LFG.HU

galu22
ismertetőCimkek

“De még mennyire hogy megfenyegetett.
Én nem szoktam fenyegetőzni. Én csak azt mondtam neki hogy elverem a seggét a puskacsővel és ezt akár jegyzőkönyvbe is veheti.
És ez magának nem fenyegetőzés?
Brown felpillantott. Nem ez nem fenyegetőzés. Hanem ígéret.

Az ember a játékra született. És nem másra. A gyerek is tudja már hogy a játék nemesebb mint a munka. És tudja azt is hogy a játék értelme nem a játékban magában van hanem abban hogy mennyire értékes az amit a játékban kockára teszünk.

(Bart István fordítása)

Azt hiszem, a legkeményebb regény, amit mostanában olvastam. Nagyon nehéz ajánlót írni róla, az az igazság. Mikor kézbe vesszük, és elkezdjük olvasni, egy egyszerű westernnek tűnik, minthogy az alapanyag, amiből McCarthy dolgozott, az is. Egy Chamberlain nevű fazon „My confessions” (vallomásaim) című önéletrajzi jegyzete a regény minimális cselekményének alapja. Chamberlain saját bevallása szerint skalpvadászként részt vett a Glanton-banda rémtetteiben, és a banda kevés túlélőinek egyikeként megírta a krónikájukat. Glantont és embereit egy amerikai kisváros kormányzója bérlelte fel, apacs skalponként 200 $ fizetségért. A skalpvadászok lába alól azonban hamar kicsúszott a talaj, és mindenkit (falusiakat, békés indiánokat, mexikói parasztokat) megskalpoló banditákká züllöttek, amíg nem találkoztak egy maguknál erősebbel.

A regény alapvetően nem bonyolult cselekménye ennyi: a skalpvadászok lezüllése, és az általuk elkövetett szörnyűségek monoton leírása. Tényleg monoton! El sem hiszed, hogy a végére már meg sem lepődsz levágott fejeken, szétvert kisgyereken, sebből nyílhegy kirángatáson. Ez egy nagyon erőszakos könyv!

Ami miatt a regény zseniális, az egyértelműen nem a cselekmény. Olvastam valahol, hogy ez az utolsó western. Olyan értelemben ez igaz, hogy megvan minden szokásos western kellék: indiánok, banditák, erőszak, táj, de semmi sem olyan, mint amilyen máshol. Az indiánok olyan aggresszióval válaszolnak a civilizáció nyomására, hogy a regényben nem tudod őket sajnálni, nyoma sincs péládul a J.F. Cooper-féle nemes vadembernek. A telepesek ugyanolyan bosszú- és vérszomjasak, a banditákat nem kapja el Clint Eastwood, és persze ott van még a táj, a környezet… Ami máshol gyönyörű érintetlen préri, az itt, Mexikó és Texas határán kemény sivatag. Minden eleme, a tüskés bokrok, a por, a homokvihar, a víz hiánya, a nagyon magas hőmérséklet egyszerűen nem engedi, hogy az ember gyönyörködjön, még az állatok is nehezen viselik. Egy ilyen hely az emberiességet egyszerűen kiöli még az érzékenyebbekből is.

Nem mintha lenne érzékeny ember a könyvben. El is érkeztünk igazi erejéhez, ez pedig a két főszereplő jelleme és háttérben történő párharca. A „pozitív” figura is már nagyon furcsa választás. Mindenféle erkölcs nélküli erőszakos disznó, akit mindenki befolyásol, az erősebb mellé áll, és bandita társain kívül senki sem érdekli. Vannak jelek, hogy van jellemfejlődés, de ha részletesen végiggondoljuk a jeleneteket, ahol szerepel, akkor rájövünk, hogy ez csak egy ügyes fogás, alapvetően ugyanaz a senkiházi, aki a könyv elején. A negatív figura pedig… Azt kell mondjam, ennél a karakternél pokolibb főgonoszt én még se nem láttam, se nem olvastam. Egyszerűen hihetetlen, hogy McCarthy egyszerűen átrázza az olvasót. Az ember, aki talán ér valamit a bagázsból, akire számítasz, hogy valami értelmet visz az erőszakba, és megállítja, vagy legalább elviselhetővé teszi, ez az ember lesz a negatív főhős. Megalkot egy alakot, aki egyesíti magában a (McCarthy szerint az ember alaptermészetét uraló) erőszakot a szellemi fölénnyel, a kellemmel és a népszerűséggel. Ami különösen érdekesség teszi, hogy a vadnyugaton, ahol a civilizáció hiányával magyarázzák az indiánok ellen vezetett hadjáratokat, egy olyan ember is a civilizáció képviselői közé tartozik, akinél gonoszabb vagy erkölcstelenebb a leghitványabb indián sem lehet. Ahogy beszél, az olvasó is elámul, és ezt McCarthy direkt tette: ez a figura felejthetetlen!

Magába a könyv értelmezésébe nem mennék bele, sosem szerettem az irodalomórák azon részeit, amikor feltették a „mit akart kifejezni a költő” kérdést. Én megelégedtem azzal, hogy nekem jelent valamit, tudok és szeretek róla beszélni/beszélgetni.
Annyit mondanék, hogy McCarthy többi könyvéhez hasonlóan ez is több rétegű, vannak mélyebb utalások és mondanivaló benne, de ehhez nagyon alaposan kell olvasni, az egyébként sem olvasóbarát könyvet.

Nem tudom, kinek ajánlanám. Az biztos, a kábé 300 oldalon sorjázó monoton erőszak megviseli az embert (nem „öröm” végigolvasni, simán letettem pár napra), de ennek az egész monotonitásnak megvan a maga értelme.
Aki úgy érzi, szereti az ilyesmit, vágjon bele, az utóbbi években olvasott könyvek közül ez tette rám a legnagyobb hatást.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához