Ha a történelmi fantasyt hajlandóak vagyunk nem szépirodalmi, hanem elsősorban szórakoztató köntösben elfogadni, akkor kijelenthető, hogy a grafomán (évente legalább egy, de inkább két vaskos könyve jelenik meg) Cornwell alighanem napjaink legjobbja. A könyvei (Angolszász krónikák, Excalibur-trilógia, Sharpe-sorozat) mind letehetetlenek, informatívak és felkeltik az olvasóban a kíváncsiságot a korszak iránt. A figurái közt vannak igen összetettek, helyenként van több rétegű mondanivaló, de azért ne egy Moby Dick-re vagy Bűn és bűnhődésre számítsunk!

Akkor az Excalibur. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a magyar változat kiadója (Alexandra) tehet egy szívességet, egyszerűen nagyon gáz a borító. A borítókon mindhárom esetben egy klasszikus Arthur legendába illő páncélos lovag van, aminél távolabb semmi más nem esik a könyvtől, és legalább egy tucatfantasy jelleget ad neki. Cornwell szerintem külön örömet lel abban, hogy az anakronizmusok nagy részét  kigyomlálja, kigúnyolja, ennek itt külön jelképe az Arthur-mondakörhöz általában kapcsolt (egyébként kb. 14.századi) lemezpáncélok teljes hiánya a könyvben.

Maga a trilógia a britonok harcát és mindennapjait meséli el, kábé egy fél emberöltővel a rómaiak kivonulása után. Az író jól bevált sablont használ: amiről van történelmi feljegyzés (Mount Badon-i csata, szászok ‘erősítései’ otthonról, ír portyák, stb.) az bekerült a könyvbe, ez van kiegészítve teljesen saját ötletekkel (a szereplők mindennapjai), illetve a Grál/Arthur király legendakör olyan változatával, ami kicsit lehúzza az egészet a rögvalóságba. Szándékosan hagyott benne olyan részeket, amikről Cornwell is tudta, hogy nem igazak, vagy egyenesen kitalációk. Ilyenek például Lancelot és Guinevere viszonya, Tristan és Iseult szerelme, amelyekről semmi feljegyzés nincs a korból, az Arthur-legendákba is később (a középkorban) kerültek be utólag, de a könyvben szerepelnek.

Maga a cselekmény egy szász fattyú szemszögéből van elmesélve: Derfel, később Derfel Cadarn (Derfel, a Rettenetes) öreg napjait tengeti egy keresztény apátságban, és felkérésre megírja Arthur (és saját maga) krónikáját. A fiú még fiatal korában harcosnak áll, mint sokan akkoriban, de egy különös tulajdonsága (nem részegedik le harc előtt) és megbízhatósága miatt jó katona, később jó hadúr válik belőle. Arthur barátságát is elnyeri, és folyamatosan egyik befolyásos tanácsadójává és erős emberévé válik. Viszonyuk érdekes: a trilógia kezdetén rajongással csüng Arthuron, ami később egyszerű szeretetté és barátsággá válik úgy, hogy az ura által vétett hibákat is hajlandó egyrészt a szemére vetni, másrészt leírni az utókornak.

A történet nem tartalmaz nagy meglepetést, és a végére is lehet számítani (ugye a szászok leverték a britonokat, ez tény, ezen nem lehetett változtatni). Azonban az odáig tartó út nagyon izgalmas, fordulatos, valamint földhözragadt és hősies egyben. Benne van mindenki, aki számít: Arthur, Lancelot, Guinevere, Gawain, Tristan, Galahad, Merlin, Nimue (Viviane néven ismertebb, ő a vizek/tó asszonya), és még sok saját kreálmány (Owain, Bors, Sagramor…), de a többségükről elmondható, hogy nem úgy szerepel, mint ahogy várnánk, és ugyanez igaz a legendában szereplő egyéb dolgokra is (pl. Grál-keresés).

A jellemek terén Cornwell szokás szerint nem igazán erőltette meg magát, bár vannak igazán jól sikerült figurák (elsősorban Merlin tetszett). Ami a könyv nagyon nagy erénye, és ami szerintem a legjobb munkájává emeli, hogy a cselekmény, a tanítás, a kíváncsiság felkeltés mellett az író – szokatlan módon – nagyon nagy energiát fektetett abba, hogy a korabeli ember lelkivilágát, hiedelmeit beleírja a történetbe. A karakterek nem egyszerűen „elűzik a gonoszt”, hanem „kiköpnek a gonosz ellen”. A főszereplő gyerekkori szerelmével nem egyszerűen megünnepli a tavaszünnpet, hanem aprólékosan le van írva, hogy hogyan építi meg a lánynak a lugast/hintaágyat. Mindezek mellett nagyon jól van leírva az is, hogy egy éppen csak megkeresztelkedett ember hogyan viselkedik: újdonsült keresztény főszereplőnk, mikor balsejtelem gyötri, tudatosan miatyánkot mormol, de közben észre sem veszi, hogy (még pogány napjaiban szokásává vált) egy vasszöget érint meg, és attól várja a segítséget.

Ehhez tartozik még maga a korrajz, nagyon életszerűen tudja leírni azt a világot, ahol még ott vannak a rómaiak által emelt fenséges épületek (bár folyamatosan romlanak) két, alapvetően barbár kultúra csatájában. Ezt a sokszínűséget még csak fokozza azzal, hogy sok jelentőséghez jut a vallás, druidák és papok, pogányok és keresztények világa is.

A könyv izgalmas, fordulatos, érdekes, mindenképp érdemes elolvasni, mikor kicsit megcsömörlöttünk a „komoly” könyvektől!

Print PDF