LFG.HU

Havasmezoi Gergely
novellaCimkek

A Mágia-maffia elnevezésű novellapályázaton 3. helyezést elért novella.

Nem ismerek senkit Tijuanától Cancúnig, aki tisztelné a Mágiaőrséget. Mindenki tudja, kik kerülnek oda: a másodvonal az Akadémiáról, akik talán felderíthetik, ha más mágiát űz, de maguk képtelenek az idézésre. A másodvonal, a keserűek, a kisebbrendűséggel küzdők, akik viszont még mindig az átlagember felett állnak, és kompenzációjuk a fontoskodás.

Caballerosnak szólítják őket, lovagnak, mint mindent úriembert. Szemtől szembe caballeros, de azért pontosan tudják, mit tart felőlük a nép: ismerik a kényszeredett szolgálatkészséget, a hátuk mögött vágott pofákat, a kabarétréfákat és iskolás vicceket. És persze, hogy erre még jobban kivasalják azt az egyenruhát, még egyenesebb háttal ülnek a forró őrsön, a szándékosan kényelmetlen székeken, és még precízebben szállnak rá minden apróságra, nagyvonalúan feledve közben bármit, amit valódi erőfeszítést igényelne. Mexikó nyomorult lovagjai, akiknél egy paraszt is valódibb úriember.

Mégis, amikor először felvettem azt a merev uniformist, nem saját kisebbrendűségem tudata töltött el, hanem a biztonságé. Tudom, hol a helyem, és sosem kell majd megerőltetnem magam, hogy meg is tartsam. Mások véleménye nem érdekel, csak a nyugalom.

Nyugalom! Városunk egyébbel sem bírt a piszkon és a melegen kívül, de nyugalommal aztán bőven. Emlékszem, amikor egy tehetséges anyu-szeme-fénye – biztos, hogy az Akadémián fog kikötni, és nem varázszsaru lesz belőle – egy sárkányt bűvölt a házibulijára: az állatka persze két kaffantás után a mi magasságunkon, de azért az őrség három emberrel vonult ki, egyszerre bírságoltuk meg a szülőket védett faj veszélyeztetéséért és közveszély-okozásért, és azzal meg is volt minden izgalmunk a hétre.

A tíz évvel ezelőtti eseményeket semmiféle viharfelhő nem előzte meg. Az első reggelen Álvarez alezredes még pont olyan részeg volt, mint minden nyomorult napján addigi életének. A kövér disznó felmászott az irodájába, megcsípte a titkárnő arcát, besötétítette az ablakot és lerogyott a székbe. Egy hosszú pillantást vetett a fényképre a falon: nagyapja állt rajta az őrség egyenruhájában, szilárdan és pökhendien, az igazi caballero. Utána rám nézett, és merev vigyázzállásom, vasalt egyenruhám ellenére ugyanaz a csalódás villant meg zavaros szemében, mint minden reggel. Sosem versenyezhettünk a fényképpel.

Egy jelentést tartottam a kezemben aznap éjjelről: rendbontók nyilvánosan szidalmazták az Őrséget. Álvarez felvonta a szemöldökét azon a püffedt arcán. Ritkán kaptunk annyi figyelmet, hogy szidjanak minket.

- Négy ember. Veled. Derítsd ki, mi bajuk van – morogta, és nyúlt az üvegért.

Négy, amúgy felesleges emberrel könnyű megijeszteni gazdag Juanitákat. Egy kertvárosi feleség nem hazudik négy egyenruhának, még ha csak mi vagyunk is benne. Töredelmesen beismerték, hogy hangosan szidták az Őrséget egy lakógyűlésen. – De, señores, ha maguk nem védik meg a gyermekeinket, ki fogja? – szedte össze a bátorságát egyikük.

Kiderült, hogy a környék két iskolájában is varázsport kínáltak a gyerekeknek. Tipikus kezdet invazív jellegű területfoglaláshoz a kartellek részéről, mondja a tankönyv. Öt ember, mondta Álvarez.

- És ne láss rémeket – törölte meg a vörös képét zsebkendőjével. – Senki sem fog terjeszkedni pont a mi városunkban.

 

A fehér varázspor elég ártatlan dolog. Csak ártalmatlan lényeket látogathatsz meg vele, még egy gyerek sem ijed meg tőlük. De az utakat könnyen meg lehet szokni, és a magasabb szinteken már érdekesebb látványra is sor kerülhet. Ha igazi, aranyszínű port szedsz, és szerencséd van, akár hatalommal bíró lény is megmutatja magát. Persze arra a zsebpénz már rég nem elég, így hát a kövér disznó végül is jogosan tette, hogy nem pörgette fel magát néhány kíváncsi gyereken, és különben is, mi rossz van abban, ha az átlagember is vet egy pillantást arra világra, aminek a látványa számunkra napi rutin – számukra viszont elérhetetlen? Hiszen nem mintha kommunikálni is tudnának a lényekkel. Az nekünk sem megy. Ahhoz kell idézőnek lenni, első osztályúnak az Akadémiáról.

Akikhez eljutottunk, alacsony szintű narcotraficantes voltak. Kellő nyomásgyakorlás után beszédesek akár öt egyenruhával szemben is. A valódi dílerek viszont csöppet sem hatódtak meg az uniformistól. Ideje volt meglátogatni a nagy termet az őrsön.

 

Minden őrs közepén, mint egy szentély, ott áll egy erős helyiség: a “gyűlésterem”, a convocarium. Minden őrsön van legalább egy ember, aki nem tökéletesen tehetségtelen, és meg tud győzni lényeket legalább arról, hogy szórakozzanak kicsit a foglyokkal. A lényekkel történő vallatás nem legális, de hatékony kriminálpszichológiai eszköz; baja nem esik az alanynak, de próbáljon csak őszintén bízni ebben néhány játékos kedvű lény társaságában! Rázártuk a foglyokra az ajtót, és fél óra múlva beszéltek.

- Igenis terjeszkednek – villogtam győztesen az alezredes előtt. – Azt is tudjuk, kit kell meglátogatnunk. Ő irányítja a város kezdő terítését, a kartell alvezére.

Álvarez visszafogottabb csalódással nézett rám a duzzadt szemhéjai alól.

- Igyál – kínált meg a saját üvegével. – És tíz ember.

A férfi nem titkolta, hogy egy kartellnek dolgozik. Úgy ült bőr karosszékében, feldúlt szobája friss romjai között, körülvéve a kilenc Őrrel, mint egy igazi caballero - csak ő nem játszotta meg. A higgadtsága tökéletes volt.

- Mivel fognak fenyegetni? – kérdezte. – Bevisznek engem is a convocariumba? És maguk szerint, señores, mit fogok ott látni, amit még nem láttam ettől? – vett elő egy kis dobozt. Aranyszínű halom volt benne, démonokhoz. A fickó tényleg rosszabb látványhoz volt szokva, mint amit mi mutatni tudtunk volna neki.

- Rendes idézőt kell hívnunk – mondtam aznap este Álvareznek. – Rá kell vennünk egy démont, hogy ne csak látsszon, hanem át is jöjjön.

- És mit ajánlasz fel a démonnak? – kérdezte. – Mert én aztán a közelében sem leszek. Te kezdted el, te dolgod. De nem adhatsz semmi értékeset az őrsről.

A convocarium közepén leszíjazva ült a férfi.  Az idéző végigkutatta a szemével a helyiséget, értéket keresve. – Mi az ajánlat? – kérdezte. Nyeltem egyet. Sokáig tartott, amíg előző éjszaka kitaláltam, mit fogad el egy démon, és még tovább, amíg meg is győztem gyáva önmagam. – Akármit csinál a démon vele – mondtam -, én is kiállom. Az önként vállalt rettegésem az ajánlat.

- Okos – kegyeskedett leereszkedni hozzám az idéző. – Az önkéntes ajánlat sokat ér számukra. Erős lényt tudok idehívni ezzel.

Arrogáns rohadék. Én is az Akadémiára jártam, ugyanazt hallgattam, én is tudom!

Istennek és minden szentjeinek legyen hála érte: nem emlékszem, mit kellett kiállnom, az ájulás mindent kitörölt. Így azt sem tudom, mi törte meg a férfit. Amikor felébredtem, teljes zűrzavar fogadott. Medellín! – ordította a még mindig lekötözött szerencsétlen. – Medellín! És nem hagyta abba. Mégsem törődött vele senki. Csapatokban álltak a társaim, kapkodtak a fegyverszekrények kulcsaiért, de aztán nem merték kinyitni egyiket sem, és csak a lárma dúlt három emeleten át. A negyediken őrök álltak Álvarez irodája előtt. Nem mi: idegenek, hatalmas fegyverekkel és még hatalmasabb vigyorral. Valaki eljött az alvezérért.

Álvarez olyan vörös képpel kuporgott a fülledt irodában, hogy azt hittem, rohamot kap. Vele szemben egy sima képű, öltönyös alak, hátratett kézzel. Az asztalon egy töltény.

Caballeros - szónokolta Öltöny a sötét szoba levegőjébe -, mi, szegény nép, mind nagyra becsüljük az önök szolgálatát és irigyeljük az önök a csodálatos képességeit. – Álvarez egyenesen bíborra váltott, és nekem is kezdte elönteni a vér az arcomat. – Talán elnézik nekünk, ha irigységünkben mi is szeretnénk egy pillantást vetni a másik világra. Talán megértik, hogy a szegény nép is kíváncsi. Emberem a szíjakban kielégíthette a kíváncsiságát, hát jó, ezt megköszönöm, de a jövőre nézve szeretnék bízni inkább a bölcs együttműködésben. Hiszen mire mennek a mágiával, caballeros, fegyverek ellen?

- És kérem, tartsák meg ezt a kis ajándékot – valamelyiket a kettő közül. Üdvözlet Medellínből.

A töltény mellé egy zacskó arany port tett. Előrehajolt, megpaskolta Álvarez arcát, rám nézett, egy pillantással felmérte és megjegyezte a gyávaság mértékét bennem, és kisétált.

Álvarez reszkető kézzel egy pohár italt töltött magának. A szájához emelte, aztán ivás helyett a falhoz vágta. A fénykép a falon ázni kezdett.

Másnap a kövér disznó kicsit kevésbé volt részeg, mint általában. Húsz emberrel razziára parancsolt bennünket, megtalálni és elvenni a port az emberektől. Lehetetlen volt. A kartellel együtt megjelent a kíváncsiság is a városban, és egyre többen fizettek egyre többet az utakért. Akiktől elkoboztuk a port, úgy néztek ránk, mint az utca szemetére. Megvetés helyett először sugárzott utálat a szemekből. A port nem lehetett megállítani: az emberek akarták. A medellíni vigyorgott a fényképeken, amiket a villája mellől készítettünk.

Álvarez nem bírta elviselni a kudarcot. Azért vagyunk – kiabált rám az irodában -, mert pontosan ezt nem lehet! Nem engedhetjük ellenőrizetlenül a mágiát! Ez a törvény!

Ez a törvény? Ennyi? A disznónak nem okozott volna álmatlan éjszakákat az sem, ha a várost a tetőkig betemeti a por. Személyes ügy volt ez a számára.

Harminc emberrel a forrás felé parancsolt minket: felderíteni a port előállító tanyákat.

A forró tanyákon félmeztelen helybeliekről csorgott az izzadtság. Azt hittük, idegeneket találunk, de a város mellett élő parasztok darálták és csomagolták a port, és a piszkos utcákról ismerős arcok szállították a csomagokat. Mesés pénzt kaptak érte. Akit elvittünk, annak a helyébe félórán belül beállt valaki, és különben sem volt elég cellánk a letartóztatottak feléhez sem. A por áradata nem csillapodott, a medellíni pedig tovább vigyorgott.

Nem volt kit börtönben tartani, és nem volt mit tenni. A városban megszűnőben volt minden maradék kis tisztelet az Őrség iránt. Napok alatt közröhej vett körbe minket. Még a legalacsonyabb utcai féreg sem tisztelt meg bennünket többé a caballeros megszólítással. Az alezredes felváltva meredt gyűlölettel a medellíni fotóira és a nagyapjáéra a falon.

Megpróbáltam érvelni a kövér disznónak, én naiv. – A medellíninek igaza van – mondtam. – Nincs elég fegyverünk. Amink van, azt se tudjuk úgy használni, mint ők. Az emberek akarják a port, és még jobban akarják, hogy dolgozhassanak nekik. Mágiánk van egy kevés, de azzal meg nem megyünk semmire, pár lény a convocariumban nem fog halálra ijeszteni egy egész kartellt!

Álvarez sokáig hezitált, pedig már alig ivott aznap. Végül az asztalra csapta a töltényt, amivel játszadozott, és beállva nagyapja pózába így szólt: – A becsület és a munka megköveteli, hogy végezzük a dolgunkat, caballeros. Ötven ember.

Először hallottam a “becsület” és “munka” szavakat tőle, és majdnem olyan hamisan hangzottak dagadt képéből, mint a medellíni öltönyös szónoklata a szegény népről. Reméltem, hogy nem gondolta komolyan, nem jobban, mint az öltözködési előírásainkat meg a merev vigyázzt, amit ránk erőltetett, de mégis menni kellett.

 

A legpocsékabb hőség tombolt aznap, amikor nekiláttunk a valódi kartell-tagokat, a tanyák vezetőit begyűjteni. Madre de Dios, micsoda hibás döntés volt! A villáig esélyünk sem volt eljutni, úgy őrizték, de azért néhány valódi vezért letartóztattunk, és mentek is a convocariumba. A medellíni nem szűnt meg vigyorogni, de egyenesen a megfigyelőink felé nézve ablakából lassan felmutatott egy töltényt. Akár egy démon is nézhetett volna a tekintetével.

Másnap reggel megtaláltuk egy tisztünk holttestét. Zsákban hagyták az út mellett. Kalapácsokkal mentek végig minden csontján: tipikus módszere a kartelleknek.

Mindenki, mondta Álvarez. Nem volt részeg.

Valamennyi szolgálatban lévő Mágiaőr az utcákat kezdte járni. Tanyákat vettünk körbe és egész narcotraficcantes-csapatokat tartóztattunk le. Ők röhögtek rajtunk. Álvarez leütötte egyiküket a pisztolya tusával, három másikat pedig bevitt a convocariumba. Üvöltöttek bentről, de nem beszéltek. És az utcákon két emberünkre lőttek rá délutánig.

Mindenki! – ordította Álvarez. Behívtuk a szabadságoltakat is.

Kint a pokol szabadult el számunkra. Egyetlen embert sem tudtunk többé elkapni, egy árva dílert vagy egy nyomorult narcotraficantét sem. A medellíni emberei tüzet nyitottak, ahol rájuk találtunk. Késő délutánra visszavonultunk az utcáról, nem taktikai megfontolásból, hanem csak hogy ne veszítsünk embert. Ember helyett viszont elveszítettük a várost. Ők sokkal többre voltak hajlandók, mint amit mi bírtunk.

Álvarez végighallgatta kétségbeesett jelentésemet, aztán felmászott az irodájába. Nem adott parancsot.

Úgy lézengtünk az épületben, mint a vert had – az is voltunk. Nevetségesek, tehetetlenek és megvertek. Nem értettem, hogyan gondolhatta a vörös képű disznó, hogy fegyverrel küld minket a medellíni ellen. Hát mikor harcoltunk mi valaha? Hát mikor csináltunk mi valamit, valaha? Sárkányidéző kölykök helyett egy kartell ellen? Meg kell egyezni a medellínivel mindenáron.

Álvarezt életében először láttam feszesen ülni a székében, ahogyan tőlünk elvárta. Gondolkodott. A medellíni ajándékát forgatta a kezében – mindkettőt.

- Nem egyezünk meg – mondta. – Nem érdekel a tűzerő. Nem érdekel a helyzetjelentés.

- Alezredes úr, senki sem megy ki közülünk az utcára egyenruhában.

Rám meredt.

- Minket nem győz le semmiféle medellíni. Rajtam nem röhög a város.

Estére már az őrs közelében gyülekeztek a medellíni csapatai. Végleg eluralkodott rajtunk a tehetetlen pánik, a félelemtől hánytam a mosdóban. Néhányan parancs nélkül is kezdték levetni az egyenruhát. Álvarez csak ült a székében, és gondolkodott. Az ázott fényképet nézte a falon. Az arca már napok óta egyre kevésbé volt vörös és püffedt, de mostanra a tekintete is egyre tisztábbá vált. Valamikor a pánikban eltelt félórák között időt talált rá, hogy kifényesítse a csillagjait és a csizmáját; a gyűrött uniformissal nem volt mit kezdeni.

Amikor éjjel utoljára léptem be jelentést tenni, pihenjt vezényelt nekem, és maga állt vigyázzba. – Caballeros – mondta, – tegyétek le mégis a fegyvert, és menjetek haza mind.

Formálisan mi, mágiaőrök képtelenek vagyunk az idézésre, de a convocariumban azért megtanulunk valamit abból, hogyan is működik. Minél többet ajánlasz föl, annál többet kérhetsz, és a lények szívesen kereskednek. Egy értékes emléktárgy, amit halott édesanyádtól kaptál, talán elég egy váratlan előléptetéshez. Egy hónapnyi rossz betegségért cserébe mégis felveszik a gyereket jobb iskolába. Egy szemedért felmentenek a tárgyaláson.

Az életedért egészen sokat kérhetsz.

Álvarez bezárkózott a convocariumba. Aznap este a város minden drogkereskedője látogatókat kapott. A por helyett lisztet találtak a dobozokban, a pénzük helyén szemetet. Az utazásokon démonok fogadták őket. Ketten lőtték agyon egymást az első órában, fél tucatnyian, mire besötétedett. Éjjelre kis csoportokban szivárogni kezdtek kifelé a sivatagba.

Mialatt én kizavartam az Őrség maradék állományát is az ágyból, és vadászni kezdtük a menekülőket, egy kis csoportunk a convocarium kapuját próbálta betörni. Egy tucat díler elfogásával később a kapu még mindig nem engedett. Az egyszerű traficanték tízesével adták fel magukat, csak hogy szabaduljanak a látomásoktól; mire megtelt a fogda, de még az irodák is, a kapu még mindig tartott a convocariumban.

A medellínit három, valóságba testesült démon űzte ki a házából; egész konvojjal menekült a határ felé, hátrahagyva mindenét. Őt sosem kaptuk el, de legalább az alvezérét holtan találtuk a villa udvarán: áthajtottak rajta.

Reggelre a város tiszta volt. A tanyák üresen álltak, felszerelésük összetörve, szemét borított mindent. A medellíni házát megszálltuk, és neveket, neveket jegyzeteltünk számítógépekről, papírokról, elfogottaktól.

Reggelre a város tiszta volt, és megnyílt a convocarium is.

Álvarez nagyon nagy volt, de a koporsója nagyon könnyű; a vállunkon vittük harmadnap a temetőbe, és nem a súly miatt hajlott meg a hátunk.

 

Tíz éve nem találtunk port a városban. Nincs, aki be merné hozni. Tíz éve újra nyugalomban élhetnénk, de én képtelen vagyok. Vajon miért tette a kövér disznó? Csak nem vette komolyan a szerepét? Addig nézegette a fényképet, amíg megbolondult a végére, vagy ellenkezőleg, kijózanodott? Van-e határ a nevetséges caballero-póz és a valódi caballero-lét között? Nemsokára megtudom.

Most én vagyok itt az alezredes, és tíz év után, úgy tűnik, elpárolgott a kartellek félelme. Először csak kevés port találtunk, de aztán – minek meséljem tovább? Nemrég a medellíni maga is visszatért. Talán tudja, hogy gyáva vagyok. De azt nem tudja, hogy Álvarez tíz év alatt hőssé lett a szememben.

A tennivalóm világos. Talán nincs is értelme tiltani a port, de ez a törvény. Nem tudjuk eltüntetni a kartellek áruját, mert kell az embereknek. Nem tudjuk megfosztani őket a munkásoktól, mert sokan akarnak nekik dolgozni. Erősebbek nálunk, több a pénzük, több a fegyverük, többet kínálhatnak és többet fenyegethetnek. De nincs ügyük, amiért áldozatot hozhatnának. Egy kartelltag sem fog önkéntes áldozatra vállalkozni; ugyan miért tenné? Ők a haszonért élnek. Számukra elérhetetlen a mágia.

Ó, nálunk sem akad egy-egy Álvarez minden városban, de ha csak néhány helyen, mégis! Akkor a lények és démonok minden hatalma a mi oldalunkon áll. Nevetségesek és reménytelenek vagyunk, de legalább van ügyünk, ha akarjuk! Caballeros! Talán már csak még egy példa kell.

 

Kíváncsi vagyok, mit kell adnom ahhoz, hogy valakinek az életét kérhessem. Ma este bezárkózom a convocariumba, és a medellíni meg fog halni.

 


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához