LFG.HU

csokker
VegyesCimkek

Lőrinczy Judit ‘A leírás’ című, 2011-es HungaroConon elhangzott előadásának szerkesztett változata

Megfigyeléseim szerint a science fiction és fantasy írók jó része inkább alkalmazza a párbeszédet, semmint a leírást. Talán mert “félnek” tőle, vagy nem tartják fontosnak a szereplők interakcióihoz képest, vagy nem akarják lassítani vele a szöveget (vagy inkább a saját munkájukat).

Így aztán számtalan novellát olvashatunk, sőt, regényt is, amiben nem történik más, csak két beszélő fej mondja a magáét, amit legfeljebb belső monológok törnek meg (pl. Asimov!). Mintha egy képregényt lapoznánk, amiben nincsenek rajzok, csak a panelek beosztása és a szövegbuborékok. Nem azt mondom, hogy ez a megoldás nem működhet, de azért amennyire a rajzok szerves részét alkotják a képregénynek, ugyanígy a leírás is a prózának.

Az írástechnikai könyv, amit az előadás alapjául használtam (Monica Wood: Description), a leírás szót használta a prózai szöveg mindazon részeire, ami nem párbeszéd. Leírás alatt szűkebb értelemben kifejezetten a

- leíró részeket érthetjük, tehát amikor valamit, egy tájat, személyt, jelenséget szavakkal bemutatunk.

Egyébként még „leírás”:

- a szereplők cselekvése és

- gondolataik láttatása is.

Amikor tehát azt mondom, leírás, a szöveg nem párbeszédes részére fogok gondolni.

Nagyon fontos, a leírás nem elszeparált eleme az írásnak, ami arra szolgál, hogy „dekorálja”, díszesebbé tegye a prózát. Nem jön automatikusan a toll hegyéről, afféle természetes megérzésként – ezt teljesen tudatosan, célzatosan, és mint mindent, okkal kell művelni.

Mi mindenről lehetne beszélni a leírás kapcsán (avagy a leírás sokrétűsége):

- a mesélő részletek: az a szó, kifejezés vagy kép, ami láttat + információt adagol;

- a karakter és a háttér egymáshoz való viszonya bemutatása;

- a fordulópontok felfedezése, mint a cselekmény továbblendítése kulcsai;

- az érzékszervek bekapcsolása;

- hangulatteremtés;

- költőiség: hasonlatok és metaforák alkalmazása;

- mutatás és mesélés egyensúlya;

- párbeszéd és leírás egyensúlya, mit melyikben érdemes megírni;

- flashback, flashforward;

- környezet és személyleírás;

- a nézőpontok nyújtotta lehetőségek;

- a próza stílusának árnyalatai (minimalizmus és terjengősség, pátosz és melodráma);

- specialitások, tippek és trükkök, úgy mint az időjárás és az érzelmek ábrázolása.

Ezek közül most a “mutatás-mesélés”-ről lesz szó.

Az  írástechnikai elvet, szabályt, vagy tanácsot, ha úgy tetszik, inkább úgy ismerjük, hogy mutasd, NE mondd, pedig valójában ÉS kötőszót kell tenni a kettő közé. A mesélés is éppen olyan fontos, mint a „mutatás”.

Mutatni és mesélni a leírás szíve és lelke, a kezdő írók pedig bajban vannak, ha a kettőt el kell határolni egymástól.

Mesélni: mindig felületes, külsőségekre koncentráló, rövid és egyszerű. Használata kényelmesnek tűnik, de a lényeget nem mutatja meg. Önmagában lapos, mégis sok történet kezdődik mesélő felütéssel (pl. két bekezdésben megkapjuk a világleírást, a hátteret, hogy utána az író szabadon mutathasson egy jelenetben, és ne kelljen gondolkodnia, hol szórhatta volna el apránként a lényeget).

Mutatni: az író bevonja az olvasót a karakter világába, annak cselekedetein, vagy egy konkrét helyzeten át mutatva meg, kicsoda, micsoda a karakter, és miként viszonyul másokhoz. A túlzásba vitt mutatás azonban fókuszvesztést eredményez. Ha nem tudjuk, hol kell elvágni, és mindent meg akarunk mutatni, elvesztjük a lényeget, elvonjuk a figyelmet pl. egy másik karaktertől, akinek a történet egy pontján be kellene lépnie.

Példa:

„Lez azt remélte, hogy egy hét alatt megszokják egymást, de ez túl optimista elgondolás volt. A prón valahogy rendelkezett az összes olyan tulajdonsággal, amit ő ki nem állhatott. Főleg keresztyénekben. (Idáig mesél, innentől mutat).

Például mikor személyhajójuk pályára állt az Európa körül, a prón rátapadt az ablakokra, s nem győzött hangot adni elragadtatásának.

- A mindenit, de szép! – mondta, majd megragadta az egyik útitársuk karját, s lemutatott. – Csodálja meg ön is az Úr Isten alkotását, ezt a gyémántot a teremtésből!” (Cs. Szabó S.: Prón)

Mesélés (narráció) szóhasználata: „remélni”, „ki nem állhat valamit” – általánosságra utal; az „egy hét alatt” kifejezéssel az író meg is jelöl egy hosszabb, átfogó időszakot.

Mutatás (jelenet): „például, amikor” – rámutat egy adott eseményre, a prón meg is szólal (párbeszéd!), és cselekszik: „megragadja”, „lemutat”.

Ki kell tehát választani a jellegzetes esemény leírását, ahelyett, hogy puszta kijelentéseket tennénk. Ugyanakkor képtelenség mindent megmutatni, a mesélés pedig segít rövidíteni. A kettő egyensúlya adja a próza ritmusát, a hangsúlyokat. A mutatás közelebb húz a történésekhez, a mesélés eltávolít, átfogja a nagy egészet, összefüggéseket. Hogy mikor melyiket helyes használni, az attól függ, mire akar fókuszálni az író.

Martin a Homokkirályokban elmeséli, hogy Simon Kress sorra adta a partikat, amelyek csúcspontja a homokkirályok háborúi voltak. Fogadásokat kötöttek, és a főszereplő barátai (ellenségei) különféle állatokat hoztak ellenfélként.

A konkrét jelenet akkor kezdődik, amikor a súlyos adósságokat felhalmozott Jad Rakkis megjelenik egy homokpókkal. Azt nem mutatta meg Martin, miként vesztette el sorra a fogadásokat Simon Kress ellenfele, de az összecsapások közül a fokozás egy állomásaként kiemeli a pók és a homokkirályok jelenetét.

A jelenet párbeszédes, továbbgördíti a cselekményt.

Narrációban egyenesen közöljük az információt, míg jelenetben (tehát mutatáskor) burkoltan. A narráció statikus, a jelenet dinamikus, még a szóhasználat is más. Martinnál maradva Pavlov Anna fordításában:

„Tény az, hogy Rakkis szinte minden héten komoly összegeket vesztett a homokkirályokon, lépten-nyomon hangoztatta, milyen jól ismeri ezeket a lényeket és szokásaikat, azt állította, hogy az első parti után behatóan tanulmányozni kezdte őket, ám amikor fogadásra került sor, sohasem volt szerencséje. (…) (Idáig mesél, innentől mutat).

Egy hónap múlva Jad Rakkis, amikor vesztesége már ezernél több standardra rúgott, hóna alatt egy kis műanyag dobozzal érkezett a “háborúsdira”. A dobozkában egy finom aranyszínű szőrzettel bevont, pókszerű lény lapult.
- Ez itt egy homokpók – jelentette be Jad Rakkis. –  A Cathaday világból érkezett.”

Hogyan mesélj?

A legegyszerűbb cselekvést is lehetséges élénkebbé, érzékletesebbé tenni.

1.Lehetséges, hogy a prózában végig csak mesélsz, de olyan szavakkal, amelyek mutatnak.

„…nagyot kurjantott, amikor meglátott, aztán mangóstul, mindenestül megragadott, és elhurcolt egy sötét, kicsi portugál kocsmába – emlékszem, szárított hal- és hagymaszaga volt, szegfűszeggel a hátterében. Ismerték ott – a fogadós hátba veregette, arcon csókolta, hozott nekünk forralt sört és magunkra hagyott.” (Beagle: Sóbor)

Röviden: két ember összetalálkozik, és beülnek egy kocsmába. De megtudjuk, hogy valószínűleg régi cimborák, és jó ideje nem találkoztak. Az egyikük törzsvendég (a fogadós szívélyesen üdvözli), a másik idegen (különféle dolgok vannak nála, talán átutazó). Érdemes megnézni az aláhúzott részeket, ahol az érzékek bekapcsolását emeltem ki.

2.A másik módszer, miként mutass meséléskor, ha belső monológokat alkalmazol. Martin gyakorta él ezzel a módszerrel a Tűz és Jég dala ciklusban.

„Tyrion gondolatai a férfiak körül jártak, akik őelőtte voltak Segítők, és akik nem bizonyultak méltó ellenfélnek Cersei aljasságaival szemben. Hogyan is lehettek volna azok? Olyan férfiak, mint ők… túl tisztességesek, hogy éljenek, túl nemesek, hogy szarjanak. Cersei minden nap ilyeneket eszik reggelire. A nővéremet egyetlen módon lehet legyőzni: ha az ő játékát játsszák, és Lord Arryn vagy Lord Stark ilyet sohasem tett volna.” – A kiemelés ellenére is érződik, melyik a karakter gondolata, és melyik a narráció.

Hogyan mutass?

Túl sok mutatás (részletezés) esetén az olvasó nem találja a lényeget. Az író mindent be akart mutatni, túlzásba vitte az érzékletességet, ezért aztán a próza önmaga paródiájává válik. De hogyan döntsük el, mikor érdemes átugrani bizonyos részeket (tehát elmondani, összefoglalni), és mikor érdemes ráközelíteni egy jelenetre?

Ezt mindig az adott esetben kell eldönteni, hogy mi az, ami lényeges, tehát hangsúlyozni kell, nem lehet „átsiklani felette” mesélés keretében. Ilyen

- az összes fordulópont és

- csattanó,

- következtetés,

- flashback (általában),

- üzenet,

- ami annyira lényeges lehet, hogy előkészíti a későbbi fordulatot, a karakterek döntéseit, tehát

- minden olyan részlet, ami fontos információt hordoz a karakterről,

- jelenet lehet továbbá a karakter reakciója – de mindezek csak akkor lesznek hatásosak, ha kontrasztba állíthatóak a meséléssel.

Ha eljön a cselekvés ideje, szinte magadtól párbeszédre (jelenetre) váltasz, ami már önmagában mutatás és nem mesélés. Pl. egy asszony elmegy a henteshez, és a pult mögött vérbefagyva találja a tulajdonost, akinek a mellkasába állították a húsvágó kést. Azonban a megdöbbentés erejével hathat, ha egy ilyen jelenetet csak elmesélsz, pl. „Juliska néni csütörtök délben majdnem látott egy gyilkosságot.”

Ilyenekből akár jó kezdőmondatot is lehet kreálni – groteszk lesz és figyelemfelkeltő, hiszen mégis miféle fordulatok várhatóak még itt, ha ezt az egyébként eléggé jelentősnek tűnő eseményt a szerző csak elmesélte, és nem mutatta? Mindeközben az is lehet, hogy a történet egyáltalán nem is a gyilkosságról szól, sokkal inkább a majdnem-szemtanú társadalmi-kisközösségi helyének megváltozásáról. Pl. Juliska néni jelentéktelen senki volt a faluban, most meg ő lett a középpont, talán egyesek még kombinálni is elkezdenek, és kész a tragédia… A történet ezerféle irányt vehet, és többféle hangsúly lehetséges, attól függően, mit akarunk üzenni.

Idővel az íróban kifejlődhet egy hatodik érzék, amikor egy hang megszólal a fejünkben, hogy „ez uncsi”, vagy „itt ül le a sztori”, de addig is, azt kell megtalálnod, hol van a történés, és azt írd meg jelenetben.



A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához