LFG.HU

Raon
novella

Ez a depresszió más volt, mint a többi.
A sötét sötétebb volt, a fény elérhetetlenebb, a szürkeség hatalmasabb, mint valaha. Íztelen ételek, örömtelen lét és az a nagy büdös semmi ott belül: kezdetben még görcsöltem, ha felébredtek bennem az emlékek, később már méltán súlyos közönnyel szemléltem az egészet.

Teljesen kiégtem.
Nem volt bennem tűz. Feladtam a reményt. Nem volt lelkem sem. Nagy néha, a változatosság kedvéért beleártottam magam mások életébe és pusztítottam mindent, amit értem: ilyenkor gyilkos, állatias elégtételféle kerülgetett, hogy most aztán jól visszafizettem mindenért.

Ami a pozitívumokat illeti, abban is volt részem bőven. Boldog, gondtalan, harmonikus élet: egyetlen húzással összehoztam mind. Rengeteg gondom megszűnt például azzal, hogy nem érdekelt semmi sem. Megszűnt számomra az idő és ez volt ám a felhőtlen boldogság: mivel nem nagyon érdekelt, hogy mit mikor, mikorra kellene tennem, sosem kellett aggódnom semmiért. Általában azt sem tudtam, milyen nap van épp: élő halottként éldegéltem a lidércálomszerű lét és a valóságosnak tűnő álmok határán. Hogy éppen mikor billentem át alvásból ébredésbe vagy fordítva, arról fogalmam nem volt: mivel amúgy sem érzékeltem túl sok különbséget a kettő között, nem is foglalkoztatott túlságosan.

Azt hiszem, ettől süllyedtem csak igazán.
A meglepetés akkor jött, amikor már csak egy fejlövés segíthetett volna rajtam: borult égből atomcsapás… vagy valami ilyesmi. Épp városnéző köreimet róttam az úttalan utakon, amikor egyszercsak ott volt előttem Ő.

A Nagy Ő.

A nő, aki elhagyott, a nő, aki felemelt, majd nincstelenné tett – a nő, akiért az angyalok is sírnak. Rámmosolygott, mint rég és egy pillanat alatt megszűntem rosszkedvű lenni: egészen úgy tűnt, minden olyan lehetne, mint rég, a kezdeti szép időkben. Azután rámnézett – mindig is nagyon tudott nézni… -, úgy és egy pillanat alatt tudtam, mire gondol: nagyon hülyén nézhettem vissza, mert felnevetett, azzal az ezerszer is megcsodált, élettel teli nevetéssel. Nincs az a férfi, akit ez hidegen hagyott volna és lehettek még csodák, mert bennem is megmozdult valami: mit megmozdult, kirobbant, féktelen erővel szakítva szét a depibörtön falait. Az a néhány lépés, ami elválasztott tőle, egy örökkévalóságnak tűnt – az a csók és ölelés egy örökkévalóságot adott vissza. Egy szót sem tudtam szólni, de Ő sem mondott semmit és a legszebb az volt az egészben, hogy nem is volt szükség szavakra: mindketten tudtuk, mit szeretnénk és ennyi bőven elég volt… és én, hosszú idő után először, újra elmosolyodtam, egészen őszinte, életre emlékeztető mosolyommal… és komolyan, nem akartam elhinni.

Azután felébredtem.


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához