtázott az ablak előtt, mindig megpróbálta arrébb görgetni a bejárathoz vezető ösvény két oldalára leszórt szűrőkavicsokat, és dúlta tovább, a már felforgatott konyhakertet is. Nehéz volt, de nem lehetetlen.

A felhőkből nem esett, egyenesen ömlött a víz, a villámok pedig olyan sűrűn követték egymást, hogy a mennydörgés el se hallgatott, és nem lehetett megállapítani már mely villanáshoz, melyik zengés tartozik. Némelyik villám földet ért, csattanásának hangja olyan volt, mint gyarló embereket rémisztő óriás ostora. A többiek beérték azzal, hogy félkörívet írva le, megvilágították a terhétől roskadozó, fekete felhőtakarót. Gizinek mindez eszébe juttatta anyja jövőnek írt egyik levelét, amit szinte kívülről fújt már.

*  Amikor elért minket a pusztító földrengés, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Egymással versengve csattogtak a villámok, pedig tél volt. Ez már önmagában is vészjósló lett volna, de voltak a rengések…  Az első rengéskor még azt hittem, egy villám csapott le a közelben. Úgy féltettem az én kicsi lányom, hogy majd eszem vesztettem…*

Miközben szülője szavaira emlékezett, felfogta a külső képeket is. Próbálta nem azonosítani a múltat a jelennel. Látta a kert gyümölcsfáit, melyek keservesen hajladoztak. A lombok megtépázva, összegabalyodott és letört ágakkal egyenesedtek fel, miután a szél elvágtatott. Nézte a kert alacsonyabb növényeit, melyek a földön feküdtek, mintha csak megbújni, túlélni akarnának. Egyedül a szennyvíztisztító nádasa állta rendületlenül a megpróbáltatást. Mindeközben a kert köré épített víznyelők hangos szürcsöléssel itták a szűnni nem akaró eső vizét.

*

Gondolhatod milyen nehezen álltunk vissza a természetközeli életre, amikor azzal telt az életünk, hogy tévét néztünk, vagy a számítógép előtt ültünk…  Most áramunk sincs, nem, hogy számítógép! Az összes műhold visszazuhant a földre, tetézve a bajt, amit a viharok, a földrengések, a reaktorok robbanása, a szökőár és  az árvíz okozott.

*

– Mint egy eszét vesztett őrült. Mintha mindent szét akarna rombolni – szólalt meg Gizi anyja leveléből erőszakosan kirángatva magát, abban reménykedve, hogy a hangok elűzik gyermekkorának legrémisztőbb emlékeit.

Éva az asztalnál ült, Gizi megjegyzésére felnézett a csicsókáról, amit éppen héjától próbált megszabadítani éles kőkésével. Tekintete elsiklott anyja őszülő feje mellett, ki a villogó tájra:

– Szerintem inkább kedve szerint takarít – mondta mosolyogva, majd visszafordult a vacsora alapanyagához. Ő szerette a viharokat, mert az erőt hozott az embereknek, és reményeik szerint gyorsította a még sugárfertőzött területek tisztulását.

– És közben fényképezi a részleteket – egészítette ki lánya mondatát ösztönösen Gizi.

– Mi az a fényképezés anya? – futott anyjához Éliás a faépítőkockái közül az ötévesek örökös kíváncsiságával. Éva ölbe vette gyermekét. Gyönyörű kék szeme úgy ragyogott, mint frissen ázott mező a napfényben. Olvasni lehetett belőle, hogy büszke okos csemetéjére.

Gizi nem szólt többet. Kicsit megrémült, hogy rosszat szólt. De jó volt így. Félelme csitult, hiszen itt van az ő szépséges, szőke hajú lánya, a tündéri unokája, a fia, aki most a földeken rekedt, férje, aki mindent megtesz, hogy az életük szép legyen. Ők bearanyozzák a napokat. Éva és Tarján – hála az Égieknek! – nem láttak hasonlót sem, amit ő, és mondhat bárki bármit, való igaz, hogy a rend előtti állapotot egyfajta káosz előzi meg. Hasonló ahhoz, mint amikor törölget, és a már megmosott tárgyak még az asztalon hevernek a vízzel teli nehéz fatál mellett.

Tudta, hogy nem szabad a múlton rágódni, ám a villámok nála mindig azt idézték. Gizi engedte hát, hogy emlékei kézen fogják, hogy elhagyja a jelen viharát, hogy csak a fel-felvillanó fények kövessék. Ismét látta hatéves önmagát, mint már oly sokszor. Megint visszatért ahhoz a régi förgeteghez, amikor először vont köré erős védőfalat az életösztön.  Újból érezte édesanyja ölelését, miközben ő magzati pózban azért fohászkodott, hogy ne ez legyen élete utolsó napja.  Élesen élt emlékezetében, hogy a földi Istenképtől, a való Istenig futottak kérései, abba a csillagok közötti, születés előtti végtelen egységbe, ahonnét mindenki érkezett. A villámok csattanásai emlékeztették a ház reccsenésére, amikor beszakadt a padló, és ők a lakás alatt húzódó barlangrendszerbe zuhantak. Az éles fájdalom egy időre megbénította tudatát, és ki tudja mennyi idő múlva, anyja kérlelő hangjára, simogatására, csókjaira tért öntudatához.

Mintha megszűnt volna létezni az idő, olyan csendre eszméltek, amilyet azelőtt még soha nem hallottak. Egy madár se pisszent, nem dúlt a vihar, megszűnt morajlani a föld.

Ott és akkor, mintha csak ők ketten léteztek volna. Velejükig hatolt a világ vaksötét magánya.

Az életük az ebédlőből utánuk hullott vizes flakonoknak köszönhették, nem úgy, mint apa, aki soha többé nem érkezett haza. Haza? A régi értelemben vett haza nem létezett többé.

Két napig tarthatott, amíg tapogatva, hallgatózva, megtalálták a barlangból kivezető utat, amíg felszabadították a kijáratot a törmeléktől. Az emberek civilizáltnak mondott világát elmorzsolta a természet ereje, azt látták, mikor kibújtak a szűk nyíláson. A Nap akkor emelkedett a dombok fölé, és fénye – mintha mi sem történt volna -, minden zugba eljutott. Az eléjük táruló képtől először a néma döbbenet, testet bénító rémület fogta el őket. Minden ház romokban hevert, új felszínt alkotva. A legtöbb fa is a földön hevert, és mindent szürke hó fedett. Egy férfi terített rájuk koszos plédet, és adott nekik tejet. Anyja akkori keserves zokogására, és sikolyszerű kérdésére emlékezve: „Istenem! Miért?”, Gizi visszatért a jelenbe. Fia, férje  és veje jutott az eszébe. Az aggódás csak a pillanat tört részéig merült föl lelkében, mert az Őrzők megtanították: kizárólag jó eseményeket szabad vizionálni.

*

Nincsenek már műanyagot magukból kiokádó gyárak, új mércével mérjük a világot… Elfogadtuk, hogy a természet részei vagyunk… Egy-egy építőkocka, és ha csak egy is megkarcolódik, annak fájdalma végig remeg a rendszeren. Elfogadtuk, hogy a gondolat hatalmas energia, és hogy a szeretet az a kötőanyag, amely a kozmoszt összetartja… Ne feledjétek: az embernek földből kihajtó gyökerei, és kozmoszba nyúló hajtásai vannak…

*

A  férfinép a közösség rozsföldjén dolgozott, amikor váratlanul megérkezett a vihar. Gizi biztosra vette, hogy szerettei hamarabb észrevették a fekete fellegeket, mint ők itt a völgyben. Szinte látta, ahogy az állatokat beterelik a legelőről a föld mélyébe épített istállóba, és utána belátták: nincs elég idejük a hazaútra, így a pihenőházban maradtak.

– Apádék ma már nem jönnek haza. Elég lesz az a csicsóka – fordult el az ablaktól és a széles helyiség másik oldalába épített nyitott kemencéhez ment, hogy fát tegyen a parázsra. Sok nélkülözést megélt arcát megvilágították a fellobbanó lángok. Idősebbnek látszott koránál.

– Én is épp erre gondoltam – dobta be a tálba az utolsóként megtisztított gumót Éva.

– Lemegyek a barlangba, megnézem az esővizet és átengedem a tározóba – mondta Gizi, miközben összeboglyozta Éliás szőke fürtjeit és egy csókot lehelt a kicsi halántékára. – Mit építesz, gyöngyvirágom?

— Várost, mami. Olyan várost, amiről meséltél, ami régen épült a felszínen.

— Hűha! Csak azután irtó biztonságos legyen!

— Biztonságos lesz. Veszély esetén ezeket mind le lehet ereszteni a föld alá, ahol előre ki van építve az összekötő folyosórendszer, amit bazalttömbökkel erősítek meg.

— Nahát! – kiáltott föl Gizi elismerően. – Úgy látom, a jövő zseniális építészével tárgyalok! Tárgyalnék tovább is, és meggyőzném, hogy ne építsen városokat, mert minek olyan sok embert egy helyre összeterelni, mert mit is csinálnának azok, ott egy rakáson… de mennem kell. Hagyd most kicsit a játékot csöppségem, és segíts anyunak! Évikém – szólt hátra lányának –, te meg beszélj ezzel a zsenivel a városokról kicsit elrettentőbben! – azzal választ nem várva, belépett a barlangba vezető boltíves nyílásba.

A jól záródó, dupla falú ajtó mögött meredek –  terméskőbe vájt – lépcsősor vezetett a tározóba, amelynek felügyelői voltak. A közösség ebből a tározóból kapta a vizet, amelyet a természetes növény- és földrétegeken való átfutás után, telepítő vályúkba vezettek, majd sás- és nádszűrőn vezettek át mielőtt a tározóba folyt. Száraz időben más munka akadt, a vízforgató óriáskereket kellett beindítani. Az nekik  könnyű volt, csak egy gombnyomás, mert a vízforgató rá volt kötve a generátorra, amit a falu lakói egymást felváltva, fizikai erejükkel töltöttek fel árammal. Amikor így esett, mint most, nem kellett az állóvizet mozgatni, viszont ellenőrizni kellett a kézzel font szűrőket, vagy éppen cserélni őket, mert hamar elkoptak az állandó igénybevétel miatt.

Gizinek tele volt a feje mindenféle kusza gondolattal. Ismét az az este jutott az eszébe, amikor rengett a föld, csattogtak a villámok és anyjával a kanadai juharfából készült ebédlőasztal alá bújtak. Az a nap, és a rákövetkező sötétségben töltött órák, a rettegés örökre meghatározta életét. Az a sok halott, amit látnia kellett, a tömeges temetések, a sérült, beteg emberek, a könnyező szemek, a tehetetlenség, az örökös éhség, mind-mind úgy ivódott lelkébe, mint bőrébe a bodza lilasága, a bodzáé, ami napokig szinte az egyetlen élelmük volt. Később anyja ebből a növényből készített tintát magának, hogy megírhassa jövőnek szóló leveleit, de addigra, mire a növényből nem csak ital és étel, hanem tinta is lehetett, eltelt egy-két év. Elképzelni se tudta, mi lett volna belőlük, ha nem találnak rájuk az Őrzők.

*

Használtuk az iparunk termékeit, és mit se tudtunk arról, hogyan élhetnénk nélkülük. Ha nem maradnak élve emberek, akik fanatikusan gyűjtötték és őrizték a gyógynövények ismeretét; ha nincsenek, akik tudják, hogyan kell cukrot nyírfából és más gyümölcsből előállítani; ha nincsenek, akik tudják, hogy mi mindenre jó a szódabikarbóna és egyáltalán hol található az a természetben; ha nem tudják egyesek, hogy a szőlőmag mire használható, vagy hogyan kell állatot megnyúzni és bőrét kikészíteni; ha nincsenek a cserkészek, akik túlélést tanultak, akkor mi mind meghaltunk volna később, még ha a kataklizmát túl is éltük.

*

– Anya, van még nagyi papírgyűjteményéből? – fogadta őt Éva, amikor visszatért a földházba. – Éliás festeni szeretne.

– Ilyen későn, már nem festünk. Nem égetjük a mécseseket, a papírt és a festéket se pazaroljuk. A színeket csak a napfényben lehet jól látni – mondta, de hangján érződött: csak megpróbál szigorú lenni. Igazából büszkeség töltötte el, ha azt tapasztalta, hogy Éliás olyan játékokat játszik, melyek valahogy kapcsolódnak a művészi alkotás fogalmához. Tudta ezt Éva is, aki most is indulásra készen, a döntés megváltoztatására várt. Gizi szinte hallotta: „De anya!”

– Minden papír bent van a raktárban, abban a faládában, amit apád készített. Hozz ki belőle egy köteggel és kiválogatjátok vacsora után, hogy mire szabad festeni és mire nem. De utána alvás! – adta meg magát.

Éva boldogan gyújtott meg egy gyertyát a mécses lángjáról, és sietve távozott. Éliás barna, puha arcocskáján viszont tükröződött némi csalódottság. „Jó gyerek” – nyugtázta Gizi, de nem dicsért. Úgy tett, mintha észre se vette volna a fintort unokája arcán. Arra gondolt, muszáj megtanulni a kicsinek is, hogy akkor is takarékosan kell élni, ha mára van már elég a faggyúból, a növényi festékből és a falevelekből készített papírból is. A régi papírt, amit az ő anyja elszántan gyűjtött tíz éven át haláláig, Éliás jobban szerette, mert vékonyabb, hajlékonyabb volt, mint amiket ők saját kezűleg készíteni tudtak.

– Nézd csak, Éliás! – kiáltott Éva nevetve, már a raktár ajtajából. – Találtam néhány fényképet. Kérdezted, mi az a fényképezés, hát most megnézheted.

A kicsi arca felderült, leugrott a székéről, anyja elé futott és csodálkozva vizslatta a színes fotókat. Gizi viszont összehúzta szemöldökét, amitől homlokráncai elmélyültek. Miközben egy villával megpiszkálta a kemence sütőlapján fődögélő csicsókát, fel se nézett, úgy szólt.

– Hé! Nem véletlenül lettek eltéve azok a képek! Azok a fiókos szekrényemben voltak, és nem a ládában! Nem hiszem, hogy elérkezett az ideje annak, hogy ilyen dolgokkal kelts fölösleges vágyakat a gyerekbe.

– A fejlődéshez szükség van vágyakra – mondta nagyon csöndesen Éva. – Lehet, hogy a Földön már vannak olyan helyek, ahol ismét megtanulták a fényképezést, és ha igen, akkor Éliásnak sem árthat, ha tudja: volt és lehet ilyen tudás.

– Lehet kicsim, de az, nagyon messze van – enyhült meg kissé Gizi. – Éliás nem jut el oda. Értékes, az élethez szükséges vágyakat kell ébreszteni, nem mihasznákat. Mi itt fölöslegesnek tartjuk a fényképezés tudományát, és ezt te is nagyon jól tudod.

– De ti is tanultatok a katasztrófa után. Szinte azonnal tanítottak benneteket. Éliásnak se árthat – próbált ellenkezni Éva, miközben csak állt, mint egy élő szobor tanácstalanul, karcsú alakját megnyújtva vetítette a falra a kezébe tartott gyertya fénye.

– Való igaz – adott igazat lányának Gizi. – Amikor az a hazug, civilizáció leradírozódott a Föld színéről, az egész telet a mostani központi barlangban töltöttük és a felnőttek meséltek, énekeket, játékokat tanítottak velünk – odasétált unokájához, ő is megnézegette a régi megfakult fotókat. – Éliás is tanul, amikor foglalkozások vannak. A mi okításunk egészen más volt. Voltak napok, amikor kivittek minket a tóhoz is nádat vágni, és arra készítettek, hogy ha eljön a tavasz, akkor még többet kell majd dolgozni. Ide, ebbe a barlangba jártunk vízért. Olyan dolgokat tanultunk, ami az élethez kellett, és nem keltettek bennünk hiú ábrándokat, terhes vágyakat.

– Tudom, én is olvastam Ildi mama jövőnek írt leveleit – mondta Éva, és végre mozdult.  Elfújta a gyertyát, letette az asztalra az eddig a kezébe szorongatott papírköteget, és lapozgatni kezdte. – Ezek itt – lobogtatott meg néhány lapot – egy bank levelei. Ezekre senkinek nem lesz már szüksége. Akár mindkét oldalát be lehet festeni.

– Biztos vagyok benne! – mondta Gizi, és közben elvette Éliástól a fényképeket, pedig tudat alatt ezt az egészet ő akarta. – Ezek fölösleges holmik kicsim – szólt a gyerekhez. – Láthatók ugyan rajta dédiék, de az emberi agy éppen arra való, hogy megőrizze az emlékeket és az ebből keletkező tudást. Az ember szeme, meg a két keze arra van, hogy  lásson és megvalósítson. Meg kell jegyezni, ami fontos. Kezünkkel meg alkotni kell. Mindent le lehet rajzolni, festeni. A fényképek az eltunyulást és a pazarlást segítették létrehívni.

– Anya! – kiáltott közbe Éva. – Nem túlzás ez?

– Nem. Ha láttad volna, amit én, másként vélekednél – mondta Gizi magára erőltetett nyugalommal. – Én láttam, és az Őrzőktől is más elveket tanultam. Sok száz magazin létezett. Kivágott erdők mutatták az odáig vezető utat. Több ezer tonna vegyszer került a talajba, vizekbe, több évre elegendő energiát pazaroltak el. Nem, nem túlzás, mert mindeközben ellaposodott az emberek szókincse, eltunyult a képzelet, és ügyetlenné váltak a kezek. Voltak a fotók. Rengeteg. Láthatta őket, aki nem volt vak, és nem kellett szavakat keresni a leírásukhoz, és nem kellett ügyes kéz, a megfestésükhöz.

– Mégis jó volna tudni, milyen a világ tőlünk távol!

– Minek?! – csattant föl Gizi. – Amikor az emberek a saját környezetüket se ismerik?  Nem tudják, hogy mit rejt a legközelebbi hegy, vagy az erdők, mezők növényei? Amikor önmaguk képességeivel sincsenek tisztában, és nem tudják még alkalmazni az Őrzők által ránk hagyományozott tudást? Ha majd mindezt megtanulta a gyerek, akkor eldöntheti, hogy batyut kössön, és világot fedezzen fel, vagy maradjon, és itt éljen – Gizi széttárta karjait, és fejét megrázva nézett lányára:

– Te megtanultad. Alkalmazod, és úgy döntöttél, itt maradsz. Nem értem, most mi a bajod? Én annak idején, amikor már majd éhen haltam, mire mentem a szép képekkel? Elérhetetlen, távoli tájak, csudaszép nők, csillogó ékszerekkel. Festett hajú, fiatalnak látszani akaró öregasszonyok fotóival, akik azt se tudták, hogyan nem kellene megfagyni, ha már nem jön a vezetéken a víz vagy a gáz…

– Én már tudom, hogyan nem kell megfagyni, ha kialszik a tűz! – kiáltott közbe Éliás,  átölelte Gizi lábát, befészkelte magát kékre festett vászonruhájának redőibe. – Elmondjam neked, mami?

– Te már ezt is tudod, kicsim?

– István papa megtanította nekem – mondta büszkén, és ízes szavakkal kezdte sorolni, mire is van szükség a tűzcsiholáshoz.

– Nagyon ügyes fiú vagy! – dicsérte meg unokáját Gizi. – Az ősi tudást őrizni kell. Mindazt, ami körülvesz, ismerni kell, és tudni kell alkalmazkodni hozzá. Soha ne felejtsd el: nem legyőzni, alkalmazkodni kell! Gyere, terítsünk meg!

Miután a kemence és a mécses fényénél elköltötték gombás csicsókájukat, Gizi a díszesre faragott fatálak mosogatásához kezdett, Éva és Éliás  papírt válogattak. A mosogatóvíz bekerült a csicsóka főzőlevéhez a tongba.

— Megetetek, megfejek – szólt oda nekik Gizi, magára terítve a köpönyegét, és már vitte is a teli tongot ki, bele a szakadó esőbe. Az állatok helye a lakóház melletti földházban volt, tolóajtóval elválasztva a hatalmas kifutótól, amit nyáron, viharmentes időben kinyitottak és az állatok kedvükre legelhettek a domboldal füves lejtőin. A területet indából font pózna védte attól, hogy a háziállatok elkóboroljanak az erdőbe. Voltak még szakaszok, amit a katasztrófa idején leszakadt elektromos vezetékből készítettek. Az inda felhasználásának módját is az ősi tudásokat őrzők tanították nekik, akik a katasztrófa után érkeztek falujukba, akik őt és anyját is megmentették. Senki nem tudta honnan jöttek és hová mentek, de a környező telepeken mindenki emlékszik rájuk. „Tizenhárman voltak” – jutottak Gizinek megint eszébe, ami nem volt rendkívüli, mert nem telt el nap, hogy ne küldött volna utánuk sóvárgó szavakat. Egy hétig maradtak, amíg a létezéshez legszükségesebb dolgokat megtanították, majd mentek tovább, hogy új túlélőket keressenek. Gizi jól emlékezett rájuk. Mintha tegnap lett volna, pedig a találkozás óta eltelt harmincöt év. Úgy fájt értük a szíve, mintha rokonai távoztak volna. Ígérték, de azóta se jöttek, pedig ő olthatatlan vágyat érzett, hogy ismét beszélhessen velük. „Talán éppen ma jönnek el megint.” – Tudta, ha erősebben koncentrálna, ha azt képzelné, hogy már itt vannak, akkor az esemény be is következne. Jól megtanulta ezt is, tőlük. Mégsem volt rá képes, mert a józan esze megakadályozta. Belátta: most még, ha az emberek kezébe újabb tudást adnának, akkor ismét egy eltunyult, a természettől  távolodó civilizáció bontakozna ki, mert a tudás birtoklására hatalom, ami nem csak építeni, de rombolni is képes.

*

Az ellenőrzött területen íródtak a beidézett levélrészletek 2015 és 2022 között.

A vulkanikus eredetű vidéken lenyűgöző kilátás tárul elénk. Megőrzött vadvidékek között megművelt szántók. Felszíni építmények nincsenek, csak a földházak kéményei. A házak tetején is növényeket termesztenek. Az emberek ötvözik a természet adta lehetőségeket a fejlettebb technikával. Takarékosan élnek, nem pazarolnak. Fejlődési irányuk: megfelelő.  A beavatkozás nem indokolt.

Felvétel vége.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához