LFG.HU

Mapett
humorCimkek

Avagy vak küklopsz is talál szemet.

Nem akarok fürdeni! -
A kis küklopszcsemete kétségbeesetten visított a megtermett asszonyság karjaiban. Vadul kapálódzva, a dézsa szélét markolászva próbálta szutykos testét olyan távol tartani a meleg víztől, amilyen messze csak tudta. Kétméteres testének minden erejét beleadta a harcba, valljuk be esélye sem volt. A nagydarab, kövérkés, egyszemű asszony beletuszkolta unokáját az esti fürdőbe.

Ugyan már Miapenész! Viselkedj úgy, mintha Poszeidón dédunokája lennél! Egy kis víz nem fog megártani. – feddte meg a vízben prüszkölő „apróságot” miközben durva szappannal csutakolta le róla a napközben ráragadt port.

A barlangban, ahol a dézsa is állt még hárman tartózkodtak rajtuk kívül. Két másik küklopsz gyerkőc, akik láthatóan már behatóan megismerkedtek Poszeidón áldásával, a vízzel, és Massilia ajándékával, a szappannal, s éppen a ropogó tűz mellett szárítkoztak. Velük szemben egy birkabőrből varrt pamlagon egy öreg küklopsz hevert. Jócskán kopaszodott már, s az évek hajlottá tették hátát. Állát három napos borosta fedte, de a legszembetűnőbb egyetlen szemét fedő kötés volt. Úgy nézett ki, mint aki éppen aludni készül és egy alvómaszkot tett a fejére a fény ellen. Csak onnan lehetett tudni, hogy ébren van, hogy csutorája füstöt eregetve lógott ki szája sarkából, s időnként füstkarikákat fújt a barlang levegőjébe. Nagyokat szortyintott, miközben két unokája, Antiargosz és Maximinisz rajongással tekintettek rá. Persze ezt ő nem tudhatta, hisz olyan vak volt, mint egy vakondok. Na és a kötés sem azért volt a szemén, mert éppen kalózosdit játszott volna a gyerekekkel. A küklopsz, akit Polüfémosznak hívtak ugyanis szemtelen volt. Mármint nem volt szeme.

Közben a kis Miapenész végzett a megalázó mosdással, és víztől csepegve kuporodott a tűzhöz száradni. A nagyanyjuk ez alatt a barlang konyhájában készítette a vacsorát.
- Mesélj nekünk Polüfémosz papi! – kérlelték kórusban az öreget a gyerekek.
A vén küklopsz nagyot pökött oldalvást, majd nyögve felült.
- Eh..no…nem addig az! Menjetek Monoculia nagyihoz, majd mesél. -
- De neeeem….ő nem tud olyan jókat mesélni, mint te. – csipogta Antiargosz. – Neked olyan jó meséid vannak. -
Polüfémosz tapogatózva kereste meg maga mellett botját, majd az ölébe vette. Láthatóan megenyhült.
- Na jó. De csak egyet. Miről meséljek? Arról, amikor masnit kötöttem a Szkülla karjaira vagy mi? Melyik kalandomat meséljem el? -kérdezte rekedtes hangján.
- Az Odüsszeuszosat! Az Odüsszeuszosat! – harsogták csillogó szemmel. Polüfémosz arcáról lehervadt a mosoly. A barlang egy távoli sarkából felcsendült Monoculia hangja, majd az asszony is megjelent hóna alatt egy nagy gödölyével.
- Nem megmondtam nektek lurkók, hogy hagyjátok békén nagyapátokat ezzel? Csak megint felhúzza magát, dühöngeni kezd, és hónapokig járhat az Olymposzra a depresszióját kezeltetni! És a drága berendezésről nem is beszélek! – házsártoskodott az öregasszony.
Polüfémosz felhorkant.
- Csitulj te némber, no! Ha azt akarják hallani, akkor elmondom, legalább okulnak belőle! Figyeljetek hát jól, most elmondom, hogy is esett meg az eset Odüsszeusszal. Azzal a senkivel. Azzal a nullával…azzal a nímanddal! – emelte fel lassanként hangját a vén küklopsz. Monoculia csak legyintett és visszaindult a konyhába.
- Én megmondtam… -

Polüfémosz nekikezdett a történetének.
- Ez még boldog legénykoromban történt, amikor még nem ismertem hárpia nagyanyátokat. Mint szabadúszó birkapásztor szerződéses munkaviszonyban álltam az Aranygyapjú Gmk-val, persze minimálbérre bejelentve. Ez a szomorú eset egy nyáron történt, amikor éppen a juhokat legeltettem a partmenti fennsíkok egyikén. A partőrség tudta nélkül ugyanis egy ladik kötött ki a sziget partjainál…ó hogy Poszeidón készített volna belőle kulcstartót! No. Aznap délután kicsit elszunyókáltam a hűs árnyékban, na meg a Hárslevelű is kicsit a fejembe szállt. Amikor felébredtem már estébe hajlott, és nagyon korgott a gyomrom. Összeterelgettem hát a birkákat, és elindultam vissza a Hotel Bazilikusz felé, ahol egy kényelmes kis barlanglakást béreltem akkoriban. Persze a fusiban működtetett tejtermék és sajtkészítő üzemem is ellenőrizni kellett már. Alig lépek be a lakásba, mikor érzem, hogy valami igen csak büdös. És abban biztos voltam, hogy nem az éppen érés alatt álló Camambert az. Körülnézek és látom, hogy valaki megdézsmálta a Rochefortomat és belepiszkált a juhtúrómba. Mondom is:
- Ki evett a Rochefortomból? Ki nyúl bele a túrómba? És ki huzigálja a nadrágszáram? -
Erre lenézek és látom, hogy egy csapat ember álldogál ott. Nagyon megörültem nekik, mert igen éhes voltam már, és a sajtdiéta nem tett jót a bélflórámnak. Kérdem tőlük:
- Kik vagytok és honnan jöttök? – Erre a vezérük, egy hercig kis emberke: – Katonák vagyunk a trójai háborúból. A nevem: Senki – Rögtön tudtam, hogy ő is szereti az Itáliai westerneket. Erre kérdem: – És van e hajótok, s ha van, hol? – Mire ők: – Ááááá dehogy! Szimpla hajótöröttek vagyunk és csak úgy erre jártunk. – Hívom őket vacsorára, ők meg örömmel elfogadták. Csak a kis buták nem tudták, hogy úgy gondoltam ők lesznek a vacsora. Azon sebtében fel is kaptam hármat közülük és csináltam egy tenger gyümölcsös szendvicset. Két tengerész közé egy harmadikat. Hogy ne legyenek olyan rágósak földhöz is csaptam kettőt, de megbántam, mert vacsora után takaríthattam fel a maradékokat. Nagy lett erre a riadalom, futottak ezerfelé, s hogy ne tudjanak megszökni betettem a biztonsági ajtót. Ami jelsül egy jókora kő volt. Ma már tudom, ott kaptam sérvet.

Egy darabig ott sertepertéltek a lábam körül és mindenféle varrótű méretű kardokkal, meg ahhoz hasonló nevetséges emberi fegyverekkel próbáltak riogatni, így ideiglenesen rájuk kellett borítanom egy kast. Sajnos a sajt nem várhatott. Mivel jó páran voltak a tengerészek, és a munkaidőm kötetlen volt, ezért elhatároztam, hogy pár nap szabadságot adok magamnak és hódolok a kulináris élvezeteknek és az embargó alatt álló emberhúsnak. Ha már ilyen mázlim van, gondoltam kihasználom. Persze a leleményes Senki kijutott a kas alól, és megpróbáltak minden trükköt bevetni, hogy ki jussanak, de nem dőltem be semminek. Bár egyszer majdnem bevettem a lexikonügynökös cselt. De nem ez a lényeg…-
Polüfémosz szippantott a pipájából egy jókorát és füstkarikát fújt. Unokái tátott szájjal hallgatták a mesét.

- Sajnos azonban balga módon egyik délután elaludtam, és ez lett a végzetem. Az a ravasz kis pondró, az a fattyú Senki elcsórta a kedvenc fél kifaragott cédrusomat, és a barlangban égő tűzben felizzította a bot végét. Szerencsére….vagy szerencsétlenségemre egyik matróz alaposan megégette a kezét és a míves szitkozódásaira, amibe még az Olymposz is beleremegett, felébredtem. Kászálódok fel, erre nem megbotlottam a sarum laza fűzőjébe? Orral előrevágódtam és püff…egyenesen bele az izzó pilinszkába. Sajnos, mint azt láthatjátok kiszúrta a szemem…az egyetlen szemem! – mondta komoran az öreg.

- Erre persze ordítani kezdtem a fájdalomtól és a dühtől, s csapkodtam magam körül, hátha sikerül agyonütnöm ezeket a beste kurafikat….-
- POLÜFÉMOSZ!!!! – harsant fel a konyhából. – Vigyázz a szádra te lókötő! Ne taníts illetlen beszédre a gyerekeket!!! -
- Jó van…jól van, no..- hümmöget a küklopsz.
- Hogy szavam ne feledjem…a méregtől és a fájdalomtól vöröslő fejjel….feltehetőleg ez volt a színe, szaladgáltam körbe-körbe, de valahogy mindig kicsúsztak a kezemből azoka fránya tengerészek. Meg a vaksi botorkálásommal fel is borítottam a kecsketejes ibrikem, így bokáig gázoltam a kecsketejben. Mivel már vagy három napja csak szénán meg szalmán voltak a juhok, ezért iszonyatos bégető koncert kezdődött. Tudtam, hogy ki kell engednem őket és a vezérkos Spiralhornus vezetésére kell bíznom őket. De nem akartam, a foglyaim megszökjenek, így csak egy kicsit húztam félre a reteszt, és egyesével tapogattam végig a birkákat, nehogy kisurranjanak köztük az emberek. De valahogy mégis sikerült nekik, de cirkuszi akrobata legyek, ha tudom hogyan. Keresem őket égre-földre, mikor hallom, hogy kiabálnak odakinn és futnak a hajóhoz. Hú de dühös lettem akkor! Loholok utánuk, felragadok néhány kavicsot és hajigálom, de semmi. Felszaladtam hát a szirtre, és elkezdtem kiabálni a kollégáimnak a GMK-ban, hogy „Gyertek gyorsan, gyertek gyorsan! Meg akarnak ölni!!!” Hamarosan jött is két cimborám, Gigatockosz és Paraköpész izibe. Kérdezték is: „Na mi van öreg harcos, mi történt??” Erre én: „Meg akarnak ölni”: Na azt a röhögést még élek nem felejtem el! „Ki akar téged megölni? „ kérdezték. Bár mutogattam a szememre, de valószínűleg olyan részegek voltak, hogy fel sem tűnt, hogy bő sugárban dől a vér belőle. Mondom nekik: „Senki….Senki akar megölni.” Ekkor nagy lett a csend és Gigatockosz csak annyit mondott.
- Anyád!!!- Majd jól otthagytak egyedül.

Így hát magamra maradtam dühömmel és bánatommal. Persze tetem feljelentést, de alig egy hónap múlva „az elkövető ismeretlen, a nyomozás nem hozott eredményt, az eljárást beszüntetem” felirattal kaptam egy végzést az Olymposzról. Természetesen nem adtam fel, és magánnyomozót bíztam meg a Hermész és Hermész Magánnyomozó irodánál, s nagysoká megtudtam, hogy egy Odüsszeusz nevű krapek ált az ügy mögött. De eltussolták a dolgot, mert befolyásos barátai voltak „felsőbb” körökben. De ígértetett tettem az istenek nevére, hogy egyszer….- Polüfémosz az égett végű botjára támaszkodva felállt. – hogy egyszer megtalálom…- hangja egyre magasabbra és magasabbra kúszott, és egyre erőteljesebben harsogott a barlangban. Az unokák rettegve húzódtak a fal mellé, Monoculia pedig rezignáltan elpakolta a porcelánokat és a kristálypoharakat.

-….és addig ugrálok a sírján, míg az a nyavalyás a Hádészba legmélyebb bugyrába nem kerül, vagy még annál is sokkal lejjebb!! Hogy az ördög búbozza meg ezt a sehonnani kutyaütő pernahajdert!!!! – Üvöltötte az őrület határán, majd korához képest egy hatalmasat szökkent, hogy páros lábbal beletapossa a földbe a képzeletbéli Odüsszeuszt, de az ugrás nem úgy sikeredett, ahogy tervezte. Kopasz kobakját nagy csattanással verte be a barlang mennyezetébe, s onnan lepattanva egy darabig dülöngélt rommá változtatva a helységet, majd mint egy darab fa, porfelhőt és törekesőt kavarva eldőlt, s édes ájulásba zuhant.
Monoculia nagyi a hálószoba felé terelgette unokáit, s beletörődő hangon csak ennyit mondott.

- Hát nem igazam lett? -


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához