LFG.HU

HammerTimeCafe
CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

2018.06.12., 10:45

Attól tartok, ez az utolsó bejegyzés a blogomban.

Ülök Fater ócska VW mikrobuszában, és kopácsolok az ölemben tartott laptop billentyűzetén. Már bent állunk a gyárudvaron. Gárdások bukkannak elő az egyik lerobbant épület mögül, és körülveszik Andreát. Magyaráz nekik, felém mutogat, de valami félresikerülhetett, mert az egyik megüti. A lány egy másik szürke egyenruhásnak tántorodik, aki letépi a blúzát. Nevetnek. Erőszak lesz itt, kérem szépen.

Gondolom, illene a segítségére sietnem, de nincs kedvem hozzá. Úgy érzem magam, mint Jordan Stefano érezhette, mikor kitalálta, hogy véget kellene vetni a világnak. Nincs értelme semminek, és ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy soha nem is volt.

Néhány szürke elindul felém.

Remélem, valaki egyszer megtalálja ezt a naplót, és híres leszek. Vagy legalább marad valami utánam.

2018.06.12., 10:45

A rend kedvéért leírom, hogy is volt ezzel az ötödikkel, akinek ezt a számítógépet köszönhetem. Megérdemli, hogy megőrizzem a nevét az örökkévalóságnak.

Széthajtott, fekete autón állt be a fogadónk udvarára. Ford Interceptor, ez volt a járműre írva hátul, de én inkább átbütykölt Skodának néztem. Őszülő hajú, kemény arcú férfi szállt ki belőle, tetőtől talpig bőrszerkóban. Rám nézett, köszönt, bemutatkozott. Valami Zsolt, a vezetéknevét nem értettem. Rokátszky?

– Van üres szobátok, fiú?

– Csak az van.

Naná. Ritkán fordult elő, hogy egyszerre több vendégünk legyen – ötödikeknél gond lett volna a teltház.

Odabent átpasszoltam az idegent Faternak, aki maga volt a megtestesült nyájasság, de csak amúgy férfiasan, nehogy gyanús legyen.

– Hová-merre? – Fater ezt mindig megkérdezte, pedig itt mindenki egyfelé ment. Nyugatról keletre, az oroszokhoz.

– A ruszki kucsma alá. – Akármilyen Zsolt leült az ablak melletti asztalhoz. – Ebéd kellene, meg hideg sör.

– Krisz!

Tudtam a dolgom; mire rám szólt, már félúton jártam az italért. Volt egy generátorunk, üzemanyag is mindig akadt bőven, a hűtőt sosem kellett kikapcsolni.

A vendég pörköltet kapott; először gyanakodva böködte, pedig odakint láthatta a disznóólat. A nagybátyám, Robi, előjött a konyhából, és a játékgépre tehénkedve figyelte, hogyan ízlik a főztje. A Joto-kórtól elsorvadtak az arcizmai, úgy lógott a képén a bőr, mint egy masztiffnak. Mikor elkapta a pillantásomat, feltartotta öt ujját. Ötödik.

– Hozz még sört! – förmedt rá Fater. – Nekem is.

Sokáig ittak, ő és Zsolt. Koponyánként hét üveggel később persze a Világvége körül forgott a szó, meg hogy hogyan tették tönkre a világot az olyan suhancok, mint én. Ez volt Fater vesszőparipája.

– A szülők, ők az okai. – A bőrszerkós ittasan hadart. – A gyerekek… folyton az Internet előtt. A Közösségin. Persze, hogy kitalálták ezt a csínyt. Folyton az Internet előtt, ahelyett, hogy dolgoztak volna. A Közösségin még a jók is elkurvultak. Belevitték őket a rosszba.

– Épp ezt mondom én is! A régi jó erkölcsök! Ahogy régen éltünk. Nagycsalád kell, nem Közösségi, meg miafasz. Család kell ezeknek, család és munka!

Fater intett Robinak, aki két újabb csatos üveget tett az asztalra.

– Annyit mondok, ha ez a Stefano rendes családban élt volna, és becsülettel dolgozik, sosem jut olyan őrültség az eszébe, hogy pusztítsuk el a világot. Nem állítom én, hogy egyedül ő a hibás, dehogy! Egy kis féleszű volt, mint a többi suhanc.

– Látom, a te srácaidat más anyagból gyúrták. – Zsolt bizonytalanul felénk intett. Robit is Fater fiának hitte, pedig csak az öccse, igaz, tizenegy év korkülönbséggel. – Dolgoznak a családi vállalkozásban.

– Azelőtt ők is olyanok voltak. A Közösségi, naphosszat azon lógtak. – Fater szemét elfutották a könnyek, és egyre csak ritka haját igazgatta a homlokán. – De ennek most vége. Ekkora pofon kellett, hogy észhez térjenek. Istenem, ekkora pofon…

– Együtt kaptuk azt a maflást – borongott a bőrszerkós. – Mind megszenvedtük a kölykök hülyeségét.

Fater az asztalon átnyúlva a vendég kezét szorongatta. Látszott, hogy valóban meghatódott.

– A mi generációnk az utolsó, amelyik még tudja, mi a tisztesség!

Újra intett Robinak, aki a vasalt bottal fejbe csapta Zsoltot. A férfi lefordult a székről, de még sikerült négykézlábra vergődnie. Szívós pasas volt, igazi országúti harcos.

Elfordultam, így látni már nem láttam, csak hallottam a következő ütést. Fater szipogott.

2018.06.12., 10:45

Az időnek nincs értelme.

Addig volt, amíg dolgokat lehetett kötni hozzá, de a Világvégével ennek befellegzett. Rohansz a buszhoz? Kezdődik a kedvenc tévéműsorod? Bejelentkeztél a fogorvoshoz? Nincs már munkahely, sem tévé, sem fogorvos. Nincs, mert valahol Philadelphiában Jordan Stefano leült a laptopja elé, és kitalálta a Világvégét.

Rosszul jöttek ki aznap a dolgai ennek a Stefanónak. Elhagyta a nője, kirúgták az állásából, meg ilyenek, nem jegyeztem meg az összes kicseszett részletet. Lehet, hogy csak pozitív lett a HIV-tesztje. Mindenesetre olyan hangulatban volt, mikor az ember legszívesebben tényleg véget vetne mindennek. A Közösségin feldobta mind az ötszáz ismerősének az ötletet, hogy mivel úgyis minden szívás, három hónap múlva, 2018. június 12-én 10 óra 45 perckor legyen vége a világnak. Találjuk ki, cimbik, hogyan! A közösség persze felkapta a dolgot, hát hogyne. Ki azért, mert éppúgy tele volt a töke, mint Stefanónak, ki azért, mert a destruktív ötletek annyira menők, ki pedig azért, mert mindenben részt vett, amiben a vele egykorúak nagyobbik fele. Nem kellett sok idő hozzá, hogy azok is felfigyeljenek, akik tényleg, őszintén pusztítani akartak.

Együtt volt a csapat.

Stefano később egy tévéadásban – amikor még volt ilyesmi –, azt állította, hamar rájött, hogy rossz viccet talált ki, de már nem volt megállás. Adott egy kezdőlökést a dolgoknak, mint a Jóisten, azok pedig mentek tovább maguktól. A Közösségin előbb-utóbb mindenkihez el lehet jutni: katonai és nemzetbiztonsági fejesekhez, meg olyanokhoz, akiket azért fizetnek, hogy globális katasztrófákra dolgozzanak ki válságforgatókönyveket. Mindenkinek van rokona, nem? Nője? Hobbija? Akinek meg egyik sincs, az azért fog éjszaka felcsatlakozni, hogy szerezzen.

Nem tudom, hogyan csinálták. Szerintem senki sem tudja. Az arab világban éltek a leglelkesebb suhancok – elérték, hogy a Stefano által megadott időben legyen egy robbanás, aztán egy egész sorozat. Szívás.

Mi egyáltalán az az „arab világ”? Valami párhuzamos valóság? Hogyan tudnak akkor szarakodni a mi dimenziónkkal?

Mindegy, a lényeg, hogy előkerültek a pincéből a sokat tagadott nukleáris töltetek. A sugárzás végigrongyolt Afrikán meg a Közel-Keleten, de ez még a kisebbik baj volt. A nagyobb, hogy elszabadította a Joto-kórt. A Joto olyasmi, mint a lépfene, csak rosszabb. A lépfene, ugye, szunyál a homok alatt, hosszú, hosszú ideig, míg aztán jön egy vihar, szétszórja, és akkor az összes víziló felfordul a környéken. Így aludt a Joto is, csak sokkal mélyebben és régebb óta, mint az anthrax, mert keményebb legény. De mikor az arabok hajigálni kezdték az atomot, a Joto felszállt a légkörbe, hogy a pernyével és sivatagi homokkal együtt turnézzon egyet a Föld körül.

Jutott belőle mindenkinek.

2018.06.12., 10:45

Muszáj volt ennem egy csokit, hogy összeszedjem magam, mielőtt folytatom az írást.

Szóval. Ott tartottam, hogy eldördült a lövés, Robi vére rám fröccsent, és az autó letért az útról.

Nem emlékeztem arra, hogy bekötöttem a biztonsági övet, de jól jött, mikor a BMW lebukfencezett a töltésről. Robi nem volt ilyen előrelátó, ide-oda csapódott mellettem. Mikor leértünk a lejtő aljára, és a meggyötört karosszéria nem nyögdécselt tovább, kikapcsoltam magam. Rázuhantam a tetőszellőzőre, mert az autó a feje tetején állt. Feküdtem egy kicsit, vártam, hogy magamhoz térjek, aztán megnéztem magam mellett Robit. A lövés, amelyik kirobbantotta az ablakát, letépte az állát. Azelőtt azt hittem, nagybátyám nem is lehetne rondább a Joto-kóros bőrlebernyegeivel, de most kiderült, hogy tévedtem. Rokátszy Zsolt puskája tovább bírta csúfítani ezt az ábrázatot.

– Robi… – nyöszörögtem. – Egyben vagy?

Hülye kérdés volt. Robi meghalt, semmi kétség: a bőrszerkós országúti harcos fegyvere gondoskodott erről.

Az ajtók beszorultak a megroggyant kaszniba, ezért a szélvédőn tátongó lyukon át furakodtam ki a szabadba.

2018.06.12., 10:45

Ma megszállt nálunk Andrea, egy lány, akit még a Közösségiről ismertem. Jártunk is, ha úgy tetszik – leszámítva, hogy személyesen sosem találkoztunk, csak az Interneten.

Persze mikor a sötét BMW-ben, egy középkorú, német pasas oldalán begördült a kapun, még nem tudtam, hogy ő az. Ismerősnek tűnt, de ezt óvakodtam megmondani neki, mert a létező legócskább csajozós szövegnek hangzott.

Végül ő jött oda hozzám, miközben Fater a nyelvtudását csiszolta a szeplős germánon az étkezőben. Andreával az emeleti folyosón futottunk össze – ő útban a szobájuk felé, én a takarítószeres kocsit tolva.

– Figyelj, mi ismerjük egymást – állított meg.

Megvontam a vállam.

– Nem Krisztiánnak hívnak? – kérdezte. – Szereted a repülőmodelleket.

A nevemet hallhatta odalent is, de a repülőmodelleket aligha.

Összehúzott szemmel vizsgáltam, próbáltam ebbe a szőkített hajú, jó nőbe belelátni a szemüveges diáklányt, akivel írogattunk egymásnak azelőtt. Nehezen ment, de kár lett volna ezért kihagyni egy ilyen ziccert.

– Andrea, ugye?

– Jaj, hát emlékszel? – Behúzott egy oldalfolyosóba. – Hogy én hogy beléd voltam zúgva… Milyen kicsi a világ!

A világ nem „kicsi”, hanem nincs. Ezt a gondolatot azért inkább megtartottam magamnak.

Amikor még létezett az idő, úgy saccoltam volna, húsz percig beszélgettünk, mielőtt megcsókolt. Aztán kibontotta a nadrágomat, én pedig elélveztem a markában, mielőtt bármit kezdhetett volna velem. Naná, hiszen errefelé se nő, se online pornó, tündérkém. Vágott egy fintort, de aztán újra mosolygott, mintha neki is így jó lett volna.

– Krisztián, szabadíts meg attól a baromtól, rendben? Vigyél el innen, az orosz sapka alá!

– Rendben. – Hülyén jött volna ki, ha ellentmondok ezek után. – Hogyan csináljuk?

– Éjszaka meglépünk a BMW-vel. Szedj össze kaját, meg úti holmit!

Begomboltam a nadrágom, és eltoltam a kocsimat. Mondanám, hogy összezavarodtam, de az azt feltételezné, hogy azelőtt láttam valami értelmet a világban.

2018.06.12., 10:45

Felmentem Húgihoz, tanácsért.

Robi épp akkor jött ki tőle, és vesszek meg, ha nem szakasztott úgy nézett ki, mint Akármilyen Zsolt. Húginak hihetetlenül ügyes a keze. Napvilágnál persze Robi lebukhatott volna a paróka meg néhány apróság miatt – nincs arcjátéka –, de úgyis szürkületben megy át az ellenőrzőponton, kizárt, hogy a gárdások kiszúrják a csalást.

Valahányszor elintézünk egy ötödiket, Húgi fénykép alapján olyanná formálja Robi arcát, hogy az elhunytra hasonlítson. Vehetne mintát az eredeti „modellről” is, de Faternek szíve csücske Húgi, és szerinte egy tizenhárom éves lánynak nem szabad ilyen szörnyűségeket látnia.

Robi arcában a Joto-kór elintézte az izmokat, ezért alakítható, mint a gyurma. Persze miután Húgi végzett a szobrászkodással, az egész műve újra szétesne, ezért valami botox-szerűséget injekcióz a bőr alá, amitől Robinak egy ideig megmaradnak az új vonásai.

– Mázlista. – Robi az új arcát tapogatta, tetszett neki ez a férfias ábrázat. – Nem kell velem jönnöd. Ez a hogyishívják… Zsolt… mindig egyedül járt.

Így ment ez minden alkalommal. Miután elmaszkírozták, Robi áthajtott az Új Rend Gárda keleti ellenőrzőpontján. A gárdások így nem verhették rá a panziónkra, hogy egyes vendégeinek nyoma vész a nálunk töltött éjszaka alatt, hiszen látták az illetőt élve. Aztán Robi ott hagyta a kocsit a roncstelepen, és gyalog hazaosont. Ha bárki eltűnt személyek után kérdezősködött, mi gyanún felül álltunk.

Nagyon fa.

– Használd ki ezt az arcot, és csajozz be! – javaslom Robinak, mielőtt benyitok Húgihoz.

Húgit deréktól lefelé bénította meg a Joto-kór, ezért folyton ágyban feküdt, kivéve, ha nagy ritkán Fater kivitte levegőzni a tolószékben. Mikor beléptem, rám nézett; úgy tűnt nekem, mintha keskeny arca egyre csak fogyna, felfalnák azok a nagy, sötét szemek.

– Van egy kis gondom – mondtam.

– Ha segítek, megmosod a hajam?

Felemelte egyik tincsét csontsovány válláról, mint valami döglött kígyót.

– Oké – Szívtam a fogam, hogyan is hozakodjak elő ezzel az egésszel. – Jött ma egy lány, Andrea. Régről ismerem, jártunk is a Közösségin.

Elhúzta kisebesedett száját.

– Jártatok.

– Aha. Még mindig belém van esve, és én is belé. Élőben még sokkal szebb. Azt mondja, szökjek el vele, meg minden. A ruszkikhoz. Szerinted… elmenjek?

Rám pillantott, azzal az arckifejezéssel, amit utáltam, mert mindig az az érzésem volt, hogy kigúnyol vele.

– Hogyne mennél? Hiszen beléd van esve…

– Oké. – Kezdett kínos lenni ez az egész. – Akkor ma éjszaka lelépek. Légy jó!

– Előbb meg kell tenned valamit, Krisz. – Az arcáról eltűnt a gúny. – Hoznod kell Fater méregszekrényéből egy…

– Nem lehet! Ezerszer megbeszéltük. Fater szeret, meg mi is. Butaságokat beszélsz. Tudod… azért annyira nem rossz az élet. Látod, előkerült életem nagy szerelme. Majd akad valaki neked is.

Végignézett magán. Lába szinte ki sem dudorodott a takaró alatt – egy ideje nem mertem megnézni, hátha már semmivé sorvadt mindkettő. Szerintem ő is ugyanígy volt ezzel.

– Hozd el! – Befordult a fal felé. – Különben beárullak Faternak.

2018.06.12., 10:45

Van egy laptopom, működő akkuval!

Nagyon fa. Nem tudom, hogy mikor újra beindul az Internet és milliók olvassák a blogomat, mondják-e még, hogy „fa”. A világvége előtt jött divatba, és mivel megállt az idő, nem tudott elavulni. Akkor mondjuk, ha valami tetszik. Talán annak a rövidítése, hogy fucking awesome. Vagy valaki már akkor sejtette, hogy a katasztrófa utáni időjárásváltozás miatt mekkora élmény lesz zöldellő lombot látni.

A laptopon blogot fogok írni, persze nem igazit, mert Internet régóta nincs. A bejegyzéseket csak szövegszerkesztőbe pötyögöm, és ha egyszer visszajön a világháló, majd örülnek a népek, hogy valaki megörökítette ezeket az elkúrt éveket. Mindegyik naplóbeírásnak ugyanaz a dátuma – a Világvége napja –, mert az idő akkor lefulladt, és nem indult újra. Egyszer talán majd sorba rakom őket.

A laptop.

Bőrszerkós Zsolt autójában találtam, és elrejtettem, mert Fater elkobozta volna. Szerinte a számítógép meg az Internet nyírta ki a világot. A kocsiban a kesztyűtartó alá lefűrészelt csövű puska volt felerősítve, azt is elvettem. Nem vagyok fegyverbuzi, de Robi nagybátyám az. Ha a cucc a kezébe kerül, addig szórakozik vele, míg szétlövi valamijét, mondjuk a lábát, vagy a rokonait, akik mi vagyunk.

Mire végeztem az Interceptor kifosztásával, mennem kellett segíteni bedolgozni a verda tulaját. Elég ótvar munka az ilyesmi. Jobban szeretem, ha jönnek a Dokik szervekért, mert akkor semmi dolgunk a testtel, ők intézik az egészet. De mostanában nem jelentkeztek, féltek az Új Rend Gárdától. A Gárdát az az új egyház tartja fenn, borsódzik tőlük a hátam – szerintük Isten ellen való a szervbeültetés.

Lent a pincében csináltuk. Míg Fater úgy-ahogy megpörzsölte a tetemet, Robi meg én felállítottuk az állványt. Fater átdöfte a kampókat bokánál, a csont alatt; Robi széttartotta a két kötelet, hogy egyenletesen tekeredjenek odafent a rúdra, én pedig forgatni kezdtem a nagy kereket. Akármilyen Zsolt lassan, nehézkesen fejenállást csinált. Fater a gátnál szétvágta, kidobta a húgyhólyagot, meg minden ahhoz tartozó frincfrancot, aztán felhasította a hasat, és kirámolta a beleket a bádoglavórba. Az epét óvatosan vette ki, mert ha kifakad, keserű lesz a hús, és a disznók otthagyják.

Máj, tüdő, szív, vese – Fater szedegette kifelé, mi meg a fémasztalra pakoltuk. Utána Robi belezuttyantott a tetembe egy vödör vizet, hogy kiöblítse a vért, Fater pedig elővette a bárdot. Pontos csapásokkal hosszában kettészelte a gerincet, aztán a koponyát. Mikor Zsolt férfias állát is kettécsapta, a hulla két fele szétlendült, de mi Robival megtartottuk. Fater kipiszkálta a gerincvelőt, és belerakta a tálba, amit odatartottam.

– Félrerakunk kolbásznakvalót, a fűszer elveszi az ízét. A többi megy a jószágnak. – Langyos vízben leöblítette kezéről a vért, aztán előhalászott egy polaroid képet, és Robinak nyújtotta. – Vidd ezt Húginak, csináljon meg, amíg mi Krisszel végzünk itt.

Robi bólintott, ide-oda lengtek a bőrlebenyek.

2018.06.12., 10:45

Szendvicseket, csokit és ruhát tömködtem egy sporttáskába, aztán kióvakodtam a folyosóra. Mielőtt elindultam volna lefelé a lépcsőn, megakadt a szemem Húgi szobájának ajtaján. Talán mégis meg kellett volna szereznem neki azt a szart. De nem volt bennem annyi bátorság, mint benne. Hülye kis nyomorék, vécére sem tud kimenni, de nem fél semmitől! Ha teljesíteném, amit kért, Fater akárhonnan is előtalálna. Azelőtt üzemanyagcsempész volt, ismer egy csomó arcot az ukrán oldalon.

Mire kiértem, Andrea már bent ült a BMW-ben, fekete szobor, keze a kormányon. Mikor beindította a kocsit, a műszerfal halvány fényei megvilágították az arcát: közönyös volt, mintha megbánta volna ezt az egész szökés-dolgot.

Kigurultunk az udvarról, aztán tépni kezdtünk az országúton. Néha a visszapillantóba pislogtam, hátha meglátom Fater VW kisbuszának fényszóróját, de senki sem üldözött bennünket.

Az ellenőrzőpontnál egy álmos gárdás megnézte a nyilvántartását, Andrea és a német pasija nyilván le voltak jelentve. Féltem, hogy igazolnom kell magam, de az ügyeletes kérdés nélkül felemelte a sorompót.

– Ez könnyen ment – sóhajtottam fel, mikor már kellően messze jártunk.

– Sosem szívóznak – felelte Andrea, Robi nagybátyám hangján.

Felém fordult, és ekkor már láttam, hogy kamu rajta a szőke haj, meg kamu az egész botoxos képe. Húgi megcsinálta Robit. Andreát csinált belőle.

– Nyugi – mondta a nagybátyám. – Fater rájött, hogy gárdások, mind a kettő. Le akartak buktatni bennünket. Kaphattak valahonnan egy fülest. Szépen letesszük a kocsit a roncstelepen, aztán hazapatázunk.

– Húgi árult be?

– Aha. Nagyon felhúzhattad valamivel.

Vele mi lesz? – bukott ki belőlem, mikor végre levegőt kaptam.

– Hát, ahogy szoktuk. Hazug ribanc volt, nehogy már megsajnáld!

Bal kézzel feltéptem a táskám villámzárát, a jobbal előkaptam a puskát.

– Nézz csak oda, milyen fain darab! – Robi vigyorát oda lehetett képzelni a lebénított női arcra. – Muti!

Mikor kinyúlt a fegyverért, meghúztam az elsütőbillentyűt, inkább ijedtemben, semmint szándékosan. Robi álla kiszállt a szétrobbanó ablakon, a BMW pedig, mintha utol akarná érni a cafatot, leszaladt az aszfaltról.

2018.06.12., 10:45

– Mit vered folyton azt a hülye gépet? – kérdezi Andrea vezetés közben.

– Napló. Mindent leírok. Most épp azt, hogy hoztalak ki.

Naná, majd épp ezt hagyja ki egy sztárblogger.

Beléptem a pincébe, ahol Fater már félig széttrancsírozta Günthert. Andrea egy székhez kötözve nyöszörgött a sarokban. Előreszegeztem a puskát; megalázó volt, hogy ilyen kurta csövet sem bírtam remegés nélkül megtartani. Fater felém lépett, késsel a kezében.

– Térj már észhez, Krisz! – mondta. – Ezek itt a családod ellenségei. De ha összetartunk…

Lőni akartam, de az a nyomorult fegyver szárazon csattant. Aztán Fater lánckesztyűs keze elkapta a csövet, és azzal lódított az asztalnak. Ahogy támaszt kerestem, a kezem rátalált a hentesbárd zsíros-véres nyelére. Gondolkodás nélkül előrecsaptam vele, és apám ordítva összegörnyedt, arcára szorított ujjai között vér csorgott a padlóra.

A bárdot Fater mindig alaposan megfente, ezért ezzel nyiszáltam el Andrea köteleit.

– Gyerünk! – nógattam, mert csak támolygott.

Kinézek az ablakon. Ragyog a hold, így jól látszik a táj, ahol a VW buszunk rohan. Andrea nyomja neki bőszen.

– Nem ez az út visz az ellenőrzőponthoz! – mondom neki.

– Nem is oda tartunk – feleli ő. – Krisz, mi a gárdához megyünk.

Elakad a lélegzetem. Nézem, nem ismét más rejtőzik-e a lányarc mögött, de ez tényleg Andrea, csak a képe olyan merev, mintha kapott volna Húgi botoxából.

– Ha elviszlek hozzájuk, megkapom az engedélyt, hogy elhúzzak az oroszokhoz. Másképp nem megy. Bonyolult, miért. De nyugi! Csak mondd el nekik, mit művel az apád a vendégházában! Ha együttműködsz, megúszhatod.

A régi kábelakármi-gyár felé tart. Az aszfalt itt összevissza töredezett, kerülgetni kell a kátyúkat.

2018.06.12., 10:45

Most van egy kis időm, végeztem a mai melóval. Kéne írni ezt a blogot, de nem jut semmi az eszembe.

Ja, megvan.

Azelőtt szerettem repülőmodelleket összerakni.

Bírom a repülőket, kár, hogy nincs már egy sem. Most jó lenne nekik. Azt szokták mondani, még soha egy gép sem maradt fent: előbb-utóbb mind lejön. Most, hogy az idő nincs többé, a repülőknél sincs ez a lejövési kényszer.

Talán azért nem is látni egyet sem, mert odafent maradt mind.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához