LFG.HU

HammerTimeCafe
freelancer
ismertetőCimkek

Irodalmi beszédtémák voltak, vannak és lesznek: egyesek jobban tartják magukat, mások évek alatt elenyésznek. A huzamosabb ideje meglévők közé tartozik, Stephen King munkásságának bírálása. Az érvek rendszerint ugyanazok: kiégett, önmagát ismétli, és mióta korábbi, kolumbiai családok tucatjainak megélhetését jelentő kokainfogyasztása abbamaradt, „valahogy nem az igazi”. Kétségtelen, a leszokása utáni életművében akadnak gyengébb darabok, de annyit mindenképpen a javára kell írni: abszolút többségüknél, ha nem is volt az adott regény, vagy novella ötlete korszakalkotó, azt el kell ismerni, nem akadt két egyforma, és nem érezte úgy az ember, hogy másodszorra, vagy harmadszorra olvassa ugyanazt a történetet, legfeljebb a nevek, és a helyszín változtak.

BosszualloDean R. Koontz más eset. Ismétlődő események, kétdimenziós figurák, és előre kiszámítható cselekmény jellemzi alkotásait: wikipédiás szócikkében külön bekezdés foglalkozik ezekkel a sablonokkal. Mivel azonban, pár megbízhatónak gondolt ismerősömtől úgy értesültem, a Bosszúálló még az átlagos könyveinél is alacsonyabb színvonalat képvisel, nem állhattam meg, és kikölcsönöztem. Mint kiderült, az illetőknek igazuk volt.

Cullen Greenwich író, a sikeresebb fajtából: legfrissebb regényét jól fogadta mind a közönség, mint a kritika – egy embert, a híres-hírhedt Sherman Waxxot leszámítva. Waxx afféle irodalmi fehér cápa: valósággal sportot űz a könyvek lehúzásából. A férfi regénye is így járt. Greenwich – ügynöke tanácsával ellentétben – úgy dönt, ha kérdőre nem is vonja, de megnézi magának a kritikust, miközben ebédel. Egy, az író fia által okozott mosdóbeli baleset után a kritikus megfenyegeti, hogy végez vele. Ezután kezdődik a pokoljárása. A múltból felbukkan Waxx egy korábbi áldozata, hogy figyelmeztesse, meneküljön, ameddig teheti. Cullen eleinte nem hiszi, hogy ennyire komoly a helyzet, ámde egyre durvább és durvább események követik egymást, így idővel rá kell döbbennie, hogy itt többről van szó, mint egy magányos szociopata szórakozásáról, és megkísérli, hogy akár az élete árán is lerántsa a leplet egy, az egész világot megmételyező összeesküvésről.

Legalábbis, ez lett volna az alapkoncepció.

Alapvetően egy thrillerrel állunk szemben, aminek az egyik legfontosabb jellemzője, hogy ha valaki nem annyira ostoba, hogy a Columboban sem jön rá, hogy ki a gyilkos, akkor egyfajta sajátos jövőbelátásra tesz szert, és pontosan tudja, mi fog történni. A legváratlanabb fordulatok azok, amikor a szereplők élesen vesznek be egy kanyart. Koontz szokásos panelei váltják egymást, kiegészítve egy végletekig leegyszerűsített világképpel, aminek nagyjából az a summázata, hogy a rendes ember nem anonim az interneten, templomba jár, és kósza gondolatként sem merül fel benne a Demokratákra történő szavazás: nem olyan szájbarágós, mint egy Szomszédok-epizód, de közel van hozzá. A szereplőgárda hitelességéről mindent elmond, hogy a legjobban összerakott figura a kutya, mert ő legalább valóban úgy viselkedik, ahogy az elvárható tőle. A többiek vagy olyan eszelős, álnok állatok, hogy a hétvégi nagybevásárlás közben is kvótájuk van, hogy hány terhes nőt kell hasba rúgniuk, vagy pedig reménykedő, optimista az életet kalandként megélő, vagány szerencsefik, akiket, ha érzéstelenítés nélkül operálnának vakbéllel, az egyetlen kommentárjuk az lenne, hogy „ez sem fájhat jobban, mint a Háború a Földön”. Különösen az író fia, a tőmondatokban kommunikáló, különc hatéves zseni karakterénél kívánja az ember, hogy legalábbis juttassák kómába egy vascsővel, de a történet közepe felé már azt sem bánná, hogy ha az egész Greenwich családot belegéppuskáznák az első árokba. Minden bizonnyal velem van a hiba, de ha valaki betörne az otthonomba, hogy kezelésbe vegyen egy sokkolóval, negyed annyira sem tudnék élettel teli, laza és vidám lenni, mint a főszereplő és a felesége.

Persze, erre semmi esély: üldözőik leginkább a Scooby Doo rajzfilmek szörnyeihez hasonlítanak, akik kizárólag az után hajlandóak üldözni a Mistery Gang tagjait, hogy azok már fél perce menekülnek, addig legfeljebb hörögnek rájuk.

De a koronát az egészre az apró kis részletek teszik fel.

A regénnyel küzdve gyerekkorom egyik játéka, a „Mit érdemel az a bűnös” jutott több alkalommal is eszembe, természetesen az alkalomhoz igazítva egy kis módosítással. Mit érdemel az az író, aki egy sószóróból barkácsolt idő-visszafordító masinát használ deus ex machinának? Mit érdemel az az író, aki Oswald és Booth álnevet ad két orvgyilkosnak, hogy a hatéveseknél tájékozottabb olvasóknak egy percig se legyen kétségük, mi a férfiak dolga? Végül pedig, mit érdemel az az író, aki az utolsó pár oldalon bedob egy olyan összeesküvést, ami nagyjából annyira logikus és történetbe illeszkedő, mint ha a Gyűrük Ura végén kiderülne, hogy az Egy Gyűrü igazából egy bizsu, és Gimli, Legolas, Frodó, Gandalf, Aragon, és Szauron sosem látott harmadunokatestvére, Leonard azért tettek úgy, mint ha a valódi ereklye lenne, hogy háborúba taszítsák Középföldét, és kihasználva a pánikhangulatot, nyomott áron megvegyék az összes értékesebb telket?

Elmondható, hogy ez a könyv önmagában perdöntő érv amellett, hogy szükségünk van egy kiterjedt, mindenki számára jelképes összegért elérhető közkönyvtár-hálózatra: egy világválság közepén a legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy súlyos pénzeket fizessenek ki közel olvashatatlan művekre. Messziről kerülendő.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához