LFG.HU

Scorba
novellaCimkek

- Óriási szerencsénk van ezzel a döggel – nyugtázta büszkén Barton a szarvas teteme felett. – Jó, ha egy hónapban egyszer a környékre téved egy ilyen. – Tekintetét barátja nem kevésbé elégedetten mosolygó arcára fordította, amit a lemenő nap bágyadt fényénél is tisztán látott, hála az áttetsző, zöld lencséjű szemüvegnek, melyet mindketten viseltek.

A fűben pihenték ki az egész napos vadászat fáradtságát, nem messze egy sziklás folyóparttól. Erőt kellett gyűjteniük ahhoz, hogy hazacipelhessék a zsákmányt. Néhány percnyi hallgatás után, melyet csak a két vadász egyre enyhülő zihálása tört meg, Barton újra megszólalt, szemét a fák koszorúja közt előtűnő csillagokra szegezve.
- Amikor ma reggel sikerült rádióösszeköttetésbe kerülnünk Delaware-rel – idézte fel halkan, de a végtelen csendben így is csengeni kezdett tőle Sharp füle – elújságolták, hogy odaát azzal próbálják tartani az emberekben a lelket, hogy háború előtti filmeket vetítenek esténként. – Szünetet tartott, de barátja megvárta, amíg összeszedi a gondolatait.
- Személy szerint én nem tartom valami jó ötletnek – folytatta Barton. – Kritikus megoldás, és a keleti parton a mélabú uralkodik. Sokan önkezükkel vetnek véget az életüknek, s a többiek is nehezen viselik a nyomást. De hát – sóhajtott fel – nekik nem volt Leon Hooker-ük.
Társának nem volt hozzáfűznivalója. Hanyatt feküdt, karjait feje alatt keresztbe téve. Nem tudta levenni szemét a közelben pompázó fenséges, néma vízesésről, melyet a napnyugta még csodálatosabbá színezett.
- Gyönyörű – mondta, s magában azt kívánta, bárcsak hallhatná a víz csobogását, bőrén érezhetné a hűs párát.
- Az ám – értett vele egyet Barton, s kelletlenül feltápászkodott. – Na gyere, ideje…

Nem fejezte be a mondatot, mert szeme sarkából mozgást fedezett fel az égen. Azonnal pisztolyáért nyúlt.
- A rohadt életbe, egy keselyű! – kiáltotta, s felemelte fegyverét. Tudta, hogy ezek a madarak újabban nem érték be hullákkal ha éhesek voltak, megtámadtak bármit, ami él, s kemény, éles karmukkal és csőrükkel még egy embert is képesek voltak leteríteni.
- Hol? – ugrott talpra Sharp is, és puskáját kezeiben tartva izgatottan kapkodta a fejét. – Az istenért, Richard, hol?
Barton több lövést is leadott, de az ügyesen cikázó keselyű még csak meg sem ijedt a fülsüketítő dörrenésektől.
- Ne csak állj ott, mint egy barom – förmedt rá barátjára Barton. – Kapd el, mielőtt támadásba lendül!

De a madár már zuhanórepülésbe kezdett, s a föld közelébe érve egyenesen az arca felé vette az irányt, nesztelenül, mint a halál. Barton alig hallotta Sharp üvöltését, kinyújtotta karját, s nem is számolta, hányszor sütötte el fegyverét, de mindannyiszor elhibázta célpontját. A földre vetette magát, mikor a madár vészesen közel kerül, így az ártalmatlanul elsiklott felette. Ezzel sikerült időt nyernie, míg a keselyű újra felemelkedett a magasba.

Esetlenül felkászálódott, s meghökkenve vette észre, hogy barátjának nyoma veszett.
- Mike! Hol az ördögben vagy? – ordította görnyedten ide-oda fordulva, de nem látta sehol. Nem töprengett sokat azon, hogy hová tűnhetett, figyelmét lekötötte a keselyű vészjósló körözése.

Ezúttal megpróbálta megőrizni hidegvérét, és nem sajnálta az időt gondos célzásra, amíg nem fenyegette közvetlen veszély. Összeszűkült szemmel követte fegyverével a madár mozgását, s az alkalmas pillanatot várta. Ám amint végre megrándította ujját a ravaszon, felkészülve a lövés éktelen zajára, csak egy halk kattanás jelezte, hogy nincs több lőszer a tárban. Meglepett kiáltás hagyta el ajkát, s mintha ez lenne számára a végszó, a keselyű meredek ereszkedésbe kezdett.

Barton átkozódva dobta el a pisztolyt, s mivel mind Sharp, mind a puskája köddé vált, nyaktörő iramban rohanni kezdett arra, amerről jöttek.
Lassítani nem mert, de reménykedve hátrapillantott a válla felett, s rémülettel töltötte el a tudat, hogy a madár könyörtelen nyílvesszőként suhan a nyomában.
“Miért követ még mindig?” – visszhangzott fejében a kérdés. – “Miért nem elég neki a szarvas?”
Ösztönösen hasravágódott, mikor a keselyű karnyújtásnyira került. Métereset csúszott a köves talajon, fájdalmasan lehorzsolva tagjairól a bőrt, de nem állt meg bosszankodni zúzódásai miatt. Már talpon is volt újra, s nyargalt tovább, ahogy csak erejéből tellett, nem törődve nyilalló oldalával.
“Csak a faluig bírjam ki” – fohászkodott magában. – “Ha addig se száll le rólam, ott majd megkapja a magáét!”
Feltűnt szeme előtt a keskeny fahíd, amely egy mély szakadékon ívelt át, s melyen túl negyedórányira a biztonságos település várta. Elöntötte a megkönnyebbülés, mikor a túloldalon két távoli emberi alakra lett figyelmes. Még gyorsabb száguldásra ösztönözte tiltakozó testét, s karjaival feléjük integetett.
- Segítsetek! – kiáltotta hisztérikusan. – Szedjétek le rólam!
Tanácstalan toporgásukat látva feltámadt benne a düh.
- Mi a rossebre vártok? – üvöltötte, miközben elérte a hidat, s lábát az első deszkára tette.

Anderton érkezett utoljára a kunyhó elé néhány perces késéssel. Ketten várták már ott, rosszalló tekintetük átsejlett zöld szemüvegükön. Szabadkozni kezdett volna, de Courtland, a magasabb férfi belefojtotta a szót azzal, hogy habozás nélkül hangosan bekopogott az ajtón. A bentről érkező hangsúlytalan, gépiesen recsegő hang invitálására határozottan átléptek a küszöbön sorban, egymás után.
- Üdvözlöm önöket, uraim – zengett fel újra a monoton hang. – Kerüljenek beljebb.
Andertonnak nem sokszor adatott meg életében, hogy személyesen találkozhasson Leon Hookerrel. Még most is zavarba jött a tolószékben ülő öregember közelségében, aki a helybéliek körében élő legendának számított. Egyike volt a csoportnak, mely legkorábban lépett újra a felszínre, s a látvány hatására, míg a többi ember az óvóhely mélyén vesztegelt arra várva, hogy biztonságos legyen előmerészkedni, Hooker továbbfejlesztette a szemüveget – mely a háború előtt nem volt több egyszerű gyermekjátéknál – egy olyan nélkülözhetetlen eszközzé, amely szebbé varázsolta a világot. Azonban az őt ért nagy mennyiségű káros sugárzás hatására nemcsak lábai váltak mozgásképtelenné, de hangszálai is olyannyira begyulladtak, hogy némaságra lett kárhoztatva. Ezért kellett ahhoz a kis szerkezethez folyamodnia, mely érzelemmentes hangján kimondta helyette azon szavakat, melyeket begépelt az apró klaviatúrán.

A vendégek óvatosan megrázták feléjük nyújtott törékeny kezét, s helyet foglaltak a belső szoba közepének nagy részét elfoglaló asztal körül. Odabent is éppoly sötét volt, mint az éjjeli égbolt alatt, mégis minden részletet tökéletesen ki tudtak venni.
Mikor mindannyian kényelmesen elhelyezkedtek, s várakozó tekintetüket Hookerre vetették, az öreg egy gombnyomással elindított egy általa korábban betáplált monológot.
- Attól tartok, meg fogja önöket döbbenteni, amit el kell mondanom – kezdte a színtelen hang, s Anderton érezte, hogy gerincén végigfut a borzongás, ahogy kíméletlenül folytatta, pillanatnyi megszakítás nélkül, mely alatt megemészthették volna mondanivalójának súlyát, – de kérem, na rémüljenek meg, hanem mérlegeljék józanul a tényeket. Az utóbbi időben több furcsa esetről kaptam beszámolót, melyek közt az egyetlen összefüggés, hogy mindegyik alkalommal valamelyikünknek hallucinációi támadtak. Mindezidáig azt gondoltuk, talán valami új betegség az oka, melyet a sugárzás hozott létre, s bár máig folynak a kutatások, melyeket – amennyire felszerelésünktől telik – ebben az irányban végzünk, azt hiszem, soha nem fognak eredményre vezetni, mert a probléma máshol keresendő. Szörnyű gyanúmat a ma alkonyatkor bekövetkezett baleset látszik beigazolni. Mint önök is valószínűleg hallották már, két szemtanúja is volt annak, amint Richard Barton fejvesztetten loholva, rémülten segítségért kiáltozott, majd leugrott a Glebe-hasadékba, mintha meg lett volna győződve róla, hogy képes átszaladni felette.

A jelenlévők, bár már ismerték a történetet, feszengő pillantásokat váltottak, de a tenyérnyi gép csak szavalt tovább.
- Azt ugyan nem tudhatom, miféle valós vagy valótlan üldöző elől menekült, ennél azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy miért nem a halálának helyszínétől mintegy kétszáz méterre levő hídon próbált átjutni a szakadékon. Erre véleményem szerint a legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a híd pozícióját, afféle délibábként a valóditól eltérő helyen hitte, s csakugyan azon állt szándékában átkelni erre az oldalra, ám az nem ott volt, ahol ő látni vélte. Így pedig végre összeáll a kép: a hallucinációk rejtélyének kulcsa a szemüvegek rendellenes működése.
Hooker a szöveg megfogalmazásakor volt olyan előrelátó, hogy itt szünetet iktasson be, amíg a vendégek hangot adnak a hirtelen rájuk törő pániknak.
- Lehetetlen! – kiáltotta Eckmund.
- Hogy fordulhat elő ilyen? – hörögte Anderton.
- Nem lehet egyszerűen lecserélni őket? – mérlegelte józanul Courtland.

Mintha csak a kérdésre felelne, újra felcsendült Hooker szintetikus hangja.
- Amennyiben feltételezésem helytálló, a hiba nem az egyes készülékeknek tulajdonítható, hanem a központi számítógépnek, mely tárolja az adatokat környezetünkről, s továbbítja azokat a különálló szemüvegeknek, hogy mindenkinek egységes lehessen a képe a külvilágról. Ha pedig valóban így van, a rendelkezésre álló eszközök nem biztos, hogy elégségesek a gép helyreállításához. Mind a szükséges szerszámok, mind a tudás jó része odaveszett a háborúban.
A szöveg a végéhez ért, de ezúttal csak csend maradt a nyomában.
- De hiszen – szólalt meg rekedten Eckmund – ön programozta át annak idején az egész rendszert. Talán most is meg tudja találni és kijavítani a hibát…
Hooker számolt vele, hogy valaki előhozakodik ezzel, ezért egy másik, rövidebb beszéddel is készült. Ezt indította most el.
- Távol álljon tőlem, hogy alábecsüljem önmagam, de lássuk be, eljárt felettem az idő. Különben is, régóta tartok attól, hogy az általam felszínesen megváltoztatott programokon kívül azok a bonyolult funkciók, melyeket sosem értettem igazán, egy nap olyasmivel rukkolnak elő, amire nem számítottam. Mindezek ellenére valóban megkísérlem megkeresni a rendellenesség okát – de ha egy héten belül nem sikerül megszüntetnem, le kell mondanunk a szemüvegek által nyújtott illúziókról, mielőtt még több haláleset történik.
- Ön is tudja, hogy ez képtelenség – mutatott rá Courtland. – Az emberek nem bírnák elviselni.

Eckmund hevesen bólogatott egyetértése jeléül.
- Ismerek olyanokat – mondta, – akik talán eszüket vesztenék a hirtelen változástól.
Anderton letaglózottan süllyedt székébe. Túl nagy horderejű dolgok voltak ezek számára. Félénken pislantott hol két társára, hol az öregre, aki korát meghazudtoló fürgeséggel már táncoltatta is hosszú, csontos ujjait a kocsija karfájához erősített billentyűzeten.
- Az önök dolga, uraim – hallhatták végül válaszát, – hogy ez alatt a hét alatt, amennyire lehet, felkészítsék őket arra az esetre, ha bekövetkezik a legrosszabb, és fel kell függesztenem a látszatfenntartó programot.
Súlyos csend nehezedett a szobára. Tudták, a felelősség óriási, a feladat pedig közel lehetetlen, de csakugyan nem volt más választás. A vénember várakozóan fürkészte vendégei gondterhelt arcát, akik maguk elé meredve viaskodtak kételyeikkel.
- Ha erre sor kerül – suttogta Eckmund – nem leszünk különbek azoknál, akiket azért száműztünk, mert nem voltak hajlandóak elvetni a sivár valóságot.

Ezzel az állítással senki nem tudott szembeszállni, pedig mindannyian szerettek volna. Felidézték magukban azokat, akiknek azért kellett elhagyniuk a falut, mert megtagadták a zöld szemüveg viselését, s csak demoralizálták a többieket. Hallottak róla, hogy a kiközösítettek valahol messze új települést alapítottak, de nem tartották velük a kapcsolatot.
Hooker csakhamar újra kattogtatni kezdett a klaviatúrán.
- Pontosan egy hét múlva – adta tovább szavait a gép – jöjjenek el újra. Akkorra biztosan meg tudom mondani, folytathatjuk-e életünket a régi kerékvágásban, vagy örökre búcsút kell vennünk a zöld ligetektől, árnyas fenyvesektől, csörgedező patakoktól. Most azonban menjenek, hadd vághassak rögtön bele a munkába! Viszontlátásra, uraim, és sok szerencsét!

A meghívottak nehézkesen felálltak, elbúcsúztak az öregtől sok sikert kívánva neki, s holdkórosként kitámolyogtak az éjszaka halott némaságába. Eckmund becsukta maguk mögött az ajtót, s a többiekkel együtt mélyeket lélegzett a még most is forró levegőből. Látta, hogy Anderton megtántorodik, s alkarjával megtámasztja magát a falon, hogy el ne essen.
- John – szólt együtt érzőn, s gyengéden a vállára tette a kezét, hogy szükség esetén megtarthassa, ha kiszállna lábából az erő.
Anderton viaszsápadtan bámulta cipője orrát, s bólintott, hogy jelezze, jól van.
- Szerintem – krákogta végül, lassan társai felé fordulva, – először is készíthetnénk néhány felvételt a tájról…
Courtland és Eckmund figyelmesen hallgatták.

Jó néhány órája felbukkant már a Nap a láthatáron, amikor Sharp magához tért az egyre égetőbb homok érintésétől. Összeszorította a szemét a rátörő fejfájás miatt, s remegve felemelte legalább az arcát a földről. Hason feküdt, karjait két oldalra húzta, s tenyerére támaszkodva térdre tornázta magát.
Eszébe ötlöttek az előző napi események. Barton megőrült, szellemeket látott, majd értelmetlen lövöldözés után egyenesen Sharp két szeme közé célzott. Alig bírt elugrani a golyó elől, ami így is a halántékát súrolta, azonban olyan szerencsétlenül vetődött, hogy legurult a folyómederbe a lankás, de hepehupás parton, s már azelőtt elvesztette eszméletét, hogy megállapodott volna. Cinikusan felhorkant.
“És még egy pillanatra attól féltem, hogy megfulladok” – gondolta, s megpróbálta felnyitni szemhéját, de a Nap olyan erősen tűzött, hogy még hunyorgásra se tellett tőle. Türelmetlen mordulással szeme elé kapta a kezét, s ahogy kitapintotta a szemüveg műanyagát, azonnal megfeledkezett az éles fényről s a fájdalomról.
- Ez nem lehet igaz! – kiáltotta.

A szemüveg azon az oldalon, ahol felfogta a lövést, darabokra tört. Sharp nagyokat pislogott, hogy visszanyerje látását, de szomorúan kellett megállapítania, hogy amerre csak nézett, pusztán vöröses por és szögletes kövek uralták a vidéket.
- Az isten verje meg! – fakadt ki. Lerángatta füléről a törött szemüveget, és messzire hajította. Ujjaival hajába túrt, és reményvesztetten fordult körbe, de mindenhol ugyanaz a látvány fogadta. Hátrahajtotta fejét, és artikulálatlanul nyöszörögni kezdett.
“Nyugi!” – csillapítgatta magát. – “Ne ess pánikba! Megállapítod, hogy pontosan hol vagy, megtalálod a hazavezető utat, és kérsz Hookertől egy másikat. Ugye, nem is olyan bonyolult.”
“Lássuk csak” – nézett szét első alkalommal alaposan. – “Itt vagyok ebben a nyomorult árokban, csak ki kell mászni belőle, onnan aztán igazán könnyű lesz eligazodni egy rakás homok és kavics alapján, ó, semmiség, bárki meg tudja csinálni…”
Megrázta a fejét, hogy elhallgattassa benne a kétségbeesett hangot.
“Csak sorjában. Előbb jussak fel, lehetőleg azon az oldalon, ahol leestem, aztán majd betájolom magam.”

A hozzá közelebb eső emelkedőn indult el. Néhány percnyi bizonytalan poroszkálás után felért a tetejére, s fellélegzett, mikor két bucka közt megpillantotta a puskáját, s miután megbizonyosodott róla, hogy nem esett komoly baja, magához vette.
Kicsit odébb észrevette a szarvastetemet. Közelebb lépett hozzá, orrát megcsapta az oszladozó hús bűze, de vonzotta az a furcsaság, amit felfedezni vélt rajta. Megdöbbenéssel állapította meg, milyen torz volt az állat teste. Szájában túl sok volt a fog, fejének egyik oldalán szorosan egymás mellett két üveges szem bámult rá.
“Úristen” – borzadt vissza. – “Hogy voltunk képesek ezt megenni?” Gyomra felfordult a gondolatra. Keserű mosollyal jutott eszébe: “Még jó, hogy nem ilyennek láttuk.”
Tekintetét elszakította a dögről, s a magaslatról körbekémlelt.
“Aha!” – akadt meg pillantása a messze távolban csillogó törmelékhalmon. – “Azok ott Detroit romjai. Innen már sínen vagyok, lássuk csak, ha szembefordulok vele, akkor bal… nem, dehogy, jobb kéz felé van a falu.”

Határozottan elindult, amint meggyőzte magát a helyes irányról.
Útközben nem sokat bámészkodott. Ez csak egy rossz álom, hajtogatta magának, ami rövidesen véget ér, és visszakapja a fákat, a felhőket, a pázsitot. Csak arra koncentrált, hogy fölösleges tévelygés nélkül eljusson Hooker küszöbéig, s ez néhány végtelennek tűnő óra múlva végre bekövetkezett.
Már nyitotta is az ajtót, s csak közben dörömbölt rajta, Hooker nevét szólongatva. Beljebb meglátta a tolókocsit, s mialatt felé sietett, egyfolytában dőlt belőle a szó.
- Mr. Hooker, ne haragudjon, hogy így magára török, segítenie kell, szörnyű…
Ám amint ki tudta venni a székben ülő alakot, mindketten megdermedtek. Sharp riadalmából fakadó természetfeletti gyorsasággal ráfogta puskáját a fiatal, ismeretlen férfire, aki hasztalan védekezésként maga elé tartotta kezeit.
- Ne lőjön! – kiáltotta.
- Kicsoda maga? – követelte Sharp görcsösen markolva fegyverét.
- Mindent elmagyarázok! Csak könyörgöm, ne lőjön! – kérlelte az idegen, s ekkor Sharp észrevette, hogy jobb keze csuklótól lefelé ráncos és göcsörtös, mint egy matuzsálemé.
- Uram atyám, mi történt a kezével? – kérdezte önkéntelenül.
Amaz ideges mozdulatokkal egészben lenyúzta vén, bütykös bőrét, fél szemét végig a betolakodón tartva.
- Csak egy kesztyű… arra az esetre, ha… ha netán valaki kezet akarna rázni Leon Hookerrel – habogta.
Sharp hátrébb lépett, és lazított szorításán, de a puska csövét nem engedte le. Nyugodtságot erőltetett hangjára.
- Na, halljam – vetette oda, – miféle magyarázat létezik erre.

Az imposztor nagy levegőt vett, s torkát köszörülte, míg kiókumlálta, hogyan kezdjen neki.
- Ian Briskin vagyok – mutatkozott be, – egyike azoknak, akiknek távozniuk kellett a faluból a szemüveg elleni tiltakozásuk miatt. Figyeljen, megértem felháborodását és zavarát, de arra kérem, hagyja, hogy mindenről beszámoljak, hátha meg tudom győzni arról, hogy az ok, amiért itt vagyok, mindenki javát szolgálja.
- Győzzön meg, a saját érdekében – dörrent rá fenyegetően Sharp. – Figyelmeztetem, nagyon hatásosnak kell lennie.
Briskin ingujjával letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, majd folytatta.
- Nos… mi, a száműzöttek úgy gondoljuk, ez az önámítás, amihez maguk megszállottan ragaszkodnak, nem vezet semmi jóra. Nem élhetnek örökké abban a hitben, hogy minden olyan, mint rég, mert akkor egyszerűen meg sem fordul a fejükben arra törekedni, hogy valóban visszaállítsák legalább egy kis részét annak, ami volt hosszú évtizedek, évszázadok munkájával ugyan, apránként, lépésről lépésre, de hisszük, megvalósítható, ha egyáltalán megpróbáljuk. Elvakítják önmagukat az illúziókkal, abba az ábrándba ringatják magukat, minden jó úgy, ahogy most van, és közben nem tesznek semmit azért, hogy ez a káprázat valaha valóra váljon.

Egy pillanatig habozott, mielőtt a kényes részre tért volna.
- Mi, oly kevesen, segítség nélkül nem vagyunk képesek erre a változtatásra. Tapasztalatból tudtuk, hogy önöket hiába is próbálnánk belátásra bírni, ezért úgy döntöttünk, cselhez folyamodunk, s kikényszerítjük, hogy szabad akaratukból csatlakozzanak hozzánk. Szerencsére akadt köztünk olyan, aki értett a modern számítógépekhez, és volt fogalma ennek a szemüvegnek a működéséről. Az egyikük most itt ül ön előtt. Az volt a feladatom, hogy Hooker komputerei közelébe férkőzzek, s vegyem át az ő szerepét, hogy mindenféle zavart okozva a rendszerben kijavíthatatlan hibára hivatkozva végleg lezárhassam a múlt csalfa szépségeit felidéző programot, mely a zöld lencséken át fals képet juttat viselője agyába a valóságról. Akkor aztán összefoghatnánk, s együtt kezdhetnénk el egy távoli, de ígéretes jövő megalapozását.

Sharp hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Na és hogyan tudta felvenni Hooker alakját? – tudakolta.
- Nem volt nehéz beprogramoznom, hogy az ő képét láttassa a szemüveg, bárki üljön is ebben a tolószékben – válaszolta némi büszkeséggel a hangjában Briskin.
- És amikor lekapcsolja a programot? – akadékoskodott Sharp. – Akkor lelepleződne.
- Hát… – feszengett Briskin – úgy terveztük…, hogy Hooker szégyenében meghal, mikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy nem tud segíteni, és csak a holttestét találják itt, amikor leáll a rendszer. – Aggodalmasan figyelte a másik reakcióját, de Sharp nem is próbálta felfogni szavait.
- Zagyvaság az egész.
- Mint a hazugságok, amiket ezektől kaphat – intett Briskin belemelegedve a vitába a közeli asztalon heverő szemüveg felé, melyet álcájához használt, de nem volt ideje orrára biggyeszteni, mikor a fegyveres betört.
- Tudja mit? – fordította kissé oldalra fejét Sharp. – Azt hiszem, csak azért akartak minket a maguk szintjére alacsonyítani, hogy hozzájuthassanak tartalékainkhoz, mikor gyanútlanul visszafogadjuk magukat.
- Esküszöm, nem így van! – kiáltott Briskin rémülten. Kétségbeesetten további érvek után kutatott elméjében.
Sharp töprengően összeráncolta szemöldökét.

Amikor Courtland, Eckmund és Anderton újra felkereste a magányos viskót, szívük a torkukban dobogott. Mindhármójukon meglátszott a több napos álmatlanság és elhanyagoltság. Kerülték egymás tekintetét, de mielőtt valamelyikük elszánta volna magát arra, hogy bekopogjon, még jó néhány percig csak álltak meredten, összegyűjtve a bátorságot arra, hogy meghallgassák és elfogadják az ítéletet.
Végül Courtland megzörgette az ajtót, s mikor felcsendült mögüle a hideg gépi hang, megrándult az arcán egy izom.

Reszkető kézzel lenyomta a kilincset, de nem tudott belépni, mert Hooker szinte közvetlenül a bejáratnál fogadta őket. Izgatottan gépelt valamit, s bár sokkal lassabban találta a billentyűket, mint mikor legutóbb itt jártak, ezt betudták az emberfeletti munkával járó kimerültségnek. Rájuk is átragadt valamennyi az öreg lelkesedéséből, s türelmetlenül várták, hogy megszólaljon a kis szerkezet.
- Barátaim – recsegte végül, mikor Hooker elégedetten hátradőlt székében, de az egyenletes hangsúlyból nem tudták kitalálni, mi fog következni. – Nagyszerű hírem van a számukra. Mikor már épp kezdtem lemondani róla, egy véletlen folytán felfedeztem a hiba okát, s kemény fejtörést okozott ugyan, de sikerült teljesen lehártíanom.
A vendégek tétován, lélegzetvisszatartva egymásra sandítottak, de egyikükből sem tört ki a torkukat fojtogató örömujjongás. Hooker bosszúsan legyintett, s újra pötyögni kezdett.
- Elhárítanom. – tolmácsolta a szerkentyű. – Elnézést, elgépeltem.
- Éljen, hurrá! – harsantak fel egyszerre a kiáltások, s az arcokon megcsillantak a boldogság könnyei.
- Ön újra csodát tett – fordult aztán Hookerhez Eckmund. – De mondja, mi a biztosíték rá, hogy a jövőben nem kerül sor hasonló incidensre?

Az öreg mosolyogva hajolt a klaviatúra felé.
- Ezt személyesen garantálom – így hangzottak szavai. – Majd nyitva tartom a szemem.
S Hooker, zöld lencséjű szemüvege mögül cinkosan rájuk kacsintott.

(Scriptórium novella)


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához