LFG.HU

justin
ismertetőCimkek

Robin Hobb: Tawny Man trilógia (kritika)

Ez a kritika elsősorban azok számára íródott, akik olvasták Robin Hobb nagysikerű Orgyilkos-sorozatát (Az orgyilkos tanítványa, A király orgyilkosa, Az orgyilkos küldetése). Akik nem olvasták az előzményeket, érdemes ott kezdeni – és, fájdalom, annak végén sürgősen abba is hagyni, mert a folytatás, a Tawny Man nem csupán saját jogán nagyon rossz trilógia, de eltökélten rombol le mindent, ami az Orgyilkosban jó volt.

Tizenöt évvel vagyunk az Orgyilkos-sorozatban lezárult események után. Hősünk, FitzLovag Látnok a világtól úgy-ahogy elvonulva él, és egy befogadott, árva fiút nevel. A múltja azonban utánanyúl: a királyi udvarban ismét szükség van a képességeire, és bárhogy ellenkezik is, az események újra Kosvárba sodorják, hogy teljesítse kötelességét a királynő és az ország szolgálatában.

A regény ráérősen indul: a szereplők ülnek, teázgatnak, a múltat idézgetik, hogy képbe hozzák az olvasót az előzmények tekintetében, emellett előkészítsék a regény cselekményét. Kevés adrenalin termelődik hát az első néhány száz oldalon, és aki érzékeny erre, könnyen elveszítheti a türelmét. Én jól megvoltam a lassú építkezéssel, szívesen hagytam magam visszaringatni a Farseer-hangulatba (mit tudtam még ekkor, hamarosan hogy fogom átkozni a könyvet és íróját).

Idővel felpörögnek az események, vázolódik egy konfliktus, főgonoszokkal, ármánnyal, intrikával – hogy aztán véget is érjen gyorsan, belefulladjon abba az ingoványba, amivé Hobb teszi a regényt. Itt már ugyanis nem a külső fenyegetés a fontos, hanem a szereplők önmagukkal és szeretteikkel fennálló konfliktusai. Ez önmagában nem rossz írói program, sőt, üdítően hat egy olyan a műfajban, amely talán túlságosan is megszállottja a „hősök a világot leigázni készülő külső hatalom ellen” koncepciónak. De amit Hobb művel sok ezer oldalon, az végül érdekes helyett inkább szánalmas lesz.

Az első és legfőbb baj az a makacs törekvés, hogy minden szereplője sorsát teljes mértékben rendbe hozza. Hobb összes karakterének kutya kötelessége jobb emberré válni, megtalálni a párját és a helyét a világban, és elérni a Tökéletes Boldogságot. Van egy-két ostoba, akiket Hobb a rossz oldalra terel, hogy ármánykodásukkal előmozdíthassák a többi karakter kötelező tökéletesedését. Ezek az eltévelyedettek gyorsan elhaláloznak, miután betöltötték fenti funkciójukat. Biztonságosabb a Jók népes táborát gyarapítani, ott nincs halálozás (a tisztáldozatot felejtsük is el), vagy ha mégis, akkor a balga illető vagy feltámad, vagy csak azért marad holtan, mert élve útjában állna egy nála fontosabb szereplő Tökéletes Boldogságának (imígyen viszont ünnepelt hősként és boldogan hal meg, emlékét mindenki szívében őrzi). Nem tévedés, ugyanarról a Robin Hobbról van szó, akinek Orgyilkos-trilógiája a totális depresszió szinonimájává vált a fantasy-irodalomban.

Ebből az első és legfőbb bajból aztán sarjad rengeteg más gond is, egyik bosszantóbb, mint a másik. Ilyen például a feszültség tökéletes hiánya. Amint az olvasó átlátja a poszt-Orgyilkos Hobb írói programját (márpedig ez a sorban az előző trilógia, az Élőhajók végén nyilvánvalóvá válik), attól fogva nehéz bárkiért is aggódni, hiszen a Tökéletes Boldogság minden szereplőnek alanyi jogon kijár.

A másik dolog a Jók (és itt bizony elvétve akad nem Jó…) közötti konfliktusok. Hobb ugyanis azt sugallja, hogy a szeretet, a tisztelet, a bizalom, egymás megbecsülése nem jön könnyen – meg kell küzdeni érte, úgy, hogy őszintén szembenézünk saját hibáinkkal, és jobb emberként, türelemmel próbálunk viszonyulni másokhoz. Ezzel már megint nem lenne baj, csakhogy a konfliktusok megoldása Hobbnál mindig ugyanúgy zajlik, így előbb-utóbb végtelenül monotonná válik. A recept a következő: két szimpatikus karakternek nézeteltérései támadnak egymással, a helyzet egyre jobban elmérgesedik, majd Hobb a civakodók útjába lök valami eseményt, melynek segítségével minden megnyugtatóan elsimulhat közöttük. Ilyen esemény lehet az, hogy az egyik megmenti a másik életét, de néha annyi is elég, ha egy csésze tea mellett (vigyázat, itt hektószám fogy ám a tea!) őszintén elbeszélgetnek, hajmeresztő alapossággal kielemzik érzéseiket, mindenki bocsánatot kér, aztán jöhet az ölelkezés és sok-sok könny.

Ezzel el is értünk a következő származék-problémához, a pszichoanalízishez. Hobbot mindig is becsültem az alaposságáért: a tárgyi környezet, a szokások, az életmód, mind komoly kutatómunkáról árulkodik. Ezt az autentikus hangulatot rombolja le azzal, hogy a szereplők modern pszichológiai eszmefuttatásokkal elemzik ki magukat és a többieket, agyonmagyarázva azt, ami talán enélkül is leesne az olvasónak.

Mindez igen gyötrelmessé tette számomra a Tawny Mant, és kínjaimat csak fokozta, hogy időnként azért előbukkan a régi Hobb, hogy néhány remekbe szabott momentum erejéig megmutassa, mennyire jól tudna írni, ha az ufók nem piszkáltak volna hozzá az agyához.

Sok fantasyt hangoskönyv-formátumban hallgatok meg, és mivel így „olvasás” közben hasznosan el tudom foglalni magam házimunkával, általában a gyengébbnek talált műveket sem hagyom félbe. A Tawny Man esetében azonban erős késztetést éreztem, hogy valahol a felénél örökre kikapcsoljam. Végül azért nem tettem, mert inkább egy meglehetősen perverz játékot műveltem vele, ami legalább elszórakoztatott. Elképzeltem, hogy az El Hombre Leonado (Tawny Man) című latin-amerikai szappanopera szereplőinek sorsát kell produceri utasításra rendbe hoznom, úgy, hogy akkor is megoldódjon az adott szereplő összes addig felgyűlt problémája, ha ez az épeszű dramaturgiának meredeken ellentmond. Elkezdtem minden karakter számára kiagyalni azt a megoldást, amelyiket a legémelyítőbbnek éreztem – és csodák csodája, Hobb sorra valamennyi ötletemet megvalósította! A játék olyankor vált igazán érdekessé, mikor az író felüllicitálta az ötletemet, azaz olyasmivel rukkolt elő, amit korábban elvetettem, mondván, hogy ennyire mélyre majd csak nem süllyed egy Hobb kvalitású író.

Szomorú, hogy csak egy ilyen játékkal tudtam érdekessé tenni a magam számára egykori kedvenc sorozatom folytatását, de még szomorúbb, ahogy ez a folytatás porig rombolja az előzményt. Az Orgyilkos-trilógia egyik legizgalmasabb, legjobb vonása számomra a szereplők közéleti kötelezettségei és magánélete közötti, feloldhatatlan ellentmondás volt. A hősnek meg kell tennie, amit a népe érdeke megkíván, de ha megteszi, szerencsétlen lesz a személyes kapcsolataiban. Az Orgyilkos nem kínál mindenre feloldást, így valódi súlya lesz a döntéseknek, az eseményeknek. A Tawny Man ellenben azt sugallja, hogy minden konfliktus megoldható és törvényszerűen meg is oldódik. Az Orgyilkosban még megkerülhetetlennek tekintett problémákat gyerekes hisztinek állítja be, melyek könnyedén megelőzhetők lettek volna, ha az érintettek leülnek, és felnőtt emberek módjára, őszintén elbeszélgetnek (egy csésze tea mellett). Hobb a Tawny Manben manipulatív, didaktikus, leegyszerűsített megoldásokkal teszi nevetségessé az Orgyilkos súlyos drámáit. Közben arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy ezek a megoldások nem izzadtságszagúak, hiszen a felvázolt világ természetéből következnek. Elfelejti azt, hogy bármennyire logikusan levezethető is egy esemény a kitalált világ szabályszerűségeiből, nem biztos, hogy dramaturgiailag is megállja a helyét. (Például a fantasy világok többségében könnyűszerrel megmagyarázható egy feltámasztás vagy tökéletes gyógyítás, de okos író nem él vissza ezzel az eszközzel).

Hobb tehát mindent tökéletesen megjavít, ami az Orgyilkosban elromlott (igen, Fitzet fizikailag is teljes mértékben rehabilitálja, kivéve leglátványosabb hegeit, hiszen azok oly férfiasak), olyan alapossággal, hogy nem veszi észre, micsoda rombolást visz véghez ezzel.

A trilógia felépítése is átgondolatlan. Az első könyv (Fool’s Errand) felvázol egy nagyobb konfliktust, melynek lényege, hogy az Ösztönnel rendelkező – és emiatt boszorkányüldözésnek kitett – emberek egy szélsőséges csoportja ármánykodik a királyi család ellen. Ez a vonulat elég lagymatagra sikerül, a fanatikusok próbálkozásai kissé gyermetegek. Ezt alighanem maga az író is érzi, mert a 2. részben ejti ezt a szálat, hogy aztán a harmadikban észbe kapva újra előrántsa, és sebtében valami megoldást kreáljon hozzá a fináléra. Emiatt a trilógiában sokáig nincs is főgonosz, mígnem a lezáráshoz közeledve Hobbnak égető szüksége lesz egyre, hogy katalizátornak használhassa a többi szereplő Tökéletes Boldogságba kényszerítéséhez. Előránt hát valakit a kalapból, akit nincs ideje árnyalni, felépíteni, hihető motivációkkal ellátni (ahogy tette azt a zseniálisan megalkotott Kennit kapitánnyal az Élőhajókban), és így szükségszerűen egy „készen kapható” klisét vesz elő. Erre a konfekció-gonoszra ráadásul rálőcsöli a regény korábbi részeiben előforduló összes huncutságot, ami finoman szólva nem hat meggyőzően.

Rossz regénynek tartom a Tawny Mant, bár remek példa arra, micsoda különbség lehet rossz és rossz között. Hobb nem azokat az alapvető hibákat követi el, amiért általában rossznak nevezünk egy fantasy-regényt – gyenge karakterábrázolás, a jellemfejlődés hiánya, elkoptatott ötletek újrafelmelegítése, agyontápolt hősök stb. –, ezeknek messze felette áll. Inkább az a baj, hogy irigylésre méltó írói eszköztárát egy olyan írói program megvalósítására használja fel, amely engem jobb esetben untat, rosszabb esetben bosszant. Hobb egy szakácsművész, aki minden tudását latba vetve, a legjobb alapanyagokból süt-főz, hogy aztán büszkén tegyen le az asztalra egy tányér szimpla tejbegrízt. Pedig kár, mert a Tawny Man sok szempontból érdemelne méltatást: Hobb szereplői élnek, van jellemfejlődés, a konfliktusok jellege túlmutat azon, amit a zsáner-fantasyben megszokhattunk. Akit tehát nem zavar az állandó didaktika (itt, kérem, minden esemény, minden párbeszéd okító célzatú), és a párját ritkító alaposságú happy end, az sok jót találhat ebben a három könyvben.

Én sajnos nem tudtam magam túltenni a negatívumokon. Kérem vissza a régi Hobbot, ha megvan még valahol.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához