LFG.HU

Ruzsinka István
ismertetőCimkek

Szerepjáték – se veled, se nélküled


irta: Ruzsinka István



Ha jól emlékszem, `89 oszén ismerkedtem meg a szerepjátékkal. A
nagybátyám nyomta a kezembe az akkoriban megjelent – és késobb oly
sokat bírált – `elsot`, amely annak ellenére, hogy fényévekkel
elmaradt a manapság megjeleno kiadványok színvonalától, egyet mégis
elért: megfertozött a szenvedéllyel, ami oly erosnek bizonyult, hogy
közel nyolc évig meghatározta a szabad-idomet, alakította baráti
körömet, és örökre beégette a szívembe a fantasy, és a történelem
szeretetét.


Késobb jöttek más játékrendszerek, új próbálkozások, új barátok. A
polcomon pedig egyre szaporodtak a szerepjáték-hoz kapcsolódó könyvek,
újságok; a saját magam által kifejlesztett `házi rendszereim`
szabályai, a megálmodott fantázia-világok fáradtságos munkával
meg-rajzolt térképei; a kitépett füzetlapokra felvázolt kalandötletek,
karakterlapok.


Valami mégis hiányzott. Bár száz és száz kalandban vettem részt -
foként mint mesélo, ritkábban mint játékos – sohasem adatott meg, hogy
teljes mértékben elégedett legyek a játékkal. Hazafelé tartva mindig
ott motoszkált a fejemben a kérdés: Mit rontottunk el? Mit kellett
volna másképp csinálni? Miért nem volt a játék tökéletes? A válaszok
elol a fejlesztésbe menekültem: újabb világok születtek meg a
fejemben, újabb szabályok kerültek a papírra, abban a reményben, hátha
ezek segítségével végre megszülethet a `tökéletes kaland`, ahonnan
végre mesélo és játékos egyaránt elégedetten távozhat…


Soha nem jött el ez a pillanat. Hiába volt minden próbálkozás, hiába
az ezernyi telegépelt oldal, a megvásárolt kiadványok, a
kalandötleteken való rágódással töltött órák. Játékosként és
meséloként is egyre kritikusabb lettem magammal, és a
játékostársaimmal szemben is. Egyre inkább azt vettem észre,
szélmalomharcot vívok a saját elvárásaimmal. Végül olyannyira elegem
lett, hogy egy reggelen elhatároztam: vége, leteszem a kockát. Azóta -
immár másfél éve – nem meséltem.


Le kell szögeznem: a csalódások ellenére nem vesztettem el a hitem a
szerepjátékban. Hiszek szórakoztató, és emberformáló erejében. Érzem,
hogy van egy csúcs, ahol ez a nagyszeru játék megadja mindazt, amit
magában rejt; egy csúcs, ami elérheto, vagy legalábbis megközelítheto.
Jobban, mint nekem sikerült.



Mit vártam a szerepjátéktól? A fantázia kiteljesedését. Azt, hogy
elszakadva a valóságtól, az lehessek, amire vágyok. Ki ne emlékezne a
gyermekkorára, mikor a moziból kifelé jövet Jedi lovagként,
sárkány-ölo bajnokként, legyozhetetlen ninjaként hadonászott a parkban
felszedett ágdarabbal; mikor a családi autó volánja mögött ülve James
Bondként üldözte a gonoszokat, amíg végleg el nem zsibbadt a szája a
sok berregéstol; mikor a játszótéren `harcot vívott` a kopott
mászókáért, ami szemében nem is mászóka volt már, hanem ódon
lovagvár… Csírájában már ez is szerepjáték. Ösztönös, önfeledt,
szabályok nélküli fantázia-szárnyalás.


Aztán az ember kezd felnoni, és ezzel járnak bizonyos kötelezettségek.
Nem viselkedhet úgy mint egy `dedós`. Az igény mégis ottmarad:
álmodozunk. Van aki sci-fit kezd olvasni, más moziba jár, rajzol,
esetleg ír; a többség azonban elfojtja magában a késztetést: helyüket
átveszik a hétköznapok problémái. Fantáziájuk elsorvad, mint az
öntözetlen virág.


Nem tudják, mit veszítenek…


És jött a szerepjáték. Végre lehetoség nyílt rá, hogy túllépve azon a
bizonyos `koron`, továbbra is kielégítsük örökké éhes fantáziánkat.
Szabályokba foglalva, logikus keretbe ágyazva, olyan lehetoséget
kaptunk a szárnyalásra, amelyre eddig nem volt példa. Nem véletlenül
lett a szerepjáték az elmúlt két évtized meghatározó szellemi
társasjátéka. Sikerét már-már a sakkéhoz tudom hasonlítani.


Egy elképzelt alak borébe bújni: ez már évezredek óta egyet jelent a
színészettel. Az író jellemet, viselkedést, és szöveget ad a színész
szájába, aki kiegészítve azt saját játék-egyéniségével, megjeleníti az
alakot. Úgy gondolom, ez egy csodálatos érzés.


Szerintem a szerepjáték is színészet. Persze más, mint amit a
színpadon lát az ember, a lényege valahol mégis ugyanaz: átélni a
mássá válás élményét. Csak a darab rendezoje itt a mesélo; a színészek
pedig a játékosok. Ráadásul itt még szöveget sem kell tanulni! Csak
figyelni arra, hogy úgy formáljam a kaland rám eso részét, hogy az a
szerepemnek, azaz az általam megalkotott karakter személyiségének
megfelelo legyen. Szerintem a játék jutalma nem kincs, nem
varázstárgy, nem szintlépés, nem az hogy túléltem – hanem az, hogy úgy
játszottam, ahogy a szerepem megkívánta; az, hogy egy pár órára valaki
más lehettem, elszakadva a valóságtól. Ha a kaland minden szereploje,
a mesélot is beleértve, eléri ezt, és a végén jó kis történet
kerekedik a kalandból, akkor úgy érzem, a szerepjáték eléri a célját,
és azzal az élménnyel ajándé-kozza meg a `játszó embert`, amire csak a
szerepjáték képes.


Ellenben a tapasztalatom az, hogy a legtöbb ember megfeledkezik arról,
mi van a karakterlapja mögött, számára a papírra vetett adatok üres
számok csupán, amelyek csak arra jók, hogy növeljék az esélyüket a
kincs és szörnyvadászatban. Aki azért játszik szerepjátékot, hogy a
karakterlapján látható számokat növelje, az nemcsak magát, de a
játékostársait is becsapja. Mi ennek a hosszú távú hatása? Egyesek
azonnal kiábrándulnak: más szórakozást keresnek, és ezután úgy
tekintenek a szerepjátékosokra, mint valamiféle elmeháboro-dottakra.
Mások ideig-óráig kitartanak, esetleg átpártolnak más mesélokhöz, de
aztán lassan megkezdodik a lemorzsolódás: a `nem érek rá` a `bocs, de
más programom van` idoszaka. A maradék – a kemény mag – folytatja.
Késobb jön a kártya, és a rongyosra forgatott szabálykönyvek lassan
elfoglalják végso nyughely-üket, a szekrény tetején. Én ezt láttam, és
látom magam körül.


A hiba sok helyütt gyökerezik. Okolhatjuk ezért hazánk silányuló
minoségu fantasy irodalmát, amely a `sekélyes fantáziájú, szabályokra
esküdözo` szerepjátékosok táborá-nak kedvez (Ezt még egy Rúnában
olvastam valamikor régen), azonban nem szabad pusztán ennél a ténynél
leragadni. A probléma – szerintem – ennél több oldalú.


A saját megfigyeléseim szerint a szerepjáték legfobb ellensége a
lámpaláz. Az emberek egyszeruen félnek szerepelni társaik elott.
Hányan mernek a szerepjáték során elváltoztatott hangon beszélni?
Hányan merik megjeleníteni akár a legalapvetobb emberi tulajdonságokat
is, mint például gyávaság, bátorság, felsobbrenduség, alázatosság és
hasonlók? Kevesen. Akinek lenne is ötlete, mit kéne mondania, vagy
cselekednie egy adott szituációban, inkább elhallgatja, vagy ha meg is
próbálkozik vele, zavarában elrontja – a többiek gúnyos vagy zavart
vigyorát látva – és az egész valamiféle hülye, alpári poénba
torkollik. Ez kétségtelenül jól feszültségoldó ugyan, de az egész
játékot agyonvágja. Nem is beszélve arról, ha olyan mély érzelmek
kinyilatkoz-tatására kerül sor, mint a szerelem, bajtársiasság, vagy
egy haldokló utolsó szavai. Igen, ezek is az élethez tartoznak, a
fantáziavilágban csakúgy, mint a való életben. Na de ki mer olyan
intim dolgot eljátszani a többiek elott, mint például egy udvarlási
jelenet? Hiába buzdítanak a könyvek arra, hogy szóban
(szerep)játsszunk el egy szituációt! A legtöbben ezeket a dolgokat
elintézik egy kockadobással meg valami oda nem illo poénnal, és kész.
Így ússzák meg, hogy szerepelniük kelljen. És ez a mesélore is igaz!!


Mi a megoldás? Eloször is nyilván a lámpaláz legyozése. Szerintem ez
megoldható, de feltétlenül szükséges, hogy a játékosok kölcsönösen
elvárják egymástól a szerepjátékot a szó legszebb értelmében. Ne
nevessük ki a másikat (még a szemünk-kel se!), ne csináljunk kabarét
komoly szituációk-ból, és ne szégyelljük megdicsérni azt, aki `jól
csinálja`. Egy másik – nehezebb, de kellemesebb – megoldás a lányok
bevonása lenne. A gond az, hogy a szerepjátékot szinte kizárólag fiúk
játsszák (mély tiszteletem a kivételnek), a férfi jellemnek pedig
alapveto tulajdonsága, hogy nem szívesen érzeleg, legalábbis nem
férfitársai elott. A lányok ilyenkor villámhárító-szerepet
tölthetnének be. Ha tetszik, ha nem, ok az érzelmekhez sokkal jobban
értenek mint mi, és nem szégyellnek róla beszélni! Ráadásul egy fiúnak
is sokkal könnyebb például a hos lovagot alakítani akkor, ha közben
nemcsak fiúk, de lányok is figyelik. Gondolom nem kell taglalnom
miért…


Nem mellékes a kaland kérdése sem. A mesélonek is meg kell teremtenie
a lehetoséget a szerep-játékra. Egy
`menj-végig-a-folyosón-és-üsd-le-a-szörnyeket` vagy
`jöjj-rá-furmányos-csapdám-megoldására` stílusú kaland szerintem elég
szegényes táptalaja a jó szerepjátéknak. Azt gondolom, aki ilyen
kalandot ír, az azért teszi mert: egyrészt nincs jobb ötlete, és a
következo parti ideje már vészesen közeleg; másrészt azért, mert
tudatosan kerülni akarja azokat a helyzeteket, ahol neki is keményen
szerepet kell játszania. Hiszen o is ember, és o is lámpa-lázas;
ráadásul a mesélonek szerepek sokkal szélesebb repertoárját kell
felvonultatnia, mint egy játékosnak. Ezt jól csinálni nagyon nehéz
feladat. Tévedés ne essék! Hang-súlyozom: a szerepjátékban mesélo és
játékos mellérendelt helyzetben van! Mindannyian azonos mértékben
felelosek a játék szórakoztató értékéért. Ha a játék balul sül el,
azért csak nagyon ritkán felel kizárólagosan ez egyik fél. Én azt
tapasztaltam, ha valaki bátrabb, és meg meri mutatni, hogy tud
szerepet játszani, az általában jó hatással van a többiekre, és vice
versa szintén igaz ez, negatív irányban is. Egy gátlástalan `poénzsák`
az egész partit szétzilálhatja.


Hibának tartom a szabályrendszerek túlbonyolítását is. A `sokszínuség`
érdekében olyan bonyolult – rengeteg változóval dolgozó – szimulációs
rendszerek jelennek meg, hogy ember legyen a talpán, aki átlátja az
egészet. Termé-szetesen a mesélon csattan az ostor: míg a játékos csak
saját magáért felel, addig neki több szereplo fejével kell egyszerre
gondolkodnia. Az ilyen szituációk általában órákig tartó szabálykönyv
böngészésbe, ideges vitákba torkollnak, és az emberek észre sem
veszik, hogy amit csinálnak, az már rég nem szerepjáték, és nem is
szórakoztat. Hát még a kalandra való felkészülés! Manapság, amikor az
egy-egy játékrend-szer-hez kapcsolódó irodalmak oldalezrekben
mérhetok, egy mesélonek, hogy gördülé-kenyen le tudjon vezetni egy
kalandot, annyit kell olvasnia és tanulnia, mintha egy egyetemi
vizsgára készülne. A játékos ugyanakkor betéve tudja a maga kis részét
(neki nem kell átlátnia mindent), és persze kijavítja a szétszórt
tudású mesélot. Ebbol megint `szerepjáték-gyilkos` viták
kereked-nek.


A mesélo szerepben eltöltött éveim alatt sarkalatos problémát
jelentett a mágia kérdése. Kétségtelen: a fantasy sava-borsa a mágia.
Ugyanakkor számos kérdést vet fel a mágia és a világ viszonya. Számos
szerzo belesik abba a hibába, hogy a mágiát és a világát egymástól
függetlenül alakítja, és nem hozza összhangba. Pedig ketto szervesen
összefügg, és az esetleges `disszonanciák` szintén a játék kárára
válnak. Mit értek ezalatt? Például képzeljük csak el: vajon hogyan
alakult volna az emberiség hadviselése, ha léteztek volna tuzviharok,
meteorzáporok eloidézésére képes mágusok? Vajon létre-jöttek-e volna
súlyos fegyver-zetben harcoló lovagok, ha van olyan ember, aki
egyetlen intésével százakat süt meg elevenen, súlyos fémvértjükben?
Vajon hogyan alakult volna annak a varázstudó rétegnek az élete a
középkorban, akik mágiájukkal képesek például a pestis
meggyógyítására? Kivel ne esett volna meg, hogy egy gondosan
megtervezett szituációt egy szemfüles játékos egyetlen
varázslatocskával megoldott, jó pár perc szerepjátéktól megfosztva a
csapatot? Ezek fontos kérdések, ugyanis mind-mind a mesélo dolgát
nehezítik. Véleményem szerint a sok száz varázslatot felvonultató
rendszerek egy-egy probléma megoldására túl sok alternatív utat
kínálnak, és ezzel nemhogy elosegítik, hanem egyenesen gátolják
kalandírást. Ha az ember minden lehetoséget számba akar venni, megint
ott lyukad ki, hogy oldalak százait kell alaposan átnéznie. Lassan már
eljutunk oda, hogy létrejön a `kalandmegoldó varázslat`: egy
csettintés, és kész a feladat. Szörnyu.


Gyakran találkoztam olyan szabályokkal, amik egyszeruen
összeegyeztethetetlenek a való élettel. `De hiszen az csak játék! A
racionalitás megöli a meseszeruséget, ami a szerepjáték lelke.` -
válaszolnák erre sokan. Igazuk van. De elfeledkeznek arról, hogy a
`meseszeru` és a `valószínutlen` fogalma nem ugyanaz. Ennek a két
fogalomnak a keveredésébol rengeteg gond adódik. Lássunk egy példát:
az, hogy kalandjaid során összefuthatsz egy sárkánnyal, vagy az, hogy
képes lehetsz varázsolni, meseszeru; ellenben ha például egy
számszeríj csak akkorát sebez, mint egy furkósbot, azt én már
valószínutlennek tartom. Ezek még egy, a mi világunktól eltéro -
meseszeru – világban sem állnák meg a helyüket. Rengeteg gondot okoz a
mesélonek, de a játékosoknak is, egy-egy ilyen anomália kezelése.
Persze mindenre létezik kompromisszumos megoldás – sot általában az
ilyen valószínutlenségek idovel kiegészíto szabályok meghozatalára
késztetik az írókat – mégis ezeknek számomra kicsit olyan `eso után
köpönyeg` íze van. Felesleg viták melegágya ez: `Elfogadjuk az új
szabály-kiegészítést, vagy ne? Ha az elobb rá alkalmaztad a kiegészíto
szabályt, akkor rám most miért nem akarod?` El kéne ezeket kerülni.


Nagyjából ennyi problémát tudnék felsorolni. Tudnám még tovább
taglalni a témát, de úgy érzem felesleges. Hangsúlyozom: az fentiekben
felsoroltak közül jómagam a `lámpa-lázat` tartom a legfontosabb, és
legeloször legyozendo akadálynak. Szerintem a hétköznapi értelemben
vett `tápolósok` sem azért teszik azt, amit tesznek, mert örömüket
lelik a többiek játékának elrontásában, hanem azért, mert nincsenek
tudatában, a játéknak milyen lehetoségei vannak. Ezért pedig az
`idosebb` játékosok, és a mesélo a felelosek. Az elobbieknek
példamutató szerepjátékkal, az utóbbinak jó kalanddal kell támogatnia
a `botladozó` játékosokat, nem pedig szankciókkal kényszeríteni oket
jobb játékra, vagy a klub falain kívülre…


Gondolataimat egy mondással szeretném befejezni, amit a közelmúltban
hallottam a magyar színmuvészet egyik nagy alakjának a szájából: A
bölcsesség – úgy érzem – üzenet nemcsak színészeknek, de
szerep-játé-kosok-nak is. Így szól:


`Az a színész, aki elhiszi, hogy az esti eloadás alatt o Anglia
királya, orült – aki viszont nem hiszi, az nem színész.`


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.