LFG.HU

hanna
novellaCimkek

A Mágia-maffia elnevezésű novellapályázaton 2. helyezést elért novella.

Záriz önként vállalta az áldozatot, és szégyellem, de mindannyian megkönnyebbültünk, hogy ezúttal elmaradt a sorshúzás. Ha ránk esik a választás, mind vállaltuk volna a feladatot, annak árával együtt; de arra gondoltam, hogy ennyi fájdalom pont elég. Hadd vegyük még egy kicsit könnyedén a levegőt, hadd járjunk többé-kevésbé egyenes háttal, hadd legyünk képesek megfogni a botot, a bögrét, a kanalat!

Csak egy kis haladékot még…!

Zárizt a szolgáló-párja, Biszmaja tolta be kerekes széken a tanácsterembe, majd fülét társa szájához tartva tolmácsolta nekünk a reszelős lélegzetvételnél nem hangosabb suttogást.

– El akarok menni – mondta Záriz. – Legyen elég. Legyen ez az utolsó áldozatom.

– Béke veled, nővérünk – mormoltuk. Nem simogattuk meg, mert már fájt neki, ha megérintették. Ahol Biszmaja megölelte búcsúzóul, véraláfutások sötétlettek.

A városcsalád – mi – döntöttünk: a gyapotszállító hajók égését vissza kell fordítani. Túl sok család megélhetése múlott rajta, az érintetlenül maradt kereskedőházak nyeresége pedig nem kárpótolt a veszteségért és a hat elvesztett emberért. Bár még nem tudtuk, ki a felelős a gyújtogatásért, az igazságnál is fontosabb volt, hogy a tűz meg se történjen.

S mivel Záriz testében nem lakott már több erő, csak ami az utolsó sorsfordításhoz elegendő, ő fizetett életével a hat másikért. Így akarta, de nem akarhatott egyebet.

Néztük a székben összegörnyedt testet, a tizenhét esztendős öregasszonyt, és ráncos kezünket arcunkra szorítottuk. Amikor meghalt és önmagába omlott, akár egy tűzbe vetett kukoricacsutka, éreztük, ahogy átrendeződik az idő és a végzet – a hajók ismét ott lebegnek a folyón, mert sosem égtek el, a hajósok újra munkadalt énekelnek, senki nem vet fáklyát a gyapotbálák közé, a város pedig nyüzsög, él és dolgozik tovább. A palota falain túl már nem tudta senki, hogy másként is történhetett volna, hogy létezik olyan jelen, amelyben minden másként alakult, és mi is csak azért emlékeztünk még mindig élesen, mert oly kevés idő telt el a sorsfordítás óta, de néhány nap, és mintha hosszú évek távolából gondolnánk vissza az elégett hajókra, aztán álmok, sejtések, megérzések homályos birodalmába vész az egész. Csupán füstszag az érzékelés peremén.

Akkor is csak mi, áldozatok, fogunk álmodni arról, ami lehetett volna nélkülünk. Csak mi, a nyomorékok, a vén gyermekek, a szörnyszülöttek emlékezünk majd Zárizra.

Mi, az uralkodók, a hatalmasok, a sosem nélkülözők sírtunk a palota tanácstermében, Dokka gazdag városának szívében, és hogy miért, azt senki nem értheti meg, csak a magunkfajták és a szolgálóink.

 

#

 

– Tegnap óta nem tűnhetett el a gyerek! – Tamín, a szolgáló-párom kerek arca kivörösödött. – Dáisz, tégy valamit!

– Te sem gondolod komolyan, hogy én bármit is tehetnék, hogy előkerítsem – mondtam. – Ha az őrök nem találták meg… És különben is, kimenjek a városba? Én?

– Ott volt – erősködött, immár halkabban. Kezét ölébe ejtette. – Egy pillanatra láttam az ablakban. És ráadásul… nem új sorsfordító volt, látszott rajta, hogy már több áldozat mögötte van. De ma már nem volt ott, és a szomszédok is azt mondták: a vargának, aki ott lakik, nincs családja.

– Te is tudod, hogy ha egy gyerekről bebizonyosodik, hogy áldozat, sokszor elrejtik a szülei. – Fájt a fejem, nem aludtam jól az éjjel. Ködös emlékképek kavartak fel, homályos zavar, ami megkeserítette a nappalomat is. Émelyítő datolyaíz maradt alvás után is a számban, és egy puhán suttogó hang kísértett, amint azt mondja, segítsek neki és az istenének. De milyen istennek?

Nincsenek valódi istenek.

– Vagy megölik a gyereket – mondta keserűen Tamín.

– Vagy megölik – bólintottam. – Mint ahogy mi is…

– Az más! – vágott a szavamba, ezúttal erélyesen. – Az más, Dáisz!

Nem értettem egyet vele, különösen, hogy tanítóként szolgált az új áldozatok mellett, és a csoportjából már most ketten hiányoztak. Persze mellőle sosem hullottak el sorban a társai. A gyerekek „egyelése”, az együttműködésre, együttérzésre képtelenek kigyomlálása ugyanolyan, mint amikor egy szegény család a kivételes gyereket inkább megfojtja vagy agyonüti, nehogy beteljesítse kimondatlan félelmeiket. Mindenki retteg attól, aki képes őt kiírni a történelemből.

Nem vitatkoztam Tamínnal, mert láttam, a kerti ösvényen Umir sétál felénk. Egyike volt azon keveseknek, akik velem egy évben kerültek a palotába és túl is élték. Az egyetlen férfi volt abból a csoportból. Gyerekkori barátjának, Ahabának a szívét én állítottam meg három évvel ezelőtt, amikor kigyomlálásra került. Nem lett volna feladatom, de a hóhér túl sok időt adott neki, és már belenyúlt a sorsba, hogy elmeneküljön. Umir többek között ezért is került, nyíltan azonban sosem szegült szembe velem – számunkra, áldozatok számára mindig veszélyes volt nem egyetérteni bármiben is.

– Dáisz – biccentett felém. – Tamín – mondta kedvesebben.

A szolgáló-párom egy sóhajjal kifújta az indulatot, de mielőtt távozott volna, kérdőn rám nézett. Ismertem ezt a szemöldökrándulást. Jobb, ha engedelmeskedem, mert ez nem kérés, hanem parancs.

– Holnap elnézek arra – mondtam. – Belepillantok a sorsfolyamba, hátha megtalálom.

– De csak nézz bele! – figyelmeztetett. – Aztán gyere vissza azonnal!

Hirtelen lehajolt, megcsókolta ráncos arcomat, aztán elsietett.

Intettem Umirnak, hogy üljön le. Botját maga mellé fektetve, nehézkesen leült. Elfintorodott, ahogy derekába hasított a fájdalom.

– Szokatlan, hogy megkeresel.

– Az egyik legerősebb vagy közöttünk – mondta. – Tudni akartam, te is érzel-e valami furcsát az… emlékeinkben.

Az elmúlt és megváltoztatott múltak hordalékában. Behunytam szemem, azon töprengtem, vajon miért kérdezi.

– Mert a tegnapi… Záriz áldozata… – folytatta, nem várva a válaszomra – Olyan érzésem támadt, mintha mindez megtörtént volna korábban. Nem Záriz halála, hanem a hajók kigyulladása és a tűzvész visszafordítása…

Döbbenten kinyitottam a szemem. Az éjszakai képek ismét előtolultak. Egy férfi simogató keze, aztán fájdalom. Égő hajók. Víz. És ismét a lángok.

– Csak visszhang – mormoltam.

Umir lebiggyesztette fonnyadt ajkát. – Azt hittem, benned több van. Én mondom neked, mindez már megtörtént egyszer, és nem csak ez. Sok másik sorsfordítás is. A múltkori, a rablótörzsekkel, és amikor elsüllyedt a hajó Máriddal és a három áldozat-tanonccal…

– Mit akarsz ezzel mondani? – emeltem fel a hangomat.

– Azt, Dáisz, hogy Dokkában nem mi vagyunk az egyedüli áldozatok. Valaki úgy fordítja a sorsot, hogy nekünk ártson.

 

#

 

Áldozatnak születni kell. Engem úgy találtak, mint a többit: az első sorsfordításom után, gyerekkoromban. Hat éves voltam, az istálló tetején kergetőztem a húgommal, és amikor leesett, visszafordítottam a zuhanást. Elfelejtettem, mert senki más sem emlékezett a soha meg nem történt balesetre, de a testem megváltozott, ráncok jelentek meg bőrömön, csikorgott a térdem, amikor szaladtam.

Csak idő kérdése volt, hogy észrevegyen a palota keresői közül egy. Vagy a szomszédok jelentettek? Nem tudom. Emlékszem egy kék köpenyes férfira, aki mintha nyomomban járt volna akkoriban, de a palotában nem láttam aztán soha, nyoma veszett, amikor bevittek, hogy áldozatnak neveljenek.

Lehet-e nevelni a szeretetre? Szeretném-e Tamínt akkor is, ha ez nem lenne kívánalom?

Szégyellem a gondolatot. Tamín mellettem volt, amikor felriadtam rémálmaimból, amikben lágy hangú férfi kényszerített ölni; tanított és játszott velem, szidott és jutalmazott; ő vitt el a bábosokhoz, a folyóhoz, a labdajátékokra, és ami még fontosabb, önként választott engem: velem üldögélt a kertben, ha bánata volt, az én kezembe adta először Botrult. Amikor a fiú meghalt a bölcsőben, én hoztam vissza neki.

Tamín nem emlékszik rá, ő szolgáló, nem érzi a sors többi ágát, csak azt, amelyiket éppen életre hívott a végzet vagy valamelyik áldozat, de látta rajtam a jeleket. A fájdalom a csípőmben, a sántaság: ezt fizettem Botrul életéért. Tamín érti ezt emlékek nélkül is, és érzi, amit én viszont megélek: közös pillanatainkat minden eltörölt és lecserélt valóságban, amelyeket én őrzök meg mindkettőnk helyett.

Tudja, mit jelent nekem, nekünk a közös szolgálat, de jókedvűen, erővel viseli, pedig tisztában van vele: minden egyes sorsfordítás egyre közelebb visz engem a halálhoz. Nem fogom látni, ahogy ő megöregszik, ahogy Botrul felnő. Három év múlva már nem ülünk együtt a liliomföld mellett.

– Utánad nem fogadok másik áldozatot – mondta.

A palotában laknak ilyen párjukat vesztett szolgálók, ők a hivatalnokok, az elemzők, a városbirodalom hangyadolgozói. A város özvegyei, így nevezik őket.

Nem olyan sokára Tamín is egy lesz közülük.

 

#

 

Rég jártam Dokkában, a palotán kívül, akkor sem mentem messzebb a rúfi piacnál, hogy játékot vegyek Botrulnak és szövetet Tamínnak és nekem az aratóünnepre. Az utcák mégis ismerősek voltak izzadság-, faggyú és fügeszagukkal, a barna árnyékok és vakító falak mintázatával, a hangzavarral, amely még a palota ablakain át is utat talált, tompa tengermorajként.

Nem kísért senki; csak körül akartam nézni, és úgy véltem, az őröknek fontosabb feladata is van egy új áldozat begyűjtésénél, most, hogy Umir gyanúja alapján egy összeesküvés nyomai kezdtek kirajzolódni. Valaki – talán valamelyik kereskedőház a sok közül – hasznot remél a szerencsétlenségekből, és ehhez – talán – sorsfordítókat használ. Akiket még egyikünk sem látott.

Renegátokat.

Megborzongtam. A gyerekek egyelése épp az ilyen sorsfordítók kialakulását volt hivatott megelőzni. Mielőtt még lázadnának, mielőtt még ellene szegülnének a várostanácsnak, végük. Csak az marad, aki szolgálni tudja a közösséget és kötődik a szolgáló-párjához. Csak az, aki eléggé ember, hogy szeretni tudjon.

Senki a fajtámból nem maradhatott életben, csak a várostanács tagjai.

Lassan mentem, a simára koptatott kövön, a sorskirályok korából származó bronz ciszternafedeleken meg-megcsúszott a lábam, különösen, ahol a reggeli rituális fürdés után az utcára öntötték a dézsákból a vizet. A járókelők kitértek utamból, szemük sarkából méregettek: fehér-arany kendőm a palota áldozataként jelölt meg, ezért nem mertek háborgatni, de nem jutott nekem a köszöntésekből, a reggeli kenyeret áruló pékinasok kínálásából sem. Szellem voltam, kősírból kikelt múmia.

Megkeseredett a szám. Mereven előreszegezett tekintettel, egyenletesen vánszorogtam tovább, de sietség nélkül is annyira kimelegedtem, mire a Tamín által mondott utcába értem, hogy kigomboltam kaftánom nyakát és levettem kendőmet, hogy megtöröljem vele az arcomat. Utána a zsebembe gyűrtem.

A varga még épp csak kinyitotta kis műhelyét, az ajtó akasztóira aggatta fel az egyszerű sarukat, cipőket. A bejárat melletti ládában szorosan sorakoztak a munkásszandálok, a lécekre gémet rajzoltak, a Hamada-ház jelét.

A varga púpos volt; amikor megfordult és észrevett, még mélyebbre hajolt.

– Mit keresel itt? Rég a Gém-házban lenne a helyed! – Aztán bizonytalanul összehúzta szemét, hunyorgott. – Elnézést… Azt hittem…

– Összetéveszt valakivel – mondtam. Elfordultam tőle, a környező házakat fürkésztem. Nem volt értelme faggatnom. Az eltűnt sorsfordító gyerekeket általában okkal tagadják le. Vagy elteszik őket láb alól, vagy elbújtatják – az emberek is tudják, hogy öt, nevelésbe vett áldozat közül csak egy léphet szolgálatba, a többi pedig aközben sorvad el. Ki küldené a biztos halálba a gyermekét? Hogy nekünk sehol nem jó, mit sem számít. Mindig vannak szülők, akik úgy hiszik, ki tudják játszani a sorsot.

Pedig a tulajdon halálunkat még mi sem tudjuk becsapni.

A varga sietve behúzódott műhelyébe, és bezárta az ajtót. A szomszédok ellenségesen méregettek, de nem szólítottak meg. Végigfuttattam tekintetem a házak életkerékkel és búzakévékkel díszített homlokzatán, de már nem a reggeli napfényt láttam végigaranylani rajtuk; visszhangokat, szellemképeket kerestem, egy másik sorsfordító nyomát. A csak általunk, emlékezetünkben megőrzött valóságok úgy követnek minket, mint éhes, reménykedő kutyák.

Illékony füstként tekergett körülöttem az egykor volt, de a fajtám által elvetélt Dokkák szelleme. Most nem hessentettem őket félre, hogy megszabaduljak suttogásuktól: a torzulást, a zavart kerestem, amely hömpölygésükben keletkezik a sorsfordítók közelében.

Halvány, zavart borzolódást láttam, vagy inkább éreztem a valóságok tolongásában. Nyoma, ha nem is világosan, de követhetően kirajzolódott. Követni kezdtem, lassan és néha meg-megállva, hogy kifújjam magamat. Dokka fokhagymaszagú utcái kinyíltak előttem, és most az emberek tűntek kísérteteknek, akik csak olykor érintettek sietségükben könyökükkel vagy kiáltottak üdvözlést egymásnak a fülem mellett.

Öt-tíz utca múlva már sejtettem, merre tartok. A Gém-házba, amelyet a varga is említett, és amely a Hamada kereskedőház régi irodája volt; és amikor erre rájöttem, már az is eszembe jutott, hogy a tűzvész, amit Záriz visszafordított, szintén nekik hozott hasznot. A rablók egy rivális tanyáit gyújtották föl. Márid és a gyerekek halála pedig…

Nem gyanakodtam, nem kételkedtem: biztos voltam benne, hogy a Hamadának köze van a titkos sorsfordításhoz. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy talán évek óta lopják előlünk a gyerekeket. A meleg ellenére kihűlt kezem-lábam. Visszamenjek az őrökért?

Muszáj volt megbizonyosodnom róla. Ha léteznek renegát sorsfordítók, én többet tudok tenni ellenük, mint a katonák a mordályaikkal.

A Gém-ház látszólag üresen állt: egykor a könyvelők, titkárok dolgoztak itt, de már évtizedek óta kinőtték az omladozó vakolatú házat. Most a Hamada kacattárnak használta. Nem álltak körülötte őrök, levizelt, foltos falain hajósok üzentek egymásnak trágár kívánságokat. A fodrozódó valóságok ide vezettek.

Lerogytam egy padra. Egy asszony bögrében vizet nyújtott nekem, de nem kínálta szóval. Megittam, megköszöntem.

– Lakik a Gém-házban valaki? – kérdeztem tőle.

– Lakni? Nem. – Megrázta a fejét, és visszavette a bögrét. – Csak a gondnok jön néha.

Magamhoz intettem egy suhancot, és a palotába küldtem a nevemmel és egy üzenettel. Reméltem, hamarosan megérkeznek az őrök.

A falnak támasztottam a hátam. A házba nem volt értelme megpróbálnom bejutni, hisz egymagam voltam. Zúgott a fejem, szükségem volt egy kis pihenésre, s talán addig megérkezik a segítség is.

Mozgásra kaptam fel a fejem. Egy férfi, karján kosárral, a zárral bíbelődött, aztán bement. A szomszédos kapualjban varrogató asszony, akitől a vizet kaptam, csak fölnézett, aztán nyugodtan folytatta tovább az öltögetést.

– A gondnok? – kérdeztem, mire csak bólintott, és elharapta a cérnát.

Nem tudtam, mit tegyek. Menjek utána a házba? Várjam meg az őröket? Végül, mivel nem tudtam dönteni, maradtam a padon, miközben egyre magasabbra hágott a nap, és lassan felkúszott lábamon a fénye, elűzte a hűs árnyékot.

És még mindig nem érkezett senki a palotából. Talán a suhanc el sem szaladt odáig. Nem sokan kedvelnek minket a városban.

Amikor ismét nyílt az ajtó, fölkaptam a fejem. A férfi jött ki a házból, immár üres kosárral. Fejét lehajtva indult át a szűk téren, és ahogy néztem, egyre ismerősebbnek tűnt. Fölemelkedtem, és egy lépést tettem felé.

Fölnézett, és akkor olyan erősen megütött egy elvetélt valóság szele, hogy beletántorodtam. Ismertem ezt a kék köpenyt, ezt az arcot. Tamín torz mása. Sokszor hajolt fölém, és hallottam a selymes hangot is, amint duruzsol: szeret engem, megért, sajnál, de nagy áldozat tőle, hogy gondomat viseli, ugye én is szeretem, ugye én is segíteni akarok neki? Nincs nagy ára, csak egy apróság, aztán még egy és még egy… Most, az őszülő szakáll mögött megláttam azt a lágyan vonagló szájat, amely egykor, egy másik valóságban megbűvölt engem, tekintetem összeakadt megejtően csillogó tekintetével.

Ebben a világban sosem vitt magával, sosem tartott egy szobába zárva, sosem simogatta a hajamat, míg rázott a láz és nem csúsztatott gyengéd erőszakkal datolyát a számba. A szemében felcsillanó düh és gyűlölet visszahozta az eltemetett, füstté vált emlékeket. Ezt láttam meg akkor is, amikor már majdnem megvette a szívemet, már majdnem az övé lettem: elveszett, nyomorék gyermek a magányos házban. Emiatt fordítottam a sorson. Azt már mondtam, mi volt az első tettem áldozatként. Akkor a húgomat mentettem meg – másodszorra azonban magamat. Elmenekültem egy olyan időbe és helyre, ahol ez a férfi sosem talált rám, sosem vitt el magához, és sosem volt hozzám kedves.

Mindenem sajgott, ahogyan őt néztem.

Nem ismerte föl bennem azt, aki egykor elmenekült előle, hiszen számára mindez meg sem történt, de hogy sorsfordító voltam, lerítt rólam. Tett felém egy lépést, keze kék köpenye alá kúszott. A szemében most nem volt semmi egyéb, csak fenyegetés, én pedig ösztönösen azt tettem, amit akkor, a házában, amikor rádöbbentem, mire akar használni és miért.

Visszafordítottam az időt.

Aztán egyedül álltam a téren, a most teremtett valóságban, amelyben a távozó gondnok soha nem vett észre engem, csak elment mellettem, lehajtott fejjel. A derekamba már belesajdult a sorsfordítás vámja, és legszívesebben lerogytam volna a padra, de nem tehettem.

A valóságban ugyanis, amelyet választottam, a gondnok nem zárta be az ajtót.

Átvánszorogtam a téren, és benyitottam. A régi ház hűvöse megváltás volt, nekitámaszkodtam a falnak, izzadó homlokom nyomot hagyott a szürke vakolaton. Amikor sokára beljebb indultam, lépteim visszhangot vertek a folyosón.

Halk suttogás ütötte meg a fejemet, mintha az emeletről és a pincéből érkezett volna egyszerre, aztán ráébredtem, hogy ketten kérdezgetnek:

– Ki az? Lurfa?

Lurfa, Lurfa, Lurfa, sziszegték a hangok. Igen, ez volt a neve, és régen – nem, nem régen, egy másik valóságban, ami most már soha meg nem történt – én is így hívtam. Emlékeztem ápolt szakállára, mandulaillatú leheletére, a puha, kék köpenyre, hajtókáján a Hamada gémemblémájával.

A pincébe mentem. Odalent zárt ajtók sorakoztak, az egyik mögül enyhe ürülékszag szivárgott ki. A durva deszkához simultam.

– Ki van bent? – kérdeztem rekedten.

Csend, aztán:

Te ki vagy? – Gyanakvást éreztem, és furcsamód féltékenységet. A hang fiatal volt, de rekedt: egy sorsfordító ifjú-öreg hangja.

– Dáisznak hívnak. Miért nem nyitod ki az ajtót?

– Be van zárva.

– Ki tudod nyitni – mondtam. – Vagy kinyissam én?

– Ne! – szisszent. Kiáltott is volna, ha nem sorvadtak volna el a hangszálai. – Lurfa megmondta, hogy nem szabad. Mit akarsz tőlem…? – kérdezte most félelemmel.

– Ne törődj te azzal, mit mondott Lurfa! – csaptam az ajtóra, aztán mély levegőt vettem. Bizonyosságot kellett szereznem. – Ti okoztátok a tüzet a kikötőben?

– Nem! – Csend, aztán: – Nem volt helyes, hogy az ellenség visszafordította. Az Isten akarata volt a tűz. Ha nem teljesedik be… ki tudja, mi lenne a világgal.

– Ti öltétek meg a palota áldozatait? – sziszegtem. Márid… és három gyerek. Miért tették? Hogy minél kevesebben állhassanak az útjukba?

– Isten akarta.

Lurfa akarta így! – mondtam. És a Hamada.

– Lurfáról egy rossz szót nem mondhatsz! – suttogta egészen közelről. Talán a túloldalt ő is az ajtóhoz simult. – Ő védi a világot – ő és mi. A mi áldozatunk tartja egyben.

– Hát persze – mondtam gúnyosan.

– Ki vagy? – kérdezte ismét. – Amit mi beszélünk, semmi, homokszem a szélben. Akármikor eltörölhetem. De tudni akarom: ki vagy, Dáisz?

– Sorsfordító, mint te…

– Tudtam! – sziszegte. – Azok közül!

Megpróbálhattam volna meggyőzni, megmutatni neki, hogy Lurfa becsapta és arra használta az erejét, hogy a Hamada-ház javára megkárosítsa egész Dokkát, hogy évek óta hazugságok mérgével eteti. Megpróbálhattam volna, de az időbe telik, nekem pedig épp abból nem volt elég. Akármikor eltörölhette volna ezt a valóságot.

S végül is, másokat már megölt a fajtámból.

Nem vállalhattam kockázatot, mint ahogy nem kockáztattam akkor sem, amikor Ahaba szemében az ítélet után megláttam a baljós csillogást. Nem kellett látnom ahhoz ezt a sorsfordítót, Lurfa bábját, hogy megállítsam a szívét. Megragadtam a kívánt valóságot, és lerántottam magamhoz.

Amikor magamhoz tértem, mintha fűrészporral lett volna tele a szám. Izmaim égtek, és amikor föl akartam állni, kattogtak az ízületeim. A levegő vattadugón keresztül jutott el tüdőmbe, hallottam sípolását.

Nem próbáltam fölkelni utána, csak ültem a pincében, és arra gondoltam: még kettő. Ha jól akarom szolgálni a várost, nekem kell megtennem, mert innen többé nem tudok kikúszni.

Nem szólhattam Tamínnak, sem az őröknek. A suhanc, akit segítségért küldtem, talán sosem kiált be a palotába a katonáknak, nem tudják meg, hogy a Hamada áll a gyújtogatások, gyilkosságok, kapzsi rablások mögött. A Gém-ház zúgott körülöttem, mint egy fekete sirokkó, és eltömte orromat. Szédültem a légszomjtól.

De összeszedtem erőmet, és megöltem a másikat is, odafönt. Talán, ha tudok mozdulni, akkor sem beszélek vele. Így is élhettem volna, gondoltam. Szolgáltam volna Lurfát és kitalált Istenét, tudatlan, vak bábként, boldogan, hogy hasznára lehetek annak, akit szeretek.

Egy rövid ideig – egy másik valóságban – valóban így éltem.

Gyűjtöttem az erőt magamban az utolsó sorsfordításhoz, és amikor már úgy éreztem, megtaláltam, és minden további halogatás csak a fulladáshoz visz közelebb, megtorpantam. A sötétben senki nem hallotta, ahogy zihálok. Tamín, Botrul, a többi áldozat, akikkel nevelkedtem és akik megmaradtak az egyelés után, távol kerültek tőlem, arcuk a sötétségbe veszett, csak belül éreztem égő súlyukat. Sosem fognak rám találni és sosem tudják meg, mit tettem.

Talán jobb is ez így. Az igazi áldozatot sosem az elismerésért hozzuk, mondták nekünk a tanítóink, mi pedig bólintottunk: sorsfordítók és szolgáló-párok egyaránt. Csontjaimban éreztem ennek igazságát.

Tudtam, hogy amit teszek, nem sokban különbözik attól, amit Lurfa bábjai műveltek. Csak a határok, a számok, a társak mások. És az emlékek. Tamín őszintén szeretett engem.

Ezért most beletúrok a sorsba, hogy megtaláljam és megállítsam Lurfa szívét. Megragadom, és utolsó erőmmel megtartom a pillanatban, míg számolok: egy, kettő, három, tíz, húsz, száz másodpercig is akár, amíg meg nem hal, én pedig vissza nem fizetek a városnak mindent, amit valaha kaptam: múló és örökkön változó pillanatokat, amiket a sorsfordítás szeszélye minduntalan eltöröl, mint a fövenyre kicsapó víz, emlékeket, amelyek csak az enyéim, szeretetet, amely ebben a valóságban mindörökre csonka marad.

Ez az én szolgálatom.


A szerző más irásai
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához