LFG.HU

HammerTimeCafe
CikkBot
novellaCimkek

A rasztahajú vén fickó megmondta világosan. Talán komolyabban veszik őt, ha nem lengi körbe késsel vágható sűrűségű piaszag, netán ha valódi haiti fekete, nem egy haiti feketéket majmoló indiai – de akkor is megmondta, a fene egye meg.

– Ne legyen nálatok semmi, ne legyen rajtatok semmi! Mosakodjatok meg előtte, súroljátok le magatokat! Ne rágózzatok, ne rakjatok be kontaktlencsét, ne fessétek be a hajatokat meg a körmötöket!

Nem szóltak neki vissza, bár mindez természetesen néma felháborodást keltett bennük, és letaglózta bimbódzó tiszteletüket, amivel a Főnök által nagyra becsült különc iránt viseltettek. A vén raszta egyébként sem volt rokonszenves alak. Gőgösen, egyben nevetséges szórakozottsággal hablatyolt, és vagy háromemeletnyi magasságból nézett le rájuk, noha alacsonyabb volt még Joe-nál is.

A Főnök viszont nyilvánvalóan a végletekig megbízott benne, hiszen jelentős pénzeket fizetett az indiai bohócnak, hogy „felkészítse” őket. A Főnök komolyan vette a dolgot: azokból az embereiből verbuválta a csapatot, akik egyrészt nyíltabb gondolkodásmódúak voltak (jóllehet kettejüknél ez nem jelentett egyebet az átlagon és kritikán aluli intelligenciahányadosnak köszönhető konstans rácsodálkozásnál minden minimálisan érdekes újdonságra), másrészt mind a hat férfi életveszélyes helyzetekben bizonyította hűségét a Főnöknek. Maga Hank két golyót is bekapott helyette három éve az oldalába – a puszta tény súlyát figyelembe véve mégis kit érdekel, hogy csak .22-esek voltak?

A rongyhajú indiai már ott volt a kiégett raktárhelyiségben, amikor megérkeztek. Szabálytalan, vastag, hepehupás körvonalakat rajzolt a koszos betonpadlóra porhanyós földből, krétaporból, fémmorzsalékból és még néhány anyagból, amelyeket a válláról lógó szütyőkből szórt két kézzel. Úgy nézett ki a duzzadozó táskái alatt, mint egy túlbiztosított ejtőernyős. A fogai között óriási, elázott szivarszerűséget tartott, amiből csak úgy dőlt a folyadék a földre és a szájába – alkohol, víz, kábszer, valami vegyi anyag? Hankéknek dunsztjuk sem volt róla, de fontos kellék lehetett, mert az indiai nem volt hajlandó elkezdeni a procedúrát még egy jó fertályóráig, „amíg le nem ülepedik benne rendesen a cucc”. Aztán besétált a majdnem-köröket alkotó miniatűr dűnék közé, nagyokat fújt, terpeszbe állt, előkapta a dákóját, és dudorászva, gondosan célozva levizelte a por-és krétaábrák bizonyos szakaszait. Hankék eltátott szájjal, szinte egyszerre hátráltak két-három lépést az eszelős alak mellől. Ilyen színű pisát még egyikük sem látott, hasonló helyzetről meg még hallani sem akartak volna, nemhogy átélni.

A boszorkányos fazon intett nekik, hogy jöjjenek. Maga a raszta is kaphatott valami jelet, hogy mennie kell, mert egyszer csak felnézett az egyik ablakra a falióra fölött – Hank szerint üres volt és koszos, neki nem sikerült belehallucinálnia semmiféle üzenetet –, sunyi mód elmosolyodott, morrant egyet és sietősre vette a figurát. Szenzációs akcentusát valószínűleg egyes-egyedül ugatta, csaholta és makogta a Föld kerekén, de azért érteni lehetett a lényeget: az ismét elhangzó tiltásokon kívül körülbelül semmi egyebet.

A hat férfi zavartan nézett össze. A kuruzsló az egyik hajtincsét babrálva, hosszú léptekkel indult a kijárat felé, és vigyorgott, mint egy hiénafejjé faragott halloweeni tök. Nem tetszett ez Hanknek, de hát mit tehettek volna? A Főnök szava maga az Ige.

Hank lerakta a fegyverét és pucérra vetkőzött. Az instrukcióknak megfelelően vigyázva belépett a sárrá ázott harmad- és félkörök közepébe. A többieknek kevésbé akaródzott megválni a pisztolyuktól vagy épp a kisgatyájuktól; ha van idő parázs vitára, talán lángoltak is volna az indulatok, ám a falra akasztott olcsó kínai óra nagymutatója kérlelhetetlenül közelített a 8-ashoz. Nem késhetnek, jelentette ki a Főnök. Nem fognak késni.

A kusza ábra legnagyobb, vizelet által áldásosan elkerült föld- és porbuckáiba kis üveghengereket döftek, mindenki számára egyet. Hank felvette a legközelebbit, és bizonytalan grimasszal szemlélte a hajszálvékony, kisilabizálhatatlan karcolások pókhálójával díszített, ujjnyi üvegtestben lötyögő higanyszerűséget. Sötét foszlányok úsztak benne, melyek eredetéről az indiai iménti produkciója után inkább nem is akart tudni, valamint hajszálak, állítólag mind a hatuktól egy-egy, „a szimpátia végett”. Az indiai emberkéből harapófogóval sem lehetett volna kiszedni egy fél értelmes választ arról, mit miért csinál – a tudatlanság egyszerre volt megnyugtató és idegesítő. Ahogy Hank a tenyerében érezte a szinte fagyos, zárt üvegcsét, és végigtekintett a raktárhelyiségen, egyre erősebben rázta a hideg a gerince mentén. De elég volt megérintenie az oldalán lévő két heget, és elöntötte az eltökéltség.

Pontban 20 órakor hat férfi vágta földhöz az üveghengerét, szippantotta be a meghökkentően sűrű, tejszín füstöt vagy párát, ami előtört belőle, és hat férfi hűlt helyére robbant be fülsiketítően a levegő, hogy kitöltse a hirtelen keletkezett vákuumot. Az erőszakos lendületű szélmozgás alaktalanná zilálta a köröket és a plafonig böffentette a finom port. A pár perc múlva megérkező két begyűjtő nem talált mást, mint fegyvereket, ruhákat és egy ócska faliórát a parányi beltéri sivatagban. A vállukat vonogatták és a fejüket rázták egymás felé, aztán összepakoltak, egyikük beült a furgonba, amin a hat érkezett, és elhajtottak.

 

Hank tudta, hogy sikerült… valami, valami elképesztő, valami elképzelhetetlen, amikor változni kezdett körülötte a világ. Csak öt társát látta tisztán, mögöttük olajos sötétségbe veszett minden, mintha egy fekete lyuk közepéből szemlélné a kiszökni képtelen, gyenge fény vergődését a burok belsején. Aztán jobban szemügyre vette társait…

Will mellkasa hullámzott, mintha rezgő vízcseppen keresztül nézné. A kövér férfi arcán hangtalan sikoly trónolt ocsmányul, szeme hol felakadt, hol kétségbeesetten járt egyikükről a másikra. Bordái ritmustalanul püfölt zongorabillentyűkként, egyesével emelkedtek és süllyedtek, nekifeszültek a hájnak és bőrnek, behorpasztották, majd hordóvá feszítették Will mellkasát.

Mellette Joe állt, aki nem volt hajlandó levenni drága bőr tehenészcsizmáját. Most kétrét görnyedt a túlvilági buborék tompaezüst háttérderengése előtt, tíz körmével a csizmáját kaparva. A lábbeli sötét volt, elvesztette pikkelyeinek művi csillogását, és lüktetett Joe lábán, mintha a férfi két extra szívet kapott volna.

Hank balján Fredet valami rejtélyes feszültség rázta. Inas, vékony karjait széttárta, cserepes ajkait felhúzta, vacogott a sárga foga. Merevgörcsbe dermedt latort idézett, aki készen áll a keresztre feszítésre. Az ujjain és a száján emberemlékezet óta ott virító nikotinfoltok szinte foszforeszkáltak, erei és inai mint pattanásra kész huzalok.

Fred mögött Vern állt egy meglehetősen kínos balesetet sejtető, szoros félterpeszben. Tenyerét pamut alsógatyája fölött tartotta, nem volt képes vagy nem mert hozzáérni. Szeméből könny csorgott, szájából nyál, orrából takony. Hank nem hallotta az ő üvöltését sem, de úgyis elnyomták volna a hangot a torkában doboló saját szívének ritmikus detonációi.

Mintha nyúlós rágógumiból szőtt perzsaszőnyegbe csavarodna, olyan lassan és nehezen sikerült hátrafordulnia, hogy lássa utolsó társát, Pete-et is. Pete addigra már fél térdre esett, és tágra nyitott, iszonyattól opálos szeme elé emelte bal csuklóját, melyen apja aranyóráját hordta. Hank tudta, hogy régi, patinás darab, minőségi óra abból a korból, amikor még fontos volt megbízható órát készíteni, mert nem voltak bárhonnan egy pillanat alatt elérhető időjelző alternatívák…

Hank tudta, hogy az aranyórát Pete apja vette, miután leszerelt… Tudta, hogy abból a pénzből vette, amit szellemesen megtérült befektetésnek hívott: első rablógyilkossága zsákmányából, amit felgyülemlett, de félnótás feljebbvalói miatt a fronton soha el nem sütött harctéri feszültsége levezetésére, lerobbantására vitt végbe…

Hank tudta, hogy Pete apja volt a „Philadelphiai Dragonyos” néven elhíresült sorozatgyilkos, és tudta azt is, hogy Pete valahol mélyen legalább annyira büszke erre, mint amilyen keservesen álomba sírta magát egy hónapon keresztül, miután kiderült előtte az igazság…

És Hank tudta, hogy miért tudja mindezt hirtelen, varázsütésre: a hajszálaik, vagy pusztán a közös „utazásuk” kapcsolata valahogyan egy egyeddé változtatta őket vagy egy részüket ebben a kozmikus, mágikus, netán tébolydai lázálom-szülte szappanbuborék idejében és terében. Hank nem tudta, miért és hogyan… de biztos volt benne, hogy az agg indiai raszta műve.

Talán ő is beleadta egy hajszálát a higanyos üvegcsékbe a többi mellé, hogy a szellemi kapcsolat mementói közül az övéiből ki tudják olvasni, amit Hank szintén tudott legbelül: hogy hamarosan vége, hogy ez így helyénvaló, hogy nem szabad pánikba esni, hogy mindezen események célt szolgálnak.

Hank tehát nem esett pánikba, csak valami mélységesen mély, hívogató hasadék nyílt benne, agyának makacsul racionális, vészfényektől és riadótól kaotikus részébe, alján az őrülettel. Jól megvetette lábait a szakadék szájánál, de attól az még ott ásított, és ha Hank lenézett, a hisztéria elkezdte zsibbasztani, gyengíteni a tartását…

Nem mintha nem lett volna nagyobb pillanatnyi problémája. Mert tébolyító mágia ide, Pete megboldogult apjának szörnyű titka oda, maga a – raszta által biztosnak mondott, biztosnak éreztetett – művelet is inogni látszott, a jelek szerint Hank volt ugyanis az egyetlen résztvevő, aki nem pánikolt.

Pete aranyórája olvadozni kezdett nagy, irizáló, valószerűtlen buborékokban. Arany volt, mint a nap, meg fekete, mint a föld talpa. Felkúszott Pete karján, lecsöpögött a térdére. Pete hangja már rég kihunyt a borzalomtól, mire lággyá sülő bőre és húsa megengedett, belebugyborékolt a testét folyékony fokozatossággal beburkoló aranyköpenybe, Hank memóriája mégis hangot kölcsönzött a férfi néma sikolyának. Kölykök voltak még, amikor Pete apja rajtakapta őket egy mocskos magazinnal a padláson. Pete apjának széles, vastag bőröve volt… Hank akkor hallotta utoljára a fájdalomüvöltését. S most barátja helyén itt pöffeszkedett mellette ez a hólyagszerű aranymassza, sűrű, sötét hús-, vér- és életpárát eregetve itt-ott megnyíló szájnyílásain keresztül, és Hank is sikoltott ott, legbelül, sikoltott bele a személyes hasadékába, hadd visszhangozzon.

Pete gyilkos órájának ezüstös fogaskerekei ide-oda úsztak a szürreális aranylében, amely emberek formáit öltötte egy-két pillanatra: talán az óraművesekre emlékezett, talán a Philadelphiai Dragonyos áldozataira, talán az aranybányászokra, akiknek képében először szembesült az ember erőszakosságával. Vérszín lé bugyogott belőle, jóval több, semhogy egyedül Pete-nek lehetett volna tulajdonítani. Vagy talán mégsem. Hank elméjének hasadékából nem érkezett egyértelmű határozat.

Vern ágyékán elburjánzott valami, ami nemrég még pamut alsónadrág lehetett. Gyapjúpamacsos kacsvégek integettek Hankre, aki már nem tudta kivenni Vern ábrázatát a testében szétkúszó növényi szárak cserjéitől, gumóitól, tüskéitől és virágaitól, amelyek felemésztették a férfit, hogy buja, beazonosíthatatlan fajtájú rémálombeli vadont varázsoljanak a helyébe. Húsfakasztó iramuknak nem állhattak ellen Vern arcizmai, még ha a világ leggörcsösebb halálgrimaszába voltak is rándulva. Hank nem is gyapotnövénynek látta, noha a termések és a bimbókon motozó ormányos bogarak stimmeltek; hanem rögtönzött vesztőhelynek, melyen ítélet született a majomivadék ellen, aki nem átallott halott növényi élettel a testén belépni erre az emberfelettien szent vagy embertelenül szentségtelen helyre. Annyi dühöt mutatott ez a falánk burjánzás, hogy akár a jelenleg Hankék világmindenségét alkotó varázsgömb megtorlását is jelképezhette a be nem tartott szabályok miatt. Ha pedig nem düh volt, csupán a fizikai világ súlyos béklyóin kiskaput talált élet fékevesztett öröme… Nem akarta tudni.

Hank orozott tudása nem terjedt ki a nagyobb kérdésekre, nem tartalmazott magyarázatokat. Pete órája és Vern ruhája, melyeknek viselése ellen óva intette őket a haiti-indiai ördögfattya, talán ugyanolyan vagy magasabb szintet elfoglaló entitásnak számítottak itt, mint maguk a férfiak. Talán erősebbnek is, mert az élettelen anyagban szilárdabb az emlékezet kötése, és mert a kő meg a fű, az arany meg a cserje öregebb létezők az embernél.

Vagy Hank talán csak túl sokat szívott meg lőtt aznap. Talán otthon hentereg a saját hányásában és lidércnyomással bosszulja meg magát a túladagolás. Talán az orvos, aki a két lövedéket operálja épp ki belőle, hibázott a morfiumadagolásnál. Talán…

Talán Hank hasadéka már nagyobb helyet tölt ki a fejében, mint az agy, amiben űrt képez.

De a szeme még működött, és egyelőre nem hibbant meg a látványtól.

Fred szálas termetét már nem rázta az áram: kitört belőle. Nikotinfoltos bőre alól kiáramlott a rákfene fekete és rózsaszín húsa, polipkarokkal helyettesítve a kimeredő ereket és inakat a férfi végtagjain. Hosszanti szálakban végigrepedt bőre nem volt több néhány vékony szíjnál, ami a Fredből született sejtszaporulat-zsákokat foglalta keretbe. A férfi egy mereven álló madárijesztő vékony favázát idézte, melyre penészes dunyhákat halmoztak, gennyel töltött tömlőket akasztottak és kékes belek mérföldjeit tekerték, aztán hosszú, dagadt, óriás meztelen csigák hadait eresztették rá a formátlan valamire. Hank tudta, hogy Fred tüdeje nem bírta tartani a lépést a férfi dohányimádatával, de ilyen mértékű áttétekre és mutációra nem számított. Nem is számíthatott: a lehető legrosszabb kimenetel rémképét megszűri az agy. Hank azt kívánta, bár a szeme szűrné, amíg ebben a Pokol bugyrában vesztegel.

Joe-ból csak cafatok maradtak. A vörösből kifehérlő csontvégek felakadt szemekként dülledeztek Hankre, mintegy nehezményezve, hogy elszalasztotta az alacsony, vigéc férfi halálát. Hank tudta, mert emlékezett Joe emlékeire (és még mindig, pedig Joe-nak már feje sem volt a memóriája számára, gondolta Hank), hogy cowboycsizmái eredeti aligátorbőrből készültek, ezért is nem akarta őket hátrahagyni. Nem is kellett őket levennie, lerágták ők magukat. Mint kiderült, nem egy aligátor bőréből készítették őket, hanem legalább három különbözőt öltek le az optimális eredmény érdekében. Hank nem látta tisztán a Joe hűlt helyén vérből és belsőségekből buggyantott ingoványt, hogy micsodák és hányan dagonyáznak és zabálnak ott egy rakáson, mert a hosszúkás, sötét testek összefolytak, bizonytalan körvonalúak maradtak, sőt lassacskán mintha áthúzták volna maguk köré saját természetes élőhelyük jellegét. Talán az aligátorok emlékezete is életre kel ebben a zsebdimenzióban, gondolta Hank. Az elemi ösztönű bestiák mészárlása láttán majdnem boldog volt, hogy neki nem azzal a tébolyító fájdalommal kellett ide megérkeznie, amit szemmel láthatóan a halálon túlról való visszatérés jelentett.

A raszta démoni buborékja talán arra is hivatott volt, hogy megerősítse az embert, akit beszippant, és aki tiszta testtel és kemény elszántsággal tűr, amíg kell. Hank tudta, hogy Joe gyáva mód elhagyta a lányát és a feleségét, meg hogy fennhagyta a csizmáit a határozott parancs ellenére – ennyi, úgy tűnik, elég is volt a gyarlóságából. Joe gyenge volt. Azt kapta, amire rászolgált.

Ha ez igaz, Hank úgy vélte, Will felül fog tudni emelkedni mindennemű testi kellemetlenségen és bomlasztó szellemi behatáson. Gyakran tekintette mentorának a kövér férfit, azt pedig biztosan tudta róla, hogy ugyanúgy tiszteli a Főnököt, mint ahogy ő. Bár Will esetében ez inkább testvéri szeretet volt, mivel régóta ismerték egymást, védték egymás hátát… és Hank most megtudta, hogy gyilkoltak is együtt. Loptak, csaltak, dorbézoltak, a Hankék képviselte fiatal utánpótlást jobbára kihagyva a sötét részletekből. Hank látta lelki szemei előtt, ahogy Will lepuffant egy dílert, mert az kinevette a Főnököt; és látta saját magát szinte kölyökként, Will szemszögéből, ahogy az eset után tizenöt perccel ketten sétáltatják a ház dobermanját az utcán. Will kabátját alvadt vér pöttyözte, amit Hank akkor, régen paradicsomszósznak hitt…

Will és a Főnök igyekeztek elhatárolni Hanket, Pete-et, Vernt és a többieket egy olyan szemlélettől, ami kevesebbnek mutatná őket – elsősorban a Főnököt – kemény, félni és tisztelni való, érinthetetlen öreg motorosoknál. Csakhogy Hank most már tudta, hogy ez az álarc nem mindig volt tökéletes: Will a telefonon a Főnökkel; Will úton a kis kertes ház felé; Will a szobában, kiveszi a pisztolyt a Főnök kezéből, aki bőg, kétségbe van esve; Will a kert végében, ásóval a vállán, a gödrökbe éppen most puffan bele egy férfi és egy nő hullája. Rég lehetett, az emlék nagyon homályos, a Főnök is rettentő fiatalnak és tapasztalatlannak látszik. Régen volt, de Hank még emlékszik apja és anyja arcára, a sár és a vér sem rejtheti el az ismerős vonásokat.

Emlékezett rá, hogy azon a héten két idegen, a Főnök és Will jöttek érte a fiúiskolába. Az idősebbet látta már az apjával beszélni… de sosem gondolt bele. Nem akart, ami azt illeti, még később sem. És most Will emlékei, amelyek a raszta machinációinak hála a fejébe férkőztek, megfosztották őt a választás lehetőségétől.

Hank Willre nézett. A dagadt férfi nem dagadhatott tovább: feszülő bordái hatalmas cipzárként, pattogva repesztették szét fokról fokra a mellkasát és a gyomrát. Hank tudta, hogy Will szívműtéten esett át pár éve, sertésben tenyésztett billentyűt ültettek a ketyeréjébe. Ilyen idősen rizikós volt a dolog, és természetesen annál is jobban megkérték az árát, de Will gazdag volt és szívós. Nos, az ember sosem lehet szívósabb, mint egy disznó, amelyik váratlanul egy forró, puha, szűk ketrecben találja magát, ami történetesen az adott ember mellkasi és hasüregének bizonyul.

Will elterült, ahogy a félig szopós kismalacra, agyaraiban és más testrészeiben azonban dühödt vadkanra hajazó, egyetlen szívbillentyűből kifejlődő jelenés kirobbant belőle. A disznó szervek záporában zuhant a hullára, és azonnal csámcsogni kezdett rajta, mintha céltudatos bosszú vezérelné.

És akkor Hank a szüleire gondolt, és végre lenézett saját mattsötét, nehéz, erős testére is. Tökéletesedett, edződött. Egyik lőtt hege mélyén ólom- és ónvegyület húsba ágyazódott, mikroszkopikus repeszei érvényesítették aspektusukat, ahogy az uralkodó akarat öntudatlanul is parancsot adott rá.

Céltudatos volt? Ha nem akart volna minden áron a Főnök kedvében járni azzal, hogy ép és józan marad, valószínűleg úgy végezte volna, mint a többiek.

Bosszúszomjas volt? Most már igen, hála meggyilkolt szülei emlékképének.

Hank ökölbe szorította roppanttá terebélyesedett kezét. Érezte bent, átlényegült húsa mélyén, ahogy ropogva feszül és hajlik a démoni ötvözet. A kvázi-disznó és a kvázi-aligátorok nem mertek közelebb jönni az ormótlan emberi pisztolylövedékhez, akit feltétlen hűsége mentett meg a mágia poklától, és akit egy véletlen emlékszilánk erősített meg abbéli tudatában, hogy ki fog keveredni ebből a gömbből. Mert valamit sürgősen jóvá kell tennie.

Azok a .22-esek célt tévesztettek három esztendeje. Ideje kijavítani a csorbát.

 

A buborék kipukkadt. Hank egyedül állt a hatalmas, márványozott mosdóban. Úgy érezte, egy évszázad telt el azóta, hogy a raktárhelyiségbe lépett. Egy kevés idő valóban eltelhetett, mert a raszta öregember most itt támasztotta előtte a falat. Haját ezúttal idomtalan sapka alá gyömöszölte, vigyora mit sem változott. Hank a szemébe nézett, nem a fickó mögötti tükrökre, azt mégis látni vélte, hogy odalett saját régi, arányos, szőke tükörképe, és valami ólomszín hegy vette át a helyét. Az indiai boszorkány mégis úgy mosolygott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.

Félredöntött fejjel kikiabált az ajtón túlra, hogy kész a mű: a fegyver kiélezve a helyszínre érkezett. Aztán köddé vált Hank szeme előtt, de ilyesmi már őt sem tudta meglepni. A mosdó bejárata felé fordult, ahonnan a szmokingos Főnök és két testőre dugta be a fejét. Sápadtak voltak, a fogdmegek a kezüket tördelték, a Főnök szárazakat nyelt.

– Igen. Igen, sikerült – mondta holtra vált hangon, küszködve. – Most megmutathatjuk nekik, fiam! A Da Via család a hármas páholyban ül. Te is tudod, milyen veszélyesek a famíliánkra nézve. Nem élhetnek! Nos… Kezdődik a harmadik felvonás, tökéletes. Nem tudtunk fegyvert behozni, csak… Találtam egy jobb megoldást! Örülök, hogy neked sikerült, örülök neked! Most menj… gyorsan, és… Hank, fiam, tedd a dolgod! Gyerünk!

Ó, igen, gondolta Hank. Mi sem nagyszerűbb egy öngyilkos gyilkosságnál. Elvégre két lábon járó pisztolygolyóvá lett, stílszerűen ezzel kell hát befejeznie pályafutását, mert az a hasadék bizony egyre igézőbb hangon hívogatja.

Legyen meg az ólom akarata. Persze tisztább ügy lett volna, ha a Főnök három éve két golyót kap a szívébe… de közel sem ilyen szórakoztató.

Hank elvigyorodott, mint egy fémbe öntött, eszelős cápa, és sortűz-hangon felmordult. A Főnök meg a testőrei megriadva futásnak eredtek. Hank fogai pisztolylövedékek voltak, léptei dörrenések, gyorsasága akár egy kilőtt golyóé, pusztítása egy kétméteres .22-es ólomtestéé.

Aznap este megrendítő hatású volt a családi drámáról szóló előadás az operaházban.

[poll id="10"]

 


A szerző más irásai

[ további írásai]
Hozzászólások

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned.
 

» Ugrás a fórumtémához