LFG.HU

HammerTimeCafe
CikkBot
novellaCimkek

A lövés eldörrent.

Én sikoltottam. A kölyök nyögött. Péter összecsuklott.

Mellé rogytam. Csak őrá tudtam koncentrálni. A szemében csodálkozás ült, a szája sarkában megjelent egy halvány mosoly. Aztán nem mozdult többé.

A fiatalok elfele rángatták a pisztolyos társukat, aki még mindig mereven bámult maga elé. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha újra elsüti a pisztolyát, talán én is Péterrel tarthatok. Lecsukott szemmel vártam. Ám nem történt semmi.

Mire felnéztem, már beültek az autóba – a mi autónkba! –, és elhajtottak.

Csak én maradtam ott. Csak én és Péter. De már csak egyikünk élt.

* * *

Azt hinné az ember, hogy egy fegyver dörrenése elég nagy zajt csap ahhoz, hogy felkeltse a környékbeliek figyelmét. Ám hiába térdeltem ott, Pétert markolva, senki sem nézett ki, senki sem jött oda, senki sem ajánlotta fel a segítségét. Az Éder György utca kihalt volt, mintha mindenki elbújt volna. Pedig az ablakokból a tévénézés vibráló fénye szivárgott kifelé, közös ütemre lüktető kaleidoszkópokká változtatva a házakat. Ránéztem a tér közepén álló templomra, hogy vigaszt nyerjek belőle, de a csúcsos teteje most valahogy fenyegetően magasodott felém.

Nem tudtam, mit tegyek. Nem értettem, miért történt. Miért velünk? Péterrel hazafelé jöttünk Nyíregyházáról, s bár megivott a koncert közben egy sört – talán kettőt is? –, és végig idegeskedett, hogy mi lesz, ha elkapják, egész úton nem történt semmi. Én átaludtam az utat, csak arra rezzentem fel néha, amikor a többi sofőr vezetési stílusát véleményezte. Más nem szokta kihozni a sodrából, most is inkább csak a megszokás beszélt belőle.

Zsolca környékén ébresztett fel. Amikor a József Attiláról lefordultunk a Kőrösi felé, valami viccet mondott egy székely bácsiról meg egy dobozos sörről, aminek ugyan nem értettem a csattanóját, de kacagtam, hogy örüljön. Álmosan kászálódtunk ki a kocsiból a garázssor mellett, amikor a srácok megjelentek.

A fiúk hadováltak, Péter gesztikulált, én lassan a tujákhoz hátráltam. Hogy a fegyver mikor és hogyan került elő, arra nem is emlékszem, ám a hangja még mindig a fülemben csengett.

Péter azóta sem mozdult, és a világ is megállt körülöttem.

* * *

Egy ideje már előttem ácsoroghatott, de csak akkor tudatosodott bennem a jelenléte, amikor megérintette a vállam. Abbahagytam a sikoltást, és a könnyeimen keresztül a szakállas arcra fókuszáltam. Nagyon lassan, szinte szótagolva szólt hozzám:

– Éva! Éva! Nyugodj meg! Nincs semmi baj!

Feri szavai hallatán kis híján kitört belőlem a röhögés, de aztán mégis csak egy újabb zokogásroham jött rám. Nyilván nincs semmi baj. Teljesen természetes, hogy a vőlegényemet megölik a nyílt utcán. Baj, az aztán nincs, egy cseppnyi sem. Persze lehet, hogy Ferinek ez nem baj, az ő ezoizéit ismerve még az is elképzelhető, hogy ezt is csak a spirituális spirál egy újabb fordulatának tekinti.

– Éva! Mi történt?

Újabb ostoba kérdés, hiszen láthatta, hogy mi történt, hogy Pétert lelőtték, hogy mentőre van szükség, hátha még meg lehet menteni, és rendőrre van szükség, hogy elkapják a mocskokat, és pszichológusra van szükség, hogy magamhoz térjek. Ő talán hozzászokott már a munkája során ezekhez, nekem azonban új élmény volt. Olyan élmény, amit legszívesebben sosem tapasztaltam volna meg.

Összehúzta a szemét, és a bal kezével megsimította az arcom. A gyűrűi jéghidegek voltak, szinte égette a felhevült bőrömet. Próbáltam félrehúzni a fejem, s már nyitottam volna a szám, hogy inkább beszéljek, de addigra a homlokomhoz ért. Utáltam, amikor ezt csinálja. Ilyenkor úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki nem tehet semmit a felnőttek akarata ellen. Újra megrázott egy zokogáshullám.

A kezeit a vállamra tette.

– Jól van, minden rendben lesz. Ne hívd a mentőket, ők most nem tudnak segíteni. Rendőrökre pedig semmi szükség. Ez egy rendes környék. Érted?

Csöndben bólintottam, pedig nem értettem igazán. Ma este valahogy nem tűnt annyira rendesnek a környék. Ezt ő is érezhette, mert a szeme az enyémbe meredt, s olyan érzésem támadt, mintha ő mindent tudna, mintha belemélyedne az elmémbe, mintha mindenben számíthatnék rá. A hónom alá nyúlva felemelt.

– Most hazamész. Készítesz magadnak egy finom teát. Aztán lefekszel aludni. Reggelig úgy alszol, mint a bunda. Elfelejted a gondjaidat. A telefont elkerülöd. És minden rendben lesz. Minden.

* * *

Pislogtam, és reggel volt.

Az órára néztem megszokásból, de rájöttem, hogy vasárnap van, és nem kell menni sehová. Álmosan kászálódtam ki az ágyból. Péter csendben feküdt mellettem, úgyhogy igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, míg eljutok a vécébe.

Az első, amin meglepődtem, hogy a zöld ruhám volt rajtam. Nem mintha bármi bajom lenne a zölddel, de általában a pizsamámat szoktam viselni ilyenkor. A másik az, hogy égett a villany a konyhában, bár tegnap elég zűrös volt az éjszaka ahhoz, hogy úgy felejtsük. A harmadik dolog, ami egy kicsit jobban felkavart, Ferenc látványa volt, ahogy kávét kavargat, miközben a mobilján böngészett valamit. Nem mintha nem láttam volna szívesen; ha meghívtam volna, ha kedveltem volna, ha mondjuk egy lakógyűlést pont a mi konyhánkba szerveztünk volna, de egyik sem történt meg.

Ferenc mosolyogva nézett fel rám a konyhaasztalom mellől, egy ideig rám meredt, majd elvigyorodott. A karperecei számomra fülsértően csörömpöltek, ahogy a haját a füle mögé igazította.

– Ilyenkor Ferenc, mi? – Értetlenül néztem rá, majd elhúzta a száját, felhúzta a kávéját, és folytatta: – A tegnap estére emlékszel?

Egy kicsit megzavarodtam. Én hívtam volna meg? Egész éjjel itt ült? Úgy beálltam az olasz zene élvezetétől, hogy Péternek segítségre volt szüksége, hogy felcipeljen a lakásba? Valószínűtlennek tűnt mindegyik. Hamarabb bólintott, minthogy megráztam volna a fejem.

– Szóval nem. Nem gond. Semmi baj. – Nem szerettem, ha ezzel kezdenek bele valamibe. – Nos, történt tegnap egy kis… hogy is mondjam, véletlen sorsáramlat, ami sajnálatos következményekkel járt… – Baljós előérzet kerített hatalmába, bizseregni kezdett a tarkóm. A kezem a hasamra szorítottam. Nem akartam, hogy folytassa. Azt akartam, hogy hagyja abba, hogy hagyjon meg így, hogy hagyjon békén, hogy minden maradjon rendben. Nem értettem, mitől féltem, ám a tudatom egy része szinte kiáltozott, hogy Ferenc hallgasson el. – A kocsi, na, az egyszerű volt. A kollégáim hamar ráhangolódtak, és meg is találták. Az autó a Fonoda udvar mellett várta az új gazdáját. Azt elrendeztük könnyedén. A három srác a Pintes nevű vendéglátó ipari helyiségben ünnepelt. Őket is begyűjtöttük. Péter viszont, nos, ő keményebb dió volt.

Az emlékek megrohantak. Lecsuktam a szemem, majd újra kinyitottam, hogy ne lássam Péter fehér arcát, de akkor is ott volt előttem, nem tudtam, mit tenni ellene. Üvölteni akartam, az asztalt csapkodni, de nem tudtam megmozdulni sem. Feri láthatta, hogy mi zajlik bennem – tudnia kellett! neki aztán tudnia! –, mert feltápászkodott a székből, és átkarolt.

– Jaj, Éva, bízz bennünk! Kemény dió, persze, de nem lehetetlen! Péternek lett néhány új tetoválása, talán egy kicsit szúrni fog néha a mellkasa, de ki fogja heverni a dolgot. – Mélyen a szemembe nézett. – Viszont van még egy dolog. Még egy utolsó dolog. Vérre van szükség az áldozathoz, ami meggyógyította, és hát… még egy kis vér kellene ahhoz, hogy újraindítsa a szívét. – Nagyon bután meredhettem rá, mert folytatta: – Emberi vér, persze, vér a vérből. – Pontosan értettem, mire akar kilyukadni, de csak azért is kimondta: – A te véred.

Mostanra már összeállt a tegnap és a ma, az autó és a pisztoly, Péter és Feri. A hangom furcsán rekedt volt, amikor megszólaltam:

– Azt mondtad, elkaptátok a gyilkosokat. Miért nem jó az ő vérük?

– Óóó – mosolyodott el. – Ők ennél több vért már nem nagyon tudnának adni. – A mosolya torz fintorba csapott át: – Hosszú volt az éjszaka, de a srácok minden szempontból tökéletes segítséget nyújtottak az idézéshez és a gyógyításhoz is. Az utolsó vér viszont valaki olyantól kell, aki teljes szívéből szereti a halottat. A lélek csak akkor tud visszatérni a testébe. – Egy kicsit elgondolkodott. – Ennél persze bonyolultabb a dolog, de valami ilyesmi, ez a lényeg. És nem sürgetni akarlak, mert időnk azért még van, de minél hamarabb kezdjük el a dolgot, annál biztosabb lesz a sikere.

Bólinthattam, mert hátralépett és megveregette a vállam. Levette a zakóját, amit a konyhaszékre akasztott, majd az ingét is. Izmos, bár inkább szikár, mint kigyúrt teste volt, de a tetoválásai teljes gyűjteményét csak most láttam először. Valahogy mindig idegenkedtem tőlük akkor is, amikor még csak a karján láttam őket tekeregni. A bejárati ajtó mellé támasztott szőnyeggel kezdett bajlódni.

– Az idézőkört áthoztam Gézától, hogy ne itt kelljen szöszölni vele. A hálóban szerintem el fog férni. – Én félrehúztam a fotelokat, ő pedig kitekerte a szőnyeget, amin mindenféle jelek voltak. Nem a szokványos perzsa szőnyeg, az biztos. Egy nylonszatyorból gyertyákat vett elő, amiket a szőnyeg stratégiai fontosságú helyeire rakott, majd a még mindig merev Pétert a közepére húzta. Miután meggyújtotta a gyertyákat, elmosolyodott.

– Éva a saját életéből ad életet másnak. Karmikus, nem?

Miután erre nem válaszoltam, instruálni kezdett. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a kezembe nyomott rituális tőrrel végigvágtam a karomat, és a szőnyeg mintájára végig kellett csepegtetnem a vérem, amíg ő magában motyogott. Péter teste néha mintha megmoccant volna, de lehet, hogy csak a szemem káprázott, magam sem voltam benne biztos.

Amikor a végére értem, már azt hittem, hogy megtettem mindent, ám Feri ismét a szatyorban kezdett matatni, és egy pergament húzott elő, amin valami szöveg volt. Én a padlón ültem törökülésben, a hátam már fájt a sok görnyedezéstől. A kezembe nyomta a papírt.

– Nem nagy dolog, hidd el. Már csak pár csepp vér kell az aljára, és minden rendben lesz. Minden oké, igaz?

Csak belepillantottam, de a szokásos ügyvédi szakszövegnek tűnt, úgyhogy a harmadik mondat után az agyam feladta, és Ferire néztem. Megfogta a karom, megvágta a hüvelyujjam, és megmutatta, hova tegyem. Ez már tényleg gyerekjáték volt a többi után.

Feri letérdelt Péter mellé a szőnyegre, megfogta a nyakát, majd az arcához hajolt.

– Ezzel meg is vagyunk. Látod, milyen egyszerű volt? – Elkezdte kioltogatni a gyertyákat. Az arca szinte ragyogott. Lehet, hogy egy feltámasztás dobja így fel a napját, de gyanakodtam a reggeli kávéra is, ami neki persze már megvolt, nekem meg már nagyon hiányzott.

– Péter hamarosan fel fog ébredni. Az első néhány napban azért ne terhelje magát túl, biztos, ami biztos. A szőnyeg meg … hát, ha el tudnád vinni Gézához, azt megköszönném, de ha nem érsz rá, akkor pár nap múlva beugrok érte, jó? – Az órájára nézett. – Viszont lassan indulnom kellene, megígértem haveroknak, hogy déltől focizunk, és előtte még ennék valamit. Kiengedsz?

Magamban már azt tervezgettem, mivel töltöm a saját délutánomat – most már újra Péterrel! –, ezért szórakozottan bólintottam, és indultam a kulcsért. Feri visszavette a ruháit, megigazította magát a tükörben, majd kilépett az ajtón. A lépcső mellől még visszanézett.

– A szerződés kapcsán meg … szóval, majd keresni fogunk.

Ráfordítottam a kulcsot a külvilágra, Péter mellé feküdtem, és csak hallgattam a szuszogását.

 

[poll id="9"]

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához