LFG.HU

HammerTimeCafe
csokker
VegyesCimkek

Lőrinczy Judit ‘A leírás’ című, 2011-es HungaroConon elhangzott előadásának szerkesztett változata

Az előző két részben a “mutass és mesélj”-ről, valamint a nézőpontokról, most a leíráshoz kapcsolódó egyebekről lesz szó.

Az első személyű gyermekszereplő szemszöge

Nem csak egy dickensi árva és egy sitcom-szereplő legkisebb testvéröcs szemszöge között lehet választani, a világon nagyon sok gyermek él, akik mintául szolgálhatnak. A gyermek beszámolója szükségképpen kitérőkkel terhelt, olykor illogikus, azonban észben kell tartani, hogy a gyermek nem hülye, csak kevesebb információja van a világról, mint egy felnőttnek. Pl. a gyermek nem ismeri a halál fogalmát, ezért ha a nézőpontkaraktered gyermek, és egy haldoklót akarsz láttatni rajta keresztül, nem írhatod meg úgy, hogy a gyermek tisztában van a helyzettel; ellenben úgy kell megírnod, hogy az olvasónak leessen a dolog. Ettől drámai lesz a jelenet. (Ha a gyermek tisztában van vele, mi a halál, akkor annak valami lényeges, és nyilvánvalóan durva oka lehet, amit a fikcióban meg kell magyarázni – vö. szabályfelrúgás).

„…belebújtam a kabátomba, és kimentem a kocsihoz. Észrevettem, hogy jár a motor, és a kipufogóhoz egy gumicsövet erősítettek, ami a vezető felőli ablakon lógott be. Emily apja csendesen ült a vezetőülésen, nem sírt, nem őrjöngött, csak hallgatta a zenét, és nézte az éjszakát. (…) Kinyitottam a vezetőülés mögötti ajtót. Meleg volt a kocsiban. A levegőnek utakat, autópályákat idéző szaga volt.” (Joanne Harris: kékszeműfiú).

Visszatekintés (flashback)

A flashback az egyik legjobb írói eszköz valaminek a bemutatására, főleg akkor hatásos, ha a múlt és a jelen erős kontrasztban vannak egymással. Az informatív flashback – bár időben visszatekint – előre lendíti a cselekményt. Hirtelen rávilágít a karakter egy jelenkori tulajdonságára, miért lett az, ami, és máris másként látjuk az eseményeket.

Mik a buktatói?

- nehéz kezelni az átmeneteket (átvezetést) jelen és múlt között;

- túl hosszúra és érdektelenre nyúlnak;

- lényegtelen jelenetet dolgoznak fel;

- flashbacken belüli további flashback.

Ha okosan használjuk, nem csak információátadást könnyíthet meg, de rendezőelvként az egész történeten átívelhet, kritikus pontokon összecsenghetnek bizonyos információk, többletjelentést hordozhatnak. Elmélyítik a történet háttérvilágát. Egyáltalán nem csoda, hogy a flashback szinte mindig jelenet (mutatás), segít, hogy felfedd a történetet.

A flashback azonban veszélyeket is hordozhat: az olvasók türelmetlenné válhatnak, szeretnék folytatni a jelenkori történéseket, és nem a rég megtörtént, változtathatatlan dolgokkal foglalkozni, főleg, ha a flashbackben közölt információ csak később válik lényegessé. Vagy épp fordítva: a visszatekintés olyan jól sikerül, hogy nehezen rázódnak bele megint az eredeti idősíkba. Végeredményben tehát akkor érdemes használni, ha nincs más eszközöd, hogy elhints valamely információt.

Az átmenetek kezelése

Soha ne használd a zs-kategóriás filmekre jellemző három pontot, pl. a szereplő észrevesz egy tárgyat, ami emlékezteti egy másik tárgyra egy másik időszakból… ééés ugrunk is az időben visszafelé.

Felejtsd el a fanfárokat és a hullámokba merülő képernyőt, ha visszaugrasz az időben, tedd közvetlenül, átvezetés nélkül.

Minél rövidebb a visszatekintés, annál könnyebb visszatérni is.

Gyakori az is, hogy az elmélkedésből valami hang, vagy történés rántja vissza a szereplőt a valóságba, és ezt az író konkrétan közli is. Ez is kb. olyan, mintha az író feltartana egy transzparenst azzal a felirattal, hogy:

„ÉS MOST VISSZA A TÖRTÉNETHEZ”.

Irtsd ki az olyat, hogy „kényszerítette magát, hogy visszatérjen a valóságba”, vagy „ekkor arra gondolt, hogy…”, vagy „merengéséből harangszó/távoli dörrenés stb. szakította ki”, „de ez volt a múlt, és most…”, „hirtelen rájött, hogy ébren álmodott”. Ahelyett, hogy csak annyit írnál, megszólaltak a harangok, vagy a telefon vagy a légvédelmi ütegek.

Előfordul, hogy a flashbacket a jelentől sorkihagyással vagy csillagozással választják el afféle udvarias jelzésként az olvasó felé – néha ezek is teljesen feleslegesek. (A sorkihagyás novellában fejezetként működik, ott inkább van benne ráció).

A flashbackek átvezetése – a ki- és belépés – legyen láthatatlan.

A későbbi verziók továbbrészletezése

Az alapötlet első kibontásakor, tehát amikor a történet első változatát írjuk, sok minden önkéntelen. Van egy vezérfonál (jobb esetben), ami mentén haladunk, és ha ismerjük a karaktert, a cselekmény magától értetődően alakul, vagy pedig teljesen tudattalanul, ráérzésre írunk.

Amikor végeztünk, és ismét elővesszük a történetet, a próza utólagos „feldúsításakor”, a lényegi pontok utólagos felfedezésekor, tudatos keresésükkor jövünk rá, mennyire vázlatos, szikár valami volt az első változat.

Saját példa következik, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem áll rendelkezésemre más író vázlata és utólag feldúsított szövege (Woodéit pedig ültesse át magyarra az, aki fordító). A jelenetben a német Lindt hadnagy betoppan egy viszonylag ép házba a rommá lőtt Sztálingrádban, mert úgy tudja, ott megtalálhatja a feletteseit, akiktől eligazítást kérhet.

„– Uraim – mondta, és tisztelgett. – Itt rendezkedik be a zászlóalj-parancsnokság? – kérdezte, és körbenézett a szűkösnek tűnő nappaliban.

– Maga ki? – kérdezte a 4. század tagbaszakadt vezetője.”

A szöveg többszöri átírását követően a szereplő már nem szólal meg, csak tiszteleg belépéskor. Ennek oka, hogy egy hadnagy az erősen tekintélyelvű Wermachtban nem fog csak úgy kérdést szögezni a jelenlévő magasabb rangú tisztekhez, ha azok akarják, majd tájékoztatják. Ellenben a leírással alkalmam nyílt bemutatni a karakter lelkiállapotát.

„Tisztelgett, és körbenézett a szűkösnek tűnő nappaliban. A falakon csálén álló, régi festmények lógtak, egy falióra, ami halkan kattogott; a sarokban ruhásszekrény, a másik oldalon egy elhasadt vitrin alkotta a berendezést. Ennyi mégis elégnek bizonyult, hogy előcsalogassa belőle az otthonosság délibáb-érzetét. Egy pillanatig elgondolkodott, mikor aludt utoljára rendes ágyban, vánkoson, tiszta huzatú paplan alatt, levendulaszagú lepedőn.

– Maga ki? – kérdezte a 4. század tagbaszakadt vezetője.”

Az érzékszervek bekapcsolása

Az első változatokban szinte kivétel nélkül a vizuális nézőpont, a látvány dominál. De mi van az ízleléssel, érintéssel, szaglással és hallással? Ezek bekapcsolása nagymértékben élővé teszik a szöveget (kattogó falióra, levendulaszagú lepedő), még ha apróságoknak tűnnek, még ha azt hisszük, untatjuk vele az olvasót. Valójában a részletekben rejlik a lényeg és a legkézenfekvőbb lehetőség, hogy bemutassuk a karaktert és a világhoz fűződő viszonyát.

A leírás életre keltése

A leírás olyan, mint egy fényképfelvétel, egy pillanatkép a világról, a háttérről, az alaphelyszínről. Mint minden fotó, ez is lehet jól, vagy rosszul sikerült, részletgazdag, vagy éppen elmosódott. Egy képeslapot, bár rendszerint szépek, kevésbé fogunk megjegyezni, mint egy személyes, akár humoros jelenetet (pl. egy elkapott pillanat, amikor valaki fejéről lesodorja a szél a kalapját). A sokadik szép tengerparti öblöt ábrázoló egyenfotó helyett alighanem a személyes emléket fogjuk megjegyezni, amiben sűrítve benne van akár egy egész heti, „pörgő” nyaralás élménye. Minden egyes leírásnak emlékezetesnek kell lennie, különben csak helykitöltés az egész.

Miként lehet bevonni az olvasót, ahelyett, hogy fárasztanánk? A leírásban jelenítsd meg a karakter viszonyát a környezetéhez. Másként fog végigmenni az utcán egy kém, aki követ valakit, vagy fél, hogy őt követik, másként egy helybeli, másként egy tolvaj, másként egy turista. Mind mást fognak észrevenni, és szerepüktől függően mennek el dolgok mellett: a helybeli nem biztos, hogy fogékony a homlokzat részleteire, míg a turista azt fogja lefotózni.

Ezek nélkül, ha nincs a háttérbe (leírásba) belehelyezve (csepegtetve) az, ami a cselekményt továbbgördíti, ha nincs folyamatosan fenntartva az érdeklődés, csak üres háttérvázlat lesz az egész.

Az életre keltés kulcsa, hogy nem önmagában írsz le valamit, hanem valamihez viszonyítod. Ha a szereplőd végignéz egy tájon, aminek az előterében egy folyó kanyarog, aztán dombok következnek, és a távolban egy vár magasodik…

Ez a folyó lehet kicsi, nagy, olyan távoli, hogy a dombok elmosódott púpok a túloldalán, és a vár is párába veszik, de lehet, hogy a folyón túl a vár égig érő, kecses tornyokból álló csoda. Vagy leromlott állapotú régi végvár. Mindkettőnek hagynia kell(ene) valamilyen érzetet a szereplőre, attól is függően, hogy a vár lakója-e, vagy garabonciás diák.

Időjárás

Az időjárásra legalább olyan magától értetődően térünk ki prózaíráskor, mint a mindennapi beszélgetéseink során. Ilyenkor azonban jobbára nem magáról az időjárásról, mint inkább saját óhajainkról beszélünk (remélem, holnap már sütni fog a nap), vagy az időjárással kapcsolatos viszonyunkról (utálom az esőt) – mindez pedig azt szolgálja, hogy biztonságos módon kitöltsük a kínos csöndeket. Ami élőbeszédben működik és elfogadott, a prózában alapvetően halálos. Minden, ami időjárással kapcsolatos, a leírásodban frissnek és szükségesnek kell lennie, semmint banálisnak és irrelevánsnak. (Kivéve, ha tényleg kínos beszélgetést akarsz ábrázolni).

Az olvasók általában szeretik tudni, milyen idő van a jelenet során, nem bő lére eresztve, csak éppen felvillantva: tél van? Vagy nyár? Vihar készül? Ha az időjárásnak egyébként semmi jelentősége a sztori szempontjából, csak minimálisan említsd meg. Pl. „Már három napja esett.” Azonban, ha az időjárásnak lényeges kihatása van a történetre, akkor ezeknek a pillanatoknak sokkal emlékezetesebbnek kell lenniük.

Az időjárás bemutatása egyúttal jó alkalom a többi érzékszerv bekapcsolására: időjárás-jelentésből így lesz időjárás-tapasztalás. Utóbbi akkor lényeges különösen, ha az időjárás lényegi szerepet játszik a történetben.

Mindezek ellenére sok író hiszi, hogy a puszta környezetleírással és időjárás-jelentéssel megalapozza a hangulatot (pl. a vár falait megvilágította a viharfelhőből kicsapó villám, a szél belekapott a vándor kabátjába etc.).

Névadás

Valószínűleg ahány író, annyi módszer, miként ad nevet, az biztos, hogy érdemes már az elején elnevezni a karaktert, hiszen ez is hozzátartozik, sőt, sokat el is árulhat róla. (Közvetetten a személyiségről is, pl. ragadványnevek révén).

Belecsapni a billentyűzetbe ötlettelenség esetén nem javallott. Vannak praktikák ennek elkerülésére, de egy biztos: olyan nevet adj a karakternek, amelyik jellemző a származását illetően, és az olvasónak sem cseng idegenül (sem kiejthetetlenül). (Különben meg kell magyaráznod).

A magyar nyelv nem szereti a mássalhangzó-torlódást, nem használ aposztrófokat (ill. alig), a h-t akkor, ha tényleg ejtjük; szavaink, még a nevek is olykor viszonylag hosszabbak (három szótag), és nem állítható fel olyan szabály sem, hogy mély vagy magashang-rendű magánhangzókat preferál inkább a férfi vagy a női név (a magyar nyelv szereti az e-t; és nem szereti a vegyes hangrendet). Nem feltétlenül végződnek „latinosan” a-ra a „nőnemű”, nőkre utaló nevek sem.

Megjegyzem, SF-F könyvekben gyakori, hogy valamely létező földi néphez hasonló hangzású neveket adnak, pl. a ST DS9-ban az egyik főellenség nevei közép-amerikai indián hangzásúak voltak, de pl. az Ammerúnia kötetekben is felfedezhetünk hasonlót.

Szerepjáték-irodalom és más kötött világ fejlesztéskor egész gyűjteményt állítanak össze indián, távol-keleti, közel-keleti, kelta, görög, római, zsidó stb. nevekből, amelyeket vagy egy az egyben használnak, vagy némi átalakítással (pl. nem ejtett h-k, aposztrófok, mássalhangzó-torlódás… stb. révén). Ez a munkát alighanem megkönnyíti, de arra hajlamosít, hogy valójában nem elég különleges nevek kerülnek ki az írók tollából.

Amikor nevet adsz a karakternek, nem csak megjelölöd, a név lényeges, az a legegyedibb megjelenítése a szövegben, ezért úgy kell megválasztani, hogy

- lehetőleg ne hangozzon idiótán (ha csak nem valami paródiát írsz),

- ki lehessen mondani (szintén tipikus SF-F hiba), ne kelljen találgatni, vajon hogyan is hangzik,

- lehetőleg ne asszociáljunk valami egészen másra (a karakter személyiségéhez képest),

- és arra is érdemes figyelni, hogy lehetőleg más, ismert, elterjedt idegen nyelven se jelentsen valami teljesen mást/oda nem illőt (pl. az egyik hazai SF regény főszereplőjének neve egy, az angolban létező szó volt, melynek magyar jelentése „Egy Sütő”; lásd még Douglas Adams regényéből a Dánia poént a galaktikus véletlen egybeesésekről).

Azon lehet vitázni, vajon mennyire tükrözi, vagy határozza meg a személyiséget a név, de az élet elképesztő történeteket ír. Ha egy lány egyszerű közegből származik, de kitörni szeretne abból, különleges, az ő lakóhelyén (pl. egy isten háta mögötti faluban) szokatlan nevet visel, ezt egyfajta jelként is tekintheti, mondván, ilyen különleges névvel ő sokra viheti. Hogy aztán ez élete nagy tévedése, vagy valóban nomen est omen, már az írótól függ.

Gyakori hiba, amikor angolszász karakterekkel operál az író, és olyan neveket ad, mint Jack Smith vagy John Taylor. Amikor már a sokadik ilyen novellával találkozom, óhatatlanul is elgondolkodom, miért van ez. A John, Jack, James nevek a legismertebb, angolul nem tudók által is kiejthető nevek, és rögtön utalnak a karakter angolszász származására. Nincsen statisztikám, de elképzelhető, hogy az angol nyelvterületeken élő férfiak tetemes része hallgat e nevekre: ennélfogva a történet főszereplője is egy lesz a Johnok, Jackek és Jamesek közül. Magyarul ilyen neveket adni a karakternek olyan, mintha Kis Jánosnak neveznénk el.

A névadásnak oka van, nem lóghat a levegőbe. Márpedig, ha egy novella szereplőjét Kis Jánosnak hívják, akkor az a karakter burkolt, közvetett jellemzése. Kis János átlagember, Kis Jánosnak lehetnek nagyratörő tervei, azonban Kis János szükségképpen elbukik a végén. (Móricz Zsigmond). Ilyenkor kétség kívül működik a direkt használt „tucatnév”.

Mindez nem sértés a Kis Jánosok, illetőleg e névhez hasonlóan „tucatnevet” viselő honfitársaink felé. Írásban azonban minden felnagyítódik, a történet kiált valami egyedi, jól hangzó név iránt, ami nem hétköznapi, de nem is extrém, éppen csak egy kicsit ritkábban használt, mint a János, vagy a Jack vagy a John…

Vezetéknév-keresztnév használata. Teljes a káosz. Egy novellán belül is. Néha az író kiírja a szereplő teljes nevét, rendszerint az elején. Aztán egy darabig a karakter vezetéknevét használja, aztán utána vált a keresztnévre, aztán megint a vezetéknévre. A vezetéknév használata távolít, hivatalosabb formát ölt, a keresztnév közvetlenebb, közelebb hoz a karakterhez – használatuk attól is függhet, vajon milyen beosztásban van a karakter. Felelősségteljes poszton lévő szereplőt automatikusan jobb szeretünk a narrációban a vezetéknevén szólítani, esetleg hozzátéve a titulusát (Shedrick professzor). Párbeszédben azonban úgy kell kezelni a nevet, mint ahogyan az emberek szólítják egymást.

Érdekes, hogy amikor angolszász szereplőt mozgatunk, ez a vezetéknév-keresztnév probléma kevésbé jön elő, és hajlamosabbak vagyunk a keresztnévvel operálni. Egyébként ez talán jobb is, mert ha nem, olyankor jönnek elő a Mr.-ek és a Miss-ek, Mrs.-ek, amikből aztán további bonyodalmak származnak.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.