LFG.HU

ebenezer
novella

– Milyen kertben? – kérdezte némileg zavarodottan az új ruhájában kissé kényelmetlenül sétáló nővér az előtte ülő férfitől, akit most tolt először a szokott helyére az ebéd utáni pihenéshez.

Margot sejtette és készült is rá, hogy első munkanapja a szanatóriumban számtalan meglepetést fog tartogatni még akkor is, ha kezdőként egyelőre közelébe sem engedik azoknak a pácienseknek, akik komolyabb felkészültséget és tapasztalatot igényelnek, legalábbis ahogy ezt a főnővér kifejtette reggel. Margot ezt nem is bánta, a szanatórium maga is egy meglehetősen nyomasztó és bizarr hely volt, hatalmas szürkés-barnás kőfalaival, diszkréten mocskos, íves ablakaival és azokkal a rozsdásan is leküzdhetetlen akadályt jelentő vasrácsokkal előttük. De az igazi baljós légkört mégsem az ódon épület maga, hanem a lakói jelentették, olyan férfiak és nők, akik mentális sérüléseinek gyógyítása túlterjedt az orvostudomány képességeinek határán és életben maradásuk egyetlen oka az volt, hogy valamely bíróság odakint életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte őket és nem halálra.

Margot nem kapott választ az előbbi kérdésére, az előtte megrogyva ülő, tolószékes alak csendben bámult maga elé a földre. A piszkos padlólapok pár másodpercnyi bámulása is émelyítette a nővért, számára olybá tűnt, mintha egy felkavarodott folyóban gázolt volna, amely arra várt, hogy elnyelhesse. Ezért inkább előre nézett, a folyosó végébe, ahol egy kisebb, de ugyanolyan mocskos ablak próbált némi fényt beerőltetni a helységbe, és amely Mr. Cardwick délutáni törzshelye volt.

A nő az ablakhoz tolta a széket, némileg elbíbelődött a kikopott fékek rögzítésével, majd megnyugodva konstatálta, hogy első feladatát sikerrel megoldotta a szanatóriumban. Cardwick-re pillantott, aki nem adta jelét, hogy észrevette volna, hogy megérkeztek az ablakhoz és továbbra is a padlóra szegezte a tekintetét. Margot kinézett az ablakon és egy sikátorszerű udvarszakaszt látott, ahol a szanatórium mosodájának kopott hordói sorakoztak, bennük feltehetőleg bűzös mosodai vegyszerekkel. Ha bármi kétsége is lett volna az előtte ülő férfi szellemi fogyatékosságában, akkor az most végképp elillant, kizárt, hogy egy ilyen lehangoló és nyomasztó látvány bárkinek is a kedvenc pihenőhelyévé válhatott.
– Azért majd egyszer mesélje el, mi érdekeset lát itt, Mr. Cardwick – szólt a pácienshez némi magára erőltetett könnyedséggel, mert nem akarta szó nélkül otthagyni az öreget, de választ ezúttal nem várt és nem is kapott.
– Majd mesélje el egyszer, Mr Cardwick, mit is lát itt – visszhangzott a nő mondata a férfi fejében, miközben lassan felemelte tekintetét az ablakon keresztül látható világra.
– Milyen érdekes – töprengett el –, hogy Emma nővér is mindig ezzel hagyta őt itt, amikor az elmúlt négy évben minden ebéd után idetolta. Még tegnap is ezzel hagyta őt itt, de sosem jött érte. Patrick tolta vissza a szobájába, ma délben pedig ez az új nővér mosolygott rá, amikor bemutatták neki, hogy mostantól ő veszi át Emma helyét. Cardwick nem volt meglepve még akkor sem, amikor Margot nővér a folyosón elmesélte, hogy Emma nővért sajnos baleset érte tegnap délután, és a gyors orvosi segítség ellenére nem sikerült megmenteni az életét. A férfi érezte, hogy Margot szinte azonnal megbánta, hogy ezt elmesélte, talán arra gondolt, hogy egy megszokott segítő elvesztése valamilyen kiszámíthatatlan reakciót eredményez nála, és ezt majd az ő hibájának fogják felróni már az első napon.

De Cardwick már tudta, hogy Emma nővér nem fogja őt többé az ablakához tolni, mert tegnap késő délután látta őt a kertben. Ezt meg talán neki nem kellett volna elmondania, de meg akarta nyugtatni az új nővért, hogy ne érezzen lelkiismeret furdalást az előbbiért. Persze az ezt követő kérdésre nem felelhetett, legalábbis még nem.
– Milyen kertben? – kérdezte Margot.
– Ebben itt, hangzott volna a felelet, de csak csend volt, ahogy Cardwick kibámult a piszkos ablakon a rácsok között, és szomorúan fúrta szemét az odakint látható buja növényzetű kertbe. Emma nővér nem egyszer említette neki, hogy ne bámulja azokat a mocskos vegyszeres-hordókat, inkább áttolja őt egy kellemesebb kilátású ablakhoz, de a férfi nem tudta miről beszél. Ő nem látott semmilyen hordót a kertben, csak élénk színű virágokat nyíló fákat, kopottas színű, de zöld füvet, lustán lengő hosszú leveleket és – ami számára talán a legérdekesebb volt – embereket. Nem ismerte őket és feltehetőleg azok sem őt. Talán megláthatták volna a kicsiny ablakon át, de az évek során egyszer sem fordult elő, hogy bármelyikük is felemelte volna a tekintetét az ablak irányába. Még Emma nővér sem tette.

Mindenféle ember megfordult a kertben, férfiak, nők, idősek, de gyerekek is. Jöttek egyenruhában, munkásnadrágban, hálóingben, egyesek félmeztelenül, és időnként teljesen meztelenek is voltak. Általában csak úgy előléptek a fák közül arra a kicsiny tisztásra, ami Cardwick ablaka előtt volt, és pár perc után ugyanígy eltűntek a vastag törzsek mögött. Érdeklődve néztek körül, a férfi számára úgy tűnt eltévedtek, majd találomra folytatták útjukat. Érkeztek néha párok, vagy egy-egy család is, de ők sem töltöttek több időt a kertben. És soha senkinél nem volt semmi.
– Milyen kedvében volt ma az öreg Cardwick? – kérdezte Margot-t egy törölközőket cipelő nővér, amikor összefutottak a folyosón.
– Úgy láttam, megviselhette őt Emma távozása, nagyon letört volt.
– Cardwick? Letört? Drágám, ő mindig ilyen, majd meglátod. Csak ugrattalak.
Margot nem bánta, legalább elkezdődött a beilleszkedése.
– Amúgy miért van itt?
– Amiért mi mindannyian szívem. Mert nem vagyunk normálisak – mondta a nővér, majd a hóna alá csapta a törölközőket és felvette a padlóra hajított almacsutkát. – Értem, hogy nincs szemetesük, de azért nem kellene kidobálni ezeket a folyosóra – dörmögött és elsietett.
Margot magára maradt a folyosón, és úgy érezte, ha egy helyben áll, menten belefullad a koszos folyóba a lába alatt, ezért megindult valamerre, hogy ne így legyen. Nem ismerte még az épületet, ezért bár meglepődött, de kétségbe nem esett, amikor egy forduló után megpillantotta Mr. Cardwick-et az ablaknál. Úgy látta, az öreg testhelyzetet váltott és már nem a padlót nézi, hanem az ablakon át bámul. Óvatosan, hogy ne zavarja, odalépett mögé és a válla fölött ő is kipillantott. Ugyanazokat a sárgás hordókat látta a szűk udvaron, mint pár perccel ezelőtt.
– Ez lenne a kert? – kérdezte bátortalanul, maga is meglepődve, hogy miért is teszi ezt.
– Hát látja? – Cardwick hangja nem tükrözött érzelmeket.
Margot tudta, hogy mentálisan instabil páciensekkel nem érdemes és nem ésszerű vitatkozni, ezért röviden felelt:
– Fákat és egy tisztást látok – úgy gondolta, ez elég általános, hogy akármelyik kertre igaz legyen.
– Figyeli azokat a virágokat rajtuk? Milyen színesek.

Margot egy pillanatig eltöprengett, vajon belemenjen-e a játékba vagy tartsa magát a szigorú előírásokhoz, és ne támassza alá egy bomlott elme képzeteit.
– Azok a pirosak egész szépek – felelte, de közben korholta magát, hogy elment a maradék esze.
– Én a sárgákat kedvelem – felelte fáradtan Cardwick.
Margot azon törte a fejét, hogy másszon ki a helyzetből, de semmi sem jutott eszébe.
– Nézze csak! – szólt váratlanul Cardwick.
Margot felfigyelt a férfi hangjában megjelenő halvány izgalomra és kinézett az ablakon. Csak a hordók álltak ott változatlanul, mintha egész idő alatt csak egy festett képet bámultak volna.
– Látja őket? A három férfit?
A nővér kezdett kétségbe esni és reménykedve pillantott a folyosóra, hátha észreveszi valamelyik kolléganőjét vagy egy orvost. Nem ismerte Mr. Cardwick kórtörténetét, de ha igaz, amit a másik nővér az imént mondott, és a férfira nem jellemző az érzelemváltozás, akkor most valami rendkívüli folyik, amire ő még nincs felkészülve.
– Mr. Cardwick – kezdte a betanult formulát –, kérem, nyugodjon meg, nincsen semmi gond.
– Az AXLO overallja van rajtuk, figyeli? Valamikor én is ott dolgoztam, tudta?
Margot azonnal lecsapott a kínálkozó alkalomra:
– Ó, az a nagy olajcég? És mit csinált ott Mr. Cardwick?
– Nem olaj, kedvesem, hanem gáz. Mérnök voltam.
Margot megkönnyebbült, hogy sikerült elterelni a férfi figyelmét.
– Nocsak, már el is mentek. Ez gyors volt, általában tovább maradnak. Emma is sokáig volt, mire végül elhatározta, merre induljon.
– Emmát is ebben a kertben látta? – kérdezte óvatosan a nő.
– Tegnap délután járt itt, nem sokkal előtte, hogy Patrick értem jött.

Margot tudta, hogy Mr. Cardwick félrebeszél. Amikor a beteghordó érte jött, Emma már halott volt és a prosecturán feküdt. Mindenesetre nem kívánta ezt a férfi elé tárni, aki úgy látszott, lenyugodott. Inkább kihasználta a pillanatot és kimentette magát. Végigsietett a folyosón és a nővérszoba felé igyekezett, remélve, hogy gyorsan megtalálja, mert úgy érezte, le kell ülnie. Az első napra ez elég volt számára.

Határozott lépteit nem lassítva elhaladt egy orvosi szoba előtt, ahol egy kopaszodó doktor épp a rádiót hallgatta.
– … a váratlanul bekövetkezett robbanásban három munkás azonnal meghalt és a sérültek száma több tucat. Az AXLO szóvivője közölte, hogy a mentési…
De ezt Margot már nem hallotta, mert elnyelte a talpa alatt megnyílt mocskos folyó.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához