LFG.HU

Abdul
ismertetőCimkek

Elég vegyes, amit eddig Neil Gaimantől olvastam. A Tükör és füst antológia volt az első – fogalmam nincs már, miért, és mikor vettem meg, de az biztos, hogy nem a borítója miatt –, és bár szerepeltek benne gyengécske történetek is, összességében nagyon megfogott. A versei viszont – már akkor – nem jöttek be, és volt néhány lapos sztorija, de A küldetés, a Troll (fol rol de ol rol), Az aranyhalas medence és más történetek, a Shoggoth különleges, az Egy élet korai Moorcock stílusban, vagy A gyilkosság misztériuma elvarázsoltak, és rengetegszer újraolvastam őket.

Később hallottam, hogy a Sandman képregénysorozat mennyire jó, neki is ültem, de valamiért olyan szinten nem jött be, hogy a hatodik, vagy hetedik résznél feladtam.

Az Amerikai isteneket is nagy elánnal kezdtem el, és bár rengeteg nagyszerű ötletet, sziporkát, lenyűgöző jelenetet találtam benne, és nem bántam meg, hogy végigolvastam, a befejezés után mégis valamiféle hiányérzet maradt bennem. Sok éve volt a kezemben, úgyhogy nem tudom megmondani, miért.

Nemrég jutottam hozzá a Törékeny holmikhoz, ami szintén novellákat és verseket tartalmazó antológia, és – a Tükör és füst fényében – elég nagy elvárásokkal ültem neki. Hallottam ugyan korábban, hogy a kötet megosztja az olvasóközönséget, meg hogy kevesebb benne a fantasztikum, mint Gaiman régebbi novelláiban, de más rálátásom nem volt a tartalomra, szóval bármiféle prekoncepció nélkül vettem kézbe. Annak külön örültem, hogy a Tükör és füsthöz hasonlóan Gaiman megoszt néhány gondolatot a történetei keletkezéséről, vagy éppen utóhatásairól, mert az ilyesmit mindig is szerettem. Stephen Kingnél szintén imádom a – néha rétestésztává nyúló – elő és utószavakat, mert érdekes dolog az írás folyamatáról, a keletkezés körülményeiről, az isteni szikráról, vagy éppen a nehéz munkáról, kétségekről és még sok egyéb apró részletről olvasni. Szóval ez plusz pont a könyvnek.

Aztán jött a feketeleves, ami sajnos maga a kötet, de nem szaladok előre.

A versek taglalását kihagyom, átfutottam ugyan néhányat, de a Tükör és füstben találhatóakhoz hasonlóan vagy nem jöttek be, vagy nem értettem őket.

Gaiman már az előszóban is elrejt egy történetet, mint azt tette a Tükör és füstben is, de eléggé meglepődtem, amikor rájöttem, hogy én ezt a történetet Borgestől már olvastam. A két mű közt nem egyszerűen hasonlóságok vannak; Gaiman A térképkészítő című írásának alapja egy az egyben ugyanaz, mint Borgestől A tudomány pontosságáról című rövidke. Ráadásul a Borges-féle változat jobb. Mivel semmiféle utalás nem szerepel Borgesre, totálisan értetlenül állok a dolog előtt.

Az első valódi írás, A smaragdszín tanulmány, bevallottan egy Sherlock Holmes meets Cthulhu (Shoggotholmes? Sherlockhotep?) történet, amit Gaiman felkérésre írt egy tematikus kötetbe. Maga az alapötlet tetszetős, a történet mögött itt-ott felbukkanó háttérvilág (a Mérhetetlen Vének felébredtek, ők uralják az európai országokat, Viktória királynő kilencszáz éves stb.) ábrázolása nagyszerű. A történet viszont detektívsztorinak sovány, egyszerűen túl rövid hozzá a terjedelem. Felütésnek kellemes, hangulatos, csak története nincs igazán – és ez sajnos előrevetíti a legtöbb novellával szemben érzett problémámat.

Az Október a székben Ray Bradburynek ajánlott történet. Gaiman (ál?)szerényen hozzá is fűzi, hogy Bradbury stílusában próbált meg novellát írni, és a mester sokkal jobban csinálta volna – amivel tökéletesen egyetértek. A keretes szerkezet az erősebb része a novellának, amiben az évszakok történeteket mesélnek egymásnak, ez a rész kimondottan hangulatos. Maga a fő szál, Október története viszont lapos: érdekes kezdés a kisfiúról, aki világgá megy, hangulatos leírás, és pofátlanul rövidre zárt befejezés. Nálam ez a darab is közepes szinten mozog.

A harmadik novella volt az első arculcsapás. Már maga a cím is szemöldök-felvonásra késztetett – Arcasincs pókok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában. Modoros, túlírt, hatásvadász, giccses katyvasz. Persze, rá lehet fogni, hogy Gaiman a valóság és a képzelet összemosódásával játszik, Réz András biztosan meg is tenné, de mindezt olyan mesterkélten és eredetietlen módon teszi, hogy az már fáj. Stílusparódiának meg nem elég ötletes. Itt kezdtem gyanakodni, hogy a kellemes kikapcsolódás, amit a kötettől vártam, talán nem is lesz az.

Kavicsok az emlék fasorról a következő darab címe, ami egy befejezetlen emlék arról, hogy egy fiatal kölyök kísértetet lát. Három oldalban. Írnám, hogy ujjgyakorlat, de még annak is kevés, se füle, se farka. Egy valós kísértettörténeteket tartalmazó antológiába íródott, és Gaiman bevallása szerint „a legtöbb szerzőnek sikerült kielégítő történetet írnia, bár az enyémnek megvolt az az előnye, hogy ha nem is kielégítő, tökéletesen igaz.” Abban igaza van, hogy egyáltalán nem kielégítő, de ha ezt ő is látta, miért nem írt egy kielégítőt? Az igazságalap meg – főként egy kísértet-történetben – nem menti a tartalom hiányát.

Záróra a címe a következő történetnek, amire végre újra rá lehet fogni a történet kifejezést. Az alapötlet egyszerű: három ember kísértettörténetekkel szórakoztatja magát egy klubban, amikből az egyik fő szálként hosszabb kifejtésre kerül. A klub hangulatának, vendégeinek ábrázolása sallangmentes, kellemes, Gaiman ebben igazán jó. A gyerekkori gondolatok-csínyek-kóborlások ábrázolása, amik már a kísértettörténet részei, plasztikusak, kimondottan élveztem őket. Maga a fő szál, az elmesélt kísértettörténet igazából nem is az, misztikusság csak áttételesen villan fel, de ez nem zavaró, sőt. A novella végén található erőtlen csavarintást – amiben a történet kilép a kereteiből, és a klub, valamint a kísértetsztori összemosódik – feleslegesnek éreztem. Összességében a Záróra az előző novellák fényében kellemesnek mondható, de még így is csak közepes. Ha a hangulat mellett nincs igazi történet, csak valami alibizés, az számomra nem az igazi.

Keserű zaccal nem tudok túl sok mindent kezdeni. Értelmet nem sokat találtam benne, hangulatot azért már bővebben, de mint már írtam, és írni is fogom, a hangulat önmagában egyszerűen nem elég. Pedig az alapfelütés érdekes, és kellemesen borzongató: egy ember átveszi egy másik személyiségét, az ő életét kezdi élni, de aztán az egész szétcsúszik egy üres, pozőrködő szöveghalommá. Értetlenül néztem ki a fejemből a zárómondat után, és lapoztam.

A másik. Röviden, felsorolásszerűen, mert többet nem érdemel: három oldal, pokol, démon, kínvallatás, szenvedés, megtisztulás (?), fájdalmasan közhelyes csattanó. Ezt most miért kellett? Csak hogy hosszabb legyen a tartalomjegyzék, és teljenek az oldalak?

Az Emlékek és kincsek végre megint egy korrektnek mondható történet egy városi legendáról. A szó szoros értelmében városi legendáról van szó, mert az alapja egy, az ókori időkből származtatható legenda modernkori Londonba történő átültetése. Semmi nagyszabású, nincs keresztbe-hosszába csavarva, nem az a sztori, ami világot akar megváltani, de talán éppen ettől kellemes. Egyik központi eleme a szexualitás, amivel alapban semmi gond, viszont Gaiman ezen a téren gyakran átcsúszik az öncélúságba – ha ezzel tudatosan akarta erősíteni a téma jellegét, akkor szerintem elhibázott dolog volt. A kevesebb néha több. Azért ha a kötetben szereplő írások átlag színvonala ilyen lenne, nem fanyalognék ennyit.

Gondtalan boldogság derék fiúknak adatik című, ötoldalas rövidke folytatja a nulla történet, ujjgyakorlat-érzés sorozatot. Az egész egy leírás valami alacsonynövésű, tizenegy éves kissrácról, aki az iskolában nagybőgőzni tanul – bár nem érdekli, és nem is jó benne -, aztán egyetlen alkalommal mégis zseniként játszik, végül kinövi a nagybőgőzést, és a gyermekkort is. És ennyi. Szemöldök felszalad, olvasó továbblapoz.

A tények Miss Finch távozásának ügyében megint csak egy hosszabb történet. A cím alapján nem vártam sokat, de kellemes csalódásban volt részem. Hangulatos leírások, cirkusz és trükkök, töredezett, mégsem kusza szerkezet, a valóság és a fantasztikum összefonódása (egy cirkuszban hogyan is lehetne másként?), elegánsan adagolt misztikum, olvasmányos, érdekfeszítő stílusban elmesélve. Semmi túlcizelláltság, erőltetett pozőrködés. Meggyőződésem, hogy Gaimannak jobban áll, ha egyszerűen fog egy ötletet, kibontja, és szép lineárisan, elejétől a végéig, sallangok és bravúroskodás nélkül elmeséli – mert ebben igenis jó. A kötet eddigi legkerekebb írása, ez lenne az alap, amit egy Gaiman-novellától elvárnék.

Tizenkét rövid szösszenetből áll össze – nem áll össze – A különös kislányok című írás. A rövidkéket egy Tori Amos CD számaihoz írta Gaiman. A szösszenetek mindegyike körülbelül két-három bekezdésből áll, és mivel az én kötetemhez nem mellékelték a CD-t, nem is tudtam értelmezni őket – de akkor meg miért kerültek be az antológiába? –, szóval ezt inkább passzolnám.

Harlekin szeretben a láthatatlan, bolondos Harlekin üldözi Columbináját egy erőtlen végkifejlet felé. Régi mese, modern köntösben, de ez a köntös valahogy nem igazán passzol. A tűrhetőbb, egylövetű, elolvasom-elfelejtem-de-legalább-nem-fájt-típusú történetekhez tartozik, egyedül az a baj, hogy ezt a mondatot Gaiman kapcsán kell leírnom.

A Narnia krónikái az egyik fő motívuma a Susan problémája című írásnak, és mivel a Narnia-sorozatot nem olvastam, nagy okosságokat sem tudok róla írni. A gyermekirodalomról – és a gyermekekről – azonban található benne egy-két jó gondolat.

Egyszerű történet, egyszerű, mégis hatásos leírásokkal a szerelemről és a veszteségről – két nehéz téma – a Szerinted milyen érzés? Egyedül a túlspilázott szexjelenetet éreztem öncélúnak és feleslegesnek, de Gaiman kapcsán az ember erre már csak legyint. Ezt leszámítva azonban kellemesen melankolikus darab, a jobbak közül.

Tizenöt nagyarkánum a vámpírtarotból, avagy tizenöt rövid, néhány mondattól néhány bekezdésig terjedő szösszenet, a kártyák alapján. A kötet mélypontja, minden hiányzik belőle, amiben Gaiman jó, és sűrített formában szerepel benne, ami irritáló. Giccs, olcsó pozőrködés, nulla tartalom, nulla (inkább negatív) hangulat. Számomra ez értékelhetetlen.

Falatok és falatozók a kötet tűrhetőbb darabjai közül való, hangulatos, egylövetű rémtörténet, ahol a tartalom, és a stílus szépen összeáll. Az utolsó bekezdést nem értettem, aztán olvastam, hogy Gaiman egy régi rémálmát öntötte novellaformába. Valószínűleg az álomban is szerepelt ez a momentum, a történet szempontjából viszont felesleges.

Kórokozó Krupp egy képzelt betegség leírása, ami képzelt betegségek készítésére kényszerít. Szerencsére csak három oldal. Öreg vagyok én már az ilyesmihez.

Flashfiction-szerű, néhány bekezdésből álló írás a Végezetül. Témája a világvége, de úgy, hogy egyszerűen megfordul a bűnbeesés-történet – pl. Éva visszaadja a gyümölcsöt a kígyónak, az meg felteszi egy fára a Kert közepén. Roppant kreatív. Komolyan, mintha valami ócska fantasy kötetből olvasnék egy történetet. Itt fordult meg a fejemben a gondolat, hogy ha Gaiman odaadná egy antológiának egy bevásárlócéduláját, és rittyentene hozzá egy címet, mint például „Hétköznapi történetek kék tintával”, azt vajon kiadnák-e? Vagy csak akkor, ha a fél kiló krumpli és a hatos csomag sör közé odabiggyesztené, hogy szárított mandragóra és formalinban áztatott csecsemőujjak? Kreativitásban körülbelül ezen a szinten állna.

Góliát szerencsére gyorsan feloldja a sokkot. Végre egy igazán jó darab – kár, hogy mindig is ingyenesen letölthető volt, és már jónéhányszor elolvastam ezelőtt. Anno a Mátrix forgatókönyvének alapján íródott, felkérésre. Jó alapötlet, fáin leírások, trükkös szerkezet (déja vu-k sora, természetesen), és egy nagyszerű zárómondat. A kötet egyik legjobb írása.

Lapok egy cipődobozban talált naplóból, amit egy Greyhound-buszon felejtettek, valahol félúton az oklahomai Tulsa és a kentucky Louisville között cím eléggé megijesztett, megint valami olcsó művészkedést vártam – és nagyon kellemesen csalódtam. Rövid, pár bekezdéses naplórészletekből összeálló – vagyis inkább össze nem álló, de itt ez épphogy erősíti a tartalmat – írásról van szó. A naplóbejegyzésekből lényegében semmi konkrétum nem derül ki azon kívül, hogy írójuk egy Scarlet nevű nőt keres napról-napra, és utazik. Hogy ki ez a Scarlet, és miért a keresés, nem számít. Minden egyes bejegyzés egy élethelyzetet villant fel hangulatosan, „az identitásról, az utazáról, és Amerikáról”. Elcsépelt képpel élve az egész olyan, mint egy összetört tükör néhány szilánkjába belepillantani. Érdekes, hangulatos darab, amit rosszul is meg lehetett volna írni – az ilyen felépítmény különösen veszélyes ebből a szempontból –, valamiért mégis bejött. Lehet, hogy ha más hangulatban olvasom, csak annyit mondok: üres blöff az egész.

Két személyes kedvencem egyike a kötetből a Hogyan beszéljünk buliban csajokkal. Lenyűgöző történet egy kora tizenéves srácról, aki hasonló korú barátjával házibuliba igyekszik, meg is találják, hogy aztán kiderüljön, eltévesztették a házszámot, és… Nem lövöm le a poént, mert érdemes elolvasni. Kamaszkori problémák, fantasztikum, költői szépségű leírások arányos, szép elegye, borzongató misztikummal fűszerezve. Ha már előkerült Bradbury neve, ez a történet jobban hasonlít az ő stílusára, mint az Október a székben. Nálam ez a novella hibátlan, és – végre, bár elég későn – megerősített benne, hogy nem véletlenül sztárolják annyira Gaimant.

A másik kedvencem, A napmadár a következő a sorban – érdekes, hogy a felemás színvonalú, de inkább gyenge írások után három ilyen nagyszerű jön egymás után. Gaiman saját bevallása szerint L. A. Rafferty „besorolhatatlan, bizarr, utánozhatatlan” novellái stílusában akarta megírni. Hogy ez mennyiben sikerült, arról fogalmam sincs, mert Raffertytől még semmit nem olvastam, de hogy A napmadár besorolhatatlan, bizarr, utánozhatatlan, és lenyűgöző, az tény. A történet napjainkban játszódik (helyesebben: napjainkban is játszódhatna) és alapja öt archetipikus főszereplő ténykedése, akik ínyencek, és a világon mindent végigkóstoltak már – még az egyszarvút is. Egyetlen állat húsából nem ettek még, ez a napmadár, amit a legenda szerint Kairó (egy varázslatos Kairó) külvárosában lehet lépre csalni, és innen indulnak a bonyodalmak. Annyira egyedi történet, olyan szinten nem lehet egyetlen zsánerbe sem besorolni, hogy még csak kísérletet sem teszek rá. Csodák áradnak minden jelenetéből, méltó lezárása a kötetnek…

…azaz csak volna, ha nem szerepelne benne toldalékként egy Amerikai istenek kisregény, A völgy császára. Mivel már írtam, hogy Az Amerikai isteneket felemás érzésekkel tettem le, így enyhe prekoncepcióim voltak az olvasása előtt. Árnyék egy kalandjáról szól, aki most éppen Skóciában időzik, és a megelőző három novella után ezt is felemás érzésekkel, és hiányérzettel fejeztem be. Jó, jó, de olyan ujjgyakorlat-jellegű. Azért a kötet erősebb darabjai közül való, és ha valaki szerette az Amerikai isteneket, ezt a történetet is szeretni fogja. Én speciel nem voltam elájulva tőle.

Gaiman a Tükör és füst előszavát azzal a mondattal kezdi, hogy „Tükrökkel csinálják.” Persze elsősorban nem a bűvészekre utal, hanem a metaforán keresztül az írókra, és az írás folyamatára. Tükrök és trükkök kelléktára, értő kezekben, amik elvarázsolják az olvasót.

Ha párhuzamot akarnék vonni a két kötet közt, azt mondanám: míg a Tükör és füst nagyobbrészt varázslat, addig a Törékeny holmik leginkább olcsó, átlátszó, és nem túl meggyőző ripacskodás, ahol a bűvész folyton elejti a tenyerében rejtegetett pénzérmét, kilátszik az ingujjába dugott kártyalap, és a csálén álló zakója belső zsebéből előhúzott fehér galamb odapiszkít, ahová nem kéne.

Az olvasó fejére.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához