LFG.HU

CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

A nagydarab, katonásan rövidre nyírt hajú, sebhelyes arcú fickó nyugodtan, kicsit fáradtan ült a kidőlt fa törzsén a kora délelőtti napsütésben. Tengerkék szemei a láthatár szélén elterülő hegyeket figyelték, gondolatai valahol a hegyeken túl jártak, egy messzi helyen. Sáros bakancsában, koszos, terepszínű nadrágjában és fehérből mostanra piszkosszürkévé vált trikójában, jobb keze mellett a fának támasztott gépkarabélyával megfáradt harcosnak tűnt, aki távoli otthonára gondol, s haza vágy. Bal oldalt mellette, a kicsit még nedves fűben ülve, hátát a kidőlt fatörzsnek támasztva, terepmintás kalapban, kigombolt sáros-földes katonai zubbonyban és nadrágban, egy fűszálat rágcsálva hasonló alak foglalt helyet, mellette a fűben távcsöves, hangtompítós mesterlövészpuska, szemében a másikéhoz hasonló távolba meredés, gondolatbéli elkalandozás távoli tájakra. Nem volt ez szokatlan látvány errefelé az utóbbi időben, azonban ezen a június eleji délelőttön a megszokott csendéletet hirtelen hang törte meg.

- Sikerült! Vége van! Azok az átkozott északiak megcsinálták! A háború véget ért! Vége, vége a háborúnak! – a kis dombocskára telepített mobil rádióállomás felől üvöltözve érkezett Rion, a rádiós. Az elmúlt években megkínzott, sovány teste most energikusnak, erőtől duzzadónak hatott, arcáról pedig a felhőtlen boldogság sugárzott, ahogy végigfutott a táboron a sötétzöld sátrak, bűzölgő előző esti tüzek és kába harcostársak között. Vidáman szökellő gazellaként ugrotta át a kidőlt fatörzset, ahol a két fáradt harcos ült, majd szembefordulva velük a sebhelyes arcú nagydarabra emelte tekintetét. – Uram! A hármas központ jelenti, hogy Hadron százados osztaga sikerrel járt, behatoltak az ellenség főhadiszállásába és megsemmisítették a központi agyat. A gépeknek vége, nincs már meg az erő, ami összetartja és vezérli őket. Szinte párhuzamosan ezzel jött a jelentés a huszonhetes nyugati előretolt egységtől, hogy ellenséges robokopterek hirtelen, minden előjel nélkül zuhanni kezdtek és a földbe csapódtak. A háborút megnyertük. A harcok véget értek.

A messzeségbe révedő tekintet élénk lett, s a távoli gondolatok hirtelen visszatértek a valóságba. A képzelet realitássá vált, az évek óta várt esemény bekövetkezett. Hirtelen minden, amiről pár perce még csak álmodozni lehetett, megvalósíthatóvá vált, a tábor nyomott, fáradt, álmos hangulata hatalmasat fordult, s az egész hely hirtelen egy élénk, nyüzsgő hangyabolyra kezdett hasonlítani. Mindenhonnan nevetés, éljenzés, fütyülés, harsány hangok és levegőbe lőtt lövések hallatszottak. Hosszú évek keserű, reménytelen harca után most mindenkiből előtört a mélyen eltemetett vidámság, az eddig megfáradt, komor arcok most derűt és életörömöt sugároztak.

Néhány óra telt el a hír óta, amikor az örömbe temetkező, vigadó táborba emberek érkeztek keleti irányból, az erdő mélyén megbúvó falu irányából. Tucatnyian voltak, barna színű, durva szövésű, szerzetesi csuhaszerű ruhát viseltek. Élükön egy öreg, ősz hajú, feje tetején kopasz, nagy orrú alak közeledett, nyakában fekete madzagon fából faragott kereszt lógott, tekintete pedig a felhőtlen örömben is megfontolt szigort és hűvös intelligenciát sugárzott. Ő volt Alteo atya, a falu, s ezzel az emberiség jelentős részének vezetője, aki Isten igéjét hirdette, s a hosszú, keserves harcok ideje alatt vigaszt és lelki támaszt nyújtott az embereknek, akik ezért felnéztek rá, megfogadták tanácsait, vezetőjükké tették, egyesek pedig egyenesen Isten küldöttének, prófétájának, a legelvetemültebbek pedig a Mennyei Úr fiának tartották. A pár perce még hangos mobil katonai támaszpont most elhalkult, a katonák utat nyitottak a csuhásoknak a tábornok felé, a falubéli küldöttséget tisztelet, áhítat és valamiféle rejtélyes, megmagyarázhatatlan félelem keveréke vette körül, ahogy áthaladtak a sátrak, tűzrakóhelyek, lőszeres ládák és letámasztott fegyverek között.

- Szép napot, Karlsberger tábornok! Jöttem gratulálni a győzelméhez, mely egyben az egész emberiség győzelme a sátán seregei, a vesztünkre törő gépszörnyek fölött. A jóslat beteljesült, a pokol fattyai elbuktak, Lucifer angyalai aláhulltak az égből és önnön tüzükben égve kárhoztak el a pokol mélyébe örökre. – Alteo atya halk szavai remekül hallatszottak, akkora volt a csend, mely a táborra telepedett. Ebben a pillanatban minden szempár a sebhelyes arcú tábornokra, vagy ahogy a katonák egymás között hívták, „Nagy K-ra” szegeződött. A háború véget ért, az emberiségből alig néhány ezernyi túlélő maradt, akiről tudnak, és még nagyjából ugyanennyi, akik elszigetelten bujdokolnak a világ különböző, eldugott szegleteiben. A bolygó fele radioaktív pusztaság, de az „ép” fele sem sokkal szebb: romokban álló városok, felégetett erdők, porlepte mezők. Mindössze néhány ezer, talán néhány tízezer négyzetkilométer az a terület, amit nem érintett eddig komolyan a háború. A háború, mely a harmadik volt az úgynevezett világháborúk sorában, és amely az emberek, valamint az emberek által alkotott, de az irányításuk alól kicsúszott gépek között zajlott. Az ilyen, élhető területek legnagyobbika volt ez a környező hegyek által óvott völgy, ahol az emberiség robotseregekkel dacolni képes részének java menedéket keresett. Azonban ez a hely sem lett volna már sokáig biztonságos, mivel a robokopterek felfedezték az itt bujkáló embereket, ha nem lép közbe a hősies és önfeláldozó Hadron százados, az északi csapatok vezére, aki sikeresen végrehajtott zseniális tervével megfordította a már vagy három esztendeje kudarcra ítéltnek hitt háborút. Most pedig, a győzelem napján, a mára mobil főhadiszállássá előlépett korábbi hetedik gépesített hadosztály tizenkettes számú különítményének átmeneti állomáshelyén, annak is a szélén, egy kidőlt fa mellett ott állt egymással szemben az emberiség két legjelentősebb, még élő alakja. Minden megmaradt katonai és fegyveres erő teljhatalmú vezetője: Gustav Karlsberger tábornok és Alteo Amoso atya, a lelki és vallási vezető, a reményt adó, aki egyben az emberiség jelenlegi legnagyobb lélekszámú településének: egy eldugott, erdőmélyi, koszos kis falucskának a vezetője…

- Nem a jóslat volt az, ami megmentett minket, hanem Hadron százados hősiessége. Sosem kedveltem azt a magának való, marcona fickót, de ezek után másképp vélekednék róla, ha köztünk lenne még. Most viszont, hogy a háború véget ért, neki kell állnunk az újjáépítésnek. El kell mennünk a városokba, és elhozni mindent, ami még használható. Jelenlegi készleteinkkel nem sokáig húzhatjuk, ki kell építenünk egy áramfejlesztő rendszert, hogy működtethessük a még meglévő eszközeinket, aztán a lerombolt városok törmelékeit felhasználva építhetünk egy várost itt, ebben a völgyben. Lefektethetjük az új civilizáció első alapkövét. – A tábornok mély, erős, sokat megélt hangja befogadó fülekre talált katonái körében, akik tudták, hogy vezérük fejében már körvonalazódott egy terv, s rendezetten, katonásan megy majd minden tovább. Azonban nem mindenki vélekedett így…

- Karlsberger tábornok, ne várost építsen, hanem templomot, ahol hálát adhatunk Istennek, s a templomot se kőből és városi törmelékből emelje, hanem kidőlt fából, amit a természet ad nekünk! Nem kell nekünk áram, nem kellenek gépek, a sátán szolgái azok mind! Csendes falvak kellenek a völgy biztonságában és termőföldek, hogy legyen mit ennünk. Nem kell a régi világból semmi, nem kell semmi sem abból a világból, ami majdnem a vesztünket okozta, ami idáig juttatott minket. – Az öreg atya hangja, mely még emelkedettségében is halk volt, mint éles penge szelte a levegőt, s a csend még mélyebb, de ezúttal nem érdeklődő, hanem nyomasztó lett. Alteo tekintete a jó negyed méterrel fölé magasodó tábornok szemébe vetült, az Istenbe vetett hitet mereven elutasító katona azonban állta a pillantást.

- Az élelem megtermelése valóban a legfontosabb feladataink közé tartozik, de élelmet elhagyott katonai raktárakban is találhatunk, legfőképpen innen nyugatra, a hegyen túl, a dombok között. Tudom, hogy van ott néhány bunker, amit sietve hagytak el a védői még a háború elején, ezért a gépek nem foglalkoztak velük, s most több évre elegendő élelem, valamint lőszer és néhány hasznos felszerelés várja, hogy újra birtokba vegyük. Amíg az kitart, addig végezhetünk az összegyűjtésekkel, építhetünk egy kis városkát, benne templommal is akár.

- Ön nem ért engem, tábornok, és nem érti a mi Urunkat sem. A háború előtti világot magunk mögött kell hagynunk, eltemetnünk örökre, s szerény egyszerűségben kell élnünk életünket, gépek nélkül, a tulajdon két kezünkkel megtermelve mindent, amire szükségünk van. Ez a mi Istenünk akarata, ezt kell tennünk, hogy ne ismétlődhessen meg mindez.

- Atyám, a helyzetünket annak köszönhetjük, hogy túl sokat képzeltünk magunkról, nem gondolkodtunk, csak cselekedtünk. De tanultunk belőle, s nem hagyjuk, hogy ez újra bekövetkezzen. Viszont a régi világnak volt sok jó tulajdonsága is, számtalan hasznos eszköze, ami megkönnyítette, jobbá tette az emberek életét. Nem mondhatunk le ezekről, hisz éppen ezek segítenek majd abban, hogy mihamarabb benépesítsük újra ezt a bolygót és eltüntessük, helyrehozzuk régi hibáinkat.

- Nem, tábornok! A mi Urunk világosan megmondja, mit kell tennünk. A gépek, legyenek látszólag bármily hasznosak is, az ördögtől valók, s előbb-utóbb újra ellenünk fordulnak. Meg kell semmisítenünk mind! El kell pusztítanunk minden gépet, és soha, senkinek sem szabad újra gépeket alkotnia. Ez a jövőnk záloga. – Az atya hangja már-már kiabálásnak hatott, értelmes, hűvös tekintete pedig a düh parazsától forrónak látszott. Nagy K sem volt azonban feszültségtől mentes, ezekben a pillanatokban izmai összerándultak a vállain és a jobb markában, majd keze ökölbe szorult.

- Engem egy szenilis vén pap ne oktasson ki! Ha eldobjuk a technológiát, akkor szépen lassan elsorvadunk, majd kiveszünk. Csak akkor van esélyünk, ha minél többet megmentünk az előző világból, építünk egy várost, kórházzal, s mesterségesen rásegítünk arra, hogy ebből a néhány ezer emberből lehessen újra tízmilliárd, mint a háború előtt!

- Ha úgy cselekszünk, ahogy mondja, vétünk Isten akarata és rendelése ellen, aki ezért újra lesújt majd ránk! Csak akkor élhetjük túl ezt a vihart, ha csendben, alázattal, a két kezünkkel megépítjük falvainkat itt a völgyben, buzgón imádkozunk és dolgozunk, az átkos gépeknek pedig még az emlékét is eltemetjük örökre!

- Maga vén hülye, Isten nevében kihalásra ítélné az emberiséget?! Nem a gépek valók az ördögtől, hanem te vagy az, te tébolyult barom!

- Lucifer beszél a száddal, Gustav! Vedd észre, küzdj ellene! Térj észhez és tedd, amit mondok Isten szent nevében!

- Nyald ki az Urad valagát, te rohadt prédikátor!

- Megszállta az ördög! – Alteo hangja mennydörgésként zengett, jobb kezét kinyújtva mutatóujjával a tábornokra mutatott, miközben szemében különös fény csillant, amit csak Gustav látott. – Ki kell űznünk belőle az ördögöt, hogy megmentsük a lelkét! Kapjátok el!

- Mi?! – A sebhelyes katonatiszt szemében ijedtséggel párosult a felismerés. Emlékezett még az iskolában tanultakra, a szent inkvizícióra, a boszorkányégetésekre, az ördögűzésekre, a keresztes hadjáratokra, s most mindez a régóta nem használt történelmi tudásanyag hirtelen egyszerre, fájó gyorsasággal nyilallt elméjébe. Megértette, hogy Alteo mire készül. Az öreg pap, aki civil oldalról eddig a legnagyobb segítője volt, aki életben tartotta a reményt, biztos hátteret adott civil oldalról a katonáknak, és valóban sokat tett munkásságával azért, hogy a most kivívott győzelem megszülethessen, akinek köszönhető, hogy egyáltalán még ennyien élnek a faluban az erdő mélyén, most végleg ellene fordult, s halálát kívánta. A vita a végsőkig elmérgesedett, innen már nincs visszaút – gondolta Karlsberger, miközben látta, ahogy a csuhások szétválnak, s lassan bekeríteni és elkapni indulnak őt. Az egyik barna hajú, kerek arcú, ostoba tekintetű fickó egy két fadarabból tákolt, alkarnyi keresztet vett elő, felmutatta és imádkozni kezdett, miközben társai közül ketten megragadni készültek a katonák vezérét. Ekkor azonban Nagy K két évtizedes katonai tapasztalata és reflexei megindították a reakciót: a bal felől közelítő csuhást hirtelen állán érte egy acél keménységű ököl csapása, amitől ájultan esett össze, miközben a nagydarab katona már ugyan azon kezének könyökével vágta halántékon jobb felől közelítő társát. A hirtelen indult harcra a katonák is reagáltak, s lefogták a többi durva szövésű, barna ruhás alakot, miközben parancsnokuk felkapta a fához támasztott gépkarabélyt, s egy rövid sorozatot eresztett el a levegőbe. Erre újra csend lett, nyomasztó csend…

Az emberek egymás arcát, tekintetét fürkészték. Két táborra bomlottak: a tucatnyi falusi és a jó öttucatnyi katona innentől fogva két külön tábort, két külön oldalt képviseltek. A csendet végül az atya törte meg:

- Gyertek, híveim, menjünk, hagyjuk el ezt az átkozott, ördög által megszállt helyet! Térjünk vissza a falu biztonságába, mieink közé. Ha valaki velünk akar jönni, most még megteheti. Akit nem szállt meg az ördög, az velünk tart! – Erre a csuhás csapat elkezdett kihátrálni a táborból, útközben egyre több egyenruhással gyarapodva. Végül a tizenkét keresztes mellett tizenöt terepszín ruhás fegyveres hagyta el a katonai állomáshelyet.

Miután Alteo Amoso és hívei elmentek, az eseményeket tábornoka mellől, közvetlen közelből szemlélő Otto tizedes szája szélére csúsztatta a rágcsált fűszálat, mely ily módon hanyagul kókadozott, ezáltal testtartását fokozva még hanyagabb külsőt kölcsönzött a mesterlövész tizedesnek, aki ezt követően megszólalt:

- Alig fejeztük be a harmadik világháborút, máris elvetettük a negyedik magvait.

- Valahogy úgy, tizedes, de nem rajtam múlt. Viszont ahogy Alteot ismerem, a negyedik világháborút kövekkel és botokkal vívjuk majd, a neve pedig első szent keresztes háború lesz… – A sebhelyes arcú katona abba az irányba nézett, amerre az erdőben lévő falu van, Otto pedig keserűen lehajtotta fejét, majd erőt vett magán, kiköpte a fűszálat és felállt.

- Mi a parancs, tábornok úr?

- Tábort bonts! Rion értesítsen minden egységet, azonnali táborbontás mindenhol. Teljes csapatösszevonás nyugatra a kettes központnál! – Mondta Gustav Karlsberger tábornok, majd miután a tizedes szalutálva elment tenni a dolgát, a hadvezér tengerszín tekintete a láthatáron lévő hegyekre vetült, s gondolatban ismét távol járt már…


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához