LFG.HU

HammerTimeCafe
CikkBot
novellaCimkek

‘A harcok véget értek’ c. novellapályázatunkon közönségszavazásra bocsátott novella.

***

Dehát, mondd csak, világ ez még? Hol vannak a nagy koreszmék?

Hol a megtervezett éden, melyet századunk kinált?

(Orbán Ottó: A holló)

*

― Kalkuttával kezdődött, igaz?

― Adna egy cigit? ― rásandítok a nőre. Engem az érdekel, hogy vajon kapok-e tőle cigarettát, őt meg az, hogy egyáltalán embernek lehet-e még engem nevezni.

― Mondták, hogy kérni fog ― válaszol egy kis idő múlva, miután eléggé kitanulmányozta magát. Gyilkosok szemei, sorozatgyilkosoké, tömeggyilkosoké. Szemek a híradókban, az újságok fényképein.

― Azt is mondták, hogy nekem tilos? ― kérdezem a nőt. Újra rám néz, a szemembe. Mint azok a trükkös rajzok: egyszer látod a fák közt kirajzolódó női alakot, másszor nem, és a végén már nem tudod eldönteni, hogy tényleg ott van, vagy csak magadat csapod be.

Egy doboz Marlborót nyújt át, amit a retiküljéből vesz elő. Kapok vihargyújtót is, ami ugye láng nélkül működik. Fő a biztonság. Elsősorban az én biztonságom.

A doboz bontatlan, fényes celofán feszül rajta. Járvány előtti, ma már nem gyártanak ilyet, mert ma már senki nem gyárt semmit.

Vajon le akar kenyerezni, tényleg azt hiszi, hogy az igazság egy doboz Marlboróba kerül? Elmosolyodok.

― Mi olyan vicces? ― kérdezi zavartan.

Eltűnődöm, hogy miért akarhatta ezt az interjút.

― Semmi.

Lehámozom felül a celofánt, felnyitom a doboz tetejét, kihúzom az ezüstpapírt. A cigaretták szabályos elrendezésének látványa megnyugtat, mint mindenkit.

Kipöckölök egy szálat, és meggyújtom.

Könnyezni tudnék, annyira jól esik. Mióta feladtam magam, nem dohányoztam. Semmi élvezeti cikk: se jó kaják, finom borok, még gyümölcslé sem, nincs kávé, se kakaó, csak víz, száraz kenyér, meg mindenféle kellemetlen ízű táplálékkiegészítő.

Hitlernél is szörnyűbb gonosztevő vagyok, mégis úgy büntetnek, mint valami kölyköt, aki megbukott kémiából. Szobafogság, és nincs videojáték. Ennyire futja tőlük. És azt hiszik, hogy tőlem majd megtudnak mindent. Megismerik az okokat, rájönnek a titokra. Rájönnek, hogy mi motivált. Mélyinterjú meg minden. Egyik sztárocska miért vált el a másiktól?

― Kalkuttában tanult meg gyűlölni, igaz? ― kérdezi elszántan, mintha valami filmben lennénk. Ha lennének még stábok, színészek, mozik, talán tényleg forgatna valaki egy filmet erről az egészről, és valószínűleg egy színésznő pont így és pont ezt a kérdést tenné fel az engem alakító színésznek. A színésznek közben remegne a keze, üresen nézne, vagy meg-megrándulna a szemhéja. Lennének flashbackek is: tüntetésről, rengeteg emberről, repkedő Molotov-koktélokról, rendőrségi sortűzről. Esetleg lenne egy nyugati típusú autó, esetleg lángolna is, vagy csak a kiégett roncsai villannának be. És heverne mellette a betonon egy megpörkölődött, füstölgő plüssmackó.

― Meghalt a felesége és a fia, és maga meggyűlölt mindenkit.

― Nem tudna egy-két könyvet szerezni nekem? Pár verseskötet is megtenné. Gyakorlatilag az is mindegy, hogy kitől.

A nő vadul rám pillant.

― Nem érdekli? De akkor miért tette?

― Maga szerint?

― Nem tudom, épp ezért kérdezem. A tanulmányhoz van valami köze?

― Tanulmány?

― A Danse Macabre. Maga írta.

― Ja, hogy az a tanulmány!

Tényleg, a Danse Macabre! Még egyetemista koromban írtam, és annak ellenére, hogy én gyógyszerészhallgató voltam, leközölte néhány finnyás bölcsészeti magazin. Még valami filozófiai konferenciára is meghívtak. Tetszett nekik, ahogy az univerzum tágulását, és a kölcsönhatások gyengülését egy általános elvnek fogtam fel, ami kihat az élet minden területére. Hogy plasztik korról beszéltem, és végítéletről. Meg arról, hogy az egész miként kapcsolódik az antik görög cirkuláris gondolkodáshoz: a vissza-visszatérő aranykor, amit rendre hanyatlás követ, párhuzamba állítható a pulzáló univerzummal, ahol először minden sűrű, aztán minden felhígul, és végül szertefoszlik. Aztán kezdődik elölről az egész.

Ezek meg most előásták, mindent előástak, amit csak tudnak. Igaz, az nem is olyan sok.

Elnyomom a cigi csikket az asztallapon, és rágyújtok egy újabbra. Mindent addig kell kiélvezni, amíg lehet.

A nő türelmesen vár.

A harmadik slukk után szólalok meg:

― Úgy mondanám, hogy hozzám volt köze a tanulmánynak és a járványnak is. Ilyen szempontból van köztük kapcsolat.

― És ezt hogy kell érteni? ― kérdezi gyanakodva.

― Ahogy mondtam.

― Kisiklik a válaszok elől.

― A legjobb tudásom szerint válaszolok, ha már ez az egész ilyen fontos maguknak.

― Magának nem az? ― Rám néz. Beleszívok a cigibe, és kifújom a füstöt.

― Akkor árulja el nekem, hogy egy ilyen zseniális tudós, aki a szenvedők életének jobbításán dolgozott, akinek minden esélye megvolt a Nobel-díjra, hogyan élhet együtt ezzel? ― Azzal lecsap elém az asztalra egy nagy köteg fényképet.

Giccses kis előadás, de szerencsére nem nekem szól. A felvétel, amit a kihallgató szoba kamerái készítenek, eljut majd a világ minden pontjára. Legalábbis a megmaradt világ minden pontjára, ami néhány, aggregátorról működő, tévével összekötött videókészüléket jelent.

Még hogy zseniális tudós? Baromság. Ma már nincsenek zseniális tudósok, csak jól felszerelt teamek vannak. És annak a teamnek, ami a differenciálatlan szövetregenerációs retrovíruson dolgozott, még csak a vezetője sem voltam. Ezért természetesen, ha kapott is volna valaki Nobel-díjat, az nem én, hanem a kutatás vezetője lett volna. Persze ez valóban nem olyan izgalmas. Elvégre a náci háborús bűnösök intelligencia hányadosa kiütötte a plafont, és Hannibal Lecter sem valóság show-kat bámult a tévében, hanem klasszikus zenei koncertekre járt.

― Nem nézi meg? ― förmed rám a nő. Valószínűleg tényleg azt képzeli, hogy most aztán jól megfogott.

Rápillantok az egyik képre: valami nyugati nagyváros utcája. Angol feliratok a kirakatokban, szeméthegyek, lángok. És nagy tömeg ember. Persze embernek már nem lehet nevezni őket, ahogy halottnak sem.

A többi képen ugyanez az utca látszik, csak jobban kivehetők az alakok. Szakadt ruhák, vér és valószínűleg szarfoltok, széttépett arcok, iszonyú szemek: a semmibe meredő, üveges szemgolyók. Vénségek, fiatalok, kölykök. A megelevenedett pokol.

― Ez London. A járvány kitörése után egy héttel ― mondja nekem.

― Megmutassam Párizst, Rómát, vagy a szülővárosát, Budapestet?

― Nem szükséges ― válaszolom neki. Látom rajta, hogy arra számít, könnybe lábad a szemem, hogy letérdelek elé, és arcom a szoknyájába fúrom. Egy szörnyet akar bemutatni, de mégis emberként kezel. Hol ebben a logika?

― Akkor mondja el, miért tette? ― kérdezi újra. Miért, miért? Innen látni, hogy semmi sem változott a múltkori interjú óta. Továbbra is csak az a fontos, hogy miért.

― Egyetlen oka volt, hogy a labor Kalkuttában működött ― mondom neki, miközben az ötödik cigit gyújtom meg ―, az hogy India korrupt volt, ostoba, ahol a kelleténél jóval több ember élt. Amiből meg sok van, az szükségszerűen elértéktelenedik. Nézte volna csak meg a tőzsdei árfolyamokat, már amíg létezett ilyesmi, egyből rájön, hogy semmi sem olcsóbb az emberéletnél. Sem a cukor, tengeri só, olaj, timföld, semmi.

― Nekünk olcsó emberéletek kellettek, csecsemő életek. Az őssejtek miatt, és a kísérletekhez is. Persze papíron, hogy így fogalmazzak, semmi jó erkölcsbe ütközőt nem tett a cég. Még pecsétet is kaptunk arról, hogy nem végzünk felesleges állatkísérleteket. Mi csak azt kutatgattuk, hogy miként segíthetünk ― ahogy ön is mondta ― a szenvedőkön. Gyógyítható gerincvelő szakadás, regenerálódó idegsejtek. Harmadfokú égés, nyolcvan százalék feletti bőrszöveti atrófiával, de pár nap és rendbe jön az egész. Klasszul hangzik, nem?

― A lényeg azonban nem ez volt. Nem a betegek meggyógyítása. Azon a helyen, Kalkuttában, ahol az embereket már nem érdekelte, ha a tulajdon rendőrségük ólomgolyói roncsolják szét a mellkasukat, mert már nem volt veszíteni valójuk, ott jöttem rá, hogy a nyugati világ, amiről mindenki álmodik, amire mindenki hasonlítani akar, mennyire egy végtelenül önző és képmutató kurva, aki ráadásul van olyan pofátlan, hogy örökké akarjon is élni. Akkor legyen, gondoltam, akkor én megadom neki, amire vágyik.

― Ideológiai okokból tette tehát? ― kérdezi.

― Nem is tudom. Gyászoltam a feleségemet és a fiamat, és az élet sosem tért vissza a régi kerékvágásba. De újból kialakult egyfajta napi rutin. Az éhséglázadást leverték, a labor működött tovább. Dolgoztunk a Z-víruson, amit a közhiedelemmel ellentétben azért neveztünk így, mert Z betűvel kezdődött a kód azon a tárolón, amiben sikerült az első működő változatokat kifejleszteni.

― De ez nem a Krisztus Szava volt még? ― kérdezi.

― Valójában ez volt a Krisztus Szavához vezető úton az első lépés. A szuper gyógyszer, amit a cég olyan mohón reklámozott, még nem volt kész ekkor. Csak a Z-vírussal rendelkeztünk, és egy nagyon szoros határidővel.

― Kiégett, és összeomlott a nagy hajtásban ― mondja.

Utálom, ha valaki pszichologizálgat.

― Talán igen. Éjszakánként középkori metszeteket nézegettem. A vonuló halál, amint végigtáncol az európai városokon. Megragadott a szépsége. Az is lehet, hogy minden ideológiai máz alatt valójában csak egy esztétikai igény lapult. A táncoló halált akartam látni a világban.

A nő a szemembe néz. Pár pillanatnyi várakozás, aztán…

Elröhögi magát.

Úgy röhög, majd leesik a székről. Hosszan, folyamatosan, könnyezve.

Közben még két cigarettát elszívok.

A nő befejezi, rendbe hozza a kosztümkéjét. A kosztüm finom anyagán most látom meg a foltokat. Nyilván saját maga mossa. Senki más nem teszi már meg neki. Se egy mosógép, se egy szobalány, se egy kínai mosoda. Senki. Maradt a szappan és a dézsa. Az pedig árt a kényes szövetnek.

Nyílik az ajtó, és bejön két őr. Férfiak: fegyveresek és kövérek.

Elgondolkozok, hogy minek van egyáltalán fegyverük. Talán megszokásból. Talán nem tudtak jobbat kitalálni.

Valószínűleg mind a kettő vállalattulajdonos lehetett. Vagy bankár. Tőzsdecápa.

Visszavezetnek a cellámba.

Ez a nő nem azért jött, hogy megtudja, miért akartam megölni az emberiséget. Miért akartam sétáló halállá változtatni a világot.

Ez a nő őrült.

Vajon hányszor próbálta eddig? Hányszor próbált végezni magával?

A fertőzés terjedt és terjedt, a Z-vírus, a Krisztus Szava nevű csodaszer tökéletlen előképe, rissz-rossz tervrajza meg egyre csak szaporodott. És ahogy ez szokás a vírusoknál, folyamatosan mutálódott is.

Nem volt két fertőzött, aki tökéletesen ugyanazt a vírust kapta volna meg. A Z-vírusnak rengeteg változata jött létre ezekben a napokban, az én kis Apokalipszisom idején. Az emberekből bambán csoszogó Petri-csészék lettek, és a végén, annyi próbálkozás, annyi változás után a genomban, kifejlődött a szuper vírus. A Krisztus Szava.

Aki elkapta, nem lett élőhalott szörnyeteg. Nem epekedett emberi agyak után. Látszólag nem történt semmi az ilyen fertőzöttekkel, kívülről teljesen rendben voltak. Még csak nem is tüsszögtek, nem gyulladtak be a nyálkahártyáik, nem kaptak szemszárazságot.

A Krisztus Szava megadta azt, amire az ember oly régóta vágyott: az örök életet. Ha valakit lelőttek, vízbe fojtottak, netán lefejeztek és felnégyeltek, az illető akkor is életben maradt. Volt, akiből csak csontszilánk maradt, miután szépen befeküdt egy tökig feltekert krematóriumba. Aztán pár hét és abból a megmaradt pár csontsejtből újra kifejlődött az ember.

Lázár, jöjj ki!

A halál nem létezik többé.

A tökéletes gyógyszer.

Sajnos van mellékhatás is: a megfertőzöttek ivarmirigyeinek leáll a működése. Vagyis az elkövetkező időkben nem érdemes szülőotthonok építésébe beruházni.

Nem kellenek kiságyak, pelenkák sem. A bölcső egy letűnt világ szimbóluma lesz. Ahogy a koporsó is.

Mindenki jobban teszi tehát, ha megszokja azt a néhány pofát, amit lát maga körül, mert valószínűleg egy örökkévalóságon át kell bámulnia.

Sajnos akadt még egy bibi ezzel a posztapokaliptikus édenkerttel: csak a gazdagok élték túl az egészet. Azok, akik ilyen-olyan biztonságos helyre, hegyek gyomrába, magas és vastag falak mögé, a robotizált gépágyúk nyújtotta biztonságba menekülhettek. Mire kifejlődött a Krisztus Szava, már csak ők maradtak.

És ők voltak, akik nem értettek semmihez. Nem volt szaktudásuk, nem voltak ötleteik. Nem tudták, hogyan kell felépíteni egy házat, elvetni a búzát, kiásni egy szarógödröt. Csak gátlástalanságuk volt, és tehetségük a pénzcsinálásra. Néha még szépek is voltak, mint az a nő, aki az interjút készítette velem.

A két megszeppent, fegyveres bankár rám zárja a cellaajtót. Az egyiküket Bobnak hívják. Tudom, mert bemutatkozott.  Egy éjjel, pár perccel azelőtt, hogy beleeresztett egy egész tárat a titániumból készült cellaajtómba, miközben azt ordította:

―  Hadd dögöljek már meg! Hadd dögöljek már meg!

Bobnak igaza van, valóban nem egy szép világ ez. Rothadó tetemek milliárdjai hevernek mindenütt (a Krisztus Szava valószínűleg hatástalanította a Z-vírust), alig van áram. A járvány miatt számtalan járulékos kár is keletkezett: felrobbant vegyi üzemek, nukleáris reaktorok. Valamire való ételt alig találni. A víz büdös és rosszízű. Nem maradt egyetlen használható golfpálya sem.

Pedig az örökélet nem jelenti a szükségletek eltűnését. Éhség és szomjúság: az ember két régi cimborája itt maradt azután is, hogy a halál lefalcolt, mint egy gyáva apa.

Sok tehát a tennivaló. Földet kéne művelni, csatornázni. Megszüntetni a bűzt, ilyesmik. Kár, hogy a megmaradt emberiség technikai tudásának a legteteje az, hogy páran elboldogulnának egy iPhone-nal, ha lenne hozzá térerő vagy szolgáltatók.

Ledőlök a priccsemre, nézem a teljes sötétséget a mennyezet helyén.

Én nem fertőződtem meg.

Végezhetnének velem.

Végezniük kéne velem.

Nem fognak. A világvége után eljött a földi paradicsom, és a gazdagok örökölték a Földet. Még hogy tevék és tűfokok!

Ám ebben a Paradicsomban lapátot kell ragadni, meg kaszát, és csákányt is. Pár évtizednyi bulizás után örökös közmunka.

Szerintük mégis élnem kell. Halhatatlanok halandó Istenének. Mert amíg élek, idejöhetnek újra és újra, és megkérdezhetik, hogy miért.

Egyre őrültebben, egyre kétségbeesettebben. De addig megkérdezhetik.


A közönségszavazati értékelést (pontozást) a novella fórumtémájában (lehetőség szerint hozzászólás után) küldhetitek be, a téma tetején található “Értékelés” mellett látható csillagoknál.

Kattints ide az értékeléshez

Pontozni csak egyszer és csak regisztrált felhasználóként, belépve lehet. Az értékelők + kommentelők között 500 zsetont sorsolunk majd ki a közönségszavazás lezártakor, amelyet a Szecskavágók játékban lehet felhasználni.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához