LFG.HU

HammerTimeCafe
CikkBot
novellaCimkek

Az első számú, legelterjedtebb, és egyben a legnagyobb tévedés a mágiával kapcsolatban az, hogy bonyolult. Tulajdonképpen a lehető legegyszerűbb dolog a világon, természetes, mint a lélegzetvétel. Persze, nem azt mondom, hogy mind sarlatán, aki sötét sikátorokban rejtező üzletek mélyén, sűrű tömjénfüstbe burkolózva, kristályokkal borítva űzi az ipart. Lehet, hogy csak a vendégei kedvéért igyekszik autentikus hangulatot kialakítani, vagy egyszerűen csak bizonytalan, és megerősítést keres. Merthogy valójában ez a mágia kulcsa: önbizalom. Önbizalom és képzelőerő. Ha elég erősen hiszed, hogy a híd alatt trollok laknak, hogy a Fő utca közepén az éjszaka folyamán éneklő fa nőtt ki, hogy az ég piros, akkor így is lesz. Vagy hogy megütöd a főnyereményt a lottón, hogy a világpolitikát valójában a katolikus egyház és egy ősi egyiptomi szekta titkos szövetsége irányítja a háttérből, hogy több százezer, egyenként három méter átmérőjű csészealj tart a Föld felé, hogy bogárszerű uraik átvegyék a hatalmat a bolygó felett. Utóbbi kissé talán extrém, de nem elképzelhetetlen. Gondolom, így már érthető, miért okozhat a dolog némi problémát.

Ugyanis, a fent elmondottakból világosan következik, hogy a világ legnagyobb mágusai nem azok, akik a Fehér Házban vagy a Kremlben parádéznak. Ami azt illeti, én találkoztam korunk legnagyobb mágusával. Az illető évek óta egy barátságos vidéki szanatórium lakója, ahol az önkívület határáig bedrogozva éli mindennapjait. Már réges-rég ki kellett volna végezni. Meg is próbálták, de sajnos az illetőnek meggyőződése, hogy halhatatlan, és e hitében sem a méreginjekció, sem a villamosszék, sem a több tárnyi belelőtt pisztolygolyó, de még a kivégzőosztag érthetően frusztrált vezetője által a fejébe állított kisbalta sem tudta megingatni.

Az egész kavarodás tulajdonképpen nem is kezdődött olyan régen. Tizenöt-húsz év, plusz-mínusz pótkocsi. Furcsa dolgok, megmagyarázhatatlan jelenségek persze azelőtt is voltak, de ezek megmaradtak az ufó-magazinok lapjain és az erre szakosodott inernetes oldalakon, de semmi, ami a nagyközönség gyomrát megfeküdte volna. Azt hiszem, addig volt jó. Míg nem hitte el mindenki, hogy a varázslat lehetséges, addig maguk a mágusok is gyengébbek voltak, okokat lásd fenn. Nem hall, nem lát, nem beszél: a legősibb önvédelmi taktika, és röhej, de hatásos. Volt.

Aztán a New Age új hullámokat vetett, partra köpte az utcai mágusokat, varázsló kölykök kalandjairól szóló könyvsorozatokat, tündékkel, koboldokkal meg hasonlókkal teli számítógépes játékokat, mi pedig menthetetlenül elindultunk lefelé a lejtőn. Hat kölyök, aki szerepjátékozni gyűltek össze az egyikük szüleinek québeci otthonában, valódi démont idéztek meg. Hármukat megette, egyet darabokra szedett, míg a maradék kettő összeszedte magát annyira, hogy elmondja a visszafordító igét. Egy tízéves kisfiú, a kedvenc varázslójáról szóló könyv alapján pálcát készített magának, egy otthoni veszekedés során ráfogta a szüleire, és halálos átkot mondott ki. Helyben szörnyethalt mindkettő. Egy hegymászó csoport sárkányokkal teli barlangot talált. Egy amerikai háziasszony üvegháza ripityára tört fél tucat lengén öltözött, jóképű tűzoltó és rendőr alatt, miután az asszony kertészkedés közben huszadjára is meghallgatta az „It’s raining man” kezdetű, kedvenc dalát. Ilyen és hasonló esetek történtek világszerte, a félelmetestől a meghökkentőn át a komikusig. És címlapra kerültek.

Nem sokkal ezután pedig jöttek a laboratóriumi körülmények közt végrehajtott varázslatok, kutatók, akik felfedezték a mágikus képességekért felelős gént, jogászok, akik pánikszerűen igyekeztek befoltozni a varázslatok miatt keletkezett joghézagokat. A publikum megbékélt a mágia gondolatával, onnantól pedig elveszett emberek voltunk.

Ugyanis míg a jogászok azon dolgoztak, hogy megbirkózzanak az olyan, Rubik-kockát idéző kérdésekkel, minthogy jogosult-e örökségre a száz évnél nem idősebb vámpír, vagy hogy szándékos testi sértésnek számít-e azt kívánni valakinek, hogy hulljon ki minden foga, csak egy maradjon, hogy fájjon, ha ez azután be is következik, addig a törvény árnyékos sarkaiból is előmerészkedtek az ott lakók, és jóval kevesebb skrupulust mutattak a mágia és annak használata iránt.

A maffia úgy felvirágzott, mint annak előtte csak a boldog húszas években, a szeszcsempészet hőskorában. A nagyobb szervezetek mind tartottak néhány mágust, esetleg a családok vezetői maguk is gyakorló varázslók lettek, de az sem volt ritka, hogy egy-egy tehetséges varázsló saját maga alapított új bűnszövetkezetet. Az új főnökök legendákká váltak, akiket nem érinthetett a törvény, hősök, akiket istenítettek embereik és féltek a polgárok, teljhatalmú kiskirályok, akik emberei szabadon garázdálkodhattak az utcákon. Egészen öt évvel ezelőttig.

Akkor, azokban a dicsőséges időkben alakult meg az Egység, alleluja, evoé. Ritka fantáziadús név, tudom. Próbáltak jól hangzó betűszót keríteni nekünk, de az eredmény valahogy mindig egy retardált óvodás kreatív agyszüleményeit idézte. Teszem azt, lehettünk volna mi a TILTÓK, a Természetfeletti Illegitim Lényektől és Tevékenységektől Óvó Különítmény.

Az Egység fele felmondással fenyegetőzött, mikor meghallotta a nevet. A főnökség meghátrált, de nemsokára előjöttek a TÖRP, a Természetfelettitől Őrzők Reguláris Parancsnoksága névvel. Amellett, hogy az elnevezés több sebből vérzett már értelmi szinten is, plusz a törpök, gnómok, és egyebek nemzetközi érdekképviseleti szervei azonnal pert indítottak volna ellenünk – tévedés azt hinni, hogy a kis fickókat csak az arany érdekli, mindenre rárepülnek, ahol hasznot remélnek – aligha lehetett volna érdemi munkát folytatni egy ilyen név alatt futó szervezetnek. Képzeljék el az amerikai filmek stílusában, ahogy a sárga szalaggal körülkerített helyszínre egyszer csak bekanyarodik egy jelzés nélküli, fekete autó, napszemüveges fickók pattannak ki belőle, és a legkatonásabbra nyírt hajú, legzordabb arcú öltönyös jelvényt villantva a nyomozók felé, imígyen szólal meg:

– Innentől átvesszük az ügyet. TÖRP.

Innentől két verzió lehetséges: kiröhögnek, vagy megvernek. Egyiket se szerettük volna különösebben, a név eltűnt a süllyesztőben. Csakúgy, mint a TESZT, a Természetfeletti Esetek Szervett Tisztogatói, vagy még fél tucat másik. Maradtunk és maradunk az Egység, kész, passz. Valami jól csengő, megnyugtató nevet ránk aggatni csak annyit ért volna, mint azoknak a régi tőröknek a drágakövekkel meg hasonlókkal kirakott markolata. Jól mutat, de nem változtat azon a tényen, hogy mocskos melóra készült.

Merthogy ez az első dolog, amit el lehet mondani a munkánkkal kapcsolatban. Mocskos. Ha valakit azon kapnak, hogy tiltott, ártó mágiát űz, azt nem állítják bíróság elé, nincs médiafelhajtástól kísért tárgyalás, az illető nem fog bestsellert írni a börtönben. Ilyenkor a lehetséges megoldások: golyó a fejbe, méreg a pohárba, kés a szívbe. Gyorsan, mielőtt reagálni tudna, mielőtt elmozdítaná a világot. Az Egység, detektíviroda, kommandó és kivégzőosztag egyben.

A másik, el nem hanyagolható, gyomorforgató tényező a munkánkkal kapcsolatban, nos, a gyerekek. A helyzet az, hogy minél fiatalabb valaki, annál inkább hisz abban, hogy minden sarok mögött, minden színes kavicsban varázslat rejtőzik. Hogy a játékok életre kelnek, amint magukra hagyják őket, hogy a padláson szörnyek laknak, a kertben pedig tündérek. Egyben ők azok, akik a leginkább befolyásolhatóak. A legtöbb rossz útra tért varázsló, akit le kellett kapcsolnunk, kiskorú volt, akiket egy karizmatikus maffiafőnök tartott a befolyása alatt.

Emlékszem az első komolyabb ügyünkre. Hat hónapunkba telt, míg kinyomoztuk, hol rejtőzik az egyik legismertebb európai maffiavezér házi mágusa. A megadott helyszínen, hét tornyon, hét záron, és hetvenhét őrön túl egy nagy szemű, fekete hajú, körülbelül nyolc éves kisfiút találtunk. A vezetőnk félrefordult, és elhányta magát. A partnerem, Lila, akinek majdnem olyan szép hangja van, mint amilyen gyönyörű ő maga, addig beszélt a kicsihez lágyan, halkan, míg az meg nem nyugodott. Majd elénekelt neki egy hipnotikus, édes altatódalt az aranyszínű fecskékről, amik esténként berepülnek a városba, hogy gyémántokat, és beszélő gyíkocskákat vigyenek ajándékba a jó gyerekeknek. A kissrác az ölében aludt el, nyitott, álomnyálas szájacskával, békésen szuszogva, Lila pedig egy mozdulattal törte ki a nyakát.

A bűnszervezetet rövid úton felszámolták, az Egység kitüntetést kapott az akcióért, Lila és én pedig kis híján májzsugort, mivel másfél héten keresztül minden nap eszméletlenre ittuk magunkat. Nem mindig ennyire nehéz. De a legtöbbször nem is könnyű.

Lila egyébként most is itt ül mellettem a kocsiban. Szokás szerint most is úgy néz ki, mint akit egy mennyországot ábrázoló festményről rúgtak ki, rossz magaviseletért. Szerintem a legtöbben csodálkoznak, hogy bírom ki, hogy nap mint nap együtt vagyok vele, és mégsem próbálom lefektetni. Én meg azon csodálkozom, hogy min csodálkoznak. Szerénytelenség nélkül, én vagyok az Egység legjobb varázslója. Ha akarnám, holnaptól az elmúlt tíz év összes Playboy-címlaplánya, plusz három tucat popdíva loholna a nyomomban, és meg is úsznám a dolgot. Lila a családom, és az ember nem fekszik össze a családtagjaival. A neve valójában persze nem Lila, ahogy az enyém sem Kék. Tudom a valódi nevét, de nem használom, ahogy ő sem az enyémet. Helyette Bluesnak becéz. Nem sok értelme van a kódoknak, de a főnökség ragaszkodott hozzá, mi pedig engedtünk, leginkább azért, mert féltünk, hogy ha nem mutatunk kompromisszumkészséget, megint előjönnek valami rémálomszerű szóviccel. Úgyhogy továbbra is úgy szólítjuk egymást, mintha mindannyian egy Quentin Tarantino filmből lógtunk volna meg.

Jelenleg épp az Egység szíve, főhadiszállása, irodája, valamint dühöngője funkciókat ellátó irodakomplexum felé tartunk. Kellemes, zsúfolt, zűrös hely, inkább egy lestrapált játékbolt és egy antikvárium törvénytelen nászából keletkezett aberrációnak látszik, melyet ideiglenes szállásául választott egy motoros banda, mint valódi munkavégzés helyének. Én mindenesetre kedvelem. Egy kínai étterem mögötti sikátorból nyílik a bejárata. Néha. Aki az Egységnek dolgozik, és reggelente fel szeretné venni a munkát, annak nincs más dolga, mint a forró kávéval a kezében kocsiba vágni magát, és elindulni a vakvilágba, vagy boldogan ül a dunsztban, míg egyszer csak bumm!, a robotpilóta bekapcsol, és a kolléga céltudatosan elindul a bejárat felé.

Valahogy úgy működik ez, ahogy maga az Egység létrejött, csak persze kicsiben. Éltük a saját, jól működő vagy diszfunkcionális életünket, aggódtunk a meló miatt, mígnem egy szép napon mindannyian arra ébredtünk, hogy el kell indulnunk valahova, hogy muszáj. Az akkor még vadonatúj, és csillogóan tiszta központi irodában gyűltünk össze, építőmunkások, háziasszonyok, ügyvédek, diákok, rendőrök, bűnözők. Varázslók. Mind azok voltunk, megidéztek minket, ide parancsoltak, ahogy a Főnök mondta, hogy felajánlják nekünk a kiváltságot és a lehetőséget, hogy jobbá tegyük a dolgokat. Körülbelül eddig jutott, mikor egy habzó szájú Los Angeles-i ügynök rontott be az ajtón, és megsorozta a Főnököt egy golfütővel, miközben azt üvöltötte, hogy ha tőle akarnak valamit, akkor egyeztessenek időpontot az asszisztensével, bassza meg, majd ahogy jött, távozott. Azt hiszem, ha maradt volna, most ő lenne nálunk a nagyágyú, nem én. Nem csak hogy felismerte a hívást, de ahhoz is volt elég ereje, hogy ellenálljon és feldühödjön. Kár hogy lelépett, megkedveltem. Mindenesetre az Egység szülinapi bulijáról lemaradt.

Nem volt könnyű múlt éjszakánk. Lila meg én vagyunk megbízva azzal, hogy feltörjük az Egység történetének legkeményebb dióját. A helyzet ugyanis az, hogy az Egység létrejöttével a nyilvánosan parádézó, médiakedvenc maffiafőnökök napja leáldozott. Minél nagyobb port versz fel, annál messzebbről lehet látni, hol vagy, ez logikus. A legnagyobbakat, a Casa Nostra Novát, a Sacra Corona Unitát, a Stiddát, a Vértestvéreket, ezt a csak vámpírokat tömörítő bűnszövetkezetet, a Szürke Trón Testvériség varázslópáholyát mind levadásztuk, felszámoltuk és szétszórtuk. A területükre pedig szinte azonnal visszamerészkedtek a régivágású, fegyverrel, drogokkal és prostitúcióval bizniszelő keményfiúk. Nem a mi gondunk.

Az már annál inkább, hogy az utóbbi, körülbelül két évben egy újabb csoport ütötte fel a fejét, és kezdett agresszív terjeszkedésbe. Még nagyobb baj, hogy jók. A vezetőikről ennyi év után sem tudunk semmit, kivéve azt, hogy a főnökök főnökét Verminként emlegetik, és még ez is több mint valószínű, hogy csak porhintés. Ennyire jutottunk két év megfeszített munkája árán. Egy valószínűtlen állnév, két tucat, a lehető legkreatívabb módokon meggyilkolt besúgó, több száz megfélemlített, vallomást tenni nem hajlandó szemtanú, megbűvölt vagy megvásárolt politikusok garmadája, meg egy csomó lenyomozhatatlan számla különböző, erre szakosodott bankoknál. Akármerre fordul a nyomozás, mindenütt láthatatlan falakba ütközünk, olykor szó szerint.

Az éjjel kevés, még mindig működő informátoraink egyikét látogattuk meg. Ash vámpír, vén, mint az országút, elég hatalmas és elég magának való ahhoz, hogy ne keveredjen olyan alakokkal, mint akik a Vértestvéreket alkották, és eléggé különc hozzá, hogy olyan ostoba, kérészéltű szervezeteknek segítsen, mint a miénk. Plusz elég nyilvánvaló, hogy bejön neki Lila. Szerintem akár össze is jöhetne neki a dolog – Ash az a fajta vámpír, aki után keresztbe pisilnek a hollywoodi producerek, karcsú, jóképű, veszélyes mosolyú szemétláda, a rosszfiús sárm két lábon járó reklámarca – de valahogy mindig sikerül az utolsó pillanatban elcsesznie a dolgot.

Ma éjjel például, miután közülte velünk a nyugtalanító híreket, miszerint elvesztette a kapcsolatot a madridi ügynökünkkel, illetve, hogy a kísérlet, hogy az általa a fényre szólított zombi bal szemébe ültetett kamerán keresztül kövesse egy, a holtak kedvelőire szakosodott lokál életét, melynek törzsvendégei közt gyaníthatóan a mi titokzatos szervezetünknek fontos tagjai is szerepelnek, mind csúfos kudarcot vallottak. Lila letört, mint a közmondásos bilifül. Ash, a tetőtől talpig úriember, igyekezett megvigasztalni: gyengéd, bíztató szavak, kézfejpaskolás, miegymás. Sajnos az egyik egzotikus szobanövénye ezt a pillanatot választotta, hogy vidám huhogás közepette alaposan, messze hangzóan rácsapjon Lila fenekére az egyik húsos, tenyérnyi levelével. Egy felpaprikázott társsal, használható információk nélkül távoztam.

Most pedig itt toporgunk a nagyfőnök irodája előtt, üres kézzel és csüggedten. A Főnök egy perce üvöltött ki, hogy még harminc másodperc, amíg elrendezi a dzsinnt, amit valamelyik vicces kedvű kolléga csempészett az öngyújtójába, és bemehetünk. Otthon, édes otthon. Ránézek Lilára. Morcosnak látszik.

– Mi a baj?

– Azon kívül, hogy zsinórban a második éjjel nem alszom, elvesztettük a madridi kapcsolatunkat, továbbá molesztált egy pozsgás? Semmi, az élet csupa napfény és dal.

– Oké, megértettem. Hülye kérdésre hülye válasz.

Közben a bentről felhangzó, emelt hangú invitálás értelmében beljebb tessékeljük magunkat az irodába, ahol a Főnök kissé ziláltan ül egy halom jelentésen, illetve kisebb dombnyi aranyon és drágakövön. Nem ájulunk el, Zöld tegnap, részegen kitalálta, hogy márpedig „Hozz a munkába leprikónt” napot tartunk, azóta nem győzünk keresztül esni feltűnő-eltűnő kincsekben. Sose dolgozz írrel. A Főnök ritkuló, selymesen barna hajával, gombszemeivel és aggodalmas arcával most is úgy néz ki, mint általában, leginkább egy leharcolt Teddy-mackóra emlékeztet. Int, hogy csukjuk be az ajtót.

– Valami eredmény, gyerekek?

Nem cseng túl reménykedőn a hangja. Lila halk sóhaj kíséretében beszámol neki több mint meddő éjszakánkról. A Főnök bólint, erre számított, újabb pofára esés.

– De – folytatja váratlanul Lila – kitaláltam valamit. Kicsit kockázatos, de szerintem működhet.

Ezzel engem is meglep. Nem szólt róla, hogy lenne egy terve.

– Nos – folytatja belelendülve –, tudjuk, hogy a fürkésző varázslataink, amikkel Vermint keressük, mind hatástalanok maradnak, egyrészt, mert ritka tehetséges rohadékkal van dolgunk, másrészt pedig, és itt van a trükk a dologban, uraim, mert mindig Verminként hivatkozunk rá az igékben, pedig aligha ez a neve. Az a véleményem, hogy meg kellene próbálni egyszerűen a „vezetőjüket” keresni. Mi vagyunk a legjobbak az irodában. Ha mi hárman egyszerre, így próbálnánk megidézni Vermint, szerintem legalább egy képet, egy hangot, vagy valamit kapnánk.

A Főnök láthatólag elgondolkodik a lehetőségen. Majd mellettem ellépve három gyors mozdulattal egy hangszigetelő és egy távoltartó rúnát rajzol az ajtóra töltőtollal, aztán az íróasztal fiókjából egy lapos aljú, vízzel teli tálat vesz elő. Szóval megcsináljuk. Megfogjuk egymás kezét, kör a víz körül, felidéző ige, meg minden, ami kell. Kántálunk, mint egy hordára való veszett szerzetes. És nem történik semmi. Már elengedném Lila kezét, amikor hirtelen megszorítja az enyémet, és állával a víz felé bök. Amiben most egy iroda látszik, benne három alak, egy angyalian szép nő, és két férfi. Olyan hirtelen engedem el, és kapok a pisztolyom után, hogy megtántorodik, nekiesik az asztalnak, és meglöki a tálat, amiben zavarossá válik a víz, és vele a kép. De már neki is ott a pisztoly a kezében. A Főnöknél nincs fegyver, felfelé tartott ujjai közt lángnyelvek táncolnak, ahogy egyikünkről a másikunkra néz. Három ember. Mindhárman látszottunk a tálban.

– Melyikőtök az? – Lila hangja most kemény, semmi nyoma a szokásos kedvességnek.

– Pont ezt akartam kérdezni én is – felelek.

– Mindenki nyugodjon meg. Meglehet, hogy az egész csak félreértés, elrontottuk az igét, vagy…

Előbb érzem meg a varázslást, mint ahogy a Főnök kimondaná az szavakat. Gyors vagyok, de Lila gyorsabb. Nem hiszem, hogy tudatosan átgondolta volna a mozdulatsort: egyszerűen felemeli a fegyverét, és golyót röpít a főnökünk fejébe. Ennyit az év végi prémiumról.

A szemei hatalmasak, ahogy rám néz. Sokk. Odalépek hozzá, és gyengéden kiveszem a kezéből a fegyvert. Nem tiltakozik, inkább megkönnyebbülni látszik. Mindig is így volt a kapcsolatunkban, erős lány, de ha a legkomolyabb a baj, kérdés nélkül az én kezembe adja az irányítást. Halk, megnyugtató szavakat mormogok neki, miközben leteszem a pisztolyát az asztalra, majd felveszem a Főnök levélbontó kését, és hasba szúrom vele. A tekintete jobban fáj, mint az alkaromba vájó, hosszú, hegyes körmei.

– Blues, te… te…Vermin?

A hangja, az a gyönyörű hangja most reszelős. Elszorul tőle a torkom. Letérdelek mellé, megfogom a kezét, és melegen megszorítom az egyre gyengébb és hűvösebb ujjakat.

– Inkább úgy mondanám, hogy Vermin vagyok, aki egy ideig Bluest játszott. Bocs a gyatra szóviccért. Olyan rohadtul sajnálom ezt az egészet, kicsim! Gondolom, kitaláltad, hogy nem a jó embert lőtted le. Valami hátráltató vagy megkötő átokkal akart próbálkozni. Ne edd magad a halála miatt, ha te nem lövöd le, megteszem én, így is, úgy is halott lenne.

– Te… mióta?

– Mióta vagyok a szervezett bűnözés tagja? Nos, úgy tizenkét éves korom óta. Akkor kezdtem kifutófiúként. Voltam egyébként fegyvercsempész, verőember, meg egy csomó más is, amikről jobb nem beszélni. Mocskos dolgok ezek. Amikor öt éve megkaptam a hívást, először haboztam, de aztán beláttam, hogy ez az a bizonyos Nagy Lehetőség. Itt tanultam meg, hogy dolgozik a másik oldal, kik a legveszélyesebb ellenfelek, és hogy kerüljem el őket. Még szebb, hogy segítettem kiiktatni a saját konkurenciámat, és egyben első kézből jutottam minden belső adathoz az Egységről. Megspóroltam a besúgó díját. De ezt soha nem akartam, kicsim. Téged soha nem akartalak bántani. Ha nem erőlteted ezt a megidézést… Fél szívvel csináltam, persze, de még így is összejött. Túl erős vagy, mindig is az voltál. Miért vagy olyan makacs? Ha nem… ha nem…

Válasz nem jön, Lila szeme üveges, nyitott. Még mindig gyönyörű. A kezét fogva térdelek a padlón. Egy perc, és felállok innen, mágiával és erővel rendezve el a bizonyítékokat, elterelve a gyanút magamról. Egy perc, és mindent mocskot eltakarítok. Csak még egy perc.

 

[poll id="8"]

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához