LFG.HU

HammerTimeCafe
CikkBot
novellaCimkek

Hajnal felé Szabó Adi bement a nagyváradi No Problem diszkóba, és a táncoló hústömegen átvágva eljutott Popovici irodájához. Az ajtóban álló fiúk megmotozták, ehhez külön le kellett vennie bal oldali lábprotézisét. Odabent bátortalanul megállt. A szoba túlsó végében, egy hatalmas bőrfotelben szemüveges, pohos kis ember ült. Előtte méretes tölgyfa íróasztal. Vastag szivar lógott a szájából, a hamut ideges mozdulattal egy kristály hamutálba pöckölte.
– Nocsak, Adrian! Azt hittem, még ülsz – mondta a belépőnek.
– Tegnap szabadultam.
– S mit akarsz?
– Dolgozni.
– Most nincs szükségem dílerre – sajnálkozott Popovici.
– Nem érdekel a drog. Az Arénába akarok menni!
Popovici meghökkent. Hátradőlt a fotelben, úgy fürkészte Adi arcát.
– Ülj le – mondta. – Igyál valamit.
Adi előrébb jött és leült. Felhajtotta az elébe tett pohár tartalmát. Kipirosodott tőle az arca, eltűnt a félszegsége.
– Nem értem, miért hozzám jöttél? Miért nem mész vissza a Faterhez? – kérdezte Popovici.
Adi közel hajolt a kis emberhez, és komolyan mondta:
– Már nem tartozom oda. Nem vagyok bandatag!
– Jó, jó, értem én, hogy bepöccentél! Hallottam ezt-azt. Például, hogy a Fater ellőtte a bal lábad, és le kellett vágni.
– Igen, jól tudod. – Adi arcizma megrándult. – Csak figyelmeztetésként tette, hogy ne köpjek a zsaruknak. Pedig én sosem árultam el a családomat!
Popovici csak ült, nem szólt semmit, nézte Adi műlábát. Sajnálta.
– Miért nem keresel valami tisztességes melót? – kérdezte.
– Nem kellek sehova. Harcolni akarok!
– Fél lábbal?
– Inkább előny, mint hátrány. Majd meglátod! – mondta reménykedve.
Popovici mozdulatlanul nézte, majd kibökte:
– Holnap este lesz egy bunyó, berakhatlak, ha akarod.
– Hol?
– A régi cukorgyárban. A Fater is ott lesz, meg néhány fejes.
– Ki lesz az ellenfelem?
– Talán Mitru, az oltyán.
– Mennyit fizetsz?
– Ötszáz eurót. Már ha túléled.
Adi műlába a szék lábához koccant. Idegesen felfortyant:
– Mitru kétezret szokott keresni!
– Mitru a legjobb. Te meg csak kezdő vagy, még sosem láttalak verekedni. Ha kell, jó, ha nem, ott az ajtó!
Erre nem volt mit mondani. Adi bólintott, és felállt.
– Kaphatok előleget? – kérdezte.
Popovici nem szólt, csak elővette a tárcáját. Egy százast akart adni, de meggondolta magát, és hetven eurót dugott a fiú zsebébe. Adi indult volna kifelé, de Popovici még utánakapott:
– Várj! Majdnem elfelejtettem! – Fiókja mélyéről előhalászott egy pecsétet, és kis halálfej-képet nyomott Adi tenyerébe. – Csak így jutsz be holnap – mondta neki magyarázatul. Adi megnézte a mintát, és kiment. Elsétált a szürke tömbházak között, a postánál jobbra fordult, és kivett egy szobát húsz euróért a Pasărea panzióban. Itt húzta ki reggelig.

Villamosok zakatolása és esőzuhogás ébresztette. Kijelentkezett, és elindult, hogy reggeli után nézzen. Felváltott még húsz eurót, vett valami ételt, és egy dzsekit a közeli használtruha boltban. Felült a villamosra. Homlokát a piszkos ablakhoz támasztotta. Ahogy a Béke-domb felé közeledett, kinézett az Olaszi temetőre. Megdöbbenve tapasztalta, hogy park van helyette. Eszébe jutottak az éjszakai találkozók, az elvadult sírok közötti árucserék. Elszomorodott, hogy így megváltozott a szülővárosa. Egészen a Kolozsvári út elejéig zötyögött, ott leszállt, és gyalog folytatta tovább. Egyedül, fegyvertelenül ment be a Velencei telepre, a cigányok lakta tömbházak közé. Igazi gettó, mindenhonnan lakások ablakszemei meredtek rá. Tudta, hogy mindegyik cementlyuk emberi hússal van megtömve. Szürke volt az ég, és bosszantóan csurgott a nyakába a hideg eső. Végre megtalálta az utcát és a blokkot. Öreg, fogatlan férfiak, és terebélyes, színes szoknyás asszonyok ültek a lépcsőházban, egy kupacban.
– Jó napot – köszönt rájuk Adi. Semmi válasz. – Mărioarát keresem – tette hozzá.
– A Şándruét? – kérdezte végül egy asszony.
– Azt.
– Pár éve elköltöztek. Most három blokkal feljebb lakik.

Megindult arrafelé. Az erjedő szemét bűze facsarta az orrát, de nem törődött vele. Megtalálta a tömböt, felment a másodikra. A lakásokon ajtó helyett felfüggesztett rongyszőnyegek. Félrehúzta azt, amelyik mögött Mărioarát sejtette. Az előszobában három kicsi, meztelen gyerek lármázott, és verekedett. Valahonnan asszonyi pörlekedés hallatszott. A hang irányába ment. Mărioara a konyhában állt, éppen hagymát pirított. Még két nagyobbacska gyerek sündörgött körülötte. Mikor észrevette Adit, megremegett.
– Doamne Dumnezeule! (Istenem, Istenem!) Kiengedtek?
– Ki.
– Minek jöttél ide?
– Hogy lássalak.
– Most már láttál, eredj!
– Mind te szülted? – mutatott Adi a kölykökre.
– Igen.
– Melyik az enyém?
– Az nincs itt. Tíz éves nagy szamár már, kint dolgozik a Nufărul piacnál.
– Hogy hívják?
– Péternek.

Nem szólt többet, csak felállt, és kiment. Az eső alábbhagyott, a bágyadt napsütésben a betonfelületeken csillogó vízcseppektől olybá tűnt, mintha a tömbházak gyémántkoporsókká változtak volna. Megint villamosra ült, és a város másik végébe utazott. A piac előtt leszállt, és figyelni kezdte a forgalmat. Mikor pirosra váltott a lámpa, rongyos gyerekek iramodtak az autók közé kéregetni: három lány és két fiú. Adi messziről nézte őket, és a keze ökölbe szorult a látványtól. Nyugalmat erőltetett magára, mert hirtelen ugyanazt a savanyú ízt érezte a szájában, mint amit a börtönben szokott az ájulásai előtt. Akkor azt hitte: súlyos betegség kínozza, de Costel, az iszákos börtönpap megmagyarázta neki, hogy a Lélektől származnak a rosszullétei.
– Ai putere, Adi, putere de vrăjitor! Ai de grijă, la ce o vei folosi! (Hatalmad van, Adi, varázshatalmad! Vigyázz, mire használod majd!) – mondta Costel.
Adi azt hitte, bolond a pap, vagy sok cujkát ivott. Aztán egy nap csúnyán összeveszett a cellatársával, a méregtől elszédült, és elájult. Három napig nem tért magához. Amikor feleszmélt, semmire nem emlékezett, de sok furcsaságot kezdett érzékelni. Például előre meg tudta mondani az emberek szándékait; a szemükbe nézett, és kiolvasta belőle a legtitkosabb gondolataikat.
– Acesta este doar începutul! (Ez még csak a kezdet!) – figyelmeztette Costel. Adi halálra rémült a saját erejétől. Ha nincs Costel, és nem tanítgatja annyi türelemmel, biztos, hogy végzett volna magával, olyan sok szenvedést okozott neki kezdetben a Lélek.

Eközben a gyerekek visszajöttek a járdára. Adi odalépett a kisebbik fiúhoz, és megkérdezte:
– Te vagy Szabó Péter?
– Én.
– Gyere velem egy kicsit.
A kölyök gyanakodva méregette, alaposan megnézte magának a műlábat, aztán vállat vont, és utána ment. Bizonyára úgy gondolta, baj esetén könnyen el tud futni egy nyomorék elől. Adi vett két palacsintát, és a koszos kis mancsokba nyomta. A kisfiú jelentőségteljesen a társai felé pillantott, és Adi megértette, hogy azokat is meg kell vendégelnie. Aztán leültek egy padra. Adi nézte a csámcsogó gyereket, és megkérdezte:
– Iskolába jársz?
– Nem.
– Miért nem?
– Abból nem lehet megélni!
– Írni-olvasni tudsz?
– Annyit tudok.
Hallgattak, aztán Adi rászólt:
– Van bicskád?
– Van.
– Megmutatod?
– Meg.
Jó bicska volt. Adi megpróbálta: kiugrasztotta, és megtapogatta a pengét.
– Megveszem tőled – mondta Péternek.
– Nem eladó!
– Majd szerzel magadnak másikat. – A zsebébe nyúlt, elővette, és neki adta a harminc eurót. – Ez csak a tiéd. Ne szólj róla senkinek. Érted?
A gyerek megütközve bámult rá. Hallgatott egy darabig, aztán megkérdezte:
– Te vagy az apám? – Csillogott a szeme, és Adi látta, hogy megvan már a magához való esze. Érezte, hogy harag, megvetés és szeretet egyszerre kavarognak a kisfiúban.
– Igen – válaszolta neki határozottan.
– Akkor most magaddal viszel?
– Velem jönnél?
– Igen, persze! De mondd csak… Hiányoztam neked ott bent?
– Minden nap gondoltam rád. Írtam anyádnak, hogy látogassatok meg. De nem jöttetek.
– Nekem azt mondták, te nem akarsz látni! Az iskolában azért nem maradtam, mert ott, ha a nagyobbak bántották a kicsiket, akkor valaki mindig megvédte őket: az apjuk, vagy a bátyjuk! Nekem meg… Nem volt senkim! Érted?
Péterből kitört a zokogás. Nem haragos sírás volt ez, hanem a megkönnyebbülést megelőző panaszkodás. Adi igyekezett visszanyelni saját könnyeit. Kezét a gyerek forró homlokára tette, és az arcát maga felé fordította. Ne hagyj el többé! – olvasta ki a némán könyörgő szemekből.
– Ide figyelj, Péter, holnap elviszlek! De az is lehet, hogy már ma este érted jövök. Addig vigyázz a pénzre.
– Hová mész?
– Van egy kis dolgom.
– Komoly dolog?
– Becsületbeli ügy.
Felállt, és a kezét nyújtotta a fiának. A gyerek megszorította, és aggodalmasan hozzátette:
– Itt szoktam lenni későig.
– Igen, tudom.
Péter még sokáig nézett a műláb miatt furcsán járó ember után, akiről most már tudta, hogy az apja.

***

A cukorgyár évek óta üresen állt, de a Fater egy olasz üzletemberrel közösen megvásárolta. Először cipőgyárrá akarták alakítani, de aztán meggondolták magukat. Minden hétvégén kihirdették az Arénát, Popovici szállította a legjobb harcosokat. Az olasz sok barátját meghívta, nagy fogadásokat csináltak. Ezen az estén is sokan jöttek. Adi megnézte magának a drága autókat, és felismerte közöttük a Fater fekete Mercédeszét. Megtapogatta, és hagyta, hogy megrohanják az emlékek. De nem sokáig gondolkodott, tudta, hogy be kell mennie a lepusztult épületbe.

A szürke betonfalak mögül zene, és beszélgetés foszlányai hallatszottak. Az állig felfegyverzett ajtónálló fiúk mindenkitől kérték a meghívót. Adi csak megmutatta a tenyerét, erre beengedték. Az egyik fiú odalépett hozzá, és elmagyarázta neki, hogy merre kell mennie. Amikor odaért, megértette, hogy az Arénába jutott. Hamarjában összetákolt, szűk, egérfogóra hasonlító küzdőtér volt, melyet három, a mennyezetről csüngő reflektorlámpa világított meg. Körülötte vasból és deszkákból összerakott magaslat, amely lépcsőzetesen tolakodott a plafon felé. Két szintje legalább százötven ülőhelyet foglalt magába. Néhány öltönyös úr és széles dekoltázsú barátnőik már elfoglalták helyüket. Tucatnyi pincér szolgálta fel nekik a pezsgőt. A sarokban ortodox pópa kántált, és szórta az átkokat, vagy áldást, attól függően, hogy mire fizettek be az emberek. Egy asztalnál vörös képű fiú ült, előtte vastag füzet. Nála lehetett megkötni a fogadásokat.
– Hé, Adi, hát te hogy kerülsz ide? – A hang ismerősen csengett, a kéz barátian ölelte át a vállát. Robi, az egyik legrégebbi bandatag üdvözölte. Amikor meglátta Adi tenyerén a jelet, elkomorult az arca.
– Hülyeséget csinálsz! – szidta. – Remélem ragadt rád valami a sitten, mert az ellenfeleid profik!
– Ki kezdi? – kérdezte Adi.
– Te és Jamal. Ez nagyon tud verekedni, és sovány, meg gyors is! Valami arab orvostanhallgató, de otthagyta az egyetemet. Nem kapott ösztöndíjat, és az utcára került.
– És Mitru?
– Előbb győzd le az arabot, aztán jön Mitru!
– Hogy mennek a dolgok a családban?
– Tudod… – Robi arca elfehéredett, és suttogóra fogta: – Már semmi nem olyan, mint régen. A Fater nagyon megváltozott. Sokunknak nem tetszett, amit veled tett, és azóta még sokkal csúnyább dolgokat csinált. Senki nem mer őszintén beszélni vele…
Abban a pillanatban bejött a Fater és az olasz. A régi bandatagok kísérték őket, ingük alatt pisztoly dudorodott. Adi megállapította, hogy a Fater még mindig jól tartja magát. Komoly, zárkózott, fekete képű ember volt, büszke tartással. Leült a főhelyre, és szétnézett. Megpillantotta Adit, és gyorsan elfordult. Megérkezett Popovici, és a Fater mellé ült. Közben Robi szólt, hogy menjen átöltözni. Adi nem hallotta meg elsőre, mert egyre csak a Fatert nézte, és zavarta, hogy semmilyen érzelmet nem tudott felfedezni a szemében. Robinak úgy kellett átlökdösnie az öltözőbe.
Mind a négy harcos együtt volt most: Mitru igazi óriás, Jamal vékony, karcsú fiú, csakúgy, mint Adi, a negyedik pedig egy ismeretlen szőke legény, elég nagydarab, de suták a mozdulatai. Egyforma szürke nadrágot és inget kaptak. Bejött Popovici, és elmondta a szabályokat:
– Két dolgot tartsatok észben: az egyedüli fegyver, ami megengedett, az a kés, és a küzdelem halálig tart! Adi és Jamal: ti kezdtek!
Szótlanul ballagtak utána. Popovici belépett a friss homokkal beszórt porondra, és bejelentette a párost. Kezdetét vette a harc.

Adi mozdulatlanul állt középen, és a szeme sarkából leste a másikat. Jamal tekintete körbe-körbecikázott. Látszott, hogy alaposan megtervezi mit lépjen. „Jó fiú ez”, gondolta Adi, „nem néz le, csak mert nyomorék vagyok.” Jamal kétszer feléje lódította a karját, hogy megnézze, ellenfele milyen irányban mozdul ki. De Adi csak állt, mint a kőszikla. Amikor látta, hogy nincs értelme tovább próbálkozni, végre ráment. Egy hatalmas balost adott, de Adi maga elé rántotta az ökleit, és kivédte. Jamal előreszegte a fejét, nekirohant, és úgy fellökte, hogy Adi a földre esett. Próbált felállni, de az arab már ráugrott. Hallotta a rugóskés kattanását. Jamal szúrt, de Adi félrefordult, így a penge félresiklott a műlábon. Húst nem ért. A sokaság ujjongani kezdett.
– Verd le a máját! Vágd el a torkát! Taie-l pula! (Vágd le a tökét!) – Ilyeneket üvöltöttek be, és Adi nem tudta megállapítani, hogy neki, vagy az arabnak szólnak ezek az üzenetek. De nem is igen törődött vele, minden idegszálával Jamalra figyelt.
Megszusszantak, s közben merőn figyelték egymást. „Jól bánik a késsel”, gondolta Adi, „és komolyan vesz engem.” Gyorsan vert a szíve. Kisandított a nézőtérre, a Fater tekintetét kereste, de az éppen Popovici felé fordult. Az olasz durván röhögött, fröcsögött a szájából a nyál. Jamal közben rohamra indult, most oldalvást közelített. Adi félrelépett, amilyen gyorsan csak tudott, és az arab pengéje a nyakától alig egy centire süvített el. Utánakapott, megragadta a karját, és kicsavarta belőle a kést.
– Szúrd tökön! – hallotta messziről Robi hangját. Megfogadta a tanácsot. Jamal összegörnyedt, és kezét az ágyékára tapasztotta. Adi még háromszor hason szúrta, majd igyekezett minél messzebb kúszni, mert Jamal megbolondult a vértől, és késével elszántan hadonászott maga körül. A tömeg őrjöngött. Jamal lassanként elcsendesedett, ahogy növekedett alatta a vértócsa. Bejött néhány fiú, nylonzsákba dugták, és kivitték. Mikor bezipzárazták, még halkan nyöszörgött. Adi kibicegett a porondról, és leült egy székre. Robi odajött hozzá, és a kezébe nyomott egy üveget, hogy igyon. Meghúzta. Hallotta, ahogy Popovici bejelenti a következő párost. Kinézett a Faterre, találkozott a tekintetük. Amaz biccentett neki.
Adi lehajtotta a fejét, és érezte, hogy kiszárad a szája. Remegett az ajka. Újra meghúzta az üveget. Robi elismerően mondta:
– Ügyes voltál! Látom, tanultál egy-két fogást odabent.
Adi maga elé bámult, végül megszólalt:
– Jó fiú volt. Tisztességesen harcolt. – Robi nem válaszolt neki.
Mitru hamar végzett a tapasztalatlan szőke idegennel. A holttestet egyszerűen a porondon kívülre dobta. Popovici rekedt hangon üvöltötte be a döntőt.
Mitru nagy szemeket meresztett Adi műlábára, és azt mondta neki:
– Tu nu eşti laş, dar tot vei muri! (Te nem vagy gyáva, de akkor is meg fogsz halni!)
Adi nem mozdult, várta, hogy Mitru támadjon előbb. Ő amúgy is helyből szeretett harcolni, a rossz lába miatt másként nem is tudott. Vér- és izzadtságszag terjengett a levegőben. Az óriás nekiiramodott.
Az elsőt kivédte. Megtámasztotta műlábát, és pördült egyet körülötte, mintha körző lett volna. Mitru ökle veszélytelenül elzúgott mellette. Mitru dühösen fújtatott, mint egy bika. Adi ismét fordult, próbálta kikerülni a támadást, de tudta, hogy most nem lesz jó. Úgy érezte, mintha hátulról robbant volna valami a fejében. Az oltyán leütötte. Hassal a földre vágódott, és Mitru lapát tenyerét érezte a fején. Lehunyta szemét, és egy másodpercre Mitru helyébe képzelte magát. Határozottan érezte ellenfele félelmét és bizonytalanságát a kemény álca mögött. Mintha Mitru testében lett volna, látta a gondolatait, és kicserélte azokat a sajátjaira. Most ő parancsolt ellenfele testének. A közönség mindebből csak annyit látott, hogy Mitru hirtelen zavarodott képet vág, elereszti Adit, és a küzdőtér szélére hátrál.
Adi megszabadult, de elfogta az idegesség. „Fene jól dolgozik. Nem szabad közel engedni”, állapította meg. Valahogy lábra állt, és nézte Mitrut, ahogy a kifulladva lihegett.
– Dracu! Dracu! (Ördög! Ördög!) – üvöltötte Mitru, és kipattintotta bicskájának pengéjét. Mielőtt Adi szúrhatott volna a sajátjával, Mitru már rajta volt, és megvágta. Adi éles fájdalmat érzett az oldalában. Lélek, ki bennem vagy, mutasd hatalmadat! Ahogy nem fogja igézet a cipőm talpát, vagy a kemence száját, úgy ne fogon ez a penge sem! Abban a pillanatban sikerült elkapnia Mitru tekintetét. Akaratával szinte megfagyasztotta maga körül a világot, az oltyán mozdulatai lelassultak, és Adi egy utolsó erőfeszítéssel szíven szúrta. Kívülről nézve mindez a századmásodperc töredéke alatt játszódott le. Mitru egy hang nélkül dőlt el. A közönség néma maradt. Adi akkor látta, hogy nem tud már felállni. Úgy maradt elnyúlva, mint egy rongycsomó.
Érzékelte, hogy valakik felemelik, és viszik valahova. Először saját szuszogását, aztán Robi és Popovici hangját hallotta. Lefektették egy asztalra, lerángatták az ingét. Alkohol szagát érezte. Kinyitotta a szemét, és meglátta a vértestvéreit. Félszegen álltak mellette, és bámulták.
– Jól harcoltál! – A Fater a homlokára tette a kezét. – Nem súlyosak a sebeid, mindjárt jön az orvos. Itt maradok veled, míg rendbe nem jössz!
Adi ránézett. Nagyot nyelt, és megkérdezte:
– Egy család vagyunk?
– Igen! Mi törődünk egymással. Én vigyázok rád, ne félj! – Ugyanaz a határozott, megnyugtató hang, mint amihez éveken át hozzászokott, de Adi érezte mögötte a rettegést.
Feltápászkodott, de kimerülten visszahanyatlott a feje. Levegő után kapkodott. Gonosz féreg emészt, nagy baj marja szívem, tartson meg a Lelkem, írral kenje testem! Újra épen éljek, egész ember legyek! Hej, Lelkem ezt megtedd, és utána lábammal taposom a napot, kezemmel töröm a holdat, s bebolyongom a felhőket! Robi közben italt csurgatott a szájába, és mindnyájan azt hitték, attól kapott kicsit erőre. Popovici aggodalmas arccal nézte.
– Fater! – szólt Adi.
– Itt vagyok.
– Mondani akarok valamit!
A Fater egészen közel hajolt hozzá. Akkor Adi hirtelen felült, elkapta a nyakát, és elvágta a torkát. Vérpatak bugyogott fel belőle, és a Fater ijedten hátrahőkölt. Kezét a torkára szorította, de már semmit nem tudott tenni.
– Büdös disznó! Rohadt, büdös disznó! Egy család, mi? Elárultál, tíz éven át hagytál rohadni! Adi – mindenki legnagyobb megdöbbenésére teljesen egészségesen – felállt, rávetette magát, és őrjöngve tovább szurkálta. – Miattad vágták le a lábam! Én hűséges voltam, sosem köptelek be! Elvittem helyetted a balhét, erre rám se bagóztál többet! Minek ígérgetted az ügyvédeket, meg hogy majd elintézed a bíróval? Mondtam, hogy vigyázzatok a kölykömre, és tudod, mit láttam ma? Hogy az utcán kéreget!
Alig tudták félrevonszolni, de kitépte magát a bandatagok szorításából. Reszketett a dühtől. Megállt, és intett, hogy hagyják, mert nem csinál már semmit. A Fater a földön hörgött. Senki nem ment oda hozzá. Percekig álltak a néma csöndben, míg a gurgulázó hangok egyre mélyültek, ritkábban hallatszottak, végül pedig teljesen elhaltak. Akkor Adi szembefordult a fiúkkal. Az arcukat kutatta. Senki nem mozdult hosszú ideig, maguk sem értették, mi ez a különös, tiszteletet parancsoló hatalom, amely Adiból áradt, és amelynek engedelmeskedni kellett. Popovici halálra váltan lapult a falba. Csendesen megkérdezte:
– Most… Most mi lesz?
Nem válaszoltak neki. Adi visszaült az asztalra és hallgatott. Akkor Robi ránézett, megköszörülte a torkát, és megszólalt:
– Most mi lesz, Fater?
Adi felemelte a fejét, a szemükbe nézett, és azt mondta:
– Robi, Daniel: menjetek a Nufărul piachoz. Hozzátok ide a fiamat! Tíz év körüli, Péternek hívják.

A fiúk kimentek. Adi ledőlt, hogy kicsit pihenjen, és hallotta, amint Popovici az olaszról, meg a vendégekről hadovál. Gyors, határozott utasításokat adott neki, összeszedette a többiekkel a hullát, vizet hozatott, megmosakodott, aztán mindenkit kiküldött. Nyugodtabban lélegzett. Lehunyta a szemét, és várt. Elmosolyodott, mert tudta, hogy Péternek nemsokára meg kell érkeznie. És akkor végre új életet fognak kezdeni.

[poll id="7"]

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához