Joe Abercrombie azon fantasy-szerzők közé tartozik, akik az elmúlt évtized második felében nagy népszerűségre tettek szert a tengerentúlon. Első trilógiájából, Az Első Törvényből, melynek két kötete már magyarul is olvasható, kiderül, hogy miért. Jelen írás az első kötetet, A penge magát veszi nagyító alá.

Kezdjük az elemzést a külcsínnel. A magyar kiadás formátuma tökéletes, nem túl nagy, nem túl kicsi, nem túl vastag, kellemesen, de nem zavaróan apróbetűs. Megtartották az eredeti borítót, noha a dombornyomáshoz én nem ragaszkodnék feltétlenül. A belső borítón díszelgő, aprócska halálfejekkel illusztrált kijelentések (szívdobogtató, torokszorító, sodró), ajánlások (könyvrajongó férfiaknak, erős lelkű nőknek) lehet, hogy nagy hatással vannak néhány kiskamaszra, de engem kimondottan idegesítettek. Maga a cím és a vércseppes borító is félrevezető. Noha a könyvben vannak brutális akciójelenetek, nem ezek dominálnak. A mű több egy egyszerű akcióregénynél.

Több dolog van, ami megfogott Abercrombie-ban.  A regényben megtalálunk minden klasszikus kelléket, ami egy fantasyhoz kell: érdekes szereplők, egy (illetve kettő) lassan kibontakozó háború, titokzatos mágia. Ezek mégsem elkoptatott klisék, a szerző új élettel tölti fel őket. Az író legnagyobb erőssége a karakterábrázolás. Sikerült három gyökeresen különböző embert megalkotnia (ha a mellékszereplőket számoljuk, még többet). Logen egy, a harcba belefáradt, félelmet nem ismerő barbár, Jezar (eleinte, na jó, még a későbbiekben is) egy önző, kényes, hedonista és önimádó nemesúr, míg Glokta egy, az életet, másokat és önmagát egyaránt gyűlölő nyomorék inkvizítor. Ezen sorokat olvasva ugyan több sztereotípiát is felfedezhetünk, ezekről azonban gyorsan megfeledkezünk. Elfeledteti velünk a karakterek részletes kidolgozottsága, életszerűsége. Mindannyian hús-vér figurák, de ami még ennél is fontosabb: szerethetőek. Nagyon rég izgultam annyira regényszereplőért utoljára, mint amikor Jezal szemben állt ellenfelével a Viadalon. A tabudöntögető mellékszereplőkre pedig remek példa Bayaz, az Első Mágus, akit Logen először egy hentessel téveszt össze, mert épp húst darabol, máskor meg meztelenül ront ki a fürdőből nem épp tiszteletreméltó szavakkal illetve a hívatlan látogatókat.

Nem tagadom: Abercrombie figurái belopták magukat a szívembe. Nem hősök ők, mind emberek, aki akarva-akaratlanul egy nagyobb játszma részeseivé válnak. A történet kibontakozásával egyre inkább előtérbe kerülnek olyan konfliktusok, melyek országok sorsára lehetnek kihatással. Ha úgy tetszik, ez a trilógia epikus fantasy vonulata. Ezeket azonban nem egy mindentudó narrátor rágja az olvasó szájába, hanem mindent a karaktereken keresztül ismerünk meg. Logen szemén át zajosnak, idegesítőnek és kaotikusnak látjuk a civilizációt, melyet fura szabályok hatnak át, míg Jezalnak mindez fel se tűnik. A szereplők gondolataiból, de méginkább a párbeszédekből pedig rengeteget megtudunk a világ hátteréről, történelméről. Ezeket a szerző lassan, fokozatosan adagolja, így van időnk rácsodálkozni a részletekre és jólesően nyugtázni a világ kidolgozottságát anélkül, hogy elsodorna minket az információáradat.

Ami ezt a bizonyos világot illeti, a regény legnagyobb része Aduára, az Unió fővárosára koncentrál, és itt futnak össze a szálak is. Logen és egykori társai szemszögéből sokat megtudunk Északföldről is, melynek újdonsült és igencsak véreskezű királya, Bethod egyesítette a törzseket és háborúra készül az Unió ellen. Hasonló szándékai vannak Gurkhul császárának is, akinek a birodalmáról Ferro, egy szökött rabszolga jeleneteiből tudunk meg többet. A főszereplők múltja több ponton is kötődik a háborús felekhez. Logen egykor Bethodot szolgálta, míg Glokta a császár börtöneiben raboskodott.  Mondanom sem kell, hogy a regény végén nemcsak ők, de Jezal is olyan helyzetbe kerülnek, hogy a jövőjük is összefonódik a kibontakozó háborúval.

Kedvenc vesszőparipám, a mágia, itt főként a titokzatos oldaláról ismerszik meg. Belső törvényeire csak utalások történnek, de várható, hogy a későbbiekben többet is megtudunk a mágusok történelméről. A varázslat gyenge a világon, csak kevesen művelik azt, ám ők annál hatalmasabbak. A rejtélyes hangulat megvalósításának remek példája Kanedias, a Mester tornya, mely (látszólagos) irracionalitásával kitűnően visszaadja a mágia misztikumát.

Abercrombie elsősorban realista fantasyt ír, némi epikus perspektívát beleszőve a történetbe. Tény, hogy nemegyszer véres, sőt kegyetlen dolgok történnek meg a regényben. Mindazonáltal a szerző annyi humort csempész a történetbe, hogy távolról sem nevezném sötét hangulatúnak.

A fordítás kimondottan jól sikerült. Nagy ritkán éreztem csak egy-két bakit, és elgépelés is csak elvétve akadt. Remélem, a Könyvmolyképző kiadó folytatja a szerző műveinek kiadását, mert rég olvastam ennyire lebilincselő és magával ragadó fantasyt. Noha az igényeim magasak, ebbe a műbe nem igazán tudtam belekötni. Nem is akarok, így jó, ahogy van.

Érdekességek

• Abercrombie eddig öt regényt írt, melyek mind ugyanazon a világon játszódnak. Az Első Törvényen kívül két önálló munka, a The Best Served Cold és a The Heroes tartozik ide, melyekben mellékszereplőként a trilógia több alakja is feltűnik. Az angol Gollancz kiadó négy további műre szerződtette az írót, melyek közül az első 2012 végére várható. Hogy egy trilógia és egy regény, avagy két duológia lesz-e belőle, még ő maga sem tudja.
• Térkép nincs a regényben, noha szerintem nem ártott volna egy. A szerző ezt azzal magyarázza blogjában (lásd a linkek közt), hogy ő a karakterekből indul ki, és a térkép madártávlata összetörné ezt a hangulatot.

Hasznos linkek

• A szerző honlapja
• Abercrombie a térképekről

Partneroldal: SFmag.hu

Print PDF